A néző aktivitása a Pompidou-ban

A Pompidou-ban mindig is komolyan vették a látogatók aktivizálását. Én is irtam már a café little boy műről, ami voltaképp egy nagy terem, melyre zsirkrétával rajzolhatott bárki bármit, és ez volt a műalkotás. S mivel nagyon sokan irtak, egy idő után az újak már csak a régi szövegek fölé fértek el, vagyis át kellett irni a mások által irt szövegeket.

Egy hasonló teremben azt találták ki, hogy beültetnek művészettörténész hallgatókat, és ők majd beszélgetnek a látogatókkal. Ez se rossz, bár nem tolongtak a pultoknál.

A Galerie Sud-ben, a kis oldalsó galériában mást találtak ki. Állitásokat, persze elgondolkodtató mondatokat raktak ki, és a közönség zöld, sárga vagy piros pöttyel szavazhatott, hogy mennyire ért egyet a kijelentéssel. Persze a szövegek inkább társadalompolitikára mentek rá, mintsem művészeti kérdésekre, de persze ebben a témában legkönnyebb a látogatók véleményének előcsalogatása.
Ennél már csak az volt szórakoztatóbb, amikor egy festő mindenki előtt festette meg az egyik képét, igaz egy olyan falra, amit a kiállitás végén el is bontottak.

Nagyravágyás. Az Essl gyűjtemény

Ha már irtam tegnap az essl történetéről, nem hagyhatom ki a gyűjteményes kiállitásuk elemzését sem. Annál is inkább, mert mig a Body and soul-nál unatkoztam, itt azért komolyabb a felhozatal. Végülis természetes, hogy minden múzeum a saját gyűjteményét szeretné megmutatni, még akkor is, ha az nem is túl érdekes. Na persze mihez képest. És persze el vagyok már kényeztetve, hiszen a Pompidou-hoz meg a Tate-hez mérek mindent, és persze hogy velük nem lehet versenyezni. Még az Albertinában is ezt éreztem, hogy amit mutatnak, az kevés ahhoz, hogy én, mint műértő közönség odalegyek a boldogságtól. Mert mi is történik általában? A főművek óhatatlanul vagy egy gazdag családhoz kerülnek, és akkor 20 évente esetleg kölcsönadják egy múzeumnak, vagy már eleve egy múzeumban vannak, és akkor ők mutogatják. Egyikük sem fogja eladni a már nehezen megszerzett képet. Amiből aztán az következik, hogy az illető kicsit ki is esik a művészettörténetből. Mennyivel jobb egy Vasarely-nek, aki az amúgy is sokszorositott képeivel sokkal több kollekcióba tud bekerülni.
Na de mi a helyzet az Essl gyűjteménnyel? Mondhatjuk, hogy világszinvonalú. Meg azt is, hogy uncsi.

Jaj, már megint gonosz vagyok. De azért, mert nagyon más létrehozni egy gyűjteményt, és más leócsárolni. Igen, ez utóbbi a könnyebb, úgyhogy ennyit rólam. De közben egy kicsit nekem is igazam van. Hogy miért? Mert hiába tudom, hogy egy Hundertwaser kép mennyibe kerül, és milyen nehéz szerezni, azért engem, mint látogatót nem nyugtat meg, ha egy Hans Hartung kép mellé kerül. Vagyis az a helyzet, hogy egy gyűjtemény több, mint drága képek egymásra dobálása. Én nem is értem (na jó, egy kicsit), ha valakinek tetszik mondjuk Karel Appel, vagy Tapies, vagy...szóval a nonfigurativ vonulat, akkor minek rak oda Maria Lassnig-et? Az történik ugyanis, hogy belépek a kiállitásra, megtetszik egy Hans Hartung kép. Odamegyek, és mellette ott egy Hundertwasser. Amúgy az is tetszene, de igy együtt..
Amúgy nyilván az történik, hogy a gyűjtő jóban lesz valakivel, aztán esetleg annak a barátaival is, és csak veszi a képeket, és nem zavarja, vagy akár nem is tudja, hogy azok nem illenek össze..Ez rendben is van, de akkor legkésőbb a kiállitásrendezőnek szólnia kellene. Amúgy jó képeket láthatunk, vagy zömmel jó képeket, csak a folytonos stilusugrás...

