Borsi Flóra eladása a Saatchinál

A Saatchi Art egyrészről egy menő kastély London belvárosához egészen közel, ahol folyamatosan kortárs kiálllitások mennek. Másrészt egy nagyon profi online felület, ahol műalkotásokat lehet venni. A kettő között nemigen van átfedés, a webáruházba elég könnyű bekerülni, viszont rengetegen vannak fent, ezért igen nehéz kitűnni. Ugyanakkor persze tanulságos is. Van egy hirlevelük, amelybe berakják a hét eladásait, az eladott képeket, a szerző nevét és az árat is. Ez a transzparencia tetszetős, ezért én is feliratkoztam rá, noha borzalmasnak, sőt igénytelennek, giccsesnek tartom az eladott képek többségét. De elfogadom, hogy erre is van igény.
A minap a hirlevélben benne volt Borsi Flóra, egy kutyás eltakarós arcos képpel. Ez elég pongyola megfogalmazás, úgyhogy itt a kép:

Ez egy igényes, szép kép, és valaki 1640 dollárt fizetett érte. Gratulálok!

Zhong Weixing

Néha az az érzésem, hogy bármennyire is egyetértenek a szakértők abban, hogy Moholy-Nagyék korosztálya után nem jártuk be azokat az utakat a fotóban, amiket be lehetett volna, más szavakkal, hiába mondják azt a szakértők, hogy a kisérleti fotográfia lehetőségei végtelenek, engem mégis lenyűgöz egy olyan projekt, ami pont annyira innovativ, mint egy kalapács.

Portrékat látunk, semmi faxni, semmi túlgondolás. Semmi ötlet. Fekete-fehér képek, fekete háttér, fényelés, kontrasztok. És mégis tetszik. Talán mert a fotó műfajt erre találták ki. Semmi sem érdekesebb, mint egy ember, jól láthatóan, valóságosan.

Jacques Olivar a brüsszeli fotóházban

Klisé, klisé, klisé.  De valahogy mégis működik, vagy legalábbis működni látszik. Jacques Olivar képei elég erősen szinezettek, a dinamikájuk is szerény, talán a régi Orwo filmekre hasonlitanak leginkább. Mégis elsőre beugrik Kerouac és kora, noha persze már látom, hogy nem akkor járunk..

Talán a látszólagos spontaneitás az oka. A képek, bár igen jól beállitottak, mégis olyanok, mintha spontán kapta volna el a fotós, és erre ráerősit a lányok arckifejezése is. A helyszin, a ruha, a háttér mind orditó közhely, és ettől kicsit úgy érezzük, hogy akár ott is lehetnénk, noha természetesen az amerikai kisvárosi utcán nyilván nem cigiznek modellányok alkalmi ruhákban, inkább túlsúlyos nők gyerekeket vonszolva rövidgatyában és trikóban. Az autó is jól jön, mivel mozdulnia sem kell - talán nem is tud - mégis hozza a távolság és az utazás igéretét, amiben simán benne van, hogy a nő, aki épp a tűsarkúját húzza (hát igen, a valóságban mondjuk inkább sportcipőt venne), épp lekattintotta valaki. Nem, persze értjük, hogy beállitott képek ezek, de az illúzió mégis jó annyira, hogy kellemes mégis elhinni egy pillanatra a valóságnál szebb világot.

Instagram a Photo magazinban

A nem annyira fiataloknak: az Instagram (vagyis Insta) egy olyan facebook, ahol csak képet lehet megosztani. Vagyis egy felesleges marhaság, a fenének van szüksége rá. De a fiatalok nem igy működnek. Az Instára 300 millió önjelölt fotós dobálgatja fel a fotóit, és ott is lehet like-okat gyűjteni, vagyis mehet a like vadászat. És mielőtt a Twittert is megkérdeznétek, az meg olyan facebook, ahol max 255 karaktert lehet irni. Az instán tehát képek vannak, ez pedig egy fotós újságnak elég volt ahhoz, hogy egy különszámot összehozzanak a jelenségnek, interjúkkal a népszerű arcokkal, bemutató cikkekkel. No de kinek van kedve és ideje egy új platformon képeket nézegetni? Még mindig nem árasztották el a receptorainkat a képek? Dehogynem. És mégis, mostanában menő oda posztolgatni, mondhatnám szinte kötelező lett.
Hogy felszines-e? Hát persze. Egy fotó szükségszerűen kevés egy történet elmeséléséhez, és legyünk őszinték: ezen a platformon senki sem képi történeteket akar mesélni, hanem egy hatásvadász képét elsózni. Az egyik leglátogatottabb oldal furán alvó embereket mutat - szegények elaludtak egy reptéren, és valaki lefotózta őket - ez már jóformán a Blikknél is lejjebb van. Márpedig ez sikeres. Felszines? Az. Vagyis ebben a kérdésben én túl öreg vagyok. Ennyi.

