2019. április 28., vasárnap

Összement az Artmagazin

Ez már a vég kezdete? Az Artmagazin szerintem akkor volt a legérdekesebb, amikor még kortárs művészettel foglalkozott. Később rájöttek, hogy a magyarok ultrakonzervativok, nyilván a művészeti képzés teljes hiánya miatt is, ezért a Flash Art féle kortárs nem annyira megy, mint az idősebbeknek eladható klasszikus képzőművészet, amiből amúgy a Szépművészeti igen rangos kollekciót szedett össze az 1900-as évek elején. Teljes olaszországi templomfreskókat hoztak el és örökitettek meg, ennek nagyrészét be is mutatták.
Ennek ellenére az Artmagazin még mindig érdekes volt, elsősorban a kitűnő papirnak, a kivételes minőségű fotóknak és a nagy, jól nézhető formátumnak köszönhetően. A tördelés lazasága szintén segitette a befogadást.
De miért a múlt idő? Hiszen a lap létezik, él és virul. Csakhogy összement. Pont annyira, hogy a nyomdaszámla érezhetően olcsóbb legyen, a magamfajta művészetszerető viszont végképp leszámoljon azzal, hogy ez nem egy üzleti vállalkozás.
Arra odafigyeltek, hogy semmi más ne változzon: a papir maradt az igényes fajta, a terjedelem nem csökkent, ugyanakkor igényesnek lenni csak úgy lehet, ha mindenben azok vagyunk. Érdemes megnézni a Gagosian magazinját: ott az volt a cél, hogy demonstrálják a galéria üzleti sikereit. Azt pedig nem lehet úgy, ha spórolnak, ezért iszonyú költséggel hozzák ki a legigényesebb magazinokat, amiket csak a föld látott, hiszen teljesen mindegy, hogy senki sem birja végigolvasni a könyvvastagságú számokat, a nyomdai igényesség jól mutatja minden pillanatban, hogy ők ott vannak a szeren. Az Artmagazin remélem, nem egy lejtőre került ezzel: először csak kisebb méret, aztán olcsó papir, végül döglődő tartalom...
A világ nem következmények nélküli, ezért részemről az újságot elraktam az eddigi szép helyéről a könyvespolcról.

Mit vegyünk a könyvfesztiválon?

Épp könyvfesztivál van, s noha a művészet immár szinte senkit sem érdekel, azért össze lehet válogatni egy kosárra való könyvet. A talán legnagyobb durranás az Európa kiadó standján Nemes Péter Amerigo könyve. Amerigo Tot azon kevesek egyike volt, aki a szocializmusban, igaz, emigráció után, de sikeresek tudtak lenni.
Ahogy az lenni szokott, hiába volt annak idején népszerű, szép lassan teljesen feledésbe merült az életműve. Molnos Péter volt az, aki annak idején a Ludwig kiállitásán (és blogján) kikutatta, mi lett az életművével, és szépen összeszedte, amit ma tudni lehet róla. Története egyrészt jól illeszkedik az emigráns magyar sikertörténetekbe, hiszen Brassaitól Simon Hantai-ig jópár történetet elevenithetnénk fel, azonban Amerigo Tot egy ponton visszatért Magyarországra, sőt, nem is csak visszatért, hanem a rendszer ünnepeltjeként hagyta magát kihasználni, jobb esetben ünnepeltetni. Ez a szocializmusban kicsit más üzenetet hordozott. Más kérdés, hogy jogos-e a felejtés egy amúgy érdekes életművel szemben.
Molnos Péter ezzel együtt jól kitalálta, hogyan lehet visszahozni a feledésből Amerigo-t. Blogot irt, a Ludwigban szép kiállitást hozott össze, és általában is próbálja életben tartani az életművet.
Mint könyvtárgy, igazán remek munkát végzett, sőt egy száz darabos limitált verzióval csábitotta a magamfajta művészetszeretőt. A kisérlet tehát sikerült, Amerigo Tot életműve kétségtelenül megmenekült a semmibe hullástól. Az más kérdés, mennyien fognak foglalkozni vele. Az biztos, hogy Molnos Péter mindent megtett ennek érdekében, sok képet, illusztrációt tett a könyvbe, és eléggé mai nyelvezettel irt. A könyv egyes szám első személyben meséli el a szobrász kalandjait. Ez a gesztus egyszerre szép, jelzi, hogy mennyi szöveg maradt utána, másrészt elkerüli azt, hogy értelmezni kelljen, el kellene helyezni a szobrász életművét, műveit. Ilyen értelemben viszont inkább csak egy aranyos képeskönyv ez, hiszen egy életmű értelmezéséhez a legelső feladat lenne, hogy művészettörténészek rávetik magukat az életműre. Meglátjuk, megtörténik-e ez, vagy Molnos Péter fog új életmű felé leskelődni. Ezzel együtt azért adjunk egy jókora piros pontot a szerzőnek, mert ennyi kutatást nem sokan raktak volna bele egy efféle kisérletbe.