Body, soul. Az ESSL múzeum kiállitása Bécsben

Amikor először megláttam az Essl múzeumot, ami kizárólag autóval (na jó, az Albertinától indul busz is) közelithető meg, mert nem is Bécsben van, hanem onnan 10 km-re, egyből cool helynek tartottam. Az épitészet kivülről kicsit rideg, de belülről nagyon érdekes és egyedi, meg ami a lényeg, nagyvonalú tereket hozott létre. Georg Baselitz jó 4 * 5 méteres képei is jól mutattak a falakon, na meg persze Baselitz-et bárhol szivesen kiállitották volna, nyilván ő is csak egy példa, de hogy volt miért az essl-be menni, az biztos. Kár, hogy aztán ahogy szokott, a tündérmesének vége is lett, jött a válság, a cég, amiből finanszirozták a múzeumot, majdnem tönkrement, kivonult, leépitett. A múzeum maradt, de eleinte kiállitás nélkül, vagyis másfél évig tartó időszakos kiállitással, aktivitás nélkül. Túlélték.
Most meg már jönnek vissza, kis lépésekkel, de igy is nagy szó, hogy a múzeumot nem zárták be, nem adták el, nem lett belőle malacnevelde és satöbbi.

A Body és soul kiállitás azért lényegében érdektelen. Nagyrészt a saját kollekcióra szoritkozik, és az én izlésem elég távol áll az övéktől. De hát mit mondjunk, ha Arnulf Rainer a sztár. Elrajzolt arcok cimet adtam volna leginkább a tárlatnak, és egészen őszintén szólva most, több mint egy hét elmúltával már egyáltalán nem emlékszem egyetlen képre sem, csak a rengeteg Maria Lassnig-ra, akit viszont nem tartok jónak. Sajnos a válság hiába ért véget, az essl meg sem közeliti a korábbi önmagát. Milyen kár!

A képeket végignézve, amiket készitettem, mégiscsak volt egy kép, ami nagyon tetszett. Marcus Muntean és Adi Rosenblum a festők, és a kép cime a lényeg, ami: few things in the world are actually misterious, most things have disappointing explanations somewhere behind them, no matter how strange they seems at first. Leforditva: nagyon kevés dolog titokzatos a világban, a legtöbb dolognak csalódást keltő magyarázata van függetlenül attól, mennyire furcsának tűnik elsőre. Ott a pont.

We pioneers - gyűjtői kiállitás a bécsi Mumokban

A bécsi Mumok-ot nagyon könnyű isteniteni és kritizálni is. Az tény, hogy csodás épületben vannak, bármelyik múzeum bárhol megirigyelhetné a felszerelést és a csodás tereket. Ugyanakkor a kiállitások sokszor semmitmondóak (legalábbis nekem), és mindig egy nagyobb csoportot mutatnak be, én hiányolom az egyéni teljesitmény bemutatását. A könyvesbolttól sem vagyok elájulva. Ez a kiállitás a Mumok első igazgatójának és egy hires műgyűjtőnek a kollekcióját mutatja be.

Mint látható a képen, egészen egyedi módon rendezték el a képeket. Nem szokták megmutatni a festmények hátoldalát, itt azonban egészben látható. Ezzel talán a nyiltságot akarták jelképezni, ugyanakkor ez a raktáráruház jelleg kicsit eltávolit a képektől. Már csak azért is, mert amikor mohón rávetettem magam a képek hátoldalára, mivel a hátoldal sokszor érdekesebb, mint az előlap, de legalábbis rengeteg információt ad, szóval amikor a hátoldalakat elkezdtem vizsgálni, akkor rá kellett döbbennem, hogy átverés az egész. Azokat a hátlapokat, ahol tényleg volt valami érdekes, egy deszkával befedték, a cimkéket lekaparták, átrakták máshova és azokat is letakarták. A hátoldalon igy maradt egy szignó, jobb esetben a mű cime, és kész. Pedig lehet ott ajánlás, korábbi kiállitások cimkéi, a gyűjtő jelzései, számozása, bármi. Ehhez képest a kirakott képek hátoldalán nem volt semmi, egy szignó maximum. De akkor miért rakták igy őket?
Az is feltűnő, hogy az egyetlen Picasso-t helyezték el, hogy annak ne látsszon a hátoldala. Ez persze azért van, mert az azon lévő szignó, pecsétek, cimkék több millió euróról döntenek, vagyis ha netán hamis lenne az a kép, akkor hmm, vagy ha eredeti a kép, a hamisitóknak adnának nélkülözhetetlen segitséget, hiszen azt mindenki tudhatja, hogy a festő aláirása még kevés az eredetiséghez.
A hátodal megmutatása tehát nem adott semmit az élményhez, és ha gonosz vagyok, azt mondom, a képek elülső oldala sem. Értem én, hogy jegyzett, bár inkább helyi szinten jegyzett festőkről van szó, de aki viszont mindenhol ismert, annak sikerült megszerezni a leggyengébb képét.
Ez most nem jött össze.

Aukciós kiállitás az Ostlicht-ben Bécsben

Az a helyzet, hogy lassan, nagyon lassan nálunk is kezd beérni a fotográfia, mint gyűjthető tárgy. Már előfordul az, hogy Alföldi Róbert felvásárolja a fél országot, már van egy Kerekes Gáborunk, aki sikert ér el külföldön, sőt Mauer Dóra speciel a kézforditós fotójával szerintem (talán) nagyobb sikert ért el, mint a festményeivel. Ettől még nincs igazán fotóra specializálódott galériánk, amióta nincs Nessim, de már itt-ott megjelenik azért. És pl. egy Várfog galéria is felveszi Korniss Pétert.
Hogy néz ki ez tőlünk nyugatabbra? Hát persze hogy úgy, hogy a vintage fotóknak, amikről egyidőben papirkép is készült, komoly piaca és ára van, sőt, már megpróbálkoznak időnként késői nagyitásokkal is (mármint a kép elkészülése után 20-30 évvel készül papirkép). Aztán persze ott van  Cindy Sherman pl. akinek a képe immár több millió euróért kel el, és persze Gursky, de őt most hagyjuk. A lényeg, hogy bár korábban az aukciók a nagy festőkről szóltak főleg, ma már kevés az anyag, és a fotó pedig tényleg irgalmatlan mennyiségben áll rendelkezésre.
Felmerül tehát a kérdés, hogy mit is kéne gyűjteni. Moholy-Nagy-ot? Vagy a fotókönyv fesztivál tavalyi hirességét, William Klein-t? Koudelkát?

Az Ostlicht aukció előtti kiállitása természetesen nem ad választ, inkább felvonultat jópár lehetőséget, aztán tessék választani. ez feltételezi azt, hogy valaki besétál, végignézi a kiállitást, aztán egy post-itre felirja, hogy mi érdekli, amit aztán megvesz az aukción. Van ilyen ember? Állitólag van, de én biztos nem igy gyűjtenék. Persze nincs elég pénzem ahhoz, hogy 5-6 milliókat költsek fotóra, igy az elmélkedésem merőben elméleti. Én talán azt tenném, hogy az összes pénzt egy nagyon ismert fotós művére költeném, akinek biztosan fennmarad a neve. Ez persze már önmagában nem egyszerű, mert ugyan mitől maradna fent William Klein neve? Ezzel nem az alkotót akarom becsmérelni, csak hát jó sok művészt elsodrt már az idő, és voltak köztük igen jók is. Egyik kedvencem Sam Francis, akinek még alapitványa is van, csak éppen senki sem adja el a képeit, igy aztán nincs piaca. Mennyit érhet egy ilyen kép? 5 Ft-ot vagy 100 milliót?
A helyzet az, hogy Bécsben a nagy nevektől csak bántóan gyenge képet lehet venni. Már úgy értem, az életművek összességéheze képest. Van egy Elliott Erwitt kép, nagy név, csakhogy a képet bedugnám a spájzba és semmi pénzért nem nézegetném. A Man Ray képpel is igy vagyok. Persze az, hogy Man Ray, már önmagában lehetne egy biztositás, és talán az is. Igy aztán két dolog közül lehet választani: vagy az eszemre hallgatok, veszek egy nagy nevet, bár ki nem állhatom a képet, vagy veszek egy nekem tetsző képet, amit én is lenagyittathatnék a Blahán, és amúgy se fog semmit sem érni. Már úgy értem persze, hogy én nem veszek semmit, de akinek esetleg lenne pénze, erre számitson.

Eva Jospin a Louvre-ban

Gyanútlanul lapozgatom a friss Beaux Arts magazint, és egyszercsak káprázni kezd a szemem. Ez tényleg valódi? Ilyet tényleg lehet?

Amit látunk, az egy sűrű növényzettel teli valamiféle kocka, szinre nem teljesen stimmel, mintha kiszáradt volna, vagy valami lenyomat lenne. Lenyomat = Vass László gyűjtemény Veszprém, ahol egy művész utcalenyomatokat gyűjtött New York-ban. Persze az újságban csak egyet kell lapozni, és..De még előtte. Ha már a Louvre, minden idők legmonumentálisabb és talán legtöbbször hivatkozott óriása, ha valamire, hát rá igaz, hogy egy megkövesedett, rég elmúlt világot mutat nekünk. Értem én, hogy ezek a képek egykor hercegek és nemesek falain nézelődtek, de ma már, mire eljutunk a Mona Lisához, nagyjából telitődünk is a portréfestészettől. Ezért, ha ránézek erre a műre, elsőnek azt gondolom, hogy de jól ideillik ez a faldarab, amely azt mutatja, hogy egyszer majd a természetet is igy fogjuk mutogatni, talán csak Dubaj-ban, ha nincs szerencsénk, máshol is.
És aztán lapozunk egyet az újságban, és azt látjuk, hogy egy tizfős csapat kartonból vágta ki a fákat, az egész a legolcsóbb csomagolókartonok felvágásából jött létre. És ahogy látjuk azt is, mennyi munkával jön létre egy faldarab, rögtön más szemmel kezdünk nézni az alkotásra is.

A Szépművészeti kincsei a Luxembourg múzeumban Párizsban

Egy ideje már bezárt a Szépművészeti, ami az egyik legbénább országimázs, persze az utóbbi időkben már eléggé esett a szinvonal, de az biztos, hogy nem jó, hogy egy ennyire fontos intézmény egyszercsak eltűnik. És végülis miért is? Az a terem, amit mutattak, hogy majd felújitás után milyen jó lesz, eddig se volt látogatható, vagyis senki se hiányolta volna. A többi részen viszont fontos kiállitások voltak, és nem tudok nem arra gondolni, hogy ennyire semmibe veszik a művészetet.
No de nem erről lesz most szó, bár számomra kérdés, hogy a felújitás után, 5 év múlva, mert ugye csúszik mindig minden, ugyan ki fogja megnézni az El Greco-kat? Az emberek leszoktak a kiállitásokról. No de legalább Párizs jól járt, ugyanis sok emblematikus mű, ha már Pesten raktárba bújik, el tud utazni a Luxembourg kertbe, és ott aztán tényleg sokan fogják látni. Ez jó. Remek, hogy nem egy sarki kocsmában, hanem egy igen neves intézményben mutatkoznak meg...hát igen, a mondat másik fele az lett volna, hogy a magyar művek, de ez félig sem igaz. A beharangozó ugyanis úgy szól, hogy Dürer, Greco, Tiepolo, Manet, Rippl-Rónai.. Jó, persze egy plakát nem minden, de azért az mégiscsak szembetűnő, hogy nem az amúgy Párizsban élt magyarokkal hirdetik a kiállitást, mondjuk Munkácsyval, Paál Lászlóval, hanem a mindenkinek jól csengő nevekkel. Ez pedig máris azt mutatja, hogy a magyar művek itt csak kisérők lesznek az igazán jól csnegők mellett.
Nem láttam a kiállitást, tehát nem tudom, igy van-e. A Szépművészeti kincsei amúgy valószinüleg bárhol, akár a Louvre-ban is érdekesek lennének. A francia közönségnek én viszont azt mutatnám meg legszivesebben, hogy volt (van) egy időszak, amikor a magyar festők ugyanúgy Párizsból inspirálódtak, mint Picassoék..

Jordy Meow: Abandoned Japan könyvkritika

Néhány hónapja kérdezte tőlem egy ismerős, hogy nem tudok-e jó Japán útikönyvet. Nem tudtam, legfeljebb a Geo magazin 2015 júniusi számát, melyben szépen elmagyarázzák, miért nem születnek arrafelé gyerekek és miért maradnak teljesen egyedül öregkorukra az emberkék. Egészen röviden talán azt lehet mondani, hogy ott az anyukák nehezen tudnak visszamenni dolgozni, és az újság szerint nincs meg a kultúrája annak sem, hogy az apa besegitsen, ezért aztán a nők nem bolondok problémát csinálni maguknak. Zárójeles megjegyzés, hogy Izlandon az apáknak kötelező 3 hónapot kivenniük gyerekszületés után, ha nem teszik, elveszik az az idő.

Elkalandoztam kissé. Minden ipari környezetben előbb-utóbb lassan abbahagyják a termelést, Kinával nehéz versenyezni, sőt lehetetlen is, emlékszem, apró fonott kosárkákat kellett volna szereznem, és az ajánlat az Alföldről 800 ft volt, Kinából 70, szállitással. De nem véletlen, hogy lassan szinte mindenen made in china felirat lesz. De megint elkalandoztam, ez a könyv nem erről szól. Egyszerűen csak arról, hogy moralizálás nélkül is rengeteg olyan épület, gyár, iskola vagy komplett város van, amit elhagytak, most lakatlan és pusztul. Nem beszélünk a miértről, ez a könyv arról szól, hogy vannak olyan emberek, akik örömüket lelik abban, hogy ilyen elhagyatott helyeken mászkálnak. Ó igen, én mélységesen megértem őket.

Egyfelől van egy romantikája a dolognak, a borzongás, hogy minden lepusztul egyszer, a kastély is, meg a gyár is, ami nemrégen még termelt, és persze ott van a bennfentesség látszata is, hiszen egy ilyen helyre nem jut el mindenki. Igen, Pesten is rengeteg ilyen hely van, és itt is vannak, akik azzal töltik az időt, hogy belógnak. Nekem is több ilyen élményem van. Egyszer egy nagy cégnek dolgoztam, és az irodaházak között felfigyeltem egy betonkockára, semmi jelzés nem volt rajta, csak egy apró ajtó, ami egy betonbunkert rejtett, nyilván a fejeseknek lett volna menedék bőven a hidegháború alatt, legalábbis a bevitt eszközökből ezt sejtettem. Van egy nagyon furcsa hangulata annak, amikor ilyenépületeket látunk. Egyrészt annak idején nyilván nem tudtam volna erről, hiszen szigorúan titkos volt. Ma meg már örülök, hogy nem volt szükség rá. És milyen jó, hogy néhány ezek közül látogatható is, pl. a sziklakórház a várban, felejthetetlen élmény, vagy Kőbányán a pincerendszer, és még millió ilyen van.
Úgy látszik nem tudok elkalandozás nélkül irni a témáról. Ez a könyv elhagyott japán bányákról, városokról, Disneylandről szól, de sehol sem moralizál, csak bemutat. És látszik, hogy aki irta, az a téma szerelmese, és rengeteg olyan részletet mutat meg, amit amúgy még megkérdezni sem mernénk. Hirtelen beugrott, hogy egyszer voltam az Alcatrazon, a börtönszigeten, nem csinálna arról is valaki hasonló albumot?

Alain Pras: L'age de fer a Mep-ben

Ez a kiállitás az ipari környezet esztétikájáról szól. Kicsit hunyorogva kapcsolódik az előző bejegyzésben tárgyalt Barta Zsolt Csarnok sorozatához, csak ott már nem működő épületekről van szó, itt pedig nagyon is üzemelő ipari környezetekről. Amik nem feltétlenül gyárak, sőt. Emlékszem, egyszer gyerekként láttam egy viszonylag nagyobb vizi darut, nagyon tetszett mint szobor, le is fotóztam. Pedig amúgy természetesen az ipari környezetek nem szépek a szónak abban az értelmében, ahogy használni szoktuk. Érdekesek? Hát persze. Nem láthatók mindennap? Én legalábbis nem járok ilyen helyeken folyton. A kiállitás legérdekesebb állitása pont az, hogy nem kell ahhoz lepusztulnia egy ipari környezetnek, hogy azt szépnek lássuk.

Persze ezzel kicsit veszélyes vizekre evezünk. Szép-e egy markoló, amely mögött egy konténer áll? Hát, ha igy leirom, akkor biztosan nem...De képen azért más is lehet a válaszunk. Bár ez csak felvetés.

Végig azon merengtem a képeket nézve, hogy  érezhetem-e szépnek ezeket az amúgy bumszli és meglehetősen célszerű épületeket, eszközöket. Innentől viszont már személyes látásmódnak rendeljük alá a kérdést, teszem azt, aki Csepelen lakik, az a francia ipari parkoktól akár a nyálát is csurgathatja…Vagy ott van Rotterdam. Attól még, mert nem 2000 éves, még nagyon élhető, kellemes környezet, persze igen funkcionális. Igen, még azt is el tudom képzelni ,hogy egyszer valakinek honvágya lesz egy ilyen környezetre, ha már nem dolgozik ott...

Barta Zsolt az Artphoto galériában

Barta Zsolt mostanában eltűnt. Mostanában keveset lehetett hallani róla, és akkor is leginkább Kerekes Gábor barátja kapcsán. Az Art Marketen elég szép válogatást mutatott bea nemrég elhunyt Kerekestől, és elmondása szerint az anyagot Brüsszelbe, Londonba is kivitték. Kerekes valóban egyike azoknak a kevés neveknek, akiket kint is ismernek, de Barta Zsoltot is ide soroltuk. Még annyit tudtam róla, hogy az amúgy teljesen láthatatlan, és sajnos vitázásoktól teli fotószövetségben végzi láthatatlan munkáját. De most kibújt egy picit a nyilvánosság felé.
Amúgy meggyőződésem, hogy a Barta Zsolt szintű fotósoknak a Műcsarnokban vagy a Ludwigban kéne kiállitaniuk. Már eleve a Kódex anyagot is nagyon régen láttam, pedig szivesen nézném még. Aztán ott van a Csarnok anyaga, aminek a bemutatója a Mai Manó házban volt, és egy picit talán Benkő Imrés sorozat, de jó értelemben. Ott van az X-kód, de nem fogom minden anyagát felsorolni. Most az Artphoto-ban, ami pont a hozzá hasonló, már befutott, közép (vagy öregebb..) generációs fotósoknak ad helyet, és egy lehetetlenül kicsi tér, új anyagából láthatunk piciny mintát. Azért mondom ezt, mert az a hmm, szoba?, lyuk?, ahol a képek vannak, máshol esetleg előszobának lenne jó, ezek a képek (is) nagyobb térben tudnának igazán érvényesülni. De egy előnye is van ennek: intim kapcsolatba kerülünk a képekkel, akár akarjuk akár nem.
A képek pedig nehezen megnyiló, gondolkodtató képek. Láthatóan a Csarnok sorozaton alapulnak, de intimebbek, és elszakadnak a valóság ábrázolásától. Végre nem keressük, hogy melyik ablak, melyik gerenda tartozik a látványhoz, és kicsit filozófikus hangulatba kerülünk. Ha Barta Zsolt gitáros lenne, egy hintaszékben játszana lassú, meditativ bluest, a képek legalábbis nekem egy mélázó, töprengő alakot vizionálnak, aki túl minden nagyotmondáson, extremitáson, hangosan gondolkodik.
Épp ettől lesz nehezen befogadható az anyag, viszont óriási megkönnyebbülés végre szakmáról beszélgetni, végre újra képekről gondolkodni.

Bryan Adams: Exposed album

Valószinüleg ott kell kezdenem, hogy ez a Bryan Adams az a bizonyos. Igen, a gitáros énekes, a csajok kedvence, a rádió rockfoglalása, és tudjátok mit? Én is szerettem. Jó zenét nyomott (vagyis nyom) a fickó, még akkor is, ha az egész kanadai underground szcéna egy emberként kért bocsánatot a működéséért. Azért tinédzserként nem volt rossz ezen felnőni.
Akkor most mi van?  A rocksztár egyszercsak fotózni kezd? Nyilván pénze is van, akkor meg miért irok róla. Hát azért, mert ez a bevezető nagyon nem igy indulna, ha komolyabban venném magamat. Először is: én akkor tudtam meg, hogy ő fotózik is, amikor Londonban, az azóta bezárt művészeti könyvesboltban kezembe akadt az egyik Photography magazin különszáma az ő képeivel. Csak néztem, hogy te jó ég, rögtön az első oldalon áll egy Hasselbladdal Victoria Beckham fölött és élvezi. És én is élveztem a képet. Vagy kezdhetném onnan is, hogy pont a művészetben igen gyakori az, hogy valaki több műfajban is kiemelkedőt alkot. Nem is sorolom a neveket, maradjunk annyiban, hogy Brassai képei után döbbenetes volt  a könyvét olvasni, ami friss, sziporkázó és okos volt.
Na de hogy jön össze a rocksztárság a fotózással? Na ezt hagyjuk. Bryan Adams ugyanis embereket fotóz, nem utazik el Boliviába, hogy ott éljen hónapokig. De pont ezért, mármint a rockmúltja miatt megnyilnak neki olyan ajtók is, amik amúgy nem: hiszen ha ismeretlenül becsöngetnék akárkihez, hogy most én lefotózom, az necces, de neki azért nehezebb nemet mondani - gondolom.
De nem, újra azt mondom, felejtsük már el ezt az énekes gitáros fickót, és koncentráljunk a fotósra, merthogy az is van olyan érdekes. Először is ott a középformátum. Mindenki irigykedhet, de ő képes 10 milliót adni egy kameráért, és ha már, akkor lámpái is vannak, szóval a képei minőségben eljutnak egy olyan szintre, ahol már nem illik belekötni a látványba. Nem is lehet, maximum apróságokba, de legtöbbünk 1. ott dobná el a gépet, amikor Pink leveszi a felsőjét, és zsepit keresne a nyálcsorgatás felitatására, amiről elég nehéz jó képet csinálni 2. sok olyan képe van, amibe nem is lehet belekötni. Kész. Igy ahogy van mehetne a Vogue cimlapjára, a Fotó cimlapjára vagy bárhová - egyébként ment is, csak ugye nem itthon.
Akkor az új Annie Leibovitzot köszönthetjük? Na igen, az már megérne egy blogbejegyzést..és tulajdonképpen majdnem. Az a pici viszont mégis sok. Én három kategóriába tudom berakni a képeit. Az első az, ami lehetne Leibovitz is, vagy Moholy-Nagy, Picasso, akárki, tökéletes és őrületesen irigy vagyok hogy nem én fotóztam azokat a képeket. A második kategória az, amikor valami hiányzik. Na ebből sok van. Amikor valami hiányzik, akkor valami illúzió hiányzik. TAlán mert ő is ebben éldegél, nem az illúziót fotózza, hanem a látványt, és bizony kiderül, hogy Amy Winehouse egy kislány, és a többi sztár sem más, mint két popsi, és közötte az a bizonyos. Ez szomorú, hiszen annyira azt szeretnénk hinni, hogy nem igy van, de mégsincs leleplezés, nem látunk afrikai éhezőket, nem, ez bizony a sztárvilág, és még oda is lehet csak úgy kerülni. Ezek a képek egyszerűen nem elég jók, talán az alany nem elég érdkees, vagy a fotós nem látott benne érdekeset, nem tudom, de laposak. A harmadik kategória pedig a családi album fotó, az, amikor egy kép azért készül el, mert Michael Jackson van rajta, mindegy hogy életlen, hogy alig látszik az arca, de a szerkesztő berakta, mert ő kell. Na ezeket a képeket kellett volna kiszórni. Másrészt meg nagyon is értem, hogy a válogatás nagyon is tudatos, a miért pont ezek az emberek kérdésre az is válasz, hogy azért, mert Bryan Adamsnek ők voltak fontosak. Emberileg vagy máshogy, nem tudjuk, de minden ilyen válogatás szubjektiv. Ha én készitenék képet a szerintem fontos emberekről, abban is lenne családanya, senki más nem fotózná le, és senki sem fogja látni szinpadon, de ez nem érdekes. VAlahol nem cask sztárokból áll a világ.
Próbálok kicsit összegezni. Miért vettem meg ezt az albumot? Nem azért, mert a gitáros énekes. Megvan pár lemeze, be tudom rakni ha akarom. Mint fotós nagyon is érdekes, és bizony vannak képei, amik maguk a tökélyek. És igen, az egyiken Victoria Beckham fitos kis arcocskáját lehet nézni. Most épp az a nagyon érdekes ebben a kötetben, hogy miként válogatott össze ennyi embert, és mennyire látszik a képeken az, amit gondolt róluk. Nem is rossz egy énekestől nemigaz?

Anselm Kiefer a bécsi Albertinában

Vizuális orgazmus. Ezzel tudom legjobban leirni a kiállitást. Kicsit bulvárizű felütés, nemigaz? Az a helyzet, ha valaki megnéz 5 milliárd képet, nagyjából végigveszi a művészettörténetet, és mondjuk pár évig még múzeumokba is jár, akkor kivédhetetlenül kialakul az izlése. Ami azt jelenti, hogy meg tudja különböztetni mondjuk Paál Lászlót Rippl-Rónaitól, a szomszéd gyerek tájképét Munkácsytól, és azt is tudni fogja, hogy Tracey Emin nem azért állitotta ki az ágyát, mint műalkotást, mert nem tudott festeni (és igen, ha te vagy én kiraknánk az ágyunkat, az nem lenne ugyanaz). Szóval izlés. Valakinek Picasso tetszik, valakinek Modigliani, netán Monet vagy Klee, az mindegy is, de az szinte biztos, hogy lesz kedvence. Ha nem, szerintem nem fog tovább foglalkozni művészettel, hiszen minek?
Tehát ha valaki ma Manet stilusában fest, akkor reménytelenül maradi. Na de akkor hogy fessen? Legyen minimalista, mint Bak Imre? Vagy mint Georg Baselitz, 4 *5 méteres képein az alakok olyanok, hogy azt se tudom elsőre, hogy megijedjek vagy örüljek. Gérard Fromanger képeire nézve is csak azt mondhatom, ilyet még nem láttam. És ezt az ilyet még nem láttam érzést egyre nehezebb előcsalni, hiszen annyi mindent láttunk már, mit lehet még mondani?

Mondjuk ezt. Ez egy folyópart, a fák fekete törzsei mindent uralnak, felül pedig egy stilizált palota látható, mindez az úgymond szokásos, 4 *5 méteres méretben. Ötvenezerszer leirtam már, hogy a méret mennyit számit, és igen, most is: ezek a képek igy jók igazán. Nem lehet betelni velük. Ülök szemben az egyikkel, és csak nézem, először a fák törzsének mintáit, aztán a folyót, te jó ég, mennyire egyszerű vonalak, és mégis tökéletes az illúzió, aztán a túloldali fák..Végül pedig a levegőnek tetsző üresnek tűnő felület, ó nem fehér az, de nem ám, de valami olyan szin, hogy nem is szinnek látszik, hanem csak egy ablaknak, ahonnan rálátunk a folyóra, halljuk a madarak csicsergését. Itt senki nem mondja azt, hogy nem tud festeni a festő. Itt belépünk a térbe, és benn vagyunk, nem enged el. Az illúzió tökéletes. Közben pedig egyszerre érzem magányosnak magam, és egyszerre érzem azt is, hogy a kép mellett ott várakozik a jóbarátom.

Számomra ez az év kiállitása. Sosem volt aktuálisabb útkereső elmélkedéseinkben.