Street art

Ha street art-ról esik szó, ami ugyebár valójában a külvárosokat elcsúfitó (vagy éppen megszépitő? Háát) graffitik beemelését jelentik a magas művészetbe. Legjobb esetben is Bansky jut az emberek eszébe, noha mondjuk a Keith Haring kiállitáson is nyilvánvalóvá vált, hogy ő is szép számban hozzájárult az alkotások tömegéhez. Kedvencem ezzel együtt is talán Hajas tibor falra irt levél Párizsba megmozdulása: ott egy magánlevelet irt fel a falra, majd ezt fotózták le. A szöveg elég mély ahhoz, hogy komolyan vegyük, és az állam akkoriban nyilvánvalóan kibontotta a leveleket, ezért szép akció az eleve nyilvánosság.

Érdekes listát hoz a Beaux Art magazin. Mint a fenti képen is látható, beemeli azt a szerintem nagyon határesetet, amikor egy optikai illúziót mutatnak meg egy járdán, ami egyetlen pontból néz ki csak jól. Ennek többféle verziója van, ami itt is látható, az az, hogy mintha a járda egy része nem lenne ott, és alatta egy különös világ lenne. Ennek az a hátulütője, hogy a másik oldalról érkezve a kép nem áll össze, simán rá merek lépni, hiszen csak kriksz-kraksz az egész.
Viszont van itt komoly mű is. Pierre Delavie egy süllyedő hajóról ugráló emberek festett a Szajna partjára, ami elég látványos, és persze az üzenet is átjön. Számomra viszont érdekesebb, hogy pl. Felice Varini vagy El Seed egy egész városrészt, 20-25 vagy akár még több házat festett be, és a cél itt már láthatóan a dekoráció volt. Az egyik helyen piros szinűek lettek a házak bizonyos részei, a másik esetben nonfigurativ minta került a falra. Ötletnek nem rossz, végülis bármi jobb, mint egy szürke házfal, szürke városrész...

A Keith Haring katalógus

Az Albertina által készitett katalógusok eddig is csúcsnak számitottak a szakmában, és 40-50 eurós áruk a még éppen megfizethető kategóriában tartotta az árat (jó persze kinek megfizethető, de más se adja olcsóbban a minőséget). Ez a katalógus megint olyan lett, hogy nem lehet belekötni, akármilyen oldalról próbálkozunk.

Először is a papir vastag, minőségi. A boritó vastag, természetesen kemény, és kinyitásra sem nyiklik-nyaklik. A képek benne csúcsminőségüek, nem spóroltak a festékkel, a műtárgyak levilágitása abszolút csillogásmentes, profi munka. Az újdonság a kötetben nem túl látványos, de fontos. Minden kép alatt ott van, hogy kinek a gyűjteményéből származik a kép. Ezt finoman szólva nem szokták igy, ha irnak is valamit, max annyit szoktak, hogy privát kollekció, itt azonban ezek az emberek is névvel jelennek meg, éppenhogycsak a telefonszámuk nincs ott. Ez pedig kicsit  más helyzetbe helyezi a katalógust, hiszen simán lehetne kutatni azt, hogy kinek a kollekciójában van - és kinek nincs Keith Haring kép.
Sőt, szerintem a katalógusban kicsit több kép is van, mint a kiállitáson, legalábbis pár képre nem emlékszem (ez persze semmit sem jelent). Egészen érdekes ilyen szemszögből is megnézni a képeket. Sajnos fejből is tudok mondani olyan képeket, amik viszont nincsenek benne a katalógusban, de ez egyrészt elkerülhetetlen, másrészt egy ilyen "szapora" művésznél egy teljes katalógus alighanem ötször ilyen vastag lenne.
Még egy apróság. Imádom Keith Haring naplóját, de itt nem emlitik, és a filmet sem, ami róla készült, pedig az is nagyszerű folytatása lehet az életmű tanulmányozásának.

7 fiatal tehetség a Beaux Arts magazinban

Valahol vicces, hogy a Beaux Arts magazin, ami tulajdonképpen a legkonzervativabb témájú művészeti magazin, mégis ennyire friss témával jön. Monet és az absztrakció után 7 fiatal tehetséget mutatnak be.

Ebbe persze nagyon könnyű belekötni. Miért 7 és nem 77 vagy 465? És miért ők?
Az leső Paul Rousteau elmosódott szines fényfoltportérkat csinál és ez kb annyira érdekes mint ahogy leirom. Daragh Soden fiatal ireket fotózott, nem különösebben érdekes, de nem is rossz. Matthew Porter már érdekesebb, absztrakt installációkat készit, amiet lefotóz, és a fotó lesz a végtermék. Látszik, hogy jó arányérzéke van és igen jó fantáziája. Róla még hallani fogunk. Fatemeh Baigmoradi régi báli fotókból égeti ki a pasikat vagy bármilyen régi fotók részeit égeti ki, hát, lelke rajta. Nicolas Boutruche egy ház metszetét fotózta le, benne rengeteg apró szereplővel, akik mindenfélét csinálnak, láttam már ilyet, még arra is emlékszem, hogy dél-koreai volt a fotós. Mindenesetre mindegyik részlet beállitott és egészen jól kitalált, kidolgozott, fogunk még találkozni ezzel az emberrel. Andrés Durán köztéri szobrokat csomagol be kockákkal úgy, hogy az eredeti alaknak csak a lábát hagyja meg. Érdekes elképzelés, de nem is olyan rossz ötlet. John Chiara camera obscurával készit képeket, furcsa szinekkel és számomra egészen érdektelen témával.
7 tehetség, 7 út, de majd ha én választhatok, egészen másokat jelölök meg..

érdektelen

Amikor nem irok a Nemzeti Galéria 60-as éveket bemutató kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen. Amikor nem irok a Ludwig ukrán kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen. Amikor nem irok a Mai Manó ház, a Műcsarnok, a Vigadó és ezermás kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen.
De! Ugyanakkor ezt a nem irást nem szabad összekeverni azzal, amikor azért nem irok valamiről, mert nem tudok róla, nem jutok el oda, noha nagyon is érdekes témáról lenne szó. Kérem ezért, hogy ezt a kétféle nem irást különböztessétek meg egymástól!

Liu Bolin

Az a kép nem rengeteg mobiltelefont ábrázol, hanem rengeteg mobilt és egy fickót, aki befestette magát mobiltelefonszinűre, hogy elrejtőzzön a képen.

Ott áll a fickó középen, az arca, ruhája is befestve, és az illúzió tényleg elég jó, kell néhány komolyabb pillantás, mire észleljük, hogy miről van szó. Az Örkény klasszikus jut eszembe róla, melyben egy fickó egy cirkuszigazgatónak magyarázza, hogy ő tud repülni. Repülni? Az senkit sem érdekel - mondja az igazgató, mire a hapsi kirepül az ablakon...
Ez kérem egy vicc, méghozzá a jobbik fajtából. A fickó háttérbe festette magát egy épitkezésen, néhány festmény előtt, és az illúzió mindenhol nagyon erős. Azt látom, hogy elég sok időt eltöltött ezzel, mert a festés nagyon erősen megközeliti a valóságot.
Azt lehet mondani, hogy hasonló a hatás, mit Aj Wei Wei-nél, vagyis a sok, elég jól kidolgozott, de önmagában nem túl érdekes dolog ekkora mennyiségben mégiscsak érdekessé válik.
Egyébként lenne kedvem a képek esztétikáját is elemezni, hiszen itt arról van szó, hogy az ember feloldódik, jelentéktelenné válik a látványban, ugyanakkor mégis ez egy önarckép, ezt a kettőt pedig nehéz összeegyeztetni...

Sárának szeretettel

Kedves olvasómnak küldöm ezt a képet szeretettel

Több feminizmust, kevesebb bullshitet...Hát ez sokaknál jó lenne...

Tamihito Yoshikawa az Art Paris art fair-en

Nézem a képet, amit külön raktam, amikor válogattam a művészeti vásár képei közül, mint érdekes képet. Ime.:

Tanulságos eset. Egy művészeti vásáron rengeteg stilus rengeteg képe látható, és egy idő után a nagy bőségben már nagyon nehéz feltűnni bármivel. Ráadásul együtt van a portré a nonfigurativval, a kezdő a befutottal, minden mindennel, nincs csoportositás. Ez kicsit olyan, mintha egy boltban egymás mellett lenne a.. távirányitó és a kistányér. Virsli és ceruza. Gyorsan el lehet veszni.
Most, hogy már eltelt egy kis idő, teljesen egyértelmű a helyzet. Ez a kép egy Gerhard Richter utánérzés. Ha az alsó rész nem lenne teljesen üres, plágiumnak is gondolnám - gondolom a festő is úgy érezte. Ezért kell kicsit hátrébb lépni, újra megnézni a képeket, mert elsőre ez valóban egy jó szinvilágú, érdekes kép. Közben meg egy másolat-majdnem másolat.

