2017. október 31., kedd

#metoo és #notsurprized az Artforum kapcsán

Nem irtam a zaklatási ügyről, mert egyrészt annyira egyértelmű, mit gondolok, másrészt meg nem művészeti ügy. Csakhogy melléfogtam, ezért itt a poszt.
Mindjárt egyértelműbb lesz a fenti mondat, ha bedobom, hogy a hires Artforum egyik főmuftija is besározódott, máshogy mondva a hatalmát kihasználva szexuálisan zaklatott újságirólányokat. És bár tulajdonképpen semmi meglepő sincs ebben, hiszen 1: az emberek nem tudnak visszafogottak lenni ha hatalom kerül a kezükbe, annyiszor láttam már ezt, 2: a művészvilág semmivel sem átláthatóbb, nyilvánosabb vagy elszámoltathatóbb, mint a szinházi. Bár ezt én is csak most, utólag mondom.
Tehát akkor tisztázzuk gyorsan: tele van a tököm (és most már csak az enyém) azzal, hogy a lányokat másodrendű lénynek tekintik, netán eleve szexuális tárgyként kezelik. Kezdjük ott, hogy már eleve az nevetséges, hogy miután megszületik egy kislány, a szülők rögtön babákat vesznek, az anyuka főzni és takaritani tanitja. Aztán jön az iskola, ahol (nyilván) kimarad a fociból, megfelelési kényszere lesz a tanáránál, és sosem jön rá, hogy nem kellett volna annyira engedelmesnek lenni, aztán titkárnő lesz, a vezető melletti ülésen ül, szül gyereket, akit aztán ismét belenevelhet a másodlagosságba, merthogy jól mondja a Guerilla Girls, ha lány vagy, művészi karrieren már nem kell agyalnod (merthogy az a fiúknak van fenntartva. És nagyon kevés a kivétel).
Ehhez képest a lányok általában érzékenyebb művészek, jobban átlátnak személyes kapcsolatokat, éssatöbbi, éssatöbbi. Nagyon szomorú, hogy kizárjuk őket.
És akkor most itt van ez a botrány is, ami arról szól, hogy egy nagyhatalmú hapsi erőszakkal szexuálisan bántalmazhat egy tapasztalatlan lányt, hiszen, igy a duma, már az is megtiszteltetés, hogy a lány együtt lehet a hirességgel.
Az Artforum a világ egyik vezető művészeti lapja. Ha ott ez előfordulhatott, akkor előfordulhat bárhol. És elő is fordul. Szinházban, galériában, újságnál, hivatalnál és cégeknél, tűzoltóságon és babakrémgyárban.
És igen. Ne legyünk naivak, tényleg előfordul. Csak eddig félrenéztünk.

2017. október 30., hétfő

Visions of nature kiállitás a bécsi Kunsthaus Wienben

A környezetvédelem szép téma, csak ma már sajnos sokan unják, hiszen annyiszor mondták már nekik, hogy itt a világvége, aztán tessék, csak az oroszlánok haltak ki meg a kiwimadár, na jó, meg még pár másik, de világunkban érzékelhetetlen a valóság. A boltban minden kapható, és ha szmogfelhőben van is Peking, mi nem utazunk oda, nem látjuk.
A másik fele az, hogy mit tehet egy ember. Szinte semmit. Megteheti, hogy nem vesz repülőjegyet, mert nem akarja szennyezni a környezetét, biciklivel járhat munkába, szelektiven szemetelhet, de a repülő nélküle is megy, a szennyezés nagyobb fele az erőművekből jön, a szelektiv szemetet meg amúgy is összeöntik.
A művészetben nagyon régi hagyományai vannak a környezetvédelmi témáknak, mint ahogy az egész művészlét nehezen összeegyeztethető egy gyártulajdonosi szemlélettel. És itt visszakanyarodok Bécsbe, még mielőtt hittéritésbe kezdenék. Legyen az az egyik axióma, hogy a környezet, természet folyamatosan pusztul, a másik meg az, hogy az ember az oka ennek. A kiállitás alapmottója az, hogy az ember már annyira tönkretette a környezetét, hogy az nem képes egységként működni, az embernek be kell segitenie visszaállitani azt, amiben a rendszer működni tud.
Persze azért bőven van olyan kép a kiállitáson, amely egyszerűen azt mondja, a természet ennyire szép, hát akkor miért teszitek tönkre? Tényleg csodálatos fákat, környezeteket látunk, a fa a semmi közepén is kihajt, ha annyira élni akar. Azért a legtöbb mű igy is segélykiáltás, mégha szofisztikáltan is, a srác, aki egy sátorral olyan helyeken jár, ahol elképzelni sem tudjuk, hogyan élhet túl 5 percnél tovább, azért azt is szimbolizálja, hogy tessék, eljöttem ide, de nem rongálom meg a környezetet. Ez a voyeurség, a megörökités végig megmarad a kiállitáson, akár jéghegyet látunk, akár egy fa apró részletét. És azt kell mondjam, hogy igen, ez működik. Ez a bécsi kifinomultság valahol. Mert mutathattak volna kiszáradt folyókat, bányákat - hopp van is egy- rémiszthettek volna bármivel, és mg igazuk is lett volna, de nem ez volt a cél, hanem az, hogy elhintsék, hogy még lehet tenni valamit. Mit ne mondjak, irigylem az optimizmusukat, mégha nem is feltétlen értek vele egyet.
Igen, ez megint egy kiállitás, amit legszivesebben receptre irnék fel.

2017. október 26., csütörtök

Cseh Gabriella: enteriőrtörténetek diplomamunka André Kertész és Brassai privát terei ma

Ez egy 2015-ös dla diplomunka (a dla olyasmi a művészetben, mint a phd, egyetem feletti szint) az Université Paris 8 Vincennes-nel, és azért érdekes, mert pontos cimekkel mutatja be a két fotós egykori lakásait, ahová be is jutott Gabriella, igy mai fotókkal is illusztrálta a helyszineket.
A 30-as évek Párizsában kissé mások voltak a lakásokkal szembeni elvárások, pláne ha éppen akkor érkezett keletről valaki.Hangulatában erről legjobban talán Hemingway számolt be az örömünnep (Paris est une fete, moveable feast) visszaemlékezésében. Nem volt ritka, hogy a házak tetején, a manzárdtető alatt illegálisan kialakitott pár négyzetméteres lyukakat adták ki a tulajok, ahol "természetesen" nem volt wc.
A szakdolgozat igen részletesen tárgyalja az akkori körülményeket, találkozókat, kiállitásokat, talán a legteljesebb szöveg, amit a témáról olvastam. Igen komoly munka. A fényképek viszont meglehetősen korlátozódnak az eredetileg André Kertész vagy Brassai által készitett képekhez, s bár mellesleg azokat sem láttam eddig, számomra az is nagy élmény lett volna, ha a tágabb környezetről is készülnek fotók. A lépcsőházról, a házról, a lakás teljességéről..Mindez közelebb hozta volna a helyszineket, de ne legyünk telhetetlenek.
Az igazi szenzáció Brassai műteremlakásánál éri az embert, ugyanis azt Gabriella látogatása után átépitették, igy valóban pótolhatatlanok az elkészült képek.
Azon elmélkedtem, hogy a rengeteg emigráns magyar művész közül vajon hánynak dolgozták fel egyáltalán az életét. Mennyi kép és más alkotás tűnt el, ha éppen nem vásárolták fel, mert azért Brassaihoz hasonló nagyság igen kevés volt, akinek még el is árverezték már a régi tárgyait. Ez a diplomamunka remek kezdés a témában, hiszen ha még a legnagyobb nevekről sem tudunk semmit, akkor hogyan lehetne elvárni, hogy a kevésbé ismertekkel foglalkozzunk? És ugyan ki vállalná azt az emberfeletti munkát, hogy kutasson mások után is?

2017. október 23., hétfő

A kánonról

Arról beszélgettem a minap egy művész barátommal, hogy miért azok tartoznak a kánonba, vagyis a mindenki által elismert alkotók közé, akik. Érdekes téma, mert egyáltalán nem biztos, hogy ilyen kánon valójában létezik. Hiszen annyira széttöredezett már a művészeti élet, hogy talán nincs is két ember, aki ugyanazt gondolná a témáról. Főleg amióta mma van, akikkel én nem foglalkozom, nem tartom számon a neveiket, mondhatjuk azt, hogy mindenki mondhat egy nevet...És amióta a szépreményű fotószövetségben Sz. vitát provokált, és kiderült, hogy a legtöbben már attól lehidaltak, hogy Görögországban is lehet kiállitani, szóval akkor ki a kánon? Mondjuk Korniss Péter a várból?
Azt akarom mondani, hogy mivel nincsenek összegző kiállitások, nincsenek már kurátorok sem, akik válogatnának, ezért rettentő nehéz bárkit kiemelni, mert bárki elmondhatja magát nagyszerűnek - annál a 20 embernél, akit ismer. A többiek majd pont lehümhümözik, magasról.
Nincs kánon.
Idén Velencében a biennálén egyedül Hajas Tibor fotósorozata volt látható, csak épp az a 70-es évek, és alig beszél valaki róla.
Ja igen, külföldről ez az egész még sokkal nehezebb. Miért? Mert nincs jelenlétünk. Igen, külföldről nézve a magyar fotózás egyszerűen nem létezik. Egy párizsi, londoni ember, még egy művelt ember is leéli úgy az életét, hogy nem találkozik magyar fotóval. Elmegy a Tate-be, Pompidou-ba és nem találkozik magyar fotóval. A párizsi fotóházban nem találkozik magyar fotóval. Miről beszélünk? Milyen kánon? A kánon az, amit nem mi irunk. A finn fotó hiresebb mint a magyar. Erre persze mi jövünk Brassaival meg Capával, de: Brassai először is francia, elhagyta az országunkat és soha nem tért vissza, ellenben megkapta a francia állampolgárságot és jóban lett Picasso-val. És könyörgöm, az 1930! Capa óta is történt egysmás, Barcelonában pl. mint Gerda Taro pasija szerepelt - persze az is túlhúzás azért.
Fogadjuk el, hogy külföldön nincs magyar fotó, senki sem tudja mi az, és nem az a kérdés, hogy a Kerekes Gábor bennevan-e (azért őt irtam, mert már meghalt), hanem hogy miért kéne hogy bennelegyen bárki is? Továbbra sincs csak fotóval foglalkozó kereskedelmi galéria, ez azért elég sokat elmond. És azért nincs, mert nem becsülnénk meg, nem venne ott senki semmit, pedig enélkül nem fog kialakulni, hogy ki az, aki értékes - ami persze csúsztatás, mert nemcsak az eladható értékes.
Szerintem önjelölt kánonképző akad elég, főleg olyan, aki előszöris saját magát tenné be oda, de olyannal még nem találkoztam, aki szisztematikusan dolgozna azon, hogy ez változzon. Először ezen kéne elgondolkodni egy kicsit.

Moholy-Nagy Egyetem fotográfia szakos végzős hallgatói a Fotóművészet lapban

Nem biztos, hogy feltűnt bárkinek is, de a Fotóművészet lap átalakult, Timár Péter után immár Surányi Mihály szerkeszti a lapot. Az új éra első számáról viszonylag sok rosszat irtam, a tördelés és tartalom is egy kissé visszafogott volt érzésem szerint, de már akkor is mondtam, hogy Surányi Mihály a legnagyobb fotótudósok közé tartozik, most hirtelen csak Kincses Károlyt tudom mellérakni, igy várható volt, hogy szép lassan emelkedik a szinvonal.
A harmadik szám külsejében és tördelésében immár profi, az ország egyik legmenőbb nyomdájában nyomják, nem is lehet panaszunk. Hanem az irásokat olvasva még mindig nosztalgiám támad. Ám ez legyen az én bajom, most a fotó szak végzőseiről lesz szó. 24 oldalon 11 fotós mutatkozik be, vagyis 2 oldal jut minden fotósra. Nem, nem fogom végigvenni a 11 fotóst, annál is inkább, mert egészen értékelhetetlen munkákat raktak elénk. Jó, persze ez csak egy diplomamunka, ez még semmit sem jelent, de azért a helyzet aggasztó. Ez ugyanis egy művészeti egyetem, és nem a Práter utcai fotósiskola. Itt elvileg művészi fotókról, projektekről kéne beszélgetnünk, és ha már diplomamunka, különösen erős felkészülést várnék el. Ehhez képest kapunk:
7 fotóriporteri munkát, amivel a készitője láthatóan nem töltött több időt, mint amennyi idő alatt egy focimeccset lehet végigfotózni, 1 stúdiómunkát, 1 fotóriportmunkát, de legalább egyedien feldolgozva, 1 emlékezettel és egy tájjal foglalkozó sorozatot. A 11-ből 7 tehát kuka, a többi 4-ről lehet akár beszélni is. Igazán erős anyag nincs köztük. Sok a technikai hiba, a stúdióképekről pl. ordit a világitás nem megfelelő használata. Az igényes fotóriportot, amit bennehagytam a négyben, azért kell eldobni, mert kb. 2 milliomodik feldolgozása annak, amit már akkor is közhely volt fotózni, amikor én születtem - elesett, segitségre szoruló emberek jó kemény fényben. Tényleg milliószor láttuk már. Az emlékezettel foglalkozó képekbe elsőre nem akarok belekötni technikailag, bár a fény láthatóan zavarja a fotóst, viszont a képei nem is lelkesitenek fel. Azért ennél legalább megállnék egy pillanatra. A tájjal foglalkozó képekkel az a baj, hogy a 4 képből 2 biztosan túristafotó, a másik kettő viszont akár érdekes is lehetne, de második pillantásra azok is túristaképekké silányodnak, talán ha alkotójuk valóban formálni akarta volna a fényt és nem lekattintani egy pillanatot...
Kiváncsi vagyok, mi lesz ezekkel az emberekkel, mert elvileg őket galériákban kéne látnunk, és nem a Blikkben, de erre szerintem nagyjából nulla százalék esély van. Gonosz vagyok, de innen szép nyerni..

2017. október 19., csütörtök

A Van Gogh füzet tanulságai

Érdekes füzetkét hoztam el a Van Gogh alapitványtól: rajta van minden olyan múzeum, alapitvány vagy helyszin, ahol Van Gogh-al foglalkoznak. Három országot ölel fel a mindössze 22 oldalas füzetke. Nyilván az amsterdami múzeummal kezd, ami a legnagyobb és legfontosabb helyszin, de olyan érdekességek is vannak benne, mint a Kröller-Müller múzeum, ahol sok képe van, de akár az Arles melletti szanatóriumot is felkereshetjük a füzetkével, ahol kezelték.
Szerintem fantasztikusan jó ötlet egy ilyen füzet, amely jelentős háttérmunkán alapszik, de nem spórolja meg az érdeklődőnek a valódi munkát. Nem mutatja be a műveket, nem életrajz, csak egy útikalaúz, melynek segitségével ha akarunk, elmehetünk az életrajz szempontjából fontos helyekre.
Hú de jó lenne, ha lenne pár ilyen magyar vonatkozású füzetke is! Mondjuk ahol Erdély Miklós először tartott performanszot. Ahol Paál László élt, ahol Simon Hantai alkotott, rengeteg ilyen füzetkét lehetne késziteni. Na, ki kezdi el?

2017. október 13., péntek

Offbiennálé: Gaudopolis (OSA archivum)

Beszéljünk végre fontos dolgokról is. Az Off Biennálé nagyon fontos, mert pont azt mondja, hogy nem a fősodort kell figyelni, hanem a függetleneket, pláne akkor, ha egy olyan jó csapat jön össze, mint az Offbiennálénál. Csakhogy. A függetlenség jó, de veszélyes, mert függetlenként százszor nehezebb figyelmet kelteni. Ilyen szempontból egyrészt nagyon jó, hogy kis programfüzeteket nyomtattak, amin minden helyszin és program ott van, másrészt meg nagyon hiányolom a központi, nagy kiállitást, amihez képest lehetne a sok aprót emliteni és beszélni róluk. Mint Velencében: ha valaki elmegy az Arsenale-ba, és el fog menni, mert az a központ, akkor képet kap a koncepcióról, utána már mehet bárhová, meg fog maradni az a kép. Az Offbiennálénak nincs ilyen központi kiállitása, igaz, nem könnyű kibérelni valami gyárat vagy akármit, ahol ki lehetne rakni megfelelő mennyiségű képet, igy viszont nekem hiányzik a koncepció az egész mögül. Mivel nem fogom tudni végigjárni az összes helyszint, nem kapok képet igazán a koncepcióról.
 Talán az Osa archivum jelképezi legjobban ezt. Kétségkivül ez egy fontos kiállitás, mégis központi helyszinnek beállitani nem lehet. Néhány fotó maradt csak meg, az nagyon kevés.
Gaudiopolis. A 2. vh után Sztehlo Gábor alapitotta a gyerekvárost, ahová a szülő nélkül maradt gyerekek mehettek, és egy olyan társadalmat működtettek, ami demokratikus volt minden szempontból, mindenről a résztvevők döntöttek. Egyébként a kiállitáson nem hivatkoznak rá, de Orbán Ottó emlékezéseiben, a Szinpompás ostrom kötetben is előkerül a téma. Én pl. onnan tudtam, hogy létezett ez a formáció.
A kiállitás dokumentumokkal, visszaemlékező videókkal, tárgyakkal próbálja felidézni a hangulatot, nem is sikertelenül. Épp ezért mindenki menjen el és nézze meg. Az Offbiennálé fontos.

2017. október 12., csütörtök

Art Market 2017

A világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a művészetkedvelők összejönnek egy ilyen nagyszabású eseményen, és beszélgetnek, képeket mutogatnak. Csakhogy nálunk immár jó ideje a művészet minden irányú felszámolása zajlik, tehát teljesen szükségszerűtlen egy efféle művészeti vásár, ami amúgy is csak összezavarja az embereket - hiszen akkor nem mi mondjuk meg, hogy ki a jó művész? És egy művész el is adhat képet? És persze mondanom sem kell, hogy egyetlen mma huszár sincs az artmarketen, hiszen ők más világban mozognak.
Ettől még nincs ok az örömre, mert a művészeti scénát sikeresen kinyirták. Az artmarketen minden évben sok friss galéria, összeállt művészcsoportok, életműveket bemutató baráti társaságok, és igen, állami intézmények is szoktak szerepelni. Hát most nincsenek, és ettől az egész steril lett. Egyrészt számban is jóval kevesebb a résztvevő, és jóval több a külföldi galéria. Hiányzik a pezsgés.
Persze idézhetném Nick Hornby könyvcimét, Hosszú út lefelé, de a helyzet az, hogy egyszerű a helyzet, nincs pénz artmarketes jelenlétre.
Na jó, még semmit sem irtam viszont arról, ami nagyon is ott van. A Vintage galéria immár többszörös helyen terpeszkedik, az eredeti profil, a fotó pedig már futottak még, valaki meggyőzte őket, hogy az avantgárdban van a pénz. Az Acb mert néhány kevéssé ismert nevet is kihozni, és övék a vásár ikonikus képe, két mankó tart egy márványtáblát, melyre a jövő felirat van vésve. Az Art + Text úgy csinál, mint egy progressziv galéria, a kihozott anyag pöpec. Az Inda, Kisterem, Deák Erika amolyan best of-al jelentkezett, végülis érthető.
A fotós szekcióban Tony McGee David Bowie fotói keltenek meglepetést, nem értem hogy kerül ide, de tetszik. A Missionart egészen szenzációs, Hajas Tiborral, a többi halvány mellette. Nem is emlitek mást, idén kellemes meglepetésből is kevés jutott.

Capa Izraelben

Egészen szürreális, ahogy lemegyek a lépcsőn, és a sötét szinházteremben meglátom a lightboxokat. Mintha egy másik bolygón lennék. Erre még rá is erősitenek a képek ,melyek azt mutatják, hogy megérkeznek a kivándorlók Izraelbe, méghozzá hajón. Ha a kettőt összekötöm, rögtön érthetővé válik, miért ennyire üres a szinház (mondanom se kell, hogy ismét egyedül voltam a tárlaton, még teremőr sincs).
Szinte az egész kiállitás ezzel a jelenettel foglalkozik. Nyilván ezt adták Capának témának, és gyorsan kellett az anyag, nem ért rá bámészkodni. Pár kép van csak, ami nem a kikötőben készült, de azok se mutatnak sokat.
Akinek van öt perce, ugorjon be. A szürreális érzés garantált. A képek..Egy újságban valóban jól mutathattak, nagyjából ennyit tudok mondani róluk. Ha valaki esetleg Izraelről szeretne többet megtudni, ne ide jöjjön.

2017. október 11., szerda

Látkép kiállitás a Capa központban



Az egyik legnagyobb baj az mostanság a honi kiállitási gyakorlatban, hogy senki sem mer -vagy akar, mindegy - átfogó kiállitásokat összehozni. Egyéni kiállitásokkal se vagyunk elkényeztetve, gyakorlatilag alig van belőle - mondjuk akinek jó a memóriája, próbálja meg felidézni, Korniss Péter előtt melyik fotósnak volt hasonló kiállitása a várban (vagy máshol), és csoportos kiállitások sincsenek. A balatonboglári kápolnatárlatokról miért nincs kiállitás? És most eszembe jutott, utoljára Baki Péter hozott össze 20 kortárs fotóst a várba, tódultak is rá az emberek. Kapott is érte hideget-meleget - és ezzel talán rá is tapintottunk a lényegre. Egy ilyen kiállitás ugyanis feltétlenül konfliktussal, feszültséggel jár. Hát persze, ez a jó benne! Beletartozik-e XY a krémbe, be kell-e mutatni Z-t, aki már 10 éve nem aktiv, de előtte jó dolgokat csinált, megsértődik-e W, ha kihagyjuk..Mindez azért történik, mert egyrészt senki sem viseli el a kritikát, másrészt senki sem vállalja fel a véleményét. Ilyen értelemben rettentő vicces, hogy Alföldi volt az utolsó őszinte ember a csapatban - bár az is igaz, hogy azért ő is leginkább teljességre törekedett. Pedig nagyon kéne olyan válogatás is, ami bizonyos szempontok szerinti, akár témában, akár stilusban, műfajban, mert azért ha csak annyit mondunk, fotó, abba Szász Lilla beletartozik a hosszú időn át készülő elesett emberekről készült portréival, mint mondjuk Barakonyi Szabolcs fái.

Nem csoda, hogy azonnal ugrottam egy olyan kiállitásra, melynek cime: az elmúlt fél évszázad magyar fotógráfiája. Lehet akármilyen a válogatás, de szükségszerűen valamilyen lesz, mondtam magamnak. Aztán a bevezető szöveget elolvasva gyorsan lelohadt a lelkesedésem. Ez az a kiállitás, amit a lengyelekhez vittünk ki, nagyjából politikusok által lebeszélve. Itt semmilyen egyéni vélemény vagy hangsúly nem lesz. Nem is lett.
De azért itt is vannak fokozatok. Ahogy a fotón is látható, egyszerűen minden koncepció nélkül odahányták a képeket mindenféle magyarázat vagy leirás nélkül. Egymás mellett van Benkő Imre Ózd képei és Kerekes Gábor fotogramjai, amik nemhogy egy kiállitásra nem valók, de igy odahányva emészthetetlenek is. Nesztek, itt van egy bestof régi fotókból, ezt gondolhatták, ha már művészetet akartatok. Namost Ujj Zsuzsi trónos képe - de legalább bekerült, ez is valami - meg Stalter György munkásfotói egymás mellett, ez nevetséges. Magyarázó szövegek helyett pedig egy középre kitett semmitmondó blablaszöveget kapunk, rögtön két nyelven, amely a magyar fotó hősies voltát rögziti. Mint kiállitás, teljesen élvezhetetlen ez a válogatás. Háttértudás nélkül a képek többségét dekódolni is nehéz, és annyira különböző képek ezek, hogy hamar belezavarodik az ember. Ha pedig olyan valaki nézi meg, aki már jó sok képet ismer ezek közül, az unatkozni fog, az ugrálás miatt megfájdul a feje, és még kevésbé foga jövőben kiállitásra járni.
Demonstrációs anyagnak tökéletes, csak mindenki vigyen magával valakit, aki képes úgy 6-7 órán keresztül magyarázni a képeket. Nem is értem, minek vannak a kurátorok, kiállitásszervezők, ha csak összehányják a képeket? Nem beszélve a kihagyott lehetőségről, amiről ezen cikk elején beszélek.

2017. október 8., vasárnap

Szűcs Attila a Forbes-ban

A magam részéről örülök, ha művészeti témák nem csak a művészeti újságban kerülnek elő, mert ez azt jelenti, hogy egy dobosnak, egy kőművesnek ugyanúgy dolga van a képzőművészettel, mint egy tanárnak. Az is tetszett, hogy egyedül a Forbes irta meg, hogy mennyi pénz kellett ahhoz, hogy két magyar bekerüljön a Tate és a Pompidou beszerzési bizottságába, vagyis másszóval a teljes hazai művészeti sajtó elmehet a piklibe, amiért nem mentek utána ennek. Hogy miért fontos? Mert a Tate és a Pompidou Európában a legnevesebb intézmény, és ez a két ember ily módon nagyobb hatással van Európa magyar művészet képére, mint nagyjából bármi, amit bárki tesz, beleértve a Ludwig múzeumot, Mng-t, összes galériát.
Eddig dicsértem a Forbes-ot, de most nem fogom. Felületes és gagyi, alányalós cikk ez, melynek révén több ismerősöm jött oda hozzám, hogy leszidjon, amiért nem beszéltem nekik eddig Szűcs Attiláról, holott ő a legnagyobb arc. Sajnos ezen a ponton visszakérdeztem, hogy ki az a Szűcs Attila, aztán kezembe nyomták az újságot. Ott meg ezt olvasom: "A legkeresettebb magyar kortárs képzőművész." Mi van?
Jó, hát persze nem tudom, ki a legkeresettebb. De nem csak én nem tudom, senki, mert a képeladások nagy része közvetlenül, áfa fizetés nélkül történik, és amúgy sincs semmilyen statisztika arról, kinek a képeit adják el legtöbbször. A cikkben mintegy jogi szövegként hozzáteszik azt is, hogy a középgenerációsok közül. Ami igy megintcsak semmit sem jelent.
Aztán kiderül, hogy Deák Erika a felesége - az Oktogonnál, vagyis inkább Nagymező utcánál van a Deák Erika galéria, ha esetleg nem lenne ismerős a név.
Olvasom a cikket, és nem tudom nem azt gondolni, hogy ez egy pr cikk. Rendkivül Blikkes a felütés ezzel a legkeresettebbel, nagyivű, teljesen beláthatatlan nagyotmondások tömkelege következik, még véletlenül sincs semmi negativ, ellenben felsorolnak egy rakás nevet, akik szerintük hitelesitik a történetet, noha csak arról van szó, hogy ismerik egymást. Szóval ez újságiróilag olyan, mintha leszóltak volna, hogy hello, kell valami szines erről a fickóról, de semmi negativ! Sajnos az egész újság hangulata ez, igazán kár, hogy ezt újságirásnak nevezik...

2017. október 5., csütörtök

Jean Dubuffet

Most vettem csak észre, hogy szégyenemben, amiért összekevertem Bernard Buffet-vel, nem irtam róla. Pedig ez a kiállitás minőségre és mennyiségre is vetekedett egy Pompidou beli tárlattal.
Most már nem fogom őket összekeverni. Buffet alapvetően arcképfestő, de tágabban értelmezve is figurális festő, Dubuffet viszont tágabban értelmezi az alkotást, nála az épitészet, a szobrászat, installáció mind szerepet kap, és emellett még fest is azért.. Rendkivül széles életművéből a kiállitás igen sokat meg próbált ragadni, és nem mondhatnám, hogy sikertelenül. 3 * 6 méteres fotón mutatják be pl. azt, amikor egy csarnokba a jellegzetesen festett figuráit rakta be. De tervezett olyan házakat is, amik mindenre hasonlitanak, de pont házakra nem, a fenti képen láthatunk egy ilyet. Ötletei tényleg széles spektrumban szóródnak, ezért a kiállitás szövegei is felölelnek minden területet, ahol aktiv volt. Nálam ez volt az utolsó kiállitás aznap, pedig csak az Annie Leibovitz-ot néztem meg előtte. De annyira sűrű, szétágazó, de mégis láthatóan kreativ anyag ez, hogy jobbnak láttam, ha nem folytatom a nézelődést, úgyis Dubuffet tárgyain merengtem volna. Utólag már sajnálom, hogy nem hoztam könyvet tőle, majd legközelebb pótolom - mondom most naivan...

2017. október 4., szerda

A Kogis indiánokról az Acted Sud könyvesboltban

Ahhoz képest, hogy semmi sem történik itthon, azért megnyilt Korniss Péter kiállitása a Várban, és elindult az Off-Biennálé is. Ez utóbbival foglalkozni fogok még, Korniss Pétert meg természetesen nagyon szeretem, noha a képeit (és őt magát is) jápárszor láttam. Mókás konfliktus kerekedik ebből: elmenjek-e egy olyan kiállitásra, ahol tudom, mik lesznek a kiállitott képek, ugyanakkor valamennyire mégis kötelezőnek tűnik?
Az Actes-Sud könyvesboltról is irtam már, szemérmetlenül dicsértem, hiszen könyvkiadó is, a választéktól pedig eléggé el vagyok képedve, még egy Kertész Imre kötetük is van. Egy lépcsőn lesétálva pedig hirtelen szembenéznek az indiánok. Még egy gyönyörű és ingyenes füzetke is jár, a hangsúly tehát nem a művészeten, hanem az ismeretterjesztésen van. A képek alatti szövegek is egészen részletesek.
Hogy milyen az élet repülő, internet és teherautók nélkül? Nem tudom, de egyáltalán nem tűnnek boldogtalannak, el is foglalják magukat, és legalább nem veszik el robotok a munkájukat. Nyilván egy 22. századi ember éppúgy röhögni fog rajtam, mint én a számitógép nélküli életen, a portrék sora pedig nem sokat árul el valójában róluk. Szerencsére volt egy terem, ahol videón is láthattam az életforma lényeges mozzanatait, ezzel együtt továbbra is tartom, hogy elképzelni sem tudom, hogyan élnek ők. Gondolom az érzés kölcsönös...

2017. október 1., vasárnap

Joel Meyerowitz

A beharangozás és a katalógus szerint ez az egyik főattrakció volt, a főutcán még elmenni se lehetett könnyen mellette, ami azért a többi kiállitásról nem mondható el. Maga a kiállitás viszont érthetetlenül apró volt a többihez képest, tulajdonképpen egyetlen nagyobb terembe zsúfolták össze a képeket. Vagyis zsúfolni nem kellett, mivel azok amúgy is igen aprók voltak. Meyerowitz volt az egyik első fotóriporter, aki szines filmre dolgozott, az 1960-as évek elejéről beszélünk. Fő témája ekkor még az amerikai álom, hatalmas kocsik, házak, az utca embere, aki az ő szemüvegével nézve egy jómódú fehér.
Az is igaz, hogy engem szinte egyáltalán nem érdekelnek a 60-as évek, igaz a 70-es se, a fotókon viszont nincs akció, hires ember vagy bármi, ami érdekes lenne. A fotótörténetben megvan a helye ennek is...