Cy Twombly a Pompidou központban Párizsban

Ismét Párizs hét következik. Teljesen feltöltődtem a nyüzsgéstől, ami ott megy. Ismét megtapasztaltam, milyen az, amikor sorba kell állni egy kiállitásért, nem is keveset, volt amikor arra gondoltam, át kell irni a művészettörténetet, és néhány képet bizony szivesen elhoztam volna a nappalimba.
A következő hét igy Párizsról fog szólni, szó lesz benne egy elrajzolt fejről, egy sárga virágról, amelyik ugat, egy plasztika pedig meg fog támadni. Ja, és közben az orosz elnök művészeti bevezetőt ir.

Kezdjük Twombly-val, ő a legnagyobb sztár most a Pompidou-ban. Mégis, egy picit veszélyes téma ez. Sokan mondják, hogy amióta Twombly feltűnt, mindenki elrajzolt fejeket és béna grafikájú dolgokat művel, majd ráfogja, hogy ez olyan Twomblys. Azt is hallottam már, hogy újabban mindenki őt majmolja, csak sajnos nem elég jól.
Szerintem két probléma van Twombly-val. Az egyik az apukámfaktor. Ha ő látná ezeket a képeket - de persze nemigen utazna ezekért a képekért ennyit - akkor azt mondaná, hogy ezek a képek ugatják csak az igazi művészetet, bezzeg Monet. És szépithetem a dolgokat, de ezúttal igaza lenne. Ezek a képek nagyon a határán vannak annak, hogy én is azt mondjam rájuk, hogy nem. De itt jön közbe a második probléma Twombly-val, mégpedig az, hogy talán Dalin kivül senkit sem ismerek, akinek ennyire szüksége lenne arra, hogy élőben lássák a képeit. Muszáj kitérőt tennem Dalival: amig csak könyvben láttam a képeit, úgy voltam velük, hogy jópofák, akkor lépjünk tovább. Viszont amikor megláttam a 3 * 5 méteres képei kidolgozottságát, akkor megváltozott valami. És Twombly-val ugyanez a helyzet: egyszer a Tate-ben láttam egy 3 * 8 méteres képét, egy vörös kézirást, majdhogynem ákombákom, de akkora méretben, jó világitással az mégis olyan volt, mint a megvilágosodás. Ezen a kiállitáson pedig pontosan ugyanez történik: az ember belép szkeptikusan, hogy persze, az elrajzolás nagymestere, az első pár képnél még igaza is van, aztán viszont szembetűnő lesz, hogy ennek a festőnek kiemelkedő arány és szinérzéke van. A legnehezebb egy képet nem túlrajzolni, és pontosan ezt látjuk: egy kicsivel kevesebb üres lenne, egy picivel több pedig káosz. A szinek pedig..Nem lehet visszaadni. Vibrálnak, lejönnek a képekről és kezet fognak, dumálnak, odafröccsentik magukat, aztán visszamásznak a képre.

Az itt látható virágzás kép pl. már a folyosó túlfeléről, 50 méterről is kisüti a szememet. Pedig látható, hogy elrajzolt ez is. Sőt. Ha korrekt akarok lenni, azt kell mondjam, hogy nem is minden képen sikerül a mutatvány. Tényleg van olyan képe, ami unalmas, gyenge, elrajzolt, eleve érdektelen, a fotóit hagyjuk, a szobrait szintén. Görög műveltséggel hozakodik elő, miközben ő az, aki lebont minden konvenciót.
Őrület. Nem vagyok hive a direkt elrajzolt dolgoknak, és itt mégis éltetem. Pedig az életműből nem a krix-kraxokat kéne megjegyezni, hanem az arányérzéket. De mégsem tudok máshogy fogalmazni, ez itt a megtérés temploma, bejön az ember a kétségeivel, és amikor kimegy, már tudja, hogy ott van az a lélek, pedig csak némi vászon és festék ami látható. Na ezt csinálja utána valaki.