2018. március 25., vasárnap

Picasso mint Ferrari

Néha olvasom a Top Gear újságot, ami autókról szól, de nem baj, témába vág. Nem értem, miért van az, hogy autókról annyira közvetlenül lehet irni, művészetről pedig sosem. Az simán bekerülhet egy autós lapba, hogy egy esős szombat délután kiautóztam a szerpentinre, vagy féket szereltem a haverokkal vagy éppen mi volt a legnagyobb tévedésem, miközben művészetről, ami jóval szabadabb téma, csak elvont, 20 művtöri vizsgával értelmezhető szövegeket olvasok.
Itt van ez az Andy Murray cikk. Ő ugyebár Anglia legjobb teniszezője, nyilván felveti a pénz, nem is kérdés, mégis egy nagyon laza interjút adott, amiből kiderült, hogy vett egy Ferrarit, mert azt hallotta, hogy attól gazdag valaki, hogy van ilyenje, de nem szerette, mert hangos, kényelmetlen, feltűnő, és ezért lecserélte. A művészetben is van Ferrari? Talán csak nem Picasso lenne az? De miért nem olvasunk olyan cikkeket, amik emberek művészethez, képekhez való viszonyát mutatja? Fogalmam sincs, a Shell igazgatójának mi van a nappalijában, de egy újságból szeretném megtudni, miközben sztorizgat, hogy igen, volt egy Picassom, de eladtam, mert kényelmetlen volt, hogy folyton azt nézem, vagy mittudomén, valami személyes. Igen, ez a szó kell ide, a személyesség. Egy kép jó esetben nem egy árcédula vagy könyvelési tétel, mégis ritkán olvasok művészeti lapokban személyes történeteket. Nagy kár..

2018. március 20., kedd

Bartis Attila a Mai Manó házban

Tovább folytatódik a magyar fotósok semmibevétele. A tisztasági festésen (és nem felújitáson) átesett Mai Manóban ugyanis Bartis Attila iró, IRÓ képeit láthatjuk. No nem mondom, hogy nem vagyok kiváncsi a képeire, szivesen megnézném egy Szilágyi Lenke, Benkő Imre, Haris László... vagy soroljam akik már nem élnek?, Gink Károly - de gyorsan elfelejtettük, a fiatalokat? Szász Lillát? vagy inkább az Ősz Gáboros, külföldön élő alkotókat nézzük? Magyar Ádámot? Czigány Dezsőt? Örök kedvencemet, Kerekes Gábort? És még bele se néztem a jegyzeteimbe, a mára underground szintre szorult, jobb sorsra érdemes fotósokat nem is emlitettem, akik sehol sem kapnak kiállitási lehetőséget. Őket mind kidobjuk, hogy berakjuk az irót. De még itt is lehetett volna jól dönteni, mondjuk Nádas Péter fotóival. Vagy Douglas Copeland-ével, ha már iró - ő legalább jó is. Vagy a Bret Ellis-el együtt dolgozó fotóssal (irtam róla, Londonban volt kiállitása a Gagosianban).
Sajnos objektiven nézve is pocsék képek ezek. Kezdjük ott, hogy a szakmai minimum egy tükörreflexes gép lett volna. Még csak azt se mondom, hogy egy Canon 5d/Nikon D850, de az a játékgép, amivel fotózott, nem alkalmas kiállitásra. Ez remekül látható is a kiállitáson (már csak azért is, mert az egyik kiállitott képen látszik is a fényképező). A kis méretű képekkel semmi baj, az A4 méret még éles képet ad. Hanem a nagyobb, talán 60 * 80 -as képek mind szemcsések, életlenek, látszik rajtuk, hogy szétesnek. Ennek ellenére erőltetik a nagyobb képeket, amúgy persze jogosan, hiszen a nagyobb kép jobban mutat egy kiállitáson.
A másik nagyon nagy baj a témaválasztás. Az utazás. Utazás egy egzotikus helyre. Nem, ezt nem szabad. Nagyon nehéz úgy fotózni, hogy ne turistaképek legyenek. Sőt, talán lehetetlen. Na, azt azért nem, pl. a párizsi fotósházban - Maison Européenne de Photo, MEP - rendszeresen láthatunk ilyeneket (vissza lehet lapozni a blogban). Csakhogy ott sem turistaképek vannak, hanem mondjuk városiasodás Indiában cimmel készülnek a képek.
Én is rengeteget fotóztam az utazásaimon. Akadnak köztük jó képek is, sőt érdekesek is. De ha csak a helyszin a téma, akkor a fotók egyszercsak átcsapnak vagy afféle National Geografic-os van-egy-érdekes-arc képekbe, vagy egy elkapott pillanat megörökitésébe. Semmi gond ezzel, de ne tegyünk egyenlőségjelet eközé és mondjuk Benkő Imre képei közé, aki 30 éve fotózza Ózdot, vagy Szász Lillához, aki egy évig visszajár egy családot fotózni.
Szóval tulajdonképpen semmi gond ezekkel a képekkel - amig a szerzőjük egy családi vacsorán mutogatja a rokonságnak. De egy felhő fekete-fehér fotózása nem ad semmiféle mélységet egy képnek. A magam részéről én szeretném visszakapni a Mai Manót a fotózásnak. Vagy menjek át könyvkritikába, és irjam azt, hogy ahhoz képest, hogy fotós, egész jó iró?

