2019. május 31., péntek

Christopher Howard: The Jean Freeman gallery does not exist

Hasamat fogtam a röhögéstől, mikor elolvastam ennek a könyvnek a történetét. 1970-ben a négy vezető művészeti magazinban hirdetés jelent meg egy bizonyos John Freeman galériától, amely a 26 Nyugat 57. utca cimen található - ami akkoriban még galéria környéknek számitott, pl. Havadtőy S. is arra aktivkodott..A művészetrajongók hamarosan felfedezték, hogy ez a cim nem létezik. 20 után a 24 és a 28 jön, nincs 26-os szám...
Az ötlet Terry Fugate-Wilcox-tól származott, és ma már koncept art-nak mondjuk az efféle mókákat. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a történet megér 400 oldalt, pláne 28 dollárt, de az biztos, hogy a mosoly megmarad az arcon, amikor ilyen könyvek közül lehet választani...

2019. május 27., hétfő

A Financial Times Collecting melléklete

Nem mondanám ,hogy nagy Financial Times olvasó vagyok, de lehet, hogy ennek meg kéne változnia. Ez a melléklet ugyanis pazar. Még azt sem tudom, hogy egyszeri alkalom-e, vagy rendszeresen jelentkezik, de az biztos, hogy olyan újság ez, amit én is szivesen csinálnék.
Egy végtelen nagy oldala egy témával foglalkozik. A nagy méretből adódóan a szövegek is hosszúak. A Műértőnél jóval nagyobb méretű lapok számomra teljesen esetlegesen hoznak témákat, de mindegyik igényesen van feldolgozva, és látszik, hogy törekedtek arra is, hogy érthetővé tegyék az információkat. Ráadásul pont abban erős, amiben egy újságnak általában kevés szerep jut, az ötleteknek. Bemutat ugyanis szereplőket, akik maguk is javasolnak másokat, az egyik cikk pedig podcastot ajánl, méghozzá nem is rosszat. Biztos vagyok benne, hogy a feldolgozott témák némelyikére vissza fogok térni.

Linda Goode Bryant és a Project Eats

Linda a 70-es években nyitotta meg a galériáját, de nem pénzkeresés céljából. Sőt, amikor beindulni látszott az üzlet, akkor visszafogta az eladást. Helyette beszélgetéseket szervezett, művészeket karolt fel. Párszor költöznie kellett a galériának, ahogy egyre drágábbá váltak az ingatlanok New York-ban. 1986-ban igy is be kellett zárnia a galériát, akkor filmkészitónek állt, pár éve viszont elinditotta a Project Eats-et, ami arról szól, hogy háztetőkön, nem használt helyeken ehető növényeket termel.
Az utóbbi években nagy divat lett a városi növénytermesztés, egyrészt a zöldségek drágulása miatt, másrészt azért, mert a helyi közösségeket össze lehet tartani egy efféle foglalatossággal. A palánták nem túl drágák a kész növényekhez képest, és nem sok segitségre van szükségük a növekedéshez.
A Frieze művészeti vásáron is megjelentek ezek a növények, ahol egyértelműen a menő kategóriában próbáltak hóditani. Ugyanis az sem feltétlenül mindegy, hogy a növények életútja is követhető, olyannyira, hogy a vásártól csak pár kilométerre nőttek ezek a növények, egy viztisztitó mellett.
Mivel én is termeltem már otthon epret, paradicsomot, tudom, hogy mennyire más ez, mint a boltban vett: onnantól kezdve, hogy megjelenik a termés, az ember már tervezgeti, hogy mikor szedje le, öntözi, foglalkozik vele. Jó móka, kár, hogy nálunk kevés helyen látom, pedig nem kell hozzá Margitszigetnyi föld...

