Sergei Shchukin gyűjteménye a Louis Vuitton Alapitványnál

Na most akármilyen nagy szavak sem lennének túlzók. Egy életben egyszer? Az év kiállitása? Bármit is mondok, inkább alulbecsülöm a dolgokat. És nem csak én gondoltam azt, hogy ezt a kiállitást bizony meg kell nézni, itt a sor egy szombat délutánról:

Lássuk a tényeket: Shchukin orosz műgűjtő volt, aki 1896-ban megismerkedett Paul Durand-al, aki megismertette először az impresszionistákkal, aztán az egyre izgalmasabbnak bizonyuló újabb irányzatokkal. Jött Matisse, Gaugain, Picasso, és ne gondoljuk, hogy az orosz gyűjtő elaprózta a gyűjtést: Gaugain-től egyszerre 16, Picasso-tól 30, Matisse-től is 30 képet vett egyszerre, nem beszélve a Monet képek tömkelegéről, nem is folytatom. Csak összehasonlitásul: bőven van olyan magyar festőnk, akitől összesen nem maradt meg 30 kép.. Az is igaz, hogy mondjuk a Picasso életmű nagyságrendileg 1500 képet takar, tehát ott még a 30 sem kiugróan sok...
Emberünk fogta a képeket, és hazavitte magához. Nem, nem a párizsi otthonába, hanem Moszkvába. A többit elintézte a történelem. Nagyjából 1914-ig vásárolt képeket, aztán 18-ban államositották a gyűjteményt, aztán 48-ban végleg szétszórták ezt az elfajzott művészetet az Ermitázs és más múzeumok mélyére. 1914 óta soha senki nem látta ezt a gyűjteményt, pont úgy, ahogy pl. a Pestről a 2. vh alatt elhurcolt képeket sem fogjuk már látni soha, és a sort még lehetne folytatni...Most mégis, egy rövid időre Párizsban láthatók a képek. Ez egyszeri alkalom, ezt mindenki érzi. Személyesen Putyin és Hollande beszélték meg a kérdést, a francia államfő biztositotta az oroszokat, hogy mégha találnak is olyan képeket, amelyeknek vitatják a tulajdonjogát, az oroszok akkor is elvihetik a képeket haza, aztán majd megbeszélik..És a katalógus, ami egyébként szintén unikum, irtózatosan vastag, az is Putyin bevezetőjével kezdődik..
Tehát mégegyszer: a francia festészet aranykorának többszáz képéről van szó, csakhogy ezeket a képeket még senki sem látta! Lehet, hogy át kell irni a művészettörténetet?

És ne gondoljuk, hogy rossz, vagy futottak még képekről van szó. Már az impresszionizmus terem jelzi, hogy itt komoly tüzijáték lesz. Kétségkivül a legnagyobb durranás egy hatalmas Monet, ami leginkább Manet-ra hasonlit, piknik a szabadban. De a többi kép is, ha nem is irja át a korszak festészetét, azért bármelyik múzeum megnyalná mind a tiz ujját, ha csak néhány képet átvehetne innen! És itt kell szólnom arról, hogy a kiállitásnak már csak a méretei is elképesztők. A Louis Vuitton ház - amiről már irtam a blogban - hatalmas, és 5 szinten vannak termei. A képek ugyan egy picit talán kényelmesen lógnak a falakon, de ha hozzávesszük, hogy 14 teniszpálya méretű termet pakoltak tele képekkel - hát én lejártam a lábamat..

A legnagyobb meglepetés számomra Matisse volt. Ezek a vibráló szinek, elegáns, nagyméretű kompoziciók, milyen kár, hogy eddig nem ismertük őket! Egészen megváltoztatta a vélekedésemet Matisse-ról. A többieknél, még Picasso-nál is ezt nem éreztem ennyire. Habár Monet ebben a gyűjteményben kivételes, és nem emlékeztem rá, hogy ennyire jó festő - pedig jártam én már a Monet múzeumban is..
Picasso-nál azt érzem, hogy a képei, bár sokszor kellemesek, még nem azok, amik igazán naggyá tették. Vagy csak ebben a környezetben nem elég jók?
Azt hiszem, erre a kiállitásra még vissza fogok térni. Az ámulatom még tart. Ez a gyűjtemény nem egyszerűen jó képek egymásra pakolása, hanem olyan korlenyomat, melynek kapcsán hirtelen filozófikus gondolataim támadnak. Vegyük mondjuk a műgyűjtés és a véletlen szerepét. Az a 30 Matisse eddig nagyon hiányzott az életműből. De persze egy festő nem válogathatja meg a gyűjtőit, arra pedig még kevesebb ráhatása van, hogy mi történik a képeivel utána. 48-ban úgy irják, nem sokon múlott, hogy ne semmisitsék meg a képeket. Hiszen a németek is hurcoltak el képeket és azokból se került elő minden. Pesten is, volt aki a Várban lévő széfekbe pakolt, amit bombatalálat ért és elégett. Volt köztük Van Gogh is..Máskor a festő menekülés közben hagyta el a képeit, elvesztek örökre. De még ha békeidő is van: Renoir egy családtagjára bizott pár száz képet, majd mikor értük ment, látta, hogy a vásznakat istállók fedésére használták el.
Amit látunk, amit ismerünk, az a művészettörténetnek a szerencsésebbik része. Most felvillant egy kicsi az eddig láthatatlan gyűjteményből is.. Vajon mennyi idő kell, mire újra látható lesz valahol?