Búcsú a Lumentől

A Lumen egyrészt egy fotógaléria a Horánszky utcában ami valójában Mikszáth Kálmán tér, másrészt egy félig galéria, félig zöldségesbolt a Király utcánál a Klauzál térnél. Ez a zöldséges dolog nevetségesnek tűnik, de egyáltalán nem az: zöldséges mellett többek között Gerhes Gábor kiállitására emlékszem, valamint egy egyedül náluk megvehető könyvre, amely a rendszerváltás előtti underground kiállitóhelyeket sorolja - Nem kacsák vagyunk egy tóban, hanem hajók a tengeren cimmel. Csodás könyv. A Mikszáth téri galéria sem volt üres soha, hát most az lesz, mert befejezik a működést. Hétfőn lesz még egy beszélgetés, aztán ennyi. Egyrészt nem vagyok meglepve, másrészt meg nagyon is, mert elég stabilnak tűntek. Azért hihetetlenül közelről nem figyeltem őket. Az viszont biztos, hogy minden megszűnő hely egy elfuserált lehetőség, de persze érthető, hiszen lassan tényleg nem lesz nálunk kortárs művészet, akkor pedig galériák sem kellenek. Nagyon szűkszavú a közlemény, ennek jobban utána kellene menni. Azt irják, hogy már évek óta nem visznek igazi programot. Mit mondjak? Kár.

Bernard Plossu gyűjteménye a La Revue-ben

Igazán nem gyakori, hogy műgyűjteményekről nyilvánosan beszélnek. Általában a gyűjtők előbb beszélnének a fogszuvasodásról, mint a gyűjteményükről. Egyrészt ha valakinek van néhány több millió eurót érő képe, akkor nem kell azt reklámoznia is a betörőknek, másrészt ez egy nagyon személyes dolog, amit az ember a barátaival, vagy méginkább azok egy részével oszt meg.
Bernard Plossu viszont szivesen beszél a fotógyűjteményéről. Egyrészt a családban is gyűjtötték, igaz leginkább a családi képeket, másrészt ő is elkezdett fotózni 8 évesen, igy aztán pontosan értette a fotós kulcsszavakat, és elismerte, ha jó képpel találkozott.

Ami ennél is érdekesebb, hogy elmeséli, hogy a barátaival, akik szintén fotóztak, gyakran cserélgettek képeket. Nem csak a sajátjaikat, hanem a gyűjteményük darabjait is. Abszolút nem játszott szerepet a pénz: ha esetleg különbség volt a képek között, akkor egyikük több képet adott egyért-ez volt a maximum.
Az is emlitésre méltó, hogy kezdetben fotóriporterek utazásai/tudósitásai alatt készült képeit vásárolta, aztán egyre finomodott az izlése. Lényegében egész élete során folyamatosan változott, hogy mit gondol jó képnek és mit gyűjtene. Ugyanakkor ennek semmi köze a pénzhez, lenézi azokat, akik az értékek miatt válogatnak, ahelyett, hogy jó képeket szereznének.
Az biztos, hogy a gyűjtés igazán jó játék, főleg ha tényleg a gyűjtést a saját öröméért csináljuk.

Furniture comedy a Mumokban

Néha a Mumok a legidegesitőbb múzeum a világban. Bécsben van a múzeumnegyedben, egy fantasztikus épületben. Csodálatos, tágas mélygarázs tartozik hozzá. De néha olyan kiállitásokat csinál, amik érthetetlenek, néha meg csodálatosakat. Mégis, általában azt érzem, hogy többet is ki lehetett volna hozni a dologból. Például remek könyvesbolti részlege lehetne, de gondosan ügyeltek rá, hogy még véletlenül se lehessen újságokat venni, és a könyvkinálat is borzasztó, ugyanaz a 10 könyv van évek óta. Még a kiállitó művészekről sem lehet könyvet venni. A kiállitótér pedig ugyanez. Csodálatos, tágas terek vannak, fantasztikus lehetőségekkel, de ezeket legtöbbször nem használják ki. Lehetne egy mini Pompidou központ, de igy nem az.
Amikor viszont jó, akkor bármilyen mércével nagyon jó. Fluxus művekből pl. egyedülálló gyűjteményük van, és ez jó. A mostani mű is eredetileg 1963-ban született, fluxusmunka. Allan Kaprow kitalálta, hogy készit egy bútorjátékot Hans Hofmann-nak. Tipikus fluxus mű. Akkoriban úgy gondolták, jó poén, ha egy művészeti alkotás igy szól: az emberek beülnek a szinházterembe, amiben van egy zongora. Kijön egy ember, meghajol, majd leüt két hangot a zongorán, és elmegy. Vagy leüt egy hangot, arrébb rak egy széket, beköti a cipőfűzőjét, és ezt addig ismételgeti, amig az emberek ott maradnak.
A 2017-es feldolgozás Eva Chytilek és Jakob Neulinger műve. Egy összevissza berendezett szobát kapunk teljesen értelmetlen bútorokkal, állványokkal teleszórva. Van egy tábla is, amire viszont nem tudunk irni, mert a ceruzának használható fémdarab nem fog az irótáblán.

A használati utasitás csak annyi, hogy tetszőlegesen pakoljunk át bármit. Kivéve az ülőpuffot. Kivéve ezt meg azt, szóval mégsem teljesen szabad a játék, és kizárólag az ő elgondolásuk szerint rakható át textil vagy más anyag. A teremőr igazán buzgón próbálja teljesiteni a kéréseket, amikor olyan csinálok, amit szabad, nem szól, de ha megérintek valamit, aminek maradnia kell, akkor hangosan figyelmeztet. Mint egy kisgyerek, úgy vetettem magam bele a pakolásba, de amikor már negyedszer szólt rám a teremőr, akkor visszavettem a lelkesedésből. Valószinüleg eleve igy is találták ki a játékot. Oké, én sem olvastam el végig a szöveget, csak annyit, hogy szabadon lehet pakolgatni, később, a teremőrtől kérdeztem, hogy miért nem lehet árrakni ezt-azt, akkor mutatta meg a másik falat, ahol végtelen unalmas mondatokban ott vannak a figyelmeztetések is. Na igen, az apró betűs rész, amit nem szoktunk elolvasni.

Kiválóan szórakoztam a játékkal, más kérdés, hogy a bécsiek, úgy láttam nemigen mentek bele a játékba. Jól szórakoztak a szövegen, aztán mentek tovább. Pedig nagy élmény, amikor végre kezükbe vehetjük az irányitást, pláne ha ez egy kortárs művészeti múzeumban történik. Kilépve a múzeumból még sokáig emlékezhetünk erre - vagy, mint sok bécsi, kisétálhatunk úgy, hogy semmit sem mozditottunk el. Ez már majdnem filozófia.

Az Artprice.com jelentése

Az Artprice.com minden évben összeállitja és egy szines füzetben a világ elé tárja a művészeti piac trendjeit. Természetszerűen ez a legmagasabb szintet jelenti, csak úgy röpködnek a milliók. Az első megállapitás rögtön az, hogy bizony műtárgyba befektetni jó móka volt az elmúlt 20 évben. Persze ez a mondat sem önmagában érvényes, hanem azokra a nagykutyákra, akik képesek voltak a nagy nevek valamelyikére elkölteni irdatlan összegeket. A nagy nevek fogalma viszont kellemesen csúszik a kortárs felé: Jean-Michel Basquiat például korábban nemigen tartozott az elitbe, noha természetesen jegyezték, de most igen szép összegeket adnak érte.
Akárhogy vesszük, egyetlen tétel, az a bizonyos Leonardo Salvator mundi kép a röpke 450 milliós leütésével - basszus, 450 millió dollárért kompletten megvehető a teljes kelet-európai piac összes műve + még 1-2 Picasso, ez teljesen felforditotta a piacot. A valaha legdrágábban megvehető kép Picasso Algériai asszonyok képe 179 milliót ért, ehhez képest a 450 millió több mint a duplája. Aligha érthető ez a vásárlás, még akkor se, ha az arab országokban nyilván nem értik a piacot és Leonardo kép sem sűrűn kerül elő. De mégis: én biztos, hogy nem egy képre költöttem volna ennyit, hanem művészeti képzésre, rezidens programokra, múzeumokra.
A világ elsőszámú művészeti piaca, legalábbis a pénz nagyságát tekintve a kinai. Egy icipicivel előzte meg amerikát. A harmadik Anglia, nagyjából a fele forgalommal, utána Franciaország jön, az angol piacnak is a harmadával, aztán Németország, a franciának a harmadával, aztán kész. Mondjuk Csehország 12. helye igen nagy meglepetés nekem, megelőzi pl. Kanadát vagy Belgiumot.
Tulajdonképpen mit mondanak ezek a számok? Anglia piaca értékben háromszor akkora, mint a franciáké. Egy ilyen pénzügyi központnál ez érthető is. Mondjuk az is vicces, hogy a világ művészeti eladásainak 60 %-a New Yorkban történik, 24 %-a Londonban, utána Hong Kong jön 9 %-al, Párizs 6-al, a többi hely már 1 % alatti.
A legmagasabb áron eladó művészeket mindenki ismeri. A kortársak közül természetesen Gerhard Richter az élen. Akinek van pár milliója, ne is nézze a többi nevet. Gyakorlatilag mindenki tőle szeretne művet. Nem is tűnik úgy, hogy ez mostanában megváltozna...

Keith Haring az Albertinában Bécsben

Menjetek Bécsbe Keith Haring kiállitásra. Ez tényleg ennyire egyszerű. Ez egy jó kiállitás, Keith Haring pedig kötelező anyag. A korszak Andy Warhol és a Pop, ők amúgy barátok is voltak, Jean-Michel Basquit-al együtt. Keith stilusa semmivel sem összetéveszthető, egyszerűnek tűnő, de pontos és következetes vonalvezetése élmény. Pennsylvania közelében nőtt fel, de a történet onnan kezdődik, hogy felment New York-ba tanulni, és a metrók reklámtábláira rajzolt. Két hirdetés között fekete kartonnal takarták le a rajzokat, és Keith ezt használta ki, azokra rajzolt. Szinte egy perc alatt - mivelhogy ez illegális volt- telerajzolta a nagy felületet, méghozzá nem is akárhogy. Most, az Albertinában láthatunk párat ezek közül a rajzok közül, és tényleg nem vázlatok, kidolgozott művek annak ellenére, hogy gyorsan készültek.
Különben micsoda ellentmondás, hogy az Albertina egy királyi palota, Keith pedig a metrókban rajzolta műveit, mégis most a palotában láthatók a művek.