2018. március 10., szombat

Magyar műgyűjtők a Pompidou akviziciós bizottságában

A Pompidou Párizsban vitán felül az egyik legrangosabb intézmény művészeti körökben. Valójában ők fedezték fel pl. Simon Hantai-t, és az ő kiállitásuk után lőtt ki rakétaként az ára a képeinek, utána ismerték meg széleskörűen. Nyilván a sort hosszan lehetne folytatni, de az egyértelmű, hogy akire a Pompidou figyel, arra más is fog.
Az efféle óriásmúzeumok műtárgybeszerzésre is többet költenek, mint a mi országunk oktatásra vagy éppen kátyúzásra (ja hogy erre 0-át költünk? bocs), és nyilván nem egy ember dönt, hanem bizottság. A bizottság pedig arrafelé szakértőkből áll, nyilván nem véletlenszerűen választanak. A Pompidou egy ideje egyre nyitottabb, olyannyira, hogy megnyitotta a műtárgybegyűjtő bizottságát a..na nem a pórnépnek, hanem az arra érdemeseknek. Az arra érdemesek pedig..hát igen. A pénz. Egy autó ára a beugró. Ez is régóta zajló polémia nyugaton, hiszen látható, hogy a gazdag műgyűjtők, akiknek esetleg 100 autóra is telik, méghozzá Bugattikra, Ferrarikra, befolyásolni tudják a piacot. Hiszen elég, ha egy műgyűjtő olcsón felvásárol egy életművet, majd a Pompidou segitségével jó drágává teszi azokat, akkor ugyebár nem művészetről beszélünk, hanem valami másról. De azért a Pompidou műtárgygyűjtő bizottságában elég sok ember van, tehát ha mindenkit befolyásolni akar, az kissé nehéz. Valójában az egész annak az elismerése, hogy a pénz a mozgatórugó: hát ezért az igazságért nem kellett a szomszédba menni.
Ami most új, hogy egy magyar műgyűjtő páros, Spengler Katalin és Somlói Zsolt is bekerültek ebbe a bizonyos bizottságba. Ami nem is egy bizottság: külön van fotóbizottság, és hopp, Kelet-Európára is specializáltak egyet. Hiszen innen is jön jó művészet. A műgyűjtő páros pedig nem tétlenkedett, rögtön javasoltak is művészeket, műtárgyakat.
Innentől külön is érdekes a téma, mert ha belegondolok, hogy én kit javasolnék...Jó, persze van egy kánon, de azért a kánon is elég képlékeny, és végül is sok a jó művész, akik egy szintet megütöttek...Amúgy nyugi, bármennyire is szeretnék, nem fogom hosszúra nyújtani a kit javasolnék én kérdést, mert a Pompidou Erdély Miklós műveiből vásárolt be. Hoppá. Vagyis: hoppá!
Na most kellene újrairni gyorsan a művészettörténet könyveket...