Cy Twombly a Pompidou központban Párizsban

Ismét Párizs hét következik. Teljesen feltöltődtem a nyüzsgéstől, ami ott megy. Ismét megtapasztaltam, milyen az, amikor sorba kell állni egy kiállitásért, nem is keveset, volt amikor arra gondoltam, át kell irni a művészettörténetet, és néhány képet bizony szivesen elhoztam volna a nappalimba.
A következő hét igy Párizsról fog szólni, szó lesz benne egy elrajzolt fejről, egy sárga virágról, amelyik ugat, egy plasztika pedig meg fog támadni. Ja, és közben az orosz elnök művészeti bevezetőt ir.

Kezdjük Twombly-val, ő a legnagyobb sztár most a Pompidou-ban. Mégis, egy picit veszélyes téma ez. Sokan mondják, hogy amióta Twombly feltűnt, mindenki elrajzolt fejeket és béna grafikájú dolgokat művel, majd ráfogja, hogy ez olyan Twomblys. Azt is hallottam már, hogy újabban mindenki őt majmolja, csak sajnos nem elég jól.
Szerintem két probléma van Twombly-val. Az egyik az apukámfaktor. Ha ő látná ezeket a képeket - de persze nemigen utazna ezekért a képekért ennyit - akkor azt mondaná, hogy ezek a képek ugatják csak az igazi művészetet, bezzeg Monet. És szépithetem a dolgokat, de ezúttal igaza lenne. Ezek a képek nagyon a határán vannak annak, hogy én is azt mondjam rájuk, hogy nem. De itt jön közbe a második probléma Twombly-val, mégpedig az, hogy talán Dalin kivül senkit sem ismerek, akinek ennyire szüksége lenne arra, hogy élőben lássák a képeit. Muszáj kitérőt tennem Dalival: amig csak könyvben láttam a képeit, úgy voltam velük, hogy jópofák, akkor lépjünk tovább. Viszont amikor megláttam a 3 * 5 méteres képei kidolgozottságát, akkor megváltozott valami. És Twombly-val ugyanez a helyzet: egyszer a Tate-ben láttam egy 3 * 8 méteres képét, egy vörös kézirást, majdhogynem ákombákom, de akkora méretben, jó világitással az mégis olyan volt, mint a megvilágosodás. Ezen a kiállitáson pedig pontosan ugyanez történik: az ember belép szkeptikusan, hogy persze, az elrajzolás nagymestere, az első pár képnél még igaza is van, aztán viszont szembetűnő lesz, hogy ennek a festőnek kiemelkedő arány és szinérzéke van. A legnehezebb egy képet nem túlrajzolni, és pontosan ezt látjuk: egy kicsivel kevesebb üres lenne, egy picivel több pedig káosz. A szinek pedig..Nem lehet visszaadni. Vibrálnak, lejönnek a képekről és kezet fognak, dumálnak, odafröccsentik magukat, aztán visszamásznak a képre.

Az itt látható virágzás kép pl. már a folyosó túlfeléről, 50 méterről is kisüti a szememet. Pedig látható, hogy elrajzolt ez is. Sőt. Ha korrekt akarok lenni, azt kell mondjam, hogy nem is minden képen sikerül a mutatvány. Tényleg van olyan képe, ami unalmas, gyenge, elrajzolt, eleve érdektelen, a fotóit hagyjuk, a szobrait szintén. Görög műveltséggel hozakodik elő, miközben ő az, aki lebont minden konvenciót.
Őrület. Nem vagyok hive a direkt elrajzolt dolgoknak, és itt mégis éltetem. Pedig az életműből nem a krix-kraxokat kéne megjegyezni, hanem az arányérzéket. De mégsem tudok máshogy fogalmazni, ez itt a megtérés temploma, bejön az ember a kétségeivel, és amikor kimegy, már tudja, hogy ott van az a lélek, pedig csak némi vászon és festék ami látható. Na ezt csinálja utána valaki.

Wolf Vostell: concrete traffic

A héten 3 művészeti lap is érkezett, Kölnből, Párizsból és az örök kedvencem New York-ból, az a bizonyos Artforum. Megtudtam, hogy a Tate-nek nyártól új igazgatója lesz, némi francia érzékenységet is magamba szivtam, de azért a kedvencem ez.

Mindig is csodálkoztam, hogy bár rengeteg autó iránt érdeklődő van (hivjuk őket nyugodtan autóbuzinak), akik évjárat szerint fel tudják sorolni az összes Vw összes adatát, de a művészeti életbe ez valahogy nem szivárgott le, vagy csak én nem tudok róla. Volt az a bécsi művész, tanár az akadémián, aki Rolls-Royce-al járt dolgozni, és ott van Keith Haring autófestése (amit mellesleg véletlenül tudtam meg Bázelben, hogy egyáltalán létezik).  Ez nem sok. Pedig miért ne lehetne autóra festeni? Ja igen, a Bmw-nek volt pár autója, amit neves festőkkel festetett le, valóban. És... Picasso-nak rengeteg drága autója volt, Hispano-Suizák, de nem érdekelte a vezetés, csak örült, hogy gyorsan eljuthat akárhová, Warhol taxizott, szóval nem. Nyilván egy csomó csóró művész csak örült volna, ha valaha is lehet autója. Hopp, Yann-Arthus Bertrand-nak van egy képe a France from the air albumban, Armand Fernandez: long term parking, egy betonnal és autókkal kiöntött betontömb, no akkor pár példa mégis van. De hogy egy közelmúltból vett példával jöjjek: Marina Abramovic évekig élt egy Ulay nevű képzőművésszel egy Citroen kisbuszban, és mégse jutott eszükbe, hogy lefessék, vagy bármit módositsanak rajta.
A képen is látható járgány nem egy betontmb 4 keréken, de majdnem. Egy 1957-es Cadillac DeVille, amit egy ilyen formájúra öntöttek ki betonnal. Az autó megmaradt alatta, csak már egy ilyen betömtömbbel nyilván nem mozgott. Pár évvel ezelőtt megtalálták az autót és valamiért úgy gondolták, hogy restaurálni kell. Leengedték a kocsiból az olajat, pár lelkes restaurátor pedig a széttöredezett betont állitotta helyre.
Gondolom az eredeti ötlet az volt, hogy úgyis egyre egyformábbak lesznek az autók, miért ne menjenek elé? A betonból kiöntés pedig természetesen egyszerre jelenti a változatlanságot és a maradiságot. Ügyes műtárgy, és 1970 óta létezik.

282 millióért 5 képet? Ilyen is csak itt lehetséges..

A hir az, hogy a Várba készülő Miniszterelnökség 5 festményt vett, készitőik: Bogdány Jakab, Ligeti Antal, Spányi Béla.
Ez magas labda a javából. Ez a történet ismét annyi sebből vérzik, ahány felől vizsgáljuk. Te jó ég. Ez annyira magas labda, hogy le se kell ütni.
Bogdány Jakab az 1700-as években élt hires csendéletfestő volt, Angliában élt és népszerű is volt ott. Ligeti Antal a kiegyezés körül volt igen keresett és népszerű tájképfestő, nyilván Munkácsy után már a kutya sem ismerte. Spányi Béla pedig szintén felkapott tájképfestő volt, bár az ő csillaga korán leszállt.
De nem is ez a lényeg. Tegye fel a kezét az, aki, ha nem is számit a pénz, ezeket a festőket szeretné a dolgozószobájába (előszobájába, spájzába, mindegy). Még a Bogdány esetleg érdekes lehet, jó szemű festő volt, nyilván számoljuk le a 300 évet, ami eltelt közben, de képei nézhetőek ma is. Ellenben ki a franc az a Ligeti és a másik? Ki az az izlésficamos, aki naplementés tájat meg szénaboglyát rakodó parasztot nézeget? És mi a franc az a 280 millió? Ezért? Az képenként 56 millió!
Számoljunk csak! 280 millióért már kapunk Picasso-t, igaz egyet. Azért a művészi értéke kicsit magasabb..De a 280 millió brutális. Megmondom mi van. 2 millióért, de már az alatt is olyan jónevű festőket találunk, mint Nádler vagy éppen Mauer Dóra. Nincs az a kortárs, akivel ennél feljebb tornászhatnánk az árat, ha leszámitjuk Hantai Simont és Riegl Juditot. De akkor nem csak 270 millióval kevesebbet költenek, hanem annak üzenete is lett volna. Hantai Simon a Várban, sokan csettintettünk volna. De még Nádlerékkel is, bár ma már abszolút nem számitanak trendinek vagy progresszivnak, azt még meg lehet érteni egy ilyen környezetben. Amúgy egy friss kortárs munkát jóval félmillió alatt meg lehet szerezni, azt szorozzuk be 280-al, és tessék: 560 db kortárs festményt lehetett volna venni ennyi pénzből. Az már egy komoly múzeumi anyag.
Az eladó amúgy a Kogart. Ez érthető, nekik van a legkomolyabb ilyen irányú mozditható gyűjteményük. Láthattuk is az Andrássy úton őket, még amikor voltak ott kiállitások... Na igen, abból a gyűjteményből is lehetne válogatni: mégha nagyon konzervativak vagyunk, akkor is egy Paál László, Ferenczy dombtetőn álló alakja, Csontváry, az újabbak közül mondjuk Egry, Csernus..
Nincs izlésük ezeknek. De eszük se. 280 millió?

Gallerytool

Nem túl sok kifejezetten galériának kifejlesztett programot ismerek, tulajdonképpen ez az első. Másfelől verhetem a fejem a falba, mert most, hogy már tudom, hogy van ilyen, én is meg tudnám fogalmazni, mit is kéne tudnia, amitől a galériások ki tudnak lépni a word-excel párosból...Hát ez se nekem jutott eszembe. Majd legközelebb. No de tényleg, mitől lenne jó egy galériásoknak kifejlesztett program?
Tegyük fel, hogy létrehozom a Nemtommi galériát, itt van a nappalimban, van is itt pár igen meggyőző kép, úgyhogy bele is vágnék a dologba. Először is, azt hiszem, rögziteném a galériám adatait. Legyen egy helyszin, csapat, honlap. Hát ezt pont tudja a Gallerytool. Lehetne benne jegyzetelés, hogyha eszembe jut egy név, akkor fel tudjam irni. Ezt nem tudja. Majd használok jegyzettömböt. Aztán nyilván vannak művészeim, akkor őket is vigyük fel. Kész. Vannak műalkotások (amiket festők festettek). Ezt is fel lehet vinni. Akkor már nagy gond nem lehet...Ezen kivül a Gallerytool kinál még kiállitás szerinti csoportositást és felvitelt, külön helyszinek közti megkülönböztetést, ami igen jól jön mondjuk a Gagosian galériának, haha...De miért ne lehetne egynél több helyszinen egy galéria? Lásd..Várfok, mondjuk. Vagy pl. én külön rögziteném a művészeti vásárokon részvételeket, meghivásokat...Szóval jó az.
Akkor ezek szerint a galériások fellélegezhetnek, mert megérkezett a tökéletes aszisztens? Nem egészen.. A Gallerytool nagyon jó abban, hogy tényleg egy galériát már látott ember tervezte, könnyű kezelni és logikus. Azonban..(mindig van egy azonban). Van túl nagy feladat lett volna, vagy csak túl szerteágazó, nem tudom, de elég sok funkció lemaradt, amit én mint galériás szeretnék:
Vegyük mondjuk azt, hogy naponta kapok 50 cv-t, képet, ajánlást, önjelölt festők ajánlják magukat stb. Ezek persze a kukában kötnek ki, de a jobbakból én bizony épitenék egy adatbázist, és időről időre ránéznék a tehetségesekre, hogy mi történt velük. Az is gyakori, hogy látok valahol egy érdekes embert, hú hát őt követni kéne, vagyis nem elfelejteni, de persze most még semmi köze a galériához..Vagy mondjuk látok egy jó kiállitást valahol és fel akarom irni a kurátor nevét, hátha még dolgozhatok vele együtt. A kurátorok is kimaradtak a programból.
A kiállitásoknál - ha én galerista lennék, biztosan csinálnék egy olyan fület, hogy tervezett kiállitások. Mondjuk eszembe jut, hogy azzal a témával, hogy "rockgitár", szeretnék egy kiállitást valamikor. Létrehozom a programban a kiállitást, és elkezdem belehúzni a képeket, de aztán rövid idő múlva már csak egy sor lesz a sok közül, és elfelejtem. Ha viszont lenne olyan, hogy tervezett, akkor ott mindig látható lenne..
Azért látni kell, hogy a kifogásaim apróságok és némi csiszolással meg lehetne oldani őket. Sőt, ha én valóban galériás lennék, biztosan irnék is nekik, hogy helló, ezt és ezt szeretném, szóval marad az ötlet zsenialitása. Másfelől sajnos nem túl sok galéria működését ismerem belülről, tényleg még mindenki dossziékat használ mikor itt ez a remek program?

Kezdő műértők tizparancsolata

Mindenki volt egyszer kezdő. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy mindent neked kell kitalálnod, végigélned, csalódnod, vagy van valaki, aki elmondja a tutit, amire magadtól nem jöttél volna rá. Tudom, mert gimiben nagyon szerettem volna megtanulni gitározni. Amikor az egyik srác behozta a gitárját, elkértem tőle egy sötét sarokban, és megpróbáltam megpengetni. Hiszen láttam már, hogy minden zenekarban van gitáros, mosolyog, bal kézzel odarakja az ujját a gitárra, jobbal meg le-fel mozgatja a kezét. Mondanom se kell, nem tanultam meg igy gitározni...Akkor miért gondoljuk azt, hogy bezzeg a műalkotásokat rögtön vágni fogjuk?
Most pedig megmondom a tutit. Vagyis azt, én hogyan közelitenék a kortárs művészethez.
Minusz egyedik, nulladik, első és második szabály (-1,0,1,2) : keress valakit akiről úgy látod ért hozzá! Ha találsz valakit, aki már végigélte azt, amit te, és nem ráz le, az nagyon hasznos lesz. Beszéltesd.
Következő (3): ne pánikolj (mondjuk ez mindenre igaz). Honnan jön ez a fene nagy fellángolás a művészetek iránt? És miért pont a képzőművészet? Miért nem épitészet, szobrászat, gobelin, textil, irodalom, konyhaművészet, virágkötészet vagy dzsu-dzsitsu? Tetszett egy kép? Remek. Valaki társaságban beszélt egy kiállitásról? Ohó! Úgy gondolod az általános művészet része? Hmm.
Olvastad Rejtő könyveit? Tetszett? Nem? Szerinted az igazán menő emberek szeretik a könyveit vagy nem? És függetlenül a választól: miért gondolod, hogy neked azt kell gondolnod, amit a többség (vagy menő emberek, mindegy?) Látod pont ez a baj. Szerintem akkor vagy menő, ha te magad alakitod ki az álláspontodat. (4) Igen, ez azt is jelenti, hogy Picasso is lehet béna. Vagyis ne olyat mondj, hogy béna, hanem hogy neked nem tetszik, mert. Itt nincs vége a mondatnak, most jön a te véleményed az ügyről. Mondhatod azt, hogy 1. túlságosan felkapott 2. ezek az elrajzott fejek semmit sem mondanak nekem 3. az esztétikai konvenció szerinti szépség átformálása elleni izmusok totalitása magával hozta a kontraszelekció elsődlegességét. Na jó, a harmadikat csak akkor mondd, ha érted is.
Szerintem a művészet egy nagy beszélgetés (5). Ott ülsz te, és veled szemben ott egy válogatott csapat: Picasso, Warhol, Degas, Van Gogh és mások. Ha figyelsz, ők el fogják mondani mit gondolnak az egészről. Nem kell sokáig hallgatóznod. De ha mégsem hallasz semmit, nyugodtan lépj tovább.Majd később megismered, és ha nem akkor sincs semmi.
Először a történetekre figyelj (6). Mi tetszene jobban? Lányrablás? Forradalom? Menőség? Laza csávók a bárban? Vagy a munkában hiszel? A művészetben mindenre van egy mese, egy igaz mese, és ezek érdekesek. Ha lány vagy, kezd Francoise Gilot-al. Ő Picasso-val járt, de amikor sokat voltak együtt, közölte a nagy művésszel, hogy csá, én most kicsit egyedül leszek. Addig főzz te! Vagy ott van a Guerilla girls. Folyamatosan arról beszélnek, hogy a pasik elnyomják a nőket a művészetben. És még viccesek is. Ha tetszik egy Van Gogh kép, ne a fülmizériáról olvass. Képzeld, hogy összebarátkozott egy Gaugain nevű másik festővel, és nagyon vidám hónapokat éltek együtt, mint barátok. Vagy olvass Erdély Miklósról, csuda performanszokat vitt véghez a 70-es években! Nagy barátja Hajas Tibor, egy méginkább furcsa fazon, de őrülten érdekes. Falakra irt krétával, és igy irt levelet Párizsba egy barátjának.
Menj el a Várba. Vegyél egy jegyet a Nemzeti Galéria állandó kiállitására (7). Furcsa tipp, igaz? De hagyd a fenébe a lenti nyüzsgést, menj fel a legfelső emeletre, a kortárs részre. Ez persze nem kortárs, de majdnem. Nézd végig, 45-től micsoda bőség van képekből, ki mindenki alkotott. Vigyél jegyzetfüzetet, és ha valaki tetszik, ird le a nevét. Ez egy jó 3 órás túra lesz... Igen, szédülni fogsz. Otthon másnap keress rá azokra, akik tetszettek. Fogalmazd meg mi tetszett bennük, nem baj, ha nem lesz szakszerű. Én pl. a Majálisról egyszerűen csak annyit irtam fel: ezek a zöldek!
Most jöhet egy nehéz kérés, de már majdnem révben vagy. Most menj el a következő helyek egyikére: Centre Pompidou, Párizs, Tate Modern, London, Moma New York (8). Járd végig a pincétől a padlásig. Erre több napod is rámehet. Jegyzetelj, járj nyitott szemmel. Nem baj, ha semmi se tetszik. Ja igen. Csak ez a 3 hely jó. Ne menj el előbb Stockholmba, aztán Londonba. Majd megérted.
Ha idáig eljutottál, összegezd élményeidet (9). Azt kaptad a mit vártál? Jobban érted a művészetet? Több kedved van hozzá? Csak remélni tudom. De a fenébe is, gondolkozz (10)!

Filmajánló: Francofonia

Nem egy vidám film. Ha nem január lenne, és nem lenne borús kedvem, meg sem nézem. Ez ugyanis egy áldokumentumfilm a Louvre 2. világháborús megszállásáról. Nem birom a véres háborús filmeket, és a 2. vh-t amúgy is egy annyira szégyenteljes eseménynek látom, hogy nem néznék róla filmet. De ez most más..Kicsit olyan, mint egy Faludy vers: nem vidám, csak amennyire a körülmények engedik.
A történet az, hogy a franciák nem engedhették, hogy a németek rátegyék a kezüket a műtárgykincsükre, ezért a Louvre-ból minden műtárgyat elvittek kastélyokba szerte az országban. Nem kis munka volt, mert nem egy szobányi képről beszélünk... Aztán amikor megjöttek a németek, elmondták, hogy ők természetesen betartják a műkincsekről szóló megállapodásokat. Aztán beléptek a képtárba, és nem volt ott semmi..
Sajnos a magyar képanyagból is jelentős számú kép veszett oda Pesten a háború alatt, egyrészt bombázásokban is, meg aztán az oroszok is elcipeltek jópár vagonnyit.. De a németek is vetettek máglyára "elfajzott" képeket, meg ők is cipeltek el szép számmal... Senki sem lehet büszke magára..
Ez a történelem. A filmi megvalósitás szinte költői. A napjainkban felvett képanyagot is úgy tálalják, mintha akkoriban készült volna, és tényleg működik is az illúzió. Közben pedig bemutatják a Louvre történelmét..Sajnos a történet rendkivül lassan halad, és csak az elején tudom beleélni magam, amikor a németek elindulnak, a képek pedig kocsikba kerülnek..A film többi része ha nem is unalom, de érthetetlen és sokszor teljesen esetleges. Behozzák pl. Napóleont, mert ő alapitotta a Louvre-t, egy szinész játssza, aki töpreng, filozofál, de a többi szereplő is hasonlóan nem odavaló...Persze az is borzasztó lett volna, ha egy amolyan Dan Brown megfilmesitést választanak. Nem, értékelni kell a művésziességet, még az öncélút is..És most valahogy volt is kedvem végignézni mindezt. De nem hiszem, hogy ne lehetne a filmből kivágni legalább fél órát anélkül, hogy azt észre se vegyük. A művészet, az persze csak művészet...

Gainsborough a BBC fake or fortune sorozatában

Majdnem azzal kezdtem ezt a leirást, hogy mennyivel egyszerűbb lenne nekünk, ha az angolokat másolnánk. El nem birom képzelni, hogy az Mtv-n lehetne egy olyan sorozat, ami utánajár annak, hogy egy festmény eredeti-e vagy nem, mindezt úgy, hogy körbejárja a témát, a festőt, egész végig érdekes, nem ködösit, bejárást kap levéltárakba, más nem nyilvános helyekre..Egy élmény ez a sorozat.
De inkább azzal kellene kezdenem, hogy mit is tudunk mi a magyar művészettörténetről? Igen, azt tudjuk, hogy Gulácsy meg Munkácsy, meg volt ott még egy-két hasonló név, de végülis a magyar festmény az a Majális meg a Munkácsy trilógia. Jól van, leegyszerűsitettem a dolgot, de amit mondani akarok, az az, hogy még ma sem ismerjük úgy általánosságban, vagy mondhatnám úgy, teljességében az életműveket. Tegye fel a kezét, akinek megvan Rockenbauer Zoltán Márffy kötete! 14000 ft, de ilyen teljességgel kevés életművet dolgoztak fel...De rendben, ez hozzáférhető, de a többség nem. Kezdjük ott, hogy rengeteg fontos festőnek egyáltalán nincs életműkatalógusa, és egyáltalán, sosincs emlitve, mint mondjuk Paál László. Persze, van róla könyv, de ismerjük minden képét? A Gulácsy képeket illetően még ma sincs egyértelmű álláspont, hogy mi eredeti, ez amúgy is rendkivül esetleges. Hiszen még a Csontváry életmű is egyetlen ember jó szemén múlott, különben örökre elveszik, és akkor még nem is beszéltem arról, hogy a festők költöznek, kidobják képeiket, Párizsban hagyják, mert világháború van, éssatöbbi éssatöbbi.
A Bbc sorozata azt mutatja meg, hogy egy művészeti szakértő képek között kutat, múzeumokba és levéltárakba jár, megismeri a téma szakértőit és az alapján próbál következtetéseket levonni, de sosem ő maga dönt az eredetiségről - mondhatnánk, természetesen, de azért ismerünk önjelölteket itthon is..Gainsborough egy igen hires angol tájképfestő volt, és a filmben egy órán keresztül a festékrétegek elemzésétől a kép múltjának visszakövetéséig igen sűrű a program, mire kiderül, hogy a két kiválasztott képből az egyik egy utólagos átfestés, a másik viszont valóban a festő műve, azonban az is átfestett.
Nekünk is nagy szükségünk lenne hasonló nyomozásokra, és ki tudja, talán egy hasonló sorozat jobban láttatná azt a munkát, amit el kell végezni. Vagyis kellene. Vagyis jó lenne. Hiszen kinek jó az, hogy minden képre 5 hamisitvány jut, sőt sokak szerint a piacon látható képek 90 %-a hamisitvány..

Rippl-Rónai és a világhir

Mostanában azon filozofálgattam, hogy mi lett volna, ha Rippl-Rónai kint marad Párizsban, világhirű lenne-e és a Luxembourg palotában lennének a képei, vagy csak úgy járt volna, mint mondjuk Galimberti Sándor, akinek a képei elvesztek a világháború közben?
Erre és arra is van példa. Vegyük mondjuk Munkácsy-t, akinek francia felesége lett, igen jómódban élt, igaz az életművét már nemigen lehet összeszedni, mert vidéki kastélyokban vagy párizsi palotákban van, ahová nem engedik be a magyar művészettörténészt, na nem mintha annyian próbálkoztak volna összerakni a teljes képet. Ez a hajó tehát elment, de azért tegyük hozzá, hogy Munkácsy bizony bekerült a francia művészettörténetbe, az egyetlen szépséghiba az, hogy pont az impresszionalisták vették el tőle a menőséget, igy értelemszerűen mig Monet és bandájáról tucatnyi könyvet irtak, Munkácsy beleolvad a korszakba. Az is igaz, hogy a festő nemigen akarta meghaladni magát: abban a stilusban festett, amiben befutott.
Rippl-Rónai nagyon más eset: ösztöndijjal jut ki Münchenbe, ami nem tetszik neki igy továbbmegy Párizsba. Némi szerencsével Munkácsy segédje lesz, aki mindenben bőkezűen támogatta. Többek között vásárlókat vitt a kiállitására, festéket adott és bevezette az ottani társaságba is. Ez 1887. 1890-ben találkozik két emberrel, akikkel mély barátságot köt: Maillol és James Pitcairn-Knowles ez a két ember. Összeköltöznek, és a következő években Rippl-Rónai igencsak ismert festő lesz Párizsban, ahol akkortájt lépni nem lehetett a festőktől. 1899: Maillol tengerparti házában vendégeskedik 3 hónapon át. És akkor történik valami. 1900-ban már Pesten van, megfesti az Andrássy ebédlőt, és lényegében elkezdi Pesten is felépiteni magát, ami 1906-ra sikerül is neki, 1908-ban megveszi Kaposváron a Róma-villának nevezett vityillót. Az életrajza szerint legközelebb 1914-ben jár Párizsban, pont jókor (ironikusan), hogy a háborúra szépen internálótáborba tegyék, és csak Maillol közbenjárására engedjék el. Utána már szó sincs kinti karrierről, igaz, Kaposváron egy villában sem lehet olyan rossz.
De mégis, mi lett volna, ha 1899-ben, Maillol tengerparti házából nem Pest felé veszi az irányt?
Vegyük mondjuk Brassait. Teljesen nincstelenként érkezik, aztán pár év alatt műterme van és Picasso-val lóg. Jó, ez sem tipikus, de azért Rippl-Rónai is nagy tehetség volt. Ott volt, amikor a Nabik csoport létrejött, sőt tag volt..
Persze ezek az alternativakeresések maximum elmélkedésnek jók. Hiszen igy is ismert festő lett, és sokat megvalósitott a céljaiból...

Fehér György 1929-2015

Az előző (na jó, kettővel ezelőtti) bejegyzésben felfedeztem, hogy Kallós Pál és Fehér György valószinüleg barátok voltak. A képzőn találkozhattak 1946-ban, majd 48-ban együtt hagyták el az országot. Egy osztrák táborba kerültek, ahonnan végül csak 1950-ben érkeztek Párizsba. Itt Kallós megismerkedett egy kanadai nővel, Fehér György viszont Kanadába ment. 1954-ben visszatért Párizsba és úgy tűnik, talán Kallós segitségével rögtön bekerült ő is a Pierre galéria művészei közé. Nagy dolog volt ez akkor. Innentől a karrierje is beindult.
A helyzet az, hogy még az is lehet, hogy csak az én memóriám túl pici, ugyanis Cserba Júlia szerint 2000-ben Pesten, a Derkovits galériában volt kiállitása. Hol is volt az a Derkovits galéria? Nem ugrik be. De egy keresésre feljött egy 2006-os Rtl klub interjú is, tehát még az is elképzelhető, hogy a nálam öregebbek vagy jobban tájékozottak összefutottak a nevével.
Én annyit tudok, hogy Párizs után leköltözött a Fontainebleau-i erdőhöz, Montcourt-Fromonville-be. 1964-ben a Párizsi iskola kiállitásán vett részt a Musée D'art Moderne-ben, de sokat kiállitott Tokyo-ban is.
És egy újabb nyom, amin megintcsak újra el lehet indulni: tagja volt a Mourlot-műhelynek, amiről fájó, de nem sokat tudok, csak annyit, hogy Picasso és Miro is tagja volt. Végülis egyértelmű, hogy mindenhol voltak magyarok ugye?

Könyvajánló: Nyáry Krisztián: festői szerelmek

Nincs mit tenni. Akárhogy kerülgettem a Kieselbach galériában, a facebook-on, könyvesboltokban, hiába. Megkaptam karácsonyra, ajánlották vagy tizen, majd kiszúrta a szemem, semmit sem tehetek. Ez lehet a tavalyi év legolvasottabb művészkötete. Persze attól még, mert a Blikket sokat olvassák, még nem kell szakirodalomként forgatni, de nem térhettem ki a kihivás elől. Elolvastam tehát.
Az első benyomásaim pozitivak voltak. Kiváló papirra nyomott, nem is tudom, talán középrövid, mindenképpen egy fél tábla csoki elmajszolása alatt elolvasható szösszenetekről van szó. A festők kiválasztása természetesen esetleges, de nem találhatják el az összes kedvencemet. Meg ha már szerelmi történetek, akkor nyilván nem Paál Lászlóval jönnek..
Mielőtt még elvesznénk a részletekben, feltétlenül meg kell emlitenem, hogy aki jót szeretne olvasni, az vegye elő Brassai Beszélgetések Picassoval kötetét, Rockenbauer Zoltán Csinszka történetét vagy akár az Ecce homo-t ami Munkácsy-ról szól. Ezek jó könyvek.
De mondom, jól indul a könyv. Rippl-Rónai, hát persze, még emlékszem is a két leányzóra, de élvezetes újraolvasni a történetet, egy kicsit még a korba is belepillantunk, remek. Nincs azzal semmi baj, hogy festőkről ir, bár sejthető azért, hogy Rippl-Rónai is azért kerül elő, mert igen jól követhetőek a lányok az életművében, a festményeiben. De ez egy érdekes, tömör, élvezetes irás. Megkockáztatom még azt is, hogy mivel az eddigi Rippl-Rónai irások felületesen tárgyalták a nőket, ez az új szempont friss és frissitő olvasni is a sok pointilizmus leirás után. Sok festőnél pedig még én is elgondolkodtam, hogy miként is zajlott az élete, egyáltalán nem jött rosszul egy kis információ. És igen könnyű megjegyezni pl. Egry József katonakórházas történetét. Sőt, megkockáztatom, hogy Czóbel Bélánál a szakma sem volt tisztában Modok Mária festészetéről, hiszen a festőnő mint biztos hátteret nyújtó családi szervezőként volt ismert, s ha jól emlékszem a tavalyi újrarendezett életműkiállitás sem tárgyalja túl részletesen őt.
Ha csak ennyi lenne a könyvben, bizisten még ajánlanám is, egyáltalán nem zavaró, hogy csak felvillant jeleneteket, és az olvasók számára a festészetük részletes tárgyalása amúgy se lenne célravezető.
Csakhogy van egy kis probléma. A Czóbel irás után nagyot esik a könyv szinvonala. Nem mondom, addig is nőügyi botrányokra kihegyezett szösszenetekkel találkozunk, de azért felsejlik a festő is mögöttük. Onnantól kezdve (és ez a könyvnek még az egyharmada sem) tényleg a bulvárújságok szintjére esünk vissza. Értem én, hogy Galimberti Sándor és Dénes Valéria (akik azért valljuk meg, nem is annyira ismert nevek) remek tragédiát hoztak össze, de a róluk szóló irás már csak arra koncentrál, hogy a festő öngyilkosságának megágyazzon. Ellenszenvet kelt ez a tálalás. Aztán szerintem még soha senki sem buzizta le Mednyánszkyt, ráadásul az irás alapján a festő valójában idejének 90 százalékában a szeretői után futkorászott, amikor épp nem siratta szerelmét. Ezen felül ott is nagy történetet sejtünk egy-egy irás kapcsán, ahol valójában semmi sincs, mondjuk Kosztánál, aki egyszerűen találkozott egy lánnyal majd vele élt, de a szöveg annyira próbál valami szenzációt találni, és lényegtelen lányokat összehozni a festővel (ez szinte mindegyik történetben megvan), legfeljebb a végére odairja, hogy nem bizonyitott a kapcsolatuk. Sőt, egy idő után már a szerelmi szál sem érdekes, csak botrány legyen, ez látható Derkovitsnál, ahol a kilakoltatást úgy irja meg, hogy az valóban még a bulvárt is alulról súrolja. Rengetegszer kihasználja azt is, hogy a festők nagy része abban a korban élő modellel dolgozott, és a szerző szerint biztosan több is volt ott. Hiszen értjük: egy pucér lány és a festő..
Egyes irásokban újra felhozza a meleg festő rémképét, noha állitását semmivel se tudja igazolni, és a részletek, amiket kiemel, egyáltalán nem támasztják alá a feltétlezését (ő maga is azt irja zárszónak, hogy saját maga elől is titkolta a festő az irányultságát). Hát persze.
Az is rettentő furcsa, amikor egy indiai lányt mutat be, mint legismertebb magyar festőt (Amrita Sher-Gil valóban ebben az országban született, kb. ennyi ami ide kötné). A sztori viszont jó, van benne szerelem is, tehát mehet.
Összességében tehát sajnos egy rettenetes bulvárkönyvről van szó, ami némi háttérinfóval azért szódával olvasható, főleg ha a Blikket olvassuk és igényünk van egy kis pletykára. Mindenki másnak inkább azt javaslom, hogy a könyvesboltban csodálja meg a szép papirt, amire nyomták a könyvet, majd nézelődjön tovább. Én szóltam!