 A fiatalokat amúgy láthatóan foglalkoztatta a kiállitás, és ilyen szempontból szerintem ez egy merész bevállalás, mivel a képeken szex, erekció, erőszak egyaránt előfordul. És még ott van a politika. A képaláirások informativak, de érzésem szerint egy kicsit túl sok a politika. Már a bevezetőszövegben eljutunk Martin Luther Kingtől  az atomkatasztrófákig, vietnámi háborútól a homoszexualitásig. Hogy Keith-t sokkolta volna a vietnámi háború? Nem tudom. De én biztos nem igy vezetném fel a témát.
Ebből a szempontból szerintem a Keith Haring - la petite prince de la rue - az utcák kis hercege film az iránymutató. Ezen látjuk, ahogy lemegy a metróba New York-ban, és 20 másodperc alatt rajzol valamit egy fekete reklámtáblára. A rendőrök letartóztatják.. Valahogy több pop-ot raktam volna be a kiállitásra. Részleteket a filmből. A pop shop felépitett mását. Több filmet. De látjátok? Valójában nagyon jó ez a kiállitás, de én már arról irok, hogy mit lehetne jobban. Pedig most emlékezzünk meg arról, hogy ezeket a képeket nemigen láthattuk eddig - én se láttam - ugyanis legtöbbjük magángyűjteményből érkezett, olyan helyekről, ahonnan nem sűrűn szoktak kölcsönadni. Hogy most mégis megtették, az bizony sokéves előkészitő munka eredménye. A kiállitás meglehetősen sok képet tartalmaz - persze mindig lehetne többet, de nagyon jó az arány az ismert és a marginális kép között. Igen, ezek főművek, amik eljutottak ide, legalábbis zömmel. Abszolút fejet hajtok a szervezés profizmusa felett.

Egyébként emlékszem, egyszer a Ludwigban is volt egy Keith Haring kiállitás, de hogy azon milyen képek voltak, nem emlékszem.
Szóval menjetek Bécsbe az Albertinába.

La Revue 1.szám

Újságot csinálni jó, más kérdés, hogy már annyi művészeti lap van, hogy Dunát lehet rekeszteni belőlük. Másrészt nincs ember, aki képes lenne áttekinteni és minden hónapban magáévá tenni az összes érdekes lapot.
És persze mi az érdekes? Minden művészet? De miért nincs lapja a falfirkáknak (amúgy van)? És a köztéri szobroknak? Vagy a 18. századi tájképfestészetnek? Szóval akárhogy nézem, még a sznob new-yorki művészetfanyalgóknak is van lapjuk, úgyhogy igazán elfér mégegy. És most nem a Havibajra gondolok, bár az is elfér, hanem a La Revue-re, ami egy fotóslap. Vagyis..

 Tavaly új vezetője lett a párizsi fotóháznak (MEP- Maison Européenne de la photo) és az ő ötlete volt a lap is. Ami annyiból nem meglepő, hogy mondjuk ott a holland Foam, hogy csak egy példát mondjak, aminél szintén van kiállitóhely, meg újság is..Viszont ilyenkor nagyon félő, hogy valami muszájból fenntartott, maradék fotókból összerakott reklámlap lesz. 120 oldal, de micsoda oldal, fényes, vastag papir, az ár pedig mindössze 7 euró. Ez gyanús..
De nem, nem reklámlap, sőt. Minőségre egyenesen könyv, méghozzá jobbfajta album, biztos, hogy egy vagyonba kerül a nyomtatása. A témái pedig ki tudja miért, nem a fotóházat követik. Talán mert akkor senki se nézné meg a kiállitásokat? Nem tudom. Az biztos, hogy én elrakom ezeket a példányokat. Orlan fotókönyvével már szemeztem korábban is, csakhogy 50 eurót akkor nem tudtam kiadni érte. Itt meg annak a 30 %-a megvan, ez azért nem rossz. A többi téma szintén fotóportfólió. Ilyen szempontból elég egysíkú a lap, habár rögtön az elején egy gyűjtő beszél a képeiről meg hogy miért gyűjt. Ez a legérdekesebb cikk a lapban.
Minőségi lap ez, oda kell figyelni rá. Na ja, meg a többi 578 hasonló lapra...