2019. április 27., szombat

Meeting place Paris portfolio review

A portfolio review jó esetben egy karrier valamelyik állomása lehet, mint ahogy az velem is történt. Pozsonyban találkoztam egy francia kurátorral, aki aztán 3-4 kiállitáson is számitott rám. Aztán meghivott a házába dél-Franciaországba, mutatott egy szigetet, amiről nem tudtam és egy éttermet, amire visszagondolva még mindig elégedetten nyalom meg a tiz ujjamat.
Később azt vettem észre, hogy vagy én lettem rosszabb fotós, vagy a reviewerek lettek válogatósabbak, de a kiállitásmeghivók elapadtak, habár most Bécsben megint jó dolgok történnek.
A portfolio review tehát egy lehetőség, 20 perc áll rendelkezésre, hogy elmeséld a műveidet, a koncepciódat, ez pedig sokszor önmagában is nagyon jó tud lenni.
Idén novemberben Párizsban lesz egy portfolio review, amire elég fontos emberek jönnek majd. Itt a link, itt lehet jelentkezni. http://home.fotofest.org/meeting-place-paris-2019/reviewers.aspx
Mindenkinek megnézik a referenciáit, aztán jelentkeznek. Szerintem nagyon érdemes jelentkezni egy ilyenre, ezért is szólok róla itt.

2019. április 25., csütörtök

Cseh Gabriella a Liget galériában

Ő egy Párizsban élő fotós, márciusban már elemeztem a fotókönyvét, és megállapitottam, hogy igen jó szeme van. A véleményem nem változott a Liget galéria megnyitója után sem.
Japán utazását meséli el a most látható sorozat, legalábbis a képek összetartó ereje Japán. Elvileg. Ugyanis Cseh Gabitól semmi sem áll távolabb, mint a dokumentarista stilus. Nem, nem fogunk furcsa tiniket és rappelő robotokat látni. Gabi egy belső utazáson vesz részt, az, hogy közben épp Japánban járt, nem sokat változtat a dolgokon. Ő olyan dolgokra figyel fel, amikre senki más, de érdeklődése nem emberekre irányul, hanem tárgyakra, fényekre, hangulatra. Nem sokan merték volna felvállalni a bemozdult éjszakai képet, pedig jobban megnézve majdhogynem egy teljes történetet kiad.
A ritmusos életlenségek egészen csodásak, a szinek pedig elvarázsolnak. De rögtön hozzá kell tenni, hogy sikerült létrehozni a legkevésbé gyűjtőbarát kiállitást. Ugyanis a kiállitott 4 nagykép mindegyike életlen, sőt első ránézésre szemét, és csak második pillantásra jövünk rá, hogy amit látunk, az nem egy elrontott kép, hanem tudatos szerkesztés eredménye. A Liget galéria pedig nem az eladhatóságot tekinti fontosnak, és ez jó. A képek viszont érzésem szerint túl sok koncentrációt követelnek meg a nézőtől, mert a rengeteg kiskép valójában ugyanúgy igényelné a nagy méretet, igy kicsiben eléggé fárasztó, hogy a képeket egyesével (hosszan) elemezzük, mert ugye mondanom sem kell, hogy elsőre nem adják magukat. A kisképek 10 * 15 centis mérete is azt próbálja sugallni nekünk, hogy ezek egyfajta turistafotók, de valójában nagyon messze állnak attól. Nem ,ezek a képek komoly koncentrációt igényelnek, és ha igy nézzük őket, egészen különleges élményben lesz részünk. Sietni viszont nem szabad, a képek hosszabb vizsgálódás után tárják be titkaikat.

2019. április 24., szerda

Magyar műhely 186

A Magyar Műhely 186-os száma szinte teljesen Papp Tiborról szól, aki nemrég halt meg. Ő Nagy Pállal alapitotta a Magyar Műhely folyóiratot 1963-ban, szinte tegnap. Mindez Párizsban történt, ahol egy román barátjuknak köszönhetően nyomdászként kezdtek dolgozni, igy lett pénz és papir az újsághoz. Avantgard költőként tevékenykedett, sok képverset irt és általában is kereste a szokatlan, új megszólalási formákat. Én most, bár éppen 6 könyvet olvasok egyszerre, nem birom abbahagyni az Avantgárd szemmel az irodalmi világról kötetét, ami egyszerre könnyed és mégis rengeteg információ, tudás körvonalazódik belőle. Ezzel együtt több mint 30 könyvet írt, úgyhogy meglehetősen messze vagyok a teljes életmű ismeretétől.
Papp Tibor is azok közé az alkotók közé tartozik, akiket itthon igazán sosem ismertek el. Nem is ismerték, mert ami nem jelent meg Pesten, az észrevétlen maradt, még egy Erdély Miklós nagyságú ember esetében is. Papp Tibor életműve egy része franciául elérhető, ez sem segiti a befogadást, mint ahogy az egész emberből árad a szabadság, játékosság, vidámság, ami egyáltalán nem jellemző a pesti Petri imádatban megkövült olvasóknak. Talán a közeljövőben szélesebb körben is ismertté válik ez az életmű - már amennyiben fog még olvasni bárki is bármit. Papp Tibor titkos tippem az újat keresőknek.

2019. április 23., kedd

10 jövőbeli sztár a Beaux arts magazin szerint

Ez olyasmi, amit szeretek: elmékedni arról, hogy ki lesz a következő Damian Hirst vagy Jeff Koons...A művészeti szintérnek is szüksége van a fiatalitásra, no persze úgy értem, hogy szükségük van mondjuk 50 művészre, ehhez képest van 5.000.000 ...És nem lehet mindenki Coco Capitán, haha.. (lásd előző bejegyzéseket) A Beaux Arts magazin most 10 fenegyereket mutat be, akik a jövő sztárjai lesznek - szerintük.
Na igen. Majd ha akadémikus leszek, akkor majd kikutatom, hogy a korábbi sztárjelöltekből lettek-e tényleg sztárok, vagy csak eltűntek a süllyesztőben..Mert a verseny az bizony nagy.
Első jelöltjük, Raphaela Vogel videóval, szobrokkal, objektekkel foglalkozik, nagyon modern, biztos vagyok benne, hogy izzanak az Instagramos lájkjai..És igen, a játék kedvéért megnéztem, 3000 követője van, ami azért nem kevés, bár persze nem is milliós.. Egyébként igen, a legnagyobb dilemma egy ilyen listával mindig az, hogy rendben, hogy ők izgalmasak, fiatalok, de van mellettük 5 millió másik, akik látszólag ugyanolyan érdekesek, csak épp most nem kerültek be ebbe a válogatásba..Annyiból viszont nagyon is korrekt a lap, hogy tényleg mindenféle műfajból összeszedtek érdekes embereket, akik akár tényleg lehetnének is a holnap sztárjai Maya Rochat pl. egészen jó referencialistával rendelkezik, a művei szinesek, szagosak, egy szavunk sem lehet. Illetve várjunk csak. Ha jól emlékszem, a Pompidou, a Tate, a nagyok nemigen foglalkoznak fiatalokkal, pedig biztosan érdekes lenne mondjuk egy top 500 fiatal kiállitás a Pompidouban...
A magazinban bemutatott művészek érdekesek, és top 10 méltatás nélkül is érdekesek és érdemesek a bemutatásra, úgyhogy lehet, hogy hamarosan visszatérek a témára...

2019. április 22., hétfő

Új Albertina múzeum

Hoppá! Egy ideje már csodálattal szemlélem az Albertina szakmailag elképesztő stábját. Most újabb 5 évre megválasztották a jelenlegi igazgatót, akinek nem mellesleg 9 kihivója akadt. Egy kicsit jobban működik arrafelé a demokrácia.. Ugyanakkor elég nyilvánvaló volt, hogy Albrecht Schröder ellen nem sok kifogás merülhet fel: kiváló kiállitások és nemzetközi népszerűség jellemzik az intézményt, kár lenne ezt eldobni egy újabb szerencselovagért..
De nem ezért irok róla, mert ez szinte természetes arrafelé. Hanem ezzel egyidőben bejelentették azt is, hogy a Albertina egy második épületet is megnyit, amit jelenleg épp renoválnak. Ez a Künstlerhaus, ami a Belvedere mellett van, kicsit kijjebb a városközponttól, a pályaudvarhoz is közel. Kortárs múvészetet fognak bemutatni, és ami még érdekesebb, hogy oda kerül a szépemlékű Essl gyűjtemény anyaga, ami ugyebár bezárt pár éve.
Ezek bizony jó hirek, júniusban már többet fogunk tudni az új épület megnyitójáról...

2019. április 21., vasárnap

Ren Hang a párizsi fotóházban

Fiataloké a fotóház, Coco Capitán 26 éves, Ren Hang harmincvalahány lenne, de 29 évesen meghalt. A fotóház fiatalitani akart, és Ren Hang esetében biztosra mehettek a közönségsiker tekintetében. Ki ne szeretne pucér nőket nézegetni, sőt, egyszerre többet is. Ren Hang képei meglehetősen hasonlitanak Nobuyoshi Araki műveire, de őszintén szólva már Araki is kicsit sok nekem. Ren Hang persze nagyon könnyen emészthető, populáris, és valószinüleg egyedül Kinában tudott olyan modelleket találni, akik fegyelmezetten csoportba rendeződnek és nem tolják az egyéniségüket előtérbe.
Amikor hat lány ugyanabban a pózban, és persze ezek főleg erotikusnak szánt pózokban mutatkozik, az nálam nem a szerelem jele. Ezek a nők felcserélhetők, egyéniségüket elvesztett szexuális tárgyak. Na ja, a kinai kultúra nem igazán az egyéniségről szól, amennyire én ismerem.
Érdekes, hogy a bemutatkozó szöveg arra helyezi a hangsúlyt, hogy a hatóságok sokszor közbeavatkoztak a képek készitése közben. Néhány képen valóban látszik, hogy egy épület tetején készült, egy pici még a tájból is látszik, de azért elég érdekes, hogy egyfajta szabadságharcként állitják be a pornográf képek elkészülését. Talán több Catherine Millet könyvet kéne olvasniuk?

Photobook now! kiállitás Bécsben

Nagyon vártam Bécsben a a fotókönyv kiállitást, mert olyan könyvek láthatók ott, amiket jó eséllyel máskor nem tudunk elcsipni. Általánosságban igaz, hogy rengeteg könyv jelenik meg, és a független szereplők nem jutnak elég promócióhoz ahhoz, hogy feltünést keltsenek. Azért nem kell izgulni, pl. az Anzenberger galéria igen sok kiadványt mutat meg galériájában.
Ez a kiállitás intim helyzetben, apró fülkékben mutatja be a kinálatot. Egy fülkébe nagyjából 15 könyv kerül, és kb. 2-3 ember fér el, igy az intimitás garantált. Végigjárni mégsem egyszerű a tárlatot, mert nagyjából 10 fülke sorakozik egymás mellett. Mire az utolsóhoz értem, pont elegem is lett a fotókönyvekből. Még a művészeti fotókönyveknél is végtelenül széles ugyanis a skála: akad projektalapú mű, utazásos, egy témakör körbejáró és ezeknek minden verziója, áthallása.
Hogy érdemes-e végignézni az összes könyvet? Aligha. Nagyon sok olyan környezetet mutat be, esetleg olyan szemszögből, ami nagyrészt érdektelen, legalábbis számomra. De 5 fotókönyvből egy mindig nagyon érdekesnek mutatkozik, és ez megéri a többi 4 végiglapozását. Hasonló a helyzet, mint Arles-ban: ott is egy óriási terembe pakolják ki az újdonságokat, és ott is el szoktam veszni egy órára..Ami idén feltűnt, az a nyomdai ötletek sokszinűsége. Visszahajtott oldalak, kihajtható lapok szinesitették a kinálatot..Viszont még mindig sokan gondolják úgy, hogy a saját szomorúságukat feltétlenül meg kell örökiteniük...Ez öröknek tűnik...

New Materialities kiállitás a Pompidouban

Mi számit élőnek? Én bevallom, lemaradtam a kérdésben, és pl. a föld nélküli növénytermesztést se értem feltétlenül, de ettől még az is működik. A biológia és a kémia már nagyon messze jár ettől. Az igazán menők manapság ugyanúgy épitkeznek az élő anyagokkal, mintha az beton vagy műanyag lenne.
Nem próbálok úgy tenni, mintha érteném, de nagyon érdekes, hogy 3D nyomtatóval nyomtatnak földet a virágnak, és az ki is kel abból, vagy széket készitenek egy, izé, hümhüm anyagból. Ez a kiállitás olyan dolgokat mutat, amikre korábban legfeljebb sci-fi irók fantáziájában leltünk, és simán el tudom képzelni, hogy holnap ezeket fogjuk enni (vagy éppen házat épitünk belőle). A kiállitás történelmi léptékben, a 80-as évektől követi a biológia törekvéseit, de a kiállitott tárgyak, növények mind frissek. Ha úgy vesszük, ez az egész nagyon rémisztő, ugyanakkor ha vidámak akarunk maradni, a jó oldalát is láthatjuk a történetnek.

Havibaj 22

Megjelent a Havibaj magazin következő száma. Benne: interjú Oláh Dórival, a Rakétaiskola darált húsból szerzőjével és Neményi Lillával, a Hüvelygomba femzine alkotójával és sok más érdekesség. Ingyenesen letölthető a www.havibaj.com cimről..

Dominique Figarella az Anne Barrault galériában

Elsőrangú stiluskavarásra találtam Párizsban a Le Marais negyedben: absztrakt, de szöveget is tartalmaz, álprimitiv, de kitalált, posztpunk de a galériás standardaknak megfelelő. Na ezt rakjáátok össze..
A látvány - elsőre - nagyon hivogató. Erős ez a mély fűzöld, az ikszek látványosak, a szöveget pedig nem olvassuk el elsőre, hogy kiderüljön, mekkora kamu. Csak második szemlélődésre tűnik fel, hogy a nagy semmit nézzük. Stiluskavar a javából, de még igy is el tudom képzelni, hogy valakinek ez igy tetszik. És igen, akkor feltétlenül egy efféle trendi helyen kell ennek felbukkannia. Sehol máshol nem vennék komolyan..Persze arra biztosan lehet épiteni, hogy egyesek szerint a Green Day zenekar is underground..

2019. április 19., péntek

Jacques Villeglé a Vallois galériában

A Vallois galériára érdemes odafigyelni, mert egészen máshogy működnek, mint a többi puccos galéria Saint-Germain-ben- ami ugyebár Párizs egyik legmenőbb része, a latin negyed mellett közvetlenül. A Vallois galéria alapvetően képes egy nagyon jó kiállitás után egy egészen borzalmasat összehozni, és ez nem is zavarja. Imádom ezt. A kiállitó művészek egészen más dolgokkal keresik meg őket, mint a többi galériát. Ez a fajta változatosság jó.
Mint láthatunk most? Elsőre összevissza tépett plakátoknak tűnnek a kiállitott képek, és soha senkinek nem jutna eszébe ilyen értéktelen dolgokat megőrizni vagy kiállitani. Már fordulnánk is ki a galériából, de  valami nem stimmel..Mi nem stimmel? Túl jól komponáltak a tépkedések, motivumok ismétlődnek és minden képen ott a 3615-ös szám. Ez azt jelenti, hogy a művész fogta magát, és ahelyett, hogy leszakitott plakátokat hányt volna egymásra, inkább kinyomtatott plakátokat, amik ugyanúgy néznek ki, mint igaziak, és azokat tépkedte vissza? Igen. Ennek van értelme? Hááát, nincs. De poénnak jó.

Könyvajánló: Marcel Duchamp: az eltűnt idő mérnöke

Újra és ismét nyomatékosan fel kell hivnom a magam figyelmét is arra, hogy egy könyv értéke soha nem a könyv ára. Ez a könyv amúgy 128 ft, lévén 1991-es, én viszont egy művészetszerető ismerősömtől kaptam ingyen, azzal a megjegyzéssel, hogy aranyos könyv, nekem biztosan tetszeni fog.Namost ezzel a szöveggel ti ne adjatok könyvet senkinek, mert tuti, hogy nem fogja elolvasni. Én se tettem, egészen addig, amig Párizsba nem kellett utaznom, és ilyenkor a legnehezebb a könyvválasztás. Senki sem lehet olyan barbár, hogy könyv nélkül utazik, ugyanakkor, mivel ilyenkor csomag nélkül, mindössze egy hátizsákkal megyek, nagyon fontos a könyv mérete és súlya. Nem sokat gondolkodtam: kicsi, nem túl nehéz könyv, belelapoztam, interjú, gondoltam ok. Aztán amikor  beleolvastam a vonaton a reptérről, egyből belefeledkeztem.
Ez egy fantasztikusan őszinte könyv. Duchamp nem kertel benne, nem próbálja önnön mitoszát megteremteni, sőt. Inkább lerombolja azt, amikor kinosan őszintén válaszol olyan kérdésekre is, mint a miből éltél, gondoltad-e erről meg arról a műről - természetesen nem gondolta. Nagyrészt fellebbenti a fátylat a máig a modernizmus bölcsőjének tartott Fontaine-ről, ami ugyebár egy férfi vizelde. Persze legkésőbb a Pompidou nagy kiállitásától tudtuk azért, hogy jórészt az utókor nagyitotta fel a mosdókagyló jelentőségét, mégis egészen más közvetlenül a főszereplőtől értesülni a gondolatairól.
Nyilvánvaló, hogy interjú és interjú között is nagy különbség van, de üditő volt ezt a friss és szellemes szöveget olvasni.
Később azon gondolkodtam, tényleg igaza van-e Malcolm Gladwellnek. Ő egyrészt azt mondta, hogy 10000 órát kell gyakorolni ahhoz, hogy valaki kiemelkedően jó legyen, másrészt arra figyelt fel, hogy nem véletlen, hogy pl. Mozart is zenészcsaládba született, vagyis egy gyerek, ha egyébként a szülei már foglalkoznak valamivel, könnyen átragad ez a gyerekre és hamar túlszárnyalhatja szüleit. Szükségtelen is mondanom, hogy Duchamp festőcsaládba született, ezért is volt az, hogy a festészeti technikai tudás megszerzése egyáltalán nem érdekelte, hiszen azt gyerekként felszedte már.
Kár is lenne tagadnom, mennyire szerettem ezt a könyvet. Ezért, ha valaha kölcsönadom, biztosan más szöveggel teszem majd...

2019. április 17., szerda

Sajtófotó kiállitás a Capa központban

Évről évre minden alkalommal elmondom, hogy a sajtófotó kiállitás nem reprezentativ, általában egy bizonyos zsánerű képek vannak kiállitva, és az egész egyáltalán nem éri meg a belépőjegyet. Én ugyebár nem belépőjeggyel nézem meg, ez kicsit más.
Nem igazán értem, hogy Máté Bence, aki fényévekkel a többiek előtt van természetfotóban, na ő pl. miért gondolja azt, hogy minden évben be kell küldenie valamit? Ennek ellenére az idei anyaga is csodálatos, és csattanós válasz is egyben az én nyafogásomra. Sziluetteket fotózott, de olyan technikai tökéllyel, hogy erre nehéz bármit is mondani. Kész, jogos a fődij, jogos a szereplés, a taps.
A másik kiemeltem Béres Márton, aki a metoo által érintett nőkről készitett képet és meglehetősen megrázó szöveget. Igen, a téma már egy kicsit túlhúzott, de igy, névvel, fényképpel és történettel bemutatva ez egy nagyon erős anyag, gratulálok.
Nem mondom, hogy a többi kép közül nem lehetne még kiemelni egyet-kettőt, mindenesetre meglehetősen hasonló képek készültek. Igen, szegények kipipálva, hátrányos helyzetűek kipipálva, cigányok kipipálva, de 25 millió hasonló képet láttunk már. Ha valaki épp arra jár, és valamiért képéhsége van, és nincs előtte a facebook, ahol ugyanezek a fotók megtalálhatók, és nem zavarja a napi aktualitás hiánya sem, akkor ő biztos jól fog szórakozni.

2019. április 13., szombat

White flag fotóprojekt a bécsi Fotowien fesztiválon

Fotóhónap van Bécsben, változatos és sokrétű programokkal készültek a sógorok, de azért alapvetően a fesztivál szerintem arról szól, hogy ismeretlen, de érdekes projekteket szemezgethetünk napestig - program az van bőven.
A White flag projekt arról szól, hogy Hanna Putz és Sophie Thun, a két barát 2 éven keresztül egymást fotózta, és ebből hoztak létre egy fotókönyvet.
Érdekes, de veszélyes téma ez. Egyrészt adja magát a voyeurség, a helyszinek és cselekvések dokumentációja, másrészt nyilvánvaló, hogy ha egy átlagembert két éven keresztül mindennap lefotózunk, az 99 %-ban érdektelen. Persze még mindig mondhatjuk, hogy két dekorativ lányt ennyi képen megnézni, az nem olyan szörnyű, de a lányok egyáltalán nem váltják be ilyen irányú vágyainkat (ha vannak), egyáltalán nem öltöznek szépen, nem akarnak senkit sem elcsábitani, sőt sokszor kifejezetten nem nélküliek. A fotózás pedig olyan szempontból kellemetlen tevékenység, hogy nem látjuk a fotózó arcát, márpedig itt pont erről van szó: végignézhetünk 2000 képet úgy, hogy szinte sosem látjuk az arcokat.
A kisérlet szerintem ott bukik meg, hogy az alkotók egyáltalán meg se próbálták érdekessé tenni a hétköznapi képeket. Nem mentek el atombunkerbe ugyanúgy, ahogy autószerelő műhelybe se. Néha kirándulnak, néha bemennek a városba, de ugyebár a napi 1 képből sosem alakul ki igazán narrativa, hiszen egyetlen képen kell minden cselekményt ábrázolni, ha lapozunk, az már más nap.
Ez a projekt leginkább arra példa, hogy egy szóban elmondható, és akár érdekesnek is tűnő projekt mennyire elveszik, ha a megvalósitásra kerül sor. A projektet csak elolvasva választotttam ki magamnak ezt, érdekesnek tűnt, aztán megnézve a képeket eloszlott az érdeklődés. Ilyen is van.

Dan Perjovschi új könyve - the book of notebooks

Dan Perjovschi egyik nagy kedvencem, igy aztán szinte felugrottam örömömben, amikor a Palais de Tokyo-ban Párizsban belefutotttam új könyvébe. Aztán végülis senki sem tehet róla, hogy mégis otthagytam (vagyis egyszerűen megtelt a hátizsákom). Ha valakinek nem ugrana be, Dan egy grafikus, méghozzá olyan, aki gúnyot űz a világpolitika vagy akár az átlagember hétköznapjaiból.
Órákig tudnám sorolni a kedvenc rajzaimat tőle. Ez a könyve igen vastag, és a korábbi jegyzetfüzetei lapjait tartalmazza. Ezek a lapok lényegében szűretlenül tartalmazzák az ötleteit, és itt kezdtem egy kicsit gondolkodóba esni. Dan rajzai ugyanis általában sok ötletet tartalmaznak, de talán nincs olyan ember, aki képes lenne megtölteni 500 oldalt jó ötletekkel. Másfelől pedig egy jegyzetfüzet a funkciójánál fogva vázlat, bekerül minden, ami a készitője eszébe jut, később pedig teljesen természetes, ha az ötletek akár fele vagy még nagyobb százaléka a kukában végzi.
A könyv birtokában viszont végigkövethetjük a gondolkodásmódját, legalábbis ezt igéri a könyv. Igen ám, csakhogy Dan ötletei általában statikusak, nehezen továbbfejleszhetők. Szó sincs tehát arról, hogy eszébe jut valami, aztán azt továbbfejleszti, hanem megrajzol valamit, és az kész, az onnantól úgy is marad. Épp ezért viszont teljesen mindegy, hogy egy ötlettel a 4. vagy a 444. oldalon találkozunk.
Természetesen örülök a könyvnek, de még jobban örülnék, ha egy szerkesztő kiválogatná azt a 100 rajzot, ami a legjobb..

2019. április 12., péntek

Vera Molnár a galériák főutcáján

Vera Molnár szépen becsúszott a legmenőbb kategóriába Párizsban. Már tavaly is az Art Bázelre vitték a képeit, sőt többek között az Artist et Robots kiállitáson is szerepelt, bekerült a Pionniéres könyvbe, és a sort még lehetne folytatni. Idén az Art Paris Art Fairre is vitték a képeit, ezzel párhuzamosan pedig a galériások főutcáján, Saint-Germainben, a Rue de Seine-en lévő Galerie Berthet-Ait Touares galériában is láthatunk egy válogatást tőle.
Nem is érdektelen képekkel. Már korábban is csodáltam az egyszerűnek tűnő, de valójában ötletekkel teli képeit, és mit ne mondjak, elfogadnék egy képet tőle. Sajnos -vagyis szerencsére- a képeinek ára immár megközeliti egy pesti lakás árát igy nem fenyeget az a veszély, hogy a nappalimba kerül egy...Viszont az, hogy ennyire elismerik, igen jó.

2019. április 5., péntek

Coco Capitan a Mep-ban Párizsban

A MEP az a párizsi fotóház, ahol megbizhatóan, immár jó pár évtizede izgalmas fotóanyagokat mutatnak be. Mivel a múgy is a Pompidou központ közelében van, én általában először a fotóházba megyek, onnan sétálok át a Pompidou-hoz - és idéntől pont útba esik a Lafayette Anticipation is, őrület. Tavaly év végétől új igazgatója van a Mep-nek, az új pedig még dinamikusabbá szeretné tenni az intézményt, elég sok kisérőprogram van, illetve JR kiállitásával igencsak bevonzották a látogatókat.
Tetszik vagy nem, mig korábban simán találtam olyan időszakot, amikor kényelmesen elfértem, idén bizony sorba kellett állnom.
No de Coco Capitanról szól ez a bejegyzés, aki mindössze 26 éves, de máris elég hires és népszerű - na nem nálunk, de arrafelé. Ő egy olyan lány, akinek folyton a kezében van a fényképező, és nem jön zavarba akkor sem, ha véletlenül meztelen lányokat fotóz... Persze ez leegyszerűsitése a dolgoknak, de azért figyeltek arra a kurátorok, hogy a pasik megfelelő mennyiségű popsit is lássanak...
Coco valójában munkamániás, ez leginkább abban a teremben észlelhető, amelyben a naplóit állitotta ki. Csak a naplóiból kitelne egy komplett Márai-összes, és Coco még csak 26 éves!
Valójában ő sem "csak" fotós, mert elég sok mókával foglalkozik azon felül is. Egyrészt ugye ott a napló, aztán fest is, azokból is láthatunk, és vannak amolyan "jólmegmondom" dolgai is, mint amit itt láttok fent. És nem mondanám, hogy érdektelenek ezek a dolgok. A kurátor persze a fotóra helyezte a hangsúlyt és nem véletlenül. Elég érdekes, ahogy a különböző stilusok kibomlanak a termekben. Megmutatják, ahogy Coco képes a 70-es évek stilusában éppúgy alkotni, mint a 90-es évek fotorealizmusában, és még rengeteg egyéb stilusban is. Egy kissé zavarba is jöttem a kiállitás közepén, hogy mit akar azokkal a nyilvánvaló stilusutánzatokkal, aztán a huszadiknál rájöttem, hogy ez egyfajta megidézés, és nem Coco saját stilusa. Persze hogy mi az, mi az ő saját védjegye, azt éppen nem tudjuk meg, de 26 évesen talán ez még nem is akkora probléma. Csakhát megszoktam már, hogy akik a Mep-be kerülnek, azok már komplett életművel rendelkeznek. Coco nem ilyen, és én ennek is tudok örülni...