Jacques Olivar a brüsszeli fotóházban

Klisé, klisé, klisé.  De valahogy mégis működik, vagy legalábbis működni látszik. Jacques Olivar képei elég erősen szinezettek, a dinamikájuk is szerény, talán a régi Orwo filmekre hasonlitanak leginkább. Mégis elsőre beugrik Kerouac és kora, noha persze már látom, hogy nem akkor járunk..

Talán a látszólagos spontaneitás az oka. A képek, bár igen jól beállitottak, mégis olyanok, mintha spontán kapta volna el a fotós, és erre ráerősit a lányok arckifejezése is. A helyszin, a ruha, a háttér mind orditó közhely, és ettől kicsit úgy érezzük, hogy akár ott is lehetnénk, noha természetesen az amerikai kisvárosi utcán nyilván nem cigiznek modellányok alkalmi ruhákban, inkább túlsúlyos nők gyerekeket vonszolva rövidgatyában és trikóban. Az autó is jól jön, mivel mozdulnia sem kell - talán nem is tud - mégis hozza a távolság és az utazás igéretét, amiben simán benne van, hogy a nő, aki épp a tűsarkúját húzza (hát igen, a valóságban mondjuk inkább sportcipőt venne), épp lekattintotta valaki. Nem, persze értjük, hogy beállitott képek ezek, de az illúzió mégis jó annyira, hogy kellemes mégis elhinni egy pillanatra a valóságnál szebb világot.