Kitekintés

Angliában azon keseregnek, hogy a Brexit miatt erősen visszaesik a múzeumok forgalma. Hát, nem ez lesz a legnagyobb bajuk, ha tényleg kipotyognak az Eu-ból, de már most is látszik, mennyire megzuhantak. Ugyanis akármennyire tetszik vagy nem, de London volt az Eu pénzügyi központja, cégigazgatási központja, egy logikus lépés Amerikából Európába egy vállalatnak. Hát ennek most úgy tűnik annyi. A pénzügyi cégek elkezdtek elköltözni, az emberek depressziósak, logikus, hogy a múzeumlátogatók is eltűntek. Márpedig a múzeumok látogatóinak 47 %-a jött külföldről. Én is sokat utaztam, mert azokat a kiállitásokat nem lehetett máshol látni, és a pezsgés akkora volt, hogy még én is érzékeltem Pestről. Most egy kicsit nagyobb csend van, a font is esett, mindenki készül a rossz időkre. És ami még aggasztó: a fiatalok számának esése. Az Art Newspaper szerint legnagyobb számban a fiatalok tűntek el a Tate-ből, ami valahol érthető, hiszen nekik a műalkotások unalmasabbak lehetnek, mint egy játékprogram a telefonon, és nincsenek olyan új sztárok sem, mint Damien Hirst vagy David Hockney. Persze tegyük hozzá rögtön, hogy az angoloknak azért szükségük van a külföldiekre, az Eu-ra, ez a visszaesés átmeneti lesz.
Eközben Párizsban a Louvre elutasitotta a francia kulturális miniszter, Francoise Nyssen kérését. A hozzánk képest ezerszer, milliószor jobb állapotban lévő művészeti nevelés érdekében a miniszternő azt szeretné, ha pl. Da Vinci Mona Lisáját körbeutaztatnák az országban, több száz társával együtt olyan helyekre is, ahol talán még nem is hallottak Leonardo-ról. A Louvre igazgatója egyszerűen nemet mondott, a Mona Lisa nem megy sehova, olyannyira, hogy a jövőre nyiló Louvre beli Leonardo kiállitásra se költöztetik le a képet - pedig az csak két emelet lenne. Persze ne feledkezzünk meg arról se, hogy már igy is épp elég pletyka van arról, hogy hol őrzik az eredetit, hogy hány másolatot készitettek, hogy pl. a 2. vh idején átverjék a németeket. Ettől függetlenül az arles-i kötődésű, vagyis provence-ből induló kulturális miniszter szeretné, ha több vidéki művészeti esemény lenne, ami azért pont Franciaországban vicces, ahol vidéken is tetszőleges helyen eldobva a követ tutira egy múzeumot vagy galériát találunk el. Bár mi is itt tartanánk!
Mi inkább az olaszokhoz vagyunk közelebb, ahol a szélsőjobboldali, de amúgy 13 %-ot elért párt azt találta ki, hogy a Comó tónál lévő volt Mussolini főhadiszállást alakitsák át múzeummá, és oda csak mélyolasz (nagyon olasz) művek kerülhessenek. Namost a kortárs művészeti piacon Olaszország sehol sincs, miről beszélnek ezek? Hát az olasz kultúra felsőbbségéről szólnak a hirek, meg arról, hogy mivel kormányalkotó tényezők, és másnak semmilyen ötlete nincs mit kezdjenek a kultúrával, igy még az is lehet, hogy megvalósul a terv. Hát, ha szeretnék magukat kiröhögtetni, csak tessék. Ezt ugyanis már sokszor megirtam: önmagában az, hogy valami milyen nemzetiségű, a művészetben nem jelent semmit. Ugyanakkor hol izgat engem ez az egész? Csináljanak annyi múzeumot, amennyit akarnak - részemről továbbra is Londonra, Párizsra figyelek jobban.

