2018. június 30., szombat

David Brolliet genfi gyűjtő gyűjteménye a Fernat-Brancában

Az Art Bázel jóvoltából lehetett találkozni a gyűjtővel, aki egy ultra laza figura. Mondjuk nem csoda, mivel a gyűjteményében lényegében alig található "normális" műtárgy. David elmesélte, hogy nem érdekli a gyűjtemény értéke, mint ahogy a hagyományos műtárgyak sem igazán. Rengeteg installációt vásárolt, de az a kevés festmény is, amit vett, sem hasonlit igazán festményre.
Először nem értettem az egészet, de aztán egy kicsit gondolkodtam. Nekem, innen, ebből a kicsi országból nyilván az jelenthetne egy nemzetközi gyűjteményt, ha a nemzetközileg jegyzett nagyoktól vennék. Miért? Mert az a kevés ember, aki egyáltalán ismeri Jeff Koons vagy Cy Twombly nevét, ők elégedetten csettintenének. Na jó, de mi van, ha ez túl kommersz? Bár.. mondjuk Wolfgang Tillmans képei azért nem éppen Picassok..David viszont elmondta, hogy a hagyományos sznob festők, mint Picasso, nem érdeklik, és mivel 4 kontinensen át repked folyamatosan, valami mást szeretett volna gyűjteni. Nem érdekli, hogy jól fog-e kinézni a nagyszobája, hiszen alig tölt ott időt, és végképp nem érdekli a mindenkinek való megfelelés. Mivel bőven van pénze, az sem izgatja, ha értéktelen, amit vesz. De azt is hozzátette, hogy már adott el művet, és bizony jóval drágábban, mint ahogy vette.
David azt is elmondta, hogy szép lassan egyre több időt tölt el művészettel, ez az ami kikapcsolja. Mit ne mondjak, ez azért nem rossz..

2018. június 29., péntek

A Fernet-Branca kiállitása: l'impermanence

Három kiállitás megy éppen a Bázelhez közeli alapitványnál, ez is jelzi az épület méretét, amit talán a Ludwig múzeumhoz tudnék mérni. Szóval nem kicsi. A David Nash kiállitáshoz nem igazán tudok hozzászólni, a magángyűjteményről következőleg irok, marad tehát a másik kiállitás, ami nagy szerencse, mert ebben volt az a mű, ami miatt nekem személy szerint megérte kimennem St. Louisba. Mindenkinek más mű ez, és ez annyira személyes, hogy sokszor előfordul, hogy egy kiállitást, amikor többen nézünk meg, egészen más élményekkel távozunk.
A helyzet a következő: mivel rengeteg kiállitást látok, ezért már nagyon magasan van az ingerküszöböm. Sajnos nagyon jó képekre is csak legyintek, ami valahol azért természetes, mert pl. az Art Bázelen egy rakás Picasso, Haring, Lichtenstein, Warhol, Basquiat kép után már nem akkora dolog egy akárkicsoda.. Nem csak a nevek, hanem még ha az izlésem miatt el is osztom kettővel-hárommal a kiállitott képeket, akkor is marad mondjuk 500 őrülten jó. De ennyi képet lehetetlenség feldolgozni. Amik most a fejemben vannak jelenleg: a párizsi fotóházban a francia fotósok kiállitásról portrék és fotóra festett feliratok, az artist és robot kiállitás néhány képe és egy magángyűjteményben látott kép, akinek a festőjével találkoztam az Art Paris art fair-en. Tehát, mint mondtam, meglehetősen szubjektiv ez a műfaj. Ezért egy olyan művet emelek most ki, ami másnak talán nem sokat mond. Jardin d'intentions - elgondolások kertje cimet viseli ez a mű. Egy nagyon vékony, kb. egy embernyi szélességű bejáraton be kell menni egy dobozba, ahol világitó kis gyémántszerűségek láthatók boton - ez lehet virághasonlat, ha már kert, viszont a világitásuk rafinált, mert a szárak sötétek, csak a fej az, ami világos. Tükrökkel nagyitják a teret, és tényleg végtelennek tűnik elsőre. Furcsa zene szól, talán Jean-Michel Jarre utánzat, időtlen zene. Ha akarom, egyenként le tudom leplezni a látványt, és mégsem akarom, egyszerűen csak élvezem az időtlenséget, és az apró fénygömbök sokaságát. Rengeteg mindenre emlékeztet ez a mű, de nem akarom az én értelmezésemet valódinak tekinteni, egyszerűen csak olyan érzés volt ott állni, mint mondjuk az Etnán. Hát, egészen földöntúli érzés.