A Műértő magyar power 50-es listájának félreértései

A Műértő minden évben - az angol Art World újság nyomán- kihozza a hazai 50-es listát, ami szándékai szerint a művészeti szinteret leginkább befolyásoló embereket listázza. Az idei rangsor eleje: 1. Baán László, 2: Fabényi Júlia, Spengler Katalin-Somlói Zsolt, 4: Maurer Dóra, 5: Pados Gábor, 6: Somogyi Hajnalka és az Off-Biennálé csapata, 7:Pőcze Attila, 8: Mélyi József,9: Sasvári Edit, 10: Petrányi Zsolt.
A 20. helyre befut Kieselbach Tamás, Deák Erika a 40., érdekes hogy Molnár Annamária csak a 44.
Természetesen minden listán lehet elmélkedni, vitatkozni, és hát persze hogy szubjektivek is, szóval megsértődni rajtuk nem igazán érdemes. A 20. helyezett simán lehetne máshol 40. vagy éppen rá se kerülne a listára.
De azért mégiscsak szembetűnő pár dolog. Az egyik rögtön az, hogy titkos az, hogy kik szavaznak és az is, hogy mi alapján. A módszertan nem nyilvános, tehát ha én Kis Pipin galériavezető vagyok, és magamra adok maximális pontot, az is rendben van. Az angol lapban ezt úgy oldják meg, hogy egyrészt nyilatkoznak a pontozók, másrészt eléggé érthető, komplikált és utánkereshető szempontrendszer van, amiben persze még mindig van szubjektivitás, de azért egész más 20 oldalon keresztül, táblázatokkal megspékelt magyarázatot olvasni, mint a műértőben egy pár szavas leirást, hogy bocsi, titkos az egész.
A másik komoly kételyem maga az eredmény. Ha ez egy komoly lista lenne, Baán László nem kerülhetne rá. Hiszen múzeumi negyed már nem lesz választások előtt, a Szépművészeti zárva, az Mng poros mint Munkácsy festménye, miről beszélünk? Baán László a megbukott fellángoló, a politika szinpadára betévedt megmagyarázó ember, aki momentán semmilyen intézményt nem vezet és semmilyen kiállitást nem szervez. Egy jó húzása azért volt: a Szépművészeti kincseit kölcsönadta Európa minden múzeumába, ezért cserébe elképzelhető, hogy majd kap műveket kölcsön, ha majd egyszer újra kinyit a múzeum (és Baán még ott lesz). Szóval az ő neve ezen a listán teljes tévedés.
Ha pedig az első helyezettnek rajta se kéne lennie a listán, minek továbbmenni? Ám tessék: Fabényi Júlia a Ludwig igazgatója a 2. Namost neki épp most jár le a megbizása, egyrészt nem fogják újraválasztani, másrészt ha mégis, a Ludwigban akkor sem történik igazából semmi eget rengető. Sőt. Egy óriási elszalasztott lehetőség az a hely.
A 3. helyezett műgyűjtő páros viszont szerintem jó helyen van, ámbár megkockáztatom, hogy akár 1. helyre is kerülhettek volna - persze ehhez háttérinfók kellenének, hiszen nem mindegyik gyűjtő veri nagydobra szerzeményeit.
A 4. helyen Maurer Dóra ismét tévedés. Eleve a művészeti szcénára egy művész kevesebb befolyással bir, mint egy kurátor, igazgató, ami még akkor is igaz, ha Maurer amúgy maga is szervez kiállitást, pl. a soha senki által nem látogatott Vasarely múzeumba. Le a listáról.
5. Pados Gábor az Acb tulajdonosa, na ő valóban az első 5 hely valamelyikén lehet.
Akik nyilvánvalóan lemaradtak, azok a műgyűjtők. Persze nem mindenki nyilvánosan gyűjt, de azért mégis voltak 200 millió ft-os leütések aukciókon. Ja, persze ehhez már háttértudás is kellene...