A Ghent (hollandia) múzeum igazgatónőjének gyors bukása

Épp tegnap irtam le, hogy nagyon kell vigyázni az orosz avantgárddal, ugyanis rengeteg a hamisitvány, olyan helyeken is, ahol az ember nem gondolná. Könnyen hamisitható képekről van szó, igény viszont van rájuk, mert a gyűjtők valamiért érdekesnek találják ezt a korszakot. Nagyon komoly bandák álltak rá a hamisitásra, hiszen lényegében senki sem tudja ellenőrizni, hogy 100 évvel ezelőtt mi is történt Oroszországban, tényleg volt-e olyan kép.
Ezúttal a ghenti múzeum igazgatónője repült a székéből a hiszékenységének köszönhetően. Orosz avantgárdról szóló kiállitást szervezett egy orosz művészeti alapitvány segitségével. Ennél authentikusabb nincs is ugye? Pechjére egy hamisitóbandában bizott meg, akik létrehoztak egy alapitványt, végülis miért ne hoznának létre, ha igy át lehet verni naiv embereket? Az sem tűnt fel, hogy az alapitvány soha sehol nem adott semmilyen művet sehova, nincs semmiféle tevékenysége, de ez persze kivülről azért nehezen látható. De nem is ez volt a baj. A kiállitás megnyitóján a múzeum baráti köre jelezte, hogy a képek többsége legalábbis igen gyanús, hogy hamisitvány, és gyorsan be kéne zárni a tárlatot, mielőtt komolyabb baj lesz. Erre az igazgatónő két szakértőt nevezett meg, akik fél éve azon dolgoznak, hogy eredetiek-e a művek, és az ő zöld jelzésük alapján rendezték meg a kiállitást. Ez idáig még egész európainak tűnik, hanem most jön a csavar: a két szakértő villámgyorsan körbekürtölte a világot azzal, hogy nekik aztán semmi közük a kiállitáshoz, sosem látták a képeket és pláne nem igazolták őket. Bukta! De még ebből is ki lehetett volna jönni, csakhogy az igazgatónő, nem tudjuk meg miért, még ekkor se zárta be a kiállitást. Na erre már összeült a múzeum felügyeleti szerve, és pikk-pakk kitették a szűrét a nőnek. Később találtak pár dokumentumot, ami a kiállitott képek eladási lehetőségeit taglalta. Ezzel lett kerek a történet. A hamisitók megfestik az orosz avantgárd remekeit, a múzeum bemutatja, a vevők pedig fáradjanak a kasszához. Ez most nem jött össze, a rendőrség lefoglalta a képeket, a dokumentumokat, a múzeumot szerető emberek pedig fogják a fejüket, hogy miért kellett lerombolni egy jónevű múzeum hirnevét.
Az biztos, hogy dupla óvatossággal kell kezelni az orosz avantgárdot!

A Centre Pompidou Brüsszelben

Hoppá! A Louvre ugyebár Abu Dhabiban bővitett, a Pompidou központ pedig Brüsszelbe tart. Egy régi Citroen garázst alakitanak át kiállitóhellyé. Annyiból teljesen jogos az elképzelés, hogy egyrészt már most is van Metz-ben egy Pompidou központ, csak ugyebár az innen Pestről eléggé kiesik, Brüsszel viszont 1,5 óra vonatútra van csak Párizstól - persze ha éppen nem sztrájkolnak a dolgozók... Brüsszelben valóban nem volt még hasonlóan nagy léptékű művészeti központ, művészeti vásárból is csak egy antik darabokra specializált van, ezért a vérfrissités bizonyára jól fog jönni.
Az is nyilvánvaló, hogy mondjuk Londonba nem sok értelme lenne konkurenciát állitani a Tate-nek, Pesten meg ugyebár nincs kortárs művészeti élet, tehát ide se...Brüsszel jónak tűnik. Egy kedvcsináló videó mindenesetre már van. http://www.kanal.brussels/

Nekem már jó hétvégém lesz

Milyen kellemes véletlen, hogy a Le Journal des arts magazin éppen az 500. számához érkezett...Emiatt aztán kitettek magukért, és egy extra vastag számot hoztak ki.. De ha már, akkor a The Art Newspaper meg a 300. számához érkezett..

Mindkét lapból fogok tallózgatni, egyelőre belevetettem magam egy William Klein interjúba...

Chagall, Lissitzky, Malévitch, Orosz avantgárd Vitebskben

A Pompidou fő attrakciója ez a kiállitás, legalábbis a legnagyobb betűkkel, zászlókkal ezt mutatják Párizsban. Kár, hogy Malevits-re lecsapott már Amsterdam: a modern anyaggal foglalkozó Stedelijk megvásárolta az elérhető nagyobb részét, és bizony erről a korszakról nekem az jut eszembe, hogy a művészettörténet tanárom vagy hatvanszor elmondta, hogy gyerekek, tele van a piac hamisitványokkal, mivel ezek könnyen másolható dolgok. Azt már csak én teszem hozzá, hogy amúgy az ötleten kivül, hogy legyen absztrakt, azért ezek a művek nem túl érdekesek, sőt. Mig mondjuk Moholy-Nagyban rengeteg ötlet van, itt nem érzem ezt a vibrálást.

Persze azért érdekes, hogy onnan indult Chagall, Malevits, Kandinszkij, csak éppen ők szépen elhúztak Párizsba, vissza se néztek.
A kiállitás természetesen történelemórával indul és Malevits-el, aki a geometrikus dolgaival valóban újat hozott. Ma már ezek eléggé érdektelen képek. Chagall, mint mindig, most is érdekes, de ő annyira máshonnan jön, hogy egyszerűen érthetetlennek tűnik az ő találkozásuk. Pedig szépen elolvashattam, hogy nemcsak találkoztak, de közösen próbálták a művészeti oktatást megújitani, terveket dolgoztak ki, hogy aztán pár év múlva elsodorja őket az orosz valóság.
Tényleg érdekes volt a kisérlet, a kiállitás meg tanulságos, de az esztétikai élményt máshol kell keresni, ez itt inkább történelemóra.