Kallós Pál 1928-2001

Ezen oldalakon elég sok Párizsba kiment festőt mutattam már be, de a lista szinte a végtelenségig folytatható. Teljesen evidens, hogy Párizs a teljes 20. században a tehetséges magyar festők gyűjtőhelye, kezdhetném a Nyolcakkal, Berénytől Márffy-ig nem volt senki, aki ne járt volna a Szajna parton, de később se lankadt a lelkesedés: volt aki a háború alatt is inkább kint maradt, akadt aki visszatért majd újra kiment, és 1948 környékén is rengetegen választották a művészet fővárosát. Tulajdonképpen annyira egyértelmű, hogy Capa, Moholy-Nagy, Brassai mind senkik se lettek volna, ha itthon maradnak, hogy még ma is ez az első számú tanács egy festőnek. Tehetséges vagy? Akkor irány Párizs! Riegl Judit és Hantai Simon példája is ezt mutatja, de a sort tényleg sokáig lehetne folytatni. A legismertebbek, befutottak mellett százával lehet olyanokat találni, akik kevésbé voltak sikeresek (vagy csak ismertek), de nem keveset tettek le az asztalra.
Namost ezekről az emberekről tényleg semmit sem tudunk, hiszen nem jöttek vissza Pestre, miért is jöttek volna, Párizsban viszont a karrierjük Pestről már nem érdekes, ezért aztán a feledés vár rájuk.
Kallós Pál is pont ez a kategória. 1950-ben érkezik Párizsba, ott megismerkedik egy kanadai lánnyal, és mindössze 4 év múlva már a Galerie Pierre állitja ki képeit. Persze ez a 4 év nélkülözésekkel teli és nehéz időszak volt, de aztán beindult a szekér. Itt kell megemliteni, hogy György Fehér hasonló utat járt be, valószinüleg jóbarátok voltak. Ő is ugyanabban a galériában állitott ki. A Pierre különben Pétert jelent és igen gyakori név, ezért meg kell emliteni, hogy a galéria Dora Maar, Wifredo Lam (neki tavaly a Pompidou-ban volt kiállitása), Giacometti műveit állitotta ki a Rue de Seine utcában, ezért nem éppen egy utolsó helynek számitott. 1959-ben az első párizsi biennálén állitott ki, majd a Pierre galéria bezárása után még két másik galéria képviselte. A 90-es években két francia vidéki múzeumban is volt összegző kiállitása (Evreux, Metz). Az internet szerint egy fia született, vele nem tudni mi lett.
Az a csodálatos ebben az életútban, hogy egyrészről képes volt egészen új egzisztenciát létrehozni Párizsban, lett egy felesége, és a festésből élt, másrészről beilleszkedett a kinti művészeti életbe. Képeit sosem fogjuk itthon látni.