2018. március 4., vasárnap

Fontos nevek akikről nem hallunk 849.rész

Sokszor eszembe jut, hogy mennyi csodálatos művész van, de az újságokban nem irnak róluk, összefutni nemigen fogunk velük, ki foglalkozna hát velük? Pedig érdemes lenne, mert igen érdekesek. Most csak felsorolok pár nevet, aki számomra fontos valamiért:
Gérard Fromanger: egészen bele lehet feledkezni a képeibe. Figurativ, de a szivárvány minden szinével rajzolt vonalai a képein egyfajta számitógépes hatást keltenek. De nagyméretű képeit órákig tudom nézni.
Dan Perjovschi: vicces, és ez nem túl gyakori. Szándékosan elrajzolt figurái és helyzetei azonnal befogadhatók, de érződik, hogy sokat filozofált rajtuk, mielőtt megrajzolta volna.
Ujj Zsuzsi: ő énekes is, de a 70-es években készitett önarcképei annak ellenére igen izgalmasak, hogy technikailag borzalmasak. Mégis, ez a fajta kitárulkozás, mármint lelkileg, ez valami.
Niki de Saint Phalle: ő is a múlt században élt, szobraival találkozhatunk a legfontosabb múzeumokban. Emellett egy puskával festékesbödönökre lődözött, amik mögé vásznat feszitett, és ez, hogy úgy mondjam, nem voilt annyira gyakori akkoriban sem.

2018. március 2., péntek

Megint a másik leszólásával jutunk előbbre

Régóta kabaré, ami a Mai Manó házban megy. De az sem éppen szivderitő, ami most történik. Röviden a történet annyi, hogy Baki Péter,a Maimanó új igazgatója leszólta Kőrösi Orsolyát, aki jópár évig vezette a házat. Baki most azt nyilatkozta a Magyar Nemzetben, hogy Kőrösi Orsolya adósságot hagyott maga után és szakmailag sok panasz volt ellene. Ami nevetséges. Nem rajta múlt, hogy a Mai Manó mennyi pénzből gazdálkodhat (kevésből). Nem rajta múlt, hogy az épület olyan amilyen.
De meg kell-e nekem védenem a volt igazgatót? Kritizáltam őt épp eleget. Inkább arról van szó, hogy ez a támadás nemtelen. Aljas. Baki Péter most azt mondja, ő sokkal jobb, hiszen a régi rossz volt. Ez nem túl nagy önbizalomra vall. És azt is tegyük hozzá, hogy amióta Baki vezeti a fotószövetséget, a szervezet gyakorlatilag nem létezik, legalábbis a korábbi aktivitásai megszakadtak, nincs már fotóhónap, nincs bécsi jelenlét a Photo Book fesztiválon, nincs portfolio review, nincs semmi. És ez az ember teszi rá a kezét a fotóházra...
Szögezzük le: ma és az elmúlt 20 évben a fotó nálunk senkit sem érdekelt. Egy maroknyi csapat próbált meg nagyrészt sikertelenül tenni az ismeretlenség ellen. A fotóban fontos dolgok rég nem a Nagymező utcában történnek. Ami nagy kár, mert lehet, hogy túl öreg vagyok, de én még jártam oda akkor, amikor a nagy öregek programokat tartottak, amikor egy Kerekes Gábor a könyvtárban töltötte idejét, amikor egy-egy rendezvényre a szakma nagyjai jöttek el. Érdekes módon arra is emlékszem, hogy hivták akkor az igazgatót. Aki Kőrösi Orsolyára tippelt, nyert.
Különben egy oknyomozó újságiró egyszer kinyomozhatná, mi is volt (esetleg van?) a Fotószövetség és az Otp között. Tavaly ugyanis még arról volt szó, hogy a Városligetben épülő Fotómúzeum alapitványa 51 %-ban az Otp kezében lesz, a maradék lesz a fotószövetségé. Mindez persze az épület felépitésének költségei fejében. Azóta ez a szál elhalt, hiszen nem lesz fotómúzeum, pláne nem a Városligetben. A jelentéktelenség árnya ismét elhalad a fotó mellett...