2019. május 26., vasárnap

Bajban a József Attila Kör

Felmerülhet a kérdés, hogy miért foglalkozok egy irószervezettel, de az biztos, hogy a Jak többet érdemelne, mint amilyen helyzetbe csúszott. Az egykor patinás szervezet célja az lenne, hogy fiatal irókat tegyen ismertté. Ehhez felolvasásokat, programokat, fesztiválokat szervez, könyveket ad ki. Csakhogy már egy ideje nagyon durván csökkennek a pénzügyi lehetőségei. A tizenmilliós állami támogatás szép lassan párszázezerre olvadt, ami nyilvánvalóan lehetetlen helyzetbe hozta a szervezetet, miközben az mma és más értéktelen politikai szervezeteknek dobálják a milliókat, milliárdokat.
Sajnos az is igaz, hogy az utóbbi időben a Jak is sokat tett a saját sorsának rontásáért. Úgy tűnik, olyan vezetősége volt, akik nem foglalkoztak kellőképpen a számlák adminisztrálásával, pedig egy közhasznú szervezetnél ez igencsak sarkallatos kérdés. Sajnos sokkal jobban oda kellett volna figyelni a pénzügyi mozgásokra, pont az egyre szűkülő lehetőségek miatt.
Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy a 2018-as évre nem lesz, vagy nagyon késve készül el a támogatás elszámolása, amit nyilvánvalóan a vezetőség számlájára kell irnunk. Azonban jegyezzük meg azt is, hogy miközben mondjuk a Fotóművészek szövetségénél minden adminisztráció jól megy, eközben semmilyen aktivitás nem történik, vagyis a számlákat jól kezelik, csak éppen nem történik semmi. A Jak-nál nem ez volt a helyzet, nagyon sok program volt, aki odafigyelt, tájékozódhatott.
A friss Magyar Narancsban két oldalas cikk jelent meg a Jak-ról, kész tényként állitva, hogy a szervezet megszűnik. Ennek az az előzménye, hogy az origo-ban több lejárató cikk is megjelent a Jak-ról, ahol balliberálisnak bélyegezték meg a szervezetet. Az valóban probléma lesz, ha nem tudják összehozni a 2018-as évelszámolását, miközben az elnök lemondott, és senki sem jelentkezik a posztjára.
Egy kicsit azért én még reménykedek abban, hogy tovább tud élni a szervezet, amely rengeteg fiatal irónak adott lehetőséget, de meg kell jegyeznem, hogy az FKSE (Fiatal Képzőművészek..) és gyakorlatilag mindenki, aki nem nyiltan jobboldali -márpedig politikai nézet iróknál nem éppen szakmai értékmérő- szenved attól, hogy fogynak a lehetőségekk, nem csak az állami támogatás, hanem az emberekhez is egyre nehezebb eljutni..Talán egy Insta fiók marad a Jak-ból...

Havibaj 23. száma

Megjelent az új Havibaj magazin, benne interjúval Major Lajossal és Tótfalusi Ágival, ezenfelül beszámoló a Képregényfesztivál újdonságairól és sok más.. www.havibaj.com

2019. május 25., szombat

Ezeket olvasom most

Általában két-három könyvet olvasok egyszerre, kivéve amikor nincs időm, mert akkor ötöt. A Nemes-Nagy Ágnes összes interjúját tartalmazó kötetet eleve nem lehet regényként olvasni. Túl vagyok 100 oldalon, és máris kezdi ismételni önmagát. Természetesen az interjúkat nem úgy adta, hogy tudta, egyszer majd egymás mellé kerülnek, úgyhogy nincs harag. Csak hát ez 700 oldal, és keveset lehet egyszerre olvasni belőle.
A 9. utcai nők az 1960-as években feljövő nemzedék életét meséli el. Köztük is Joan Mitchell az, aki legjobban érdekel, egyre jobban szeretem a művészetét. De azt se lehet gyorsan olvasni, mert el kell merülni a szövegben, idő kell hozzá.
Patti Smith csodálatos Kölykök regényét már olvastam, kár, hogy magyarul nem jelent meg több kötete. Igy kénytelen voltam angolul megvenni az M Traint, és ez is csodálatos irás.
Aki járt már St Paul-ban, ami Nizza felett van a hegyen egy gyönyörű fenyőligetben, az tudja, hogy a Maeght alapitvány az összes nagyobb névvel együtt dolgozott. Ennyi Mirót egyszerre még talán múzeumban sem láttam, de Giacometti-től Basquiat-ig van mindenki, és az időszakos tárlatai is jók. Ez egy szubjektiv vallomás, szeretek ