2016. augusztus 29., hétfő

Könyvajánló: György Péter: A hatalom képzelete

Annak ellenére, ami az iróval a Liget projekt kapcsán történt, meg még előtte, az a rettenetes múzeum könyv, ami viszont olyan igényesen van kötve, mintha az évszázad könyve lenne, szóval mindezek ellenére György Péter egy gondolkodó, értelmes ember, és volt idő, amikor nagyon átlátott dolgokat. A kérdés csak az, hogy ezt a könyvet még előtte irta vagy már utána?
Nem is olyan könnyű a válasz. Egyfelől a téma, "állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között", elég hiánypótló, azért hosszú oldalakon keresztül olvashatunk olyan mondatokat, hogy az előző rendszer mennyire rossz volt, ami azért nagyjából még nekem is leesett, noha nem sokat kellett élnem a rendszerváltás előtt. Aki olvasott már Faludy-t, az ne vegye a kezébe ezt, szájbarágós, elemzősnek gondolt, valójában száraz szöveg ez. Azonban.
Bár teljesen értelmezhetetlen ebben a közegben az irók több mint 100 oldalon keresztüli bemutatása, amikor végre a festőkre kerül a sor, eláll a szavunk. Pontos, érdekes, jó elemzéseket olvashatunk, ráadásul kifejezetten a festészet és a hatalom összefonódásán keresztül, ami igencsak ritka együttállás. Végre le meri irni valaki, hogy a Képzőművészeti Egyetem valójában a boldogulás ellen hat, hiszen egyrészt az onnan kijövő emberek nem állják meg a helyüket festőként, de erre nincs is szükségük, hiszen a brancs az övéinek juttat egy apró szeletet. Basszus, ma, 2016-ban még mindig van olyan, hogy műteremlakást adnak festőknek. Azt viszont nem tanitják meg az egyetemen, hogy ha valaki érvényesülni szeretne, akkor sorozatokban kell gondolkodnia, portfoliot kell késziteni, névjegykártyát, hogy kell ismerkedni külföldön satöbbi..Persze ez nem meglepő, hiszen a tanárok egytől egyig csak az itthoni posványban ismertek, igy tehát nemlétező tudásukat nemigen adhatják át...György Péter pedig szépen megirta ezt is.
Nemigen tudnám ajánlani a könyvet mint kellemes nyári sztorizgatást, viszont mindenkinek kötelező, aki ebben az országban próbálja kidugni a fejét a posványból.

2016. augusztus 28., vasárnap

BBC fake or fortune tv sorozat

Megintcsak azt mondom: ha valaki ezt elmondja nekem, nem hiszem el.. A történet, mármint az enyém egészen nevetséges: amikor a Pompidou központban jártam, felfigyeltem egy Chagall videóra, amit nem vettem meg, mert végülis Chagall csak meglehetősen érintőlegesen érdekel, aztán már itthon mégis rákerestem egy oldalon, mert mostanában jönnek-mennek a letöltőoldalak, és néha érdekes dolgok is előkerülnek. És elő is került egy BBC film. A BBC filmeket pedig nagyon szeretem, mert tárgyilagosak, biztos izléssel készülnek és mentesek mindenféle bulvártól még akkor is, ha mondjuk Warholról van szó, ami már nagy dolog. Mint kiderült, ez a film valójában egy sorozat része, ami már 5 éve megy a BBC-n. A fake or fortune sorozatban bemutatnak egy képet, amely általában igencsak hasonlit egy nagyon hires festő egy képére, és a filmben szakértők sora vizsgálja meg a képet, hogy lehet-e valódi, vagy csak egy gyenge másolat. És ez óriási, mert úgy beszélnek a hamisitásról, hogy közben felkutatják a kép hátterét, és megtanitják pl. azt is, hogy nagyon fontos egy képnél a háttértörténet, a dokumentáció, pl. egy galériából érkező számla, adásvételi szerződés, bármi, ami azt bizonyitja, hogy mikor mi történt egy képpel.
Az igazi sokk persze az, ahogy a képek hátterét felkutatják. Elmennek a festő születési helyére, iskoláiba, persze csak akkor, ha ott vélhetően valami háttéranyagot találnak. Ettől válik a film érdekessé és nem művészettörténet órává, hiszen izgulunk azért, hogy a kép valódi-e.
Nem kevés erőforrást mozgat meg a BBC: minden esetben független laborban vizsgáltatják meg a képet, általában többen is, nem restek Berlinbe menni, ha ott új laboreszközt vezetnek be, és persze mint BBC őket beengedik olyan helyekre is, amikről mi csak álmodhatunk. Csak egy példa: a francia királyné hagyatékából előkerült képnél megvizsgálják, hogy szerepel-e a hagyatéki listában, na persze ehhez némi levéltárazás szükséges..
A BBC azonban, mint emlitettem is, nem bulvártévé, és ez ebben az esetben kiszámithatóvá teszi a dolgokat. A képek legnagyobb részét ugyanis végül eredetinek nyilvánitják, a Lucien Fred képet pl. annak ellenére, hogy a festő már irt egy levelet, miszerint a kép nem az ő műve. A többi esetben is pár perc után elég valószinűnek tűnik az itélet, és a műsoridő nagy része nem a kutatással, hanem festő hátterének bemutatásával telik. De ez legyen a legnagyobb baj, mert pont a Chagall képnél derül ki, hogy a kép hamis, és el is mondják tisztességesen, hogy a felmerülő Chagall képek 90 %-a hamisitvány (mint általában az orosz avantgárdnál).
Számomra külön tanulmányt érdemelne, hogy milyen háztartásokból kerülnek elő a képek, amik a tévébe kerülnek. Az barokkos túlzás, hogy nem szűkölködnek. Az egyik vállalkozó pl. már a 60-as években Aston Martinnal járt, van aki egy valódi kastélyban él, és bár akad, aki nem mutatja meg a házát, azért az előszobából már sokminden látszik (többek között ebben az előszobában eléldegélne egy teljes család nálunk). Véletlenül sem kerül elő meggazdagodott gázszerelő.
Ami nagyon jó a filmben még, hogy bár nem direkt beszélnek a hamisitásról, azért bemutatnak hamisitót, hamis képeket, és azt is, hogy lehet őket leleplezni. Egy képet hamisitani talán nem olyan nehéz, de megfelelő háttéranyagokat gyártani a korabeli technikákkal, na az már egy másik kérdés. Ha mondjuk kiderül, hogy xy galériában megfordult a kép, akkor bizony el lehet menni abba a galériába, és meg lehet kérdezni, hogy tényleg járt-e ott a kép, kinek adták el és mikor. Mert persze Angliában azek a galériák, amik léteztek a 60-as években, azok most is léteznek. Próbálnák csak meg nálunk!
Az is bizonyos, és nálunk nem is meglepő, hogy ebben az országban a képek nagy része hamisitvány. A festők néha saját maguk készitenek listát arról, melyik képük kinél van, igy ha egy kép többször is felbukkan, az elég gyanús. Élő festőnél ez még rendben is van, de mondjuk Paál Lászlónál már nem menne, ezért is figyelik rettentő gyanakvással azokat a bulvárhireket, amikor mondjuk előkerül egy Csontváry. Jó hát előkerült, de nem a Józsi festette az udvarban?
Engem teljesen beszippantott a téma, és az is biztos, hogy bizony nagyon fontos téma ez. Micsoda referencia ez a BBC sorozat! Kötelező megnézni. Uff én szóltam.

2016. augusztus 20., szombat

100 éves a DAda - kiállitás a Vajda Lajos Stúdió pincéjében

Már majdnem azt terveztem, hogy a Magyar Nemzetben megjelent Szinyei Merse Pál lányával készült interjúra reagálok, amiből árad a sértődöttség, miszerint nem ismerjük el eléggé Szinyei művészetét - de hát könyörgöm, alig van képe, és a léghajó ciműn kivül alig van értékelhető képe, mert az öregkori szürke tájak azért csak nem olyan csodálatosak, különben is ő volt a Képző rektora, milyen elismerést szeretne még? Ezen puffogtam, aztán elkirándultam Szentendrére a dada kiállitásra - mint kiderült, 1 nappal a megnyitó előtt - ez aztán helyrerakott. Immár 100 éve annak, hogy a művészetet felszabaditotta a dada, pont a Szinyei féléktől - ó mily kellem árad ebből a tájból, nemigaz Jean? - aztán jött Duchamp és kiállitotta a wc csészét. Magamról is tudom, milyen könnyű beleragadni az önsajnálatba és a biztosnak hitt keretekbe, ilyenkor pedig jól jön egy szellő, fuvallat, ami elfújja előlünk a ködöt.
A dadának pont az a lényege, hogy ne vegyük már annyira komolyan magunkat, nem a wc csésze esztétikájáról kell beszélni, hanem arról, hogy mit gondolunk a művészetről, a műalkotásról, és persze a kizökkentésről. Ez utóbbi pedig igen jól jön akkor, amikor az mma vérkomoly arccal magyarázza a semmit, a művésztársadalom másik fele meg a facebook-on röhög rajta. Legjobb lenne - mint egy bohózatban - ha bejönne a rendező oldalról, majd közölné, hogy kösz fiúk, viccesek voltatok, és most valami egészen más. Repülő békák. Snitt.
Gyerekeken látom, hogy önfeledten tudnak kiállitásosdit játszani, rajzolnak valamit, és máris magyarázzák, hogy ez ide meg oda kerül. De felnőtteket egyáltalán nem látok bohóckodni, pedig nekem ne mondja senki, hogy csak az lehet művész, aki 80 évet tanult a főiskolán, épp elég példa van az ellenkezőjére. Fessünk fehér alapon fehér négyzetet! Vagy bármi mást!
Úgy látom, elég sok helyi művészt megmozgatott ez a kiállitás. Szépen gyűlnek a botrányos alkotások. Valakinek még azt is van mersze leirni, hogy még egy mókus is érdekesebb,mint a dada. Máshol burzsuá nyugdijasok repkednek, bőröndből bújnak elő barbi babák..
Tudjátok mit? Százszor érdekesebb, mint egy mma közgyűlés...

2016. augusztus 19., péntek

Ef Zámbó István: a gyönyör visszhangja (Szentendre Ferenczy Múzeum)

Gulyás Gábor Szentendrén? A Műcsarnok és a debreceni Modem korábbi szakembere (legalábbis nekem tetszett a szakmai ténykedése) egy ideje már munka nélkül volt, egész pontosan a várbeli Csontváry kiállitás volt az utolsó emlékezetes (khm hmmm) elképzelése. Most pedig Szentendrén ott olvasom a nevét, mint igazgató. De az a helyzet, hogy én vagyok alultájékozott, ugyanis 2015 májusában kezdett a festői városkában, tehát a helyes kérdés az lenne: mit csinált eddig? Azt láthatjuk, hogy létrehozta a Ferenczy Múzeumi Centrum-ot, ami lényegében az eddig önállóan tengődő emlékházaknak és apró helyeknek az összefoglaló elnevezése lett. Annyiból jó az ötlet, hogy ha valaki felmegy a honlapra, akkor végre egyszerre láthatja, hogy milyen múzeumok vannak, márpedig nem rövid a lista!
Miért fontos ennyire az igazgató személye? Szentendre mindig is egy külön sziget volt az országban, és eddig egyáltalán nem igyekezett világgá kürtölni művészetét. Sőt, a Művészetmalmot leszámitva, ahol még Pestről nézve is érdekes tárlatok voltak (apropó, miért is kellett bezárni?), a többi hely ugyanannak az 5 embernek nyújtott kellemes szórakozást. Ez most talán változóban van. Nem is emlékszem már, mikor jártam a Ferenczy Múzeumban, de most Ef Zámbó kedvéért elkirándultam. Na jó, ott van még a Dada kiállitás is (következő bejegyzés), meg persze a dunapart, utcazene, de kezdjük az utat itt!
Na nem mintha Ef Zámbót be kéne mutatni. Talán unalmas már a Bizottsággal jönni, nem is teszem, inkább állapitsuk meg gyorsan, hogy ennek a kiállitásnak jobb a marketingje, mint a képanyaga. Jobb a pr, mint a festészet, ez lehetett a szempont. Ez az anyag ugyanis nagyon kevés.Már eleve nagyon szellősen lógnak a kisméretű képek, amik mintha szándékosan egy kaptafára mennének, nincs főmű, nincs semmi kizökkentő, csak középen két válogatásvideó, ami bemutatja, hogy egyébként mennyivel sokoldalúbb a művész, mint amit láthatunk belőle. És az egész akkora helyen mint egy egérlyuk. Alibi tárlat!


2016. augusztus 16., kedd

Nemes Lampérth József a Kieselbach-ban

Ismerős a név? Én is csak annyit tudtam, hogy kb. 1. világháború ideje lehet, csak az a baj, hogy akkoriban annyi jó festő volt, hogy nem könnyű megkülönböztetni őket...A hiba azonban nem a mi készülékünkben van. Nemes Lampérth József ugyanis nem létezik a műtárgypiacon. A sorsa igazán jellemző Gulácsy sors: főiskola, aztán háború, bevonul, megsebesül, idegszanatórium, aztán vége. Jóformán nem is években lehet mérni a munkásságát.
Festményeit széthordták, talán át is festették őket, elvesztek nagyon kevés kivétellel. Ezen a Kieselbach galéria sem tud segiteni, bár szinte minden komolyabb hazai múzeumból kölcsönöztek képet, az is nagyon kevés. És még abból a kevésből is töredék a "rendes" kép, ezúttal nem hat zsúfoltnak a galériatér. Amit látunk, az különben biztató, szép szinek, megfelelő kompozició..És itt-ott a Nyolcak hatása, ami persze Párizs hatása, és Nemes Lampérth is volt ott 1913-ban ösztöndijjal. Talán tényleg lehetett volna belőle valaki..
Csakhogy a második teremben lévő rajzok az emberi test megfelelően magasztos ábrázolását mutatják, Uitz Bélára emlékeztetve, leszámitva persze a főiskolai rajzokat, amik egyszerűen gyakorlások, bár akár önállóan is működnének. Szóval ez a munkásmozgalmi kitérő elég erőteljes, de nyilván egy hosszú életműben ez jelentéktelen epizód maradt volna.
Nehéz bármit is mondani. Kicsit olyan, mintha egy mégoly jól kivitelezett c-dúr skála alapján kéne megitélni egy zeneiskolást. Nemes Lampérth-nak egyszerűen nem volt ideje életművet összehozni, vagy pedig senki sem figyelt oda, és eltűnt az anyag, széthordták. Nem visszaállitható.
Bátor vállalkozás a Kieselbach galériától ez a kiállitás, és az augusztusi szünet idején meglehetős figyelmet is kelthet. De nem hiszem, hogy karácsonyra már bárki emlékezni fog a névre..

Könyvajánló: Bartis Attila: a vége

Könyvtárakat lehet megtölteni művészetről vagy művészek által irt könyvekkel, itt azonban egy regényről beszélünk, amelynek a főszereplője egy fotós (aki természetesen fiktiv figura). A regény nem egy könnyű darab: 600 oldal és bizony eléggé lassan csöpögnek az események. A fotós háttér természetesen csak álca: valójában a szerző a Kádár kor reménytelenségéről ir meg természetesen egy szerelmi szálról, amit aztán áthat a főhős teljes képtelensége a tettekre. Mondom, nem egy könnyű könyv, sőt, az én értelmezésemben egyfajta leltár, hogy miért nem lettem sikeres semmilyen területen, aminek persze megvan a magyarázata: az apa börtönbüntetése és nyilván a szabadulása utáni vergődése, a fiúnak az égvilágon semmi és senki sem mutat utat. Ebben a közegben tűnik fel szinte a semmiből egy Leica, és azzal kezd el fotózni a főhősünk. Ez a Leica persze szimbolikus, mert hát honnan lett volna egy Leicára pénze egy börtönből frissen szabadult embernek? Még ma is lehet százezer körül kapni gépet, ami egy Leica 1,5 milliós árának mondjuk a 80 %-át tudja, igy aztán tényleg semmi értelme nem lett volna egy ilyen gépnek. De a könyv szimbolikával foglalkozik, és a Leica itt a szabad Nyugat szimbóluma, és a főhős ezen keresztül tud alkotni, vagyis végre csinálni valamit, lényegében bármit. Aztán az is szimbolikus, ahogyan elkerül egy fényképészhez, és itt jön egy csavar, ami eléggé elgondolkodtat: a fotós boltot vezető tulaj a legszabadabb és legviccesebb, legjobb szereplője a könyvnek. Felszabadult és vidám, laza és stilusos. Ide kerül be igazolványképfotósnak a főhős. Itt megintcsak szakmailag erősen mókás dolgok derülnek ki, pl. a fotós középformátumra fotózik, ami ha igaz lenne, elég magas igazolványképárat jelentene, nem is beszélve arról, honnan lenne többmilliós felszerelése egy amúgy középszerűen sikeres boltnak..De nem baj, mert ezek a részek a legjobban megirtak, végre kiszabadulunk a szenvedésből.
Csak az a kár, hogy aztán újra belekerülünk. És innentől már csak lefelé vezet az út, egyrészt a főhős életében is, másrészt a regény szempontjából. Ugyanis itt történik egy fordulat, miszerint a főhős egykori barátnője New York-ban beviszi a főhős képeit egy galériába, és természetesen ott azonnal kiállitják, megveszik, stb. A főhős viszont dacára annak, hogy kijut személyesen is, egyedül a nő, a volt barátnő érdekli. Hát persze. Ez a rész már azt veti fel, hogy a főhős tulajdonképpen eddig sem érdeklődött a fotózás iránt, mert mással nehéz lenne magyarázni ezt, már persze a búskomorság mellett. ..
A könyv tehát állitólag egy fotósról szól, de valójában nagyon nem.

Könyvajánló: Ébli Gábor: Múzeumánia

Amióta megjelent a szerzőtől a Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra cimű könyv, azóta legfeljebb az lehet a kérdés, hogy megjelent-e már valami a szerzőtől, mert ha igen, azonnal le kell csapni rá. Ilyen szempontból Rockenbauer Zoltánhoz lehet mérni, csak Ébli Gábor könyvei a szakmának szólnak, s bár néha könnyed is, azért ezek szakkönyvek. Annak viszont elsőrangúak. A könyvet még ki sem nyitva tehát azonnal maximális elvárásaim lettek a könyvvel kapcsolatban, ugyanakkor már előre örültem, hogy pár óra élvezet következik.
A Múzeumánia kitekintést próbál adni az európai múzeumok gyűjtési és bemutatási szokásairól, és ez a téma igencsak üdvözlendő. Ugyanakkor félóra olvasás után egyszercsak ismerős lett egy szöveg: hát persze! A műértőben a szerző évek óta publikálja ezeket az irásokat..De ahogy végignéztem a referenciákat, nem csak a Műértőben, hanem a Tiszatájban, Holmiban és más lapokban jelentek meg a cikkek, tehát bőven akad olyan, amit nem olvastam, mert azért az összes lapot én se vehetem meg..
Viszont ez rögtön két polccal lejjebb helyezi a könyvet, hiszen tele vannak a könyvesboltok olyan könyvnek látszó tárgyakkal, amik valójában újságcikkek egybekötött változatai, és igy már érdektelenek. Hiszen egy könyv azért egészen más, mint egy akármilyen nivós lap: először is lehet témája, eljut valahonnan valahova, egységes a stilusa..Ébli Gábor könyve meglepően jól eltussolja hibáit, és annak ellenére élvezhető könyvet ad ki, hogy azért sok szempontból fanyaloghatnék. Mégsem teszem, mert a tanulmányok mögött azért valódi munka van, másrészt az egyes cikkek minősége vita feletti. Habár mégsem teljesen.. Ugyanis a téma a múzeumok úgy összességében, azonban igy egy Szépművészeti összemosódik mondjuk egy Ludwiggal, ami azért elég mókás. Tegyük fel, hogy érdekel a művészet, azért nem mindegy, hogy kortárs képeket néznék vagy Tizianót! A szerző próbál a kortárs felé húzni, de azért bőven vannak olyan részek, amiket simán át lehet lapozni, többek között amikor a szerző megállapitja, hogy Velencében a klasszikus anyag bemutatása változatlan évek óta..
Az is jót tett volna, ha a szerző meg tudja szólaltatni a múzeumok igazgatóit, kurátorait. Biztos, hogy sokkal érdekesebb lett volna, ha ők is megjelennek, elmesélik a koncepcióikat, satöbbi.. Persze ahhoz lenyűgöző kapcsolatrendszerre volna szükség.
Nem rossz könyv ez, csak sajnos a szerző előző könyve túl magasra tette a mércét, azt pedig ez a könyv még csak meg sem közeliti...

2016. augusztus 4., csütörtök

Műértő 2009 július-augusztus

Vannak olyan sportágak, ahol a témával való foglalkozás nagyjából egyenesen aránylik a sikerhez. Ha valaki, milyen sportágat is mondjak, megtanul az orrvitorlával bánni, akkor rögtön mehet tovább, ellenben a műértés szerintem pont nem ilyen. Ha valaki, teszem azt, 1 hét alatt szeretné megtanulni a művészettörténetet, akkor az nem azért nem fog menni, mert egyébként túl sok az anyag, hanem mert a második nap egybe fognak folynia képek, és onnantól az egésznek semmi értelme nem lesz. Én inkább azt csinálnám, hogy kiállitásokon, mármint jó kiállitásokon mutatnám meg azt, hogy nekem mi tetszik és miért. És persze közben lehet beszélni a festőkről, sztorizgatni, de aztán kell egy kis szünet, egyszerűen mert úgy hatékonyabb.
Mindez arról jutott eszembe, hogy kezembe került egy magyar nyelvű Flash art magazin, az egyik kedvencem a sok művészeti lap közül. Egy művészeti újság jó móka lehet, ha nem elvont szakszövegeket próbálnak meg közölni, hanem mondjuk interjúkat, jó minőségű képeket, valami személyeset. A műértőben éppen ezért az interjúkat szeretem a legjobban, és ebben a 2009-es számban Gerő László az alany, aki azért nagyon ritka, mert ő főleg külföldieket gyűjt. Hát nincs túl sok belőlük, már eleve gyűjtőből sem, de aki nem a 100. Mauert akarja megszerezni, olyanból még kevesebb..Az interjúalany pedig szépen levezeti, hogyan alakult ki az izlése, mit szűrt le a londoni műtárgypiacról, kifejezetten ritkán lehet erről a témáról olvasni.
Az újság persze nem csak az interjúból áll, és egy erős érv az újság mellett, hogy dokumentációként is olvasható. Mi is volt 2009-ben? Lapozzunk bele! Vasarely és Kádár, Fabricius Anna, lényegében ugyanazok a nevek, akikről ma is beszélünk, ilyen értelemben lehetne mai is a lap. Velencei biennálé, hát persze. Az újság erősen pénzügyi orientált, vagyis az érdekli, hogy a műalkotásoknak felfelé megy-e az áruk, ebből a szempontból az emberek 99 % -ának ez érdektelen, hiszen nem fogunk semmit venni, de még igy is érdekesek a bemutatók. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy vegyen 2009-es művészeti lapot...

Michel Houllebecq a párizsi Palais de Tokyo-ban

Nem láttam ezt a kiállitást, de a Photo magazinban szép hosszú kritikát irtak róla. De először is tisztázzunk valamit: Houllebecq egy iró, hogy kerül ide a blogba? Hát igy:
Igen, az iró csatlakozott egy igen neves társaságba, ahol azok vannak, akik nem csak egy műfajban alkotnak. Merthogy bár az iró sikerének ürügyén, de itt nagyrészt az iró fotóit látjuk. Amikről persze most nem fogom megállapitani, hogy mennyire minőségiek. Sok közülük amúgy is szöveges kép, vagyis a kép csak ürügy egy rövid mondathoz, igy tulajdonképpen nem kilépve a gutenberg galaxisból, noha képnek is definiálhatjuk az eredményt. Vagyis vannak képei, amiken a mondanivaló bizony nyomtatott betűkkel oda van irva, és a kép csak azért kell, hogy az amúgy banális közhelyeket megpróbálja megmenteni a képiséggel.
Vannak másféle képek is, ezeken nincs szöveg, igaz más se nagyon. Talán nem kell belemennem az életműbe ahhoz, hogy axiómaként tárjam fel, miszerint Houllebecq a magány irója, eképpen a képei bizony jól kiegészitik a szövegeit. Szinte egyáltalán nem látunk embert a képein, ha mégis az annyira apró, hogy semmiképp sem tudunk azonosulni vele. Ellenben rengeteg olyan tájat látunk, ahol szinte teljesen kizárt, hogy valaki legyen, vagy azért, mert a körülmények nem emberiek, mondjuk egy sivatagban, vagy egy spanyol sikság közepén, ahol egy fa sem él meg. A magány irója bizony a képein is magányt teremt.