A Fernet-Branca alapitvány

Nem mondhatnám, hogy hihetetlenül ismert lenne ez az alapitvány, én is csak az Art Bázel vip program füzetkéből láttam, hogy van ott egy koktélozás. Pedig, mint kiderült, ez egy komoly kortárs kiállitóhely, jópár ezer négyzetméteren.
A Fernet-Branca egy alkoholos italmárka volt, vagyis még létezik, csak már nem ebben az épületben, hanem egy modern ipari parkban. Hogy jól ment nekik, az elég egyértelmű az épület méreteiből és az épület tetején trónoló sas-ból. Mindez pedig Bázeltől kocsival 10 percre, de már a francia oldalon, St. Louis-ban. Ez ma egy semmi extra elővárosa Bázelnek, ipari parkokkal, bevásárlóközponttal, családi házakkal. Amig nem fordultam be az utcába, el nem tudtam volna képzelni, hogy jó helyen járok, a környezet nem éppen művészeti központot idéz. Az épület viszont pazar, körbejárható, tágas, jó dolguk volt itt a dolgozóknak, gondolom.
Elsőre azt gondoltam, nagy merészség ide, a semmi közepére művészeti központot rakni, hiszen ide nem lehet csak úgy kisétálni, nem fog szembejönni. De jobban belegondolva a célközönség amúgy is inkább művészeti lapokban találkozhat majd a névvel, és akkor már mindegy, hogy hol is található pontosan.

John DeAndrea a Vallois galériában Párizsban

Azt hinné az ember, hogy már rég túl vagyunk a provokációra, és pláne a meztelenséget felhasználó művészeten, de egyáltalán nem:
Párizsban a rue de Seine környékén, vagyis a quartier latin mellett szinte minden házban galéria van. Ahol nem, ott kávézó. Általában érdemes odamenni akkor is, ha  semmi konkrét célunk nincs, mert mindig van egy megnyitó, egy érdekes kiállitás, amiért érdemes. A Vallois galéria kicsit szemérmesen nem az utcáról nyilik, hanem egy belső udvarból, tehát nem megy oda mindenki, aki az utcán jár.
A kiállitás lényege csak annyi, hogy képek helyett pucér nőket láthatunk. Van, aki a melle elé rakja a kezét, van, aki csak áll, és akad, aki kifejezetten mutogatja magát. Az biztos, hogy mindenki természetesen viselkedik. A látogatók is. Senki sem fotóz, mert nem az a lényeg, ami. Vagyis nem a pucérság. De tömeg azért van, és nem állitanám ,hogy mindenki pusztán a művészet élvezetére érkezett. Van, aki beszédbe elegyedne a modellekkel, akik viszont nem beszélnek. Lányok, nők ugyanúgy jönnek.
Azt gondolom, egy ilyen kiállitás nem fogja ledönteni a női testre rátapadt asszociációkat. Mindenesetre bátor.

Az Art Bázel katalógus

Az a helyzet, hogy aki átrágja magát ezen a 800 oldalas "szösszeneten", annak mást már talán nem is kell idén olvasnia ahhoz, hogy tudja, mi zajlik művészeti fronton. Rengeteg interjú, elemzés, kitekintés van a könyvben. Rögtön azzal a kérdésfeltevéssel kezdődik a könyv, hogy vajon függetlenek tudunk-e maradni a világban zajló eseményektől a művészeti világban? Nyilván nem Trumpról kell beszélgetni, de azért csak beszűrődnek a hétköznapi témák is.
A galériák többsége Londonból, Párizsból, New York-ból, a művészeti központokból jön. Egy román galéria van, a Plan B, egy varsói, egy krakkói, Bécsből több is van, szóval -természetesen - mi nem vagyunk rajta a térképen. És nem csak kiállitóként nem vagyunk rajta, hanem látógatóként sem, legalábbis, amikor én ott voltam, egyetlen magyarral sem találkoztam, ami azért keserű, mert ott lehetne megnézni, mik a trendek, mivel foglalkoznak a világ vezető galériái.
A következő hetekben szemezgetni fogok a témákból. Például nagyon érdekes, amit Martin Janda mond, akinek Bécsben van galériája. Szerinte Bécs immár nem a nyugati világ vége, hanem közép-európa fővárosa. Tehát Bécs figyelemmel kiséri, hogy mi történik a régióban, és hozzá érdemes menni, hogy megtudjuk, mi történik itt. Namost természetesen Bécsben fogalmuk sincs, művészeti szempontból mi történik a Balkánon, de időről-időre próbálnak kitekinteni. A szlovákok jól ráéreztek a nyitásra, és meglehetősen sokat kommunikálnak Béccsel, ennek pedig az az eredménye, hogy Bécs rajtuk kereszül ismeri meg akár a magyar történéseket is.
Nem merném megtippelni, hogy mikor lesz magyar galéria az Art Bázelen. Talán soha. De kellene dolgoznunk rajta.

Street art Bázelben

Bázel, legalábbis Svájcon belül a legnemzetközibb, leglazább város. Mindamellett, hogy természetesen a svájci precizség megtalálható ott is, sehol máshol nem tudom elképzelni, hogy valaki csak úgy az aszfaltra rajzoljon..Sőt, az utcára kirakunk székeket-asztalokat stilus sem annyira jellemző rájuk, de mindenesetre örülök...

2018. június 28., csütörtök

Könyvajánló: Ross King: Dühödt ámulat Claude Monet és a vizililiomok

Fantasztikus kiállású könyv. Massziv, gyönyörű boritó, drága, többszinnyomásos wrapper (papirboritó, ami körülveszi) drága anyagból, a belsejében a szokásosnál vagy két fokozattal igényesebb papir, nehezebb is és fényesebb, élmény tapogatni. Az biztos, hogy tudjuk, hova került a pénzünk, 500 oldal igényességet látunk.
Az más kérdés, hogy egyáltalán nem túlzás a szerzőt Dan Brown-hoz hasonlitani. Az első könyvei, ami a firenzei dóm épitéséről és a sixtusi kápolnáról szólt, érdekesek, fordulatokban gazdagok voltak, igen jól elmesélt történet lett belőlük azzal együtt, hogy a tárgyszerűség is megmaradt. Nem csoda, hogy mindenki zabálta a könyveit, hiszen általában unalmas tárgyszerűséget kapunk a téma iróitól, az a könyv pedig a legkevésbé sem volt az. Sajnos nem ő az első, aki a későbbi könyveiben nem tudta tartani a szinvonalat: az impresszionizmusról szóló könyve sajnos teljes tévedés. Kinget az 1860-as évek politikája érdekelte, és mellesleg, ha már a könyv cime az volt, irt pár mondatot az impresszionistákról is, de láthatóan egyáltalán nem értette meg a festőket, és nem is különösebben érdekelte a téma, össze-vissza ugrált az emberek között. Annál a könyvnél mondtam azt, amit Dan Brown-nál is, hogy most már elég, ezekkel a pocsék könyvekkel elrontja az amúgy kellemes szájizemet is. Nem veszek több könyvet tőle, mert úgyis csalódni fogok.
A dolgoknak azonban van kifutásuk, és ha én nem is vettem meg az új könyvét, akadt más, aki igen. És akkor már adtam neki egy esélyt, bár sejtettem, hogy feleslegesen.
A vizililiomok könyv egészen érthetetlen módon 1910 körül kezdődik, Monet már 70 éves, és épp egészségügyi problémái vannak. King nem bir magával, és kb. a második oldalon behozza Clemenceau-t, aki később miniszterelnök lett, mert ismerte Monet képeit, és találkoztak is párszor. Eleve nagyon vitatható 70 évesen kezdeni egy életművet, méghozzá úgy, hogy semmit, de tényleg semmit nem mond az előző 70 évéről. Értem én, hogy külön könyvet irt már az impresszionistákról, de egyrészt abban sem irt semmit róluk, másrészt ez egy kölön könyv, azért egy picit irhatott volna az előzményekről.Például óriási öngólt rúg azzal, hogy figyelmen kivül hagyja, hogy Monet nem volt mindig festősztár, sőt. Ebben a könyvben úgy kezdődik minden, hogy ő már szupersztár. Ez jogos, mert 70 éves korára valóban elért már mindent, de emiatt ekkor már abszolút nem is érdekes, hogy mi történik vele. Az 500 oldalnyi könyvet úgy lehetne összefoglalni, hogy Monet hiába öreg, megrázza magát, és monumentális vizililiomok sorozat festésébe kezd. Hát, ez a történet.
Egyre inkább azt érzem, hogy Kinget leginkább a háború, a monumentalitás érdekli, ebben a könyvben is részletesen ir arról, hány százalékkal lett drágább a kenyér a háború alatt, mi történt Verdunnál, miközben nyilvánvaló, hogy a csatáktól távol élő Monet legfeljebb a gyakorlati következmények miatt aggódott, hiszen 70 évesen nem megy el harcolni, és mivel volt pénze, a drágulás sem izgatta. Tényleg nem értem, miért akar King művészeti könyvet irni, de lassan leszokhatna róla..

Joseph Csáky a bázeli Brigitta Leupin galériában

Csak úgy sétálgattam Bázelben, amikor egyszercsak szembejött ez a szobor. A galéria számomra ismeretlen, de ez semmit sem jelent, a kirakatban pedig büszkén irják, hogy Joseph Csáky, 9000 frank. Egy nagyjából 20 *10 * 40 cm-es szoborért 2,5 millió ft-ot elkérni elsőre kissé barátságtalan, de Joseph Csáky igen jó szobrász volt. 1911 óta élt Párizsban, 22-ben már állampolgár, elég hires szobrász már ekkor. Kubista szobrait sok fontos gyűjteményben megtaláljuk. No de akkor hogy kerül egy nem absztrakt, nem kubista szobor ide?
Joseph Csáky ismert szobrász, a fő művei nyilván már magángyűjteményekben csücsülnek. A kérdés az, hogy reális-e tőle egy ilyen szobor felbukkanása. Nem tudom, nem vagyok szakértő a témában, de én azért óvatos lennék. Mégha valóban eredeti is ez a kép, akkor se biztos, hog megvenném, ugyanis teljesen kilóg az életműből, emiatt az ár gondolom legalábbis feleződik. De persze egyáltalán nem biztos, hogy igazam van.

2018. június 27., szerda

Grüner György kollekciója a Vasarely múzeumban

Átmenetileg nincs Vasarely kép a róla elnevezett múzeumban, helyette beköltözött szinte a teljes progressziv 20. század. Fogalmam sincs, miért kezd el egy los angelesi magyar pont magyar képeket vásárolni L.A-ből, és az is nyilvánvaló, hogy ekkora nappalija nem lehet, tehát megszállott is, hogy egy raktárnak vásárol, de a végeredmény biztató. A válogatás gondos szemekkel történt, s noha persze ki tudnék emelni pár képet a gyűjteményből, amit talán nem kellett volna, de igy is egységes kollekcióvá áll össze az anyag. Ahogy sétálgatok a képek között, nagyjából sejtem, mi tetszhetett neki. Ami azt illeti, Nádler fekete korszakából én is szivesen kiraknék egy képet a nappalimba, csakhogy ma már egy jobb autó árát kéne adnom érte. Gyarmathy Tihamér? Jó, a múlt században még biztos olcsó volt, ma már lehetetlen tőle képet szerezni.
Ugyanakkor igen nehéz meglepődni a művészeken. Nádler, Bak Imre, Keserü, Birkás, Mauer, ez inkább a jó tanuló felelete, mint egyedi út. Habár inkább úgy kéne irnom, hogy figyelemre méltó, hogy ő onnan pontosan ugyanannyira képben van, mint mi itt itthonról.
Azt gyanitom, hogy a gyűjtő erős hazafi érzésekkel rendelkezik, különben minek szállittatná a Föld másik oldalára képeket? És miért hozná ismét el, egy kiállitás erejéig ugyan, újra vissza?
Ha ilyen szemszögből nézem, ezek olyan képek, amikért talán nem kár. Persze párat szivesen átvennék megőrzésre, de azt hiszem, a képek alapvetően az életműben nem foglalnak el kiemelt helyet. Semmiképpen sem jelentéktelenek, csupán, ha a festő által készitett képeket nézem, sokszor én nem azt választanám, amit a gyűjtő. Persze iszonyú nehéz átlátni, hogy mi kapható egyáltalán, Nádler fekete képeiért pl. szerintem ölni is képesek lennének gyűjtők, ehhez képest itt van kettő közülük. Gyarmathy-nál viszont azt mondom, ezeket a képeket nem is ismerem, és nem tartom az életmű legjobb darabjainak - ettől még jók, csak tőle ismerek jobbat.
De mondom, ezeket a képeket jó eséllyel soha többé nem fogjuk látni, esetleg ha L. A-ben bekopogtatok Grüner Györgyhöz. Mennyivel egyszerűbb hát kipengetni egy belépőjegyet itt, Budapesten?

2018. június 26., kedd

A Tinguely szobrok Bázelben

Párizsban a Pompidou mellett, Niki de Saint Phalle szobrokkal együtt pompáznak ezek, vagyis majdnem ezek a műalkotások. Vagyis dehogy pompáznak, inkább kinevettetik magukat. A mindenfelé forgó, dőlő, önmagát lefröcskölő, teljesen komolytalan, ráadásul vizi szobrok a legunottabb pedáns svájciból is kicsikarnak egy mosolyt. Én viszont, aki tehet bármit, konkrétan röhögök. Az a biciklikerék és zuhanyrózsa keverék konkrétan olyan esetlenül mozog, hogy az komikus.
A kép baloldalán az a..talán barokk oszloprészlet úgy mozog előre-hátra, mintha gőzmozdony volna. A tavacskát mindig tömeg figyeli, ahonnan a kép készült, ott le is lehet ülni. Fantasztikus, ahogy egy perc alatt jókedvre deritenek. Nem is hiszem el, hogy mindez a pedáns Bázelben történik..

2018. június 25., hétfő

Könyvfesztivál Bázelben

Az Art Bázelnek lassan megszámlálhatatlanul sok fiókrendezvénye lesz, de a művészeti könyv fesztivált nem szivesen hagytam volna ki. Ez egy ultra családias hangulatú összejövetel, ahol millió országból érkeznek könyveikkel a tehetségek, mindenkit el lehet kapni egy beszélgetésre, sőt sokszor, ha megállok egy pillanatra egy pultnál, máris jön valaki, és mondja.
Egy berlini srác rögtön 500 berlini művészt hozott össze egy könyvbe, az 50 euróba kerülő könyvet nem mertem megvenni. 500 festő, az nem piskóta. A fickó elmesélte, milyen régóta dolgozik ezen a könyvön, de ugyanez az összes ott lévő könyvesről elmondható. A könyvek nagyjából fele volt német, a többi vagy angol, vagy mindenmás. A mindenmás szó szerint értendő: észt, portugál, finn, nem sorolom. Csak pár kiadó volt, de ők is családi vállalkozásként, legtöbbször a szerző mutatta be a könyvét.
Az efféle dzsemborik jók, mert egyrészt nem mindenki tud jónevű kiadónál megjelenni, másrészt itt mindenkinek volt mondanivalója, és el is mondta, ha kiváncsi voltam rá. A látogatók pedig folyamatosan érkeztek, és kiváncsiak is voltak. Én is szereztem könyvet...

A Nicolas de Stael film

A festőkről szóló filmek kényelmes módjai a megismerésüknek. Sőt, sokszor olyan felvételeket találnak, amik nemcsak közelebb hozzák a festők, de megismertetik a lakásukat, a környéket, ahol dolgoztak, és mondjuk Keith Haring esetében láthatjuk őt a new york-i metróban dolgozni, diszkóban táncolni, berlini falat festeni, szóval olyan élményt kapunk, amit máshogy aligha.
Sajnos De Staelről nem maradt fent semmilyen videó, amin persze nem csodálkozhatunk, hiszen 1955-ben halt meg. Mégis, azt gondoltam, hogy legalább a milliő vagy élete helyszineinek filmezésével megpróbálják közelebb hozni az alkotót. Ez nem igazán sikerült.
No de kicsoda Nicolas de Stael? Szentpéterváron született nemes családba 1914-ben. Szülei 1919-ben Lengyelországba szöktek a forradalom elől, aztán a gyereküket Brüsszelbe küldék ismerőshöz. A brüsszeli akadémián tanult festészetet, aztán Párizsba ment, onnan Algériába. A 2.vh idején Nizzában van, és a nizzai iskola, vagyis a Delaunay házaspár hatására kezdett el absztraktot festeni. És varázsütésre hirtelen felfedezik. 1946-ban egy galériás megvette az összes képét. Nicolas Párizsba költözött Braque mellé, akivel barátok is lettek. Amerikai galériása is lett aki szintén nagy sikerrel adja el a képeit. Paul Roserberggel dolgozott együtt, és a kereskedelmi siker akkora, hogy minden képét megveszik. Antibes-be költözött, ahol viszont depresszió miatt öngyilkos lett 41 évesen.
A film készitői leginkább a képanyagát használták, a megfestett képei pedig valóban érdekesek. Sajnos a film borzalmas minőségű, értem én, hogy nem lehet 4k film az 1900-as években, de még a pal technikához mérten is szemcsés a kép és sokszor életlen is. Ennél már csak a hang zavaróbb, ami hatásvadász, nagyzenekari csinnbummzene, miközben képeket nézünk. A filmanyag nagy részében festményeket mutatnak, néha beszél róluk valaki, sajnos az életének bemutatása nagyon vázlatos és elnagyolt. Az biztos, hogy ezt a filmet megnézve senki sem kap kedvet az életmű tanulmányozásához, pedig a képei valóban érdekesek.

2018. június 24., vasárnap

Bacon és Giacometti a Fondation Beyelerben

A Fondation Beyeler nem aprózza el a dolgokat. A legismertebb és legcsodáltabb kiállitási helyszinként, főleg az Art Bázel idején nem mondhatja azt, hogy bocsi, igazából semmi érdekes nem jutott eszembe. Bacon és Giacometti két név, akire ugranak a nézők.
A bécsi Albertina, amikor megvett egy Bacon képet, egész kiállitást szervezett hozzá sajtókonferenciával és minden hasonlóval. A Beyelernél irdatlan mennyiségű Bacon képet hoztak össze, mint ahogy Giacometti szobrokkal is telepakolták a helyet. Sőt, Giacometti rajzokkal, ami kb. annyira elérhető, mint egy Koh-I-Noor gyémánt, szintén teleplakátolták a kiállitóteret.
Akkor ez tehát egy fantasztikus kiállitás? Nos, nem igazán. A Bacon képeket nem igazán szeretem, mindről süt az életundor, a barna szinek, torz alakok. Persze elismerem, hogy a torz alakjai nagyon jól megfestettek, de ő számomra  nem épp inspiráló. Giacometti szobrait pedig már ismerjük, láttuk már mindenhol, mégha a rajzait nem is, és persze a filmet sem, amit találtak róla - valószinüleg egyetlen egyszer sem mutatták még be a közönségnek.
Ez a két név természetesen garantálja a sikert, és nem is csalódtam, ami a Giacometti rajzokat illeti. A teljes kép azonban nekem inkább a nagy nevekről szól, márpedig én a művészetet jobban szeretem..

2018. június 21., csütörtök

Lucas Arruda a Fondation Beyelerben

A Beyeler alapitvány csodás villaépülete Bázeltől 30 percnyi villamosozásra van. Kár, hogy idén felújitják a vonalat, igy inkább kocsival mentem. Egy falucska végén, a kukoricás tábla és tehenek mellett olyan kiállitóhelyet sikerült felhúzni, aminek minden országból a csodájára járnak. Egy csodás park is tartozik hozzá egy étteremmel, körben a tipikus svájci hegyekkel, igy aztán mire besétálunk a főépülethez, már rá is hangolódtunk a szépségre.
Most éppen Bacon - Giacometti kiállitás van, hamarosan irok róla, de addig is egy apró szössszenet. Az alagsorban, a restaurátorműhely mellett van egy apró, két termes galéria, nem is mindenki jut el odáig, hiszen egy Giacometti kiállitás éppen elég ingert ad. Ezért a lenti kiállitás nem is akar versenyezni vele, intim, apró képeket mutat, amik elsőre ráadásul nem is túl érdekesek.
Tulajdonképpen semmi sincs rajtuk, néhány ecsetvonás az egész. Eléggé sötét is van, és a képek is aprók. Megálltam egy pillanatra elgondolkodni, hogy mi is ez az egész. És akkor elkezdték a képek jobban megmutatni magukat. Ezek a képek intim viszonyba kerülhetnek a nézővel, nem akar sokat mondani, viszont olyan, mintha csak egy talált látvány lenne, mintha nem is festette volna valaki, csak éppen rátalált volna. Ügyes.

Brassai a Howard Greenberg galériában

Ez a new york-i galéria a legelismertebb fotósokat képviseli, Brassai pedig igen jól beleillik a profilukba. Viszont a Brassai életművet 2000 valahányban elárverezték, azok a képek nem elérhetők, hiszen gyűjtemények mélyén lapulnak, gondosan óvott, klimatizált környezetben, raktárakban. Viszont. Mit lehet tenni ilyenkor? Ez a galéria azt választotta, hogy egy egyáltalán nem ismert képet rakott be a kinálatába.

A képre ránézve a hitelesség (na és persze a galéria neve miatt is) adottnak tűnik. Egy nőt látunk, háttal, tükör előtt, ahogy fésülködik. Valószinüleg a hires éjszakai sorozatából való a kép. Csakhogy. Ha valaki megveszi, vagyis már a megnyitó előtt eladták a képet, tehát aki megvette, az a nevet vette meg. A kép maga ugyanis nem egy nagy szám. Persze elképesztő, hogy Brassai ezt az akkori technikával, ami a nappali fényre volt hitelesitve, mégis technikailag korrekt képet tudott csinálni, miközben 10 kiló felszerelést cipelt, ez egyáltalán nem látszik a képen. Viszont, bár ügyesen meghagyta az éjszakai hangulatot egy enyhe alulexponálással, ez azt eredményezi - és persze a kor anyagai még nem voltak olyan jók, mint ma- hogy a női alakból nem sok látszik. Bár végülis ez persze inkább egy hangulatkép, mint portré, tehát nem is az volt a cél, csak számomra, aki egy felületes mai szemlélő vagyok, ez a kép sokkal inkább egy poros múzeumot juttat eszembe, mint egy érdekes képet.

2018. június 20., szerda

Vera Molnár az Art Bázelen

Vera Molnár is azok közé tartozik, akik kimentek Párizsba, és nem jöttek vissza, nem véletlenül. Integrálódott a francia művészeti életbe, és ma már teljesen egyenrangú bárkivel, a művészetét elismerik és szeretik. Olyannyira, hogy az artist és robot kiállitáson is kiraktak tőle képeket. Nem véletlen tehát, hogy a 2012-ben meghalt művész képeit az Art Bázelen láttam újra, immár csillagászatihoz közeli áron.
Ez nem is csoda: képei jól elkülönithetők másokétól, a képek pedig a műfajukban frissek, igényesek. Vera Molnár szintén bekerült a pionirok könyvbe is, amiről hamarosan szó lesz itt..

Edward Burtynsky félig meglepő képe

Sétálgatok az Art Bázelen, és szembejön ez:
Burtynsky arról hires, hogy repülőgépről fotóz bányákat, tájsebeket, amik valamiért mégiscsak esztétikailag is értelmezhetőek. Mit értelmezhetőek, szépek! De sose láttam tőle ilyen képet, ami valójában egy félig giccses tájkép, persze szép, de az ember jeleit nem sok helyen látom..Szóval fotózik ilyet is...

2018. június 17., vasárnap

Art Bázel megnyitó előtti nap

1. Az Art Bázel a világ legnagyobb és legfontosabb művészeti vására.
2. A megnyitó előtti napon körbeszaglásztam, igaz, már a részvevő látogatóktól is leesett az állam.
3. Most kiderült, hogy a nagyközönség számára csütörtökön nyiló vásár valójában hétfő este kezdődik, kedden a nagyon vip-ek mehetnek, szerdán a vip-ek (ez voltam most én), csütörtöktől bárki.
4. Egy egészen belső információ szerint már túl sok pénz van a rendszerben, bizony megtörtént idén, hogy egy galéria kedden (vip-vip nap) eladta a kirakott képek 80 %-át. Hoppá-
5. Az is érdekes, hogy 3 Picasso, 1 Chagall, Kandiszky és hasonló nevek is voltak, ha jól láttam, el is keltek szépen.
6. Az abszolút kedvencem ezúttal egy Sam Francis kép volt a Gagosiannál, ahol külön fegyveres őrök voltak - pedig elég szép biztonsági személyzet dolgozott, az én táskámat pl. befelé és kifelé is szétszedték...
7. Hamarosan további részletekkel jelentkezem.

2018. június 11., hétfő

Artist és robot - kiállitás a Grand Palais-ban Párizsban

Ez nálam most simán az év kiállitása. Először is, a téma. Nem verdesik egymást a művészet és a robottechnológia közös nevezőjét megcélzó kiállitások. Ami azt illeti, pont forditva: eddig illetlenség, ha nem éppen tiszteletlenség volt azt kérdezni, hogy vajon megfér-e egymás mellett ez a két dolog?
Ha belegondolunk, persze elég meredek a kérdés. Hiszen mi lehetne ennél jobban emberi, mint egy fehér vászon befröcskölése festékkel? Hogyan is lehetne Picasso-t egy napon emliteni egy lelketlen géppel? Nem is tesszük. Viszont megjegyezhetjük, hogy az első - persze elég primitiv - festőgépet Jean Tinguely készitette, ő pedig 1925-1981-ig élt, tehát nem tegnap merült fel ez a probléma először. Valójában, ha el akarjuk kenni a dolgot, mondhatjuk azt, hogy számitógéppel készült művészetről van szó, akkor pedig rögtön nem zavar minket a gép, jöhetnek a művek.
Csakhogy ne kenjük el a dolgot, hiszen a kiállitás sem teszi. Valóban van olyan mű, amely egyszerűen számitógéppel készitett kép, de sokkal több az elgondolkodtató mű. Itt van pl. ez a festmény, melyet három apró robot fest, látszólag véletlenszerűen mozogva. A robotok mellett a falon láthatjuk a képeket is, melyeket ők készitettek. Nézegettem a képeket, először elégedetten csettintve, hogy milyen jók, aztán kicsit később már a homlokomat ráncolva, hogy valami mégsem stimmel. A képek nem másolnak semmilyen már létező képet, viszont természetesen valahogy beállitották, hogy csak bizonyos területeken legyen kék festék, máshol piros vagy más. És persze eléggé egyszerűsités a mindössze három szin használata. De a helyzet az, hogy ezek a képek leleplezhetők. Túlságosan geometrikusak, leginkább tökéletes félköröket látunk, sehol semmi hiba, semmi változatosság. Ha ezt valaki festette volna, akkor megdicsértem volna a türelmét és a körzőhasználati tudományát, de nem tartottam volna igazi műnek a képét. Bármilyen furcsa is, a túlzott tökéletesség zavaró. Egy kép sose legyen tökéletes, mert unalmassá válik. Ha kimegyünk a természetbe, a fűszálak egészen varázslatosan váltakoznak, szó sincs róla, hogy ugyanolyanok lennének. Egy kép se legyen tökéletes vonalakkal futó. És tudom, ott a Bak Imre, és követői szép tömött sorban, de még Bak Imre is kinosan ügyel a változatosságra, a váratlan, oda nem illő formákra. A művészet nem a tökéletességről szól, legalábbis technikailag.
A másik dolog természetesen a tudatosság. Egy műalkotást létrehozni kreativ munka. A robotok pontosan végrehajtják az utasitásokat, de ha rajtuk múlna, ők nem igényelnék a művészetet. A robotok által készitett művek érdekesek, egészen furcsa dimenziókban mozoghatnak, mégsem veszélyesek az emberekre. Legalábbis igy nem...

2018. június 4., hétfő

Csalódni? Nem csalódni?

Annyiszor ostoroztam már a Ludwig múzeumot azért, mert nem végzi a dolgát, jelentéktelen dolgokkal foglalkozik, nem mutat be életműveket, hogy most végre megint van egyéni kiállitásuk. Türk Péteré. Hm. Hogy kié? Hát ez az.
Még nem láttam a kiállitást, de kiváncsi vagyok, mert őszintén szólva nem sokat tudok róla. Ott volt a balatonboglári kápolnatárlatokon, aztán állitólag csak szakmai körökben ismerték - nem lehetett túl nagy kör. Egy békásmegyeri panellakásban lakott.
Nem tudom. Én azért ostoroztam a Ludwigot, mert nem képes összehozni egy kiállitást Nádlernek, Bak Imrének, annak a generációnak, akik már ismertek, de mégsem feltétlenül vannak benne a köztudatban. No de Türk Péter?
Nagyon szeretném megnézni ezt a kiállitást, és nagyon félek is tőle. Lehet, hogy a véletlenre fogom bizni?

2018. június 1., péntek

Franz West és Vasarely lesz a Pompidouban

Kiváncsiságból megnéztem a Pompidou közelgő programjait, és örömmel látom, hogy jövő februárban Vasarely kiállitás lesz. Ez csodás, mert ugyebár egyrészt Vasarely folyamatos szereplője a párizsi galériáknak, és egyedi stilusa valóban jól megkülönböztethető, másrészt pedig jó régen nem láttam tőle retrospektiv kiállitást. Igaz, minek is lenne, mikor ott van Óbudán a múzeuma, ami gyakorlatilag folyamatosan kong az ürességtől - mondjuk erről nem a művész tehet.
Franz West egy bécsi szobrász, természetesen igen nagy név, a Gagosian galéria foglalkozik a műveivel, tehát abszolút csúcskategóriás. 2012-ben halt meg, tehát azóta kialakulhatott egyfajta kánon, egyetértés abban, hogy mi az, ami az ő műveiből az örökkévalóságba megy. Nekem nem kedvencem, de ez nem baj, nem is az énizlésemet veszik figyelembe a Pompidou-nál...