Igényes, keménykötésű albumot kaptam a minap. Már a cimlapról a nagy öregek jutottak eszembe: Szilágyi Lenke, Féner Tamás, Benkő Imre, Gink Károly, Haris László... Ezek a képek ugyanis teljesen a 70-es évek stilusát hozzák. Természetesen fekete-fehérek, és azt a fotós ideált közelitik meg, akit érdekel a környezete, meglátja a másnak érdektelen részletekben a különlegességet, és nem utolsósorban biztos technikával fotóz, mégpedig analóg filmre.
Őszintén szólva teljesen elszoktam már az efféle könyvektől, ugyanis ma már ki emlékszik Gink Károlyra, ki fotóz fekete-fehérben és egyáltalán ki mondja művészetnek a környezet fotózását? A Facebook és az Insta szépen leszoktatja az embereket a gondolkodásról, márpedig ezek a képek nem adják elsőre magukat. Nem azonnal, túlhúzott szinekkel hatnak, hanem épp a témától eltávolodásuk okán, sőt sok esetben a kép cime is fontos és lényeges része az egésznek. Szinte meditativ képek ezek. Látszódik rajtuk, hogy készitőjük nem sietett sehova, nem a leglátványosabb, hanem a legelgondolkodtatóbb képet fotózta le.
Azért vannak fenntartásaim is. A tájképek, vagy egyszerűsitve azok a képek, ahol nincs ember, fennségesek, de nagyon magányosak. Azok a képek viszont, ahol megjelenik az ember, problémásak. Egy részük nagyon gyenge gyerekportré (Maya, hókuszfókusz, súlytalanság), más részük egyszerűen nem illik a könyvbe (exmex, nézet), és csak a harmaduk jól kivitelezett, ötletes és összetett kép (hóember, aranyhaj). Attól sem tudok elvonatkoztatni, hogy túl sok a Párizsról szóló kép. Értem én, hogy tetszik neki, de láthatóan csodálja, márpedig ez nem illik a könyv koncepciójához. És persze azt se hallgassuk el, hogy a képek egy része viszont olyan mestermunka, amihez vissza-vissza lehet térni (tejút, égék, irkafirka).
Összességében a könyv nagyon mély, összetett és felfedezni érdemes világot mutat, azonban a képek közül minduntalan átsejlik a fotós mérhetetlen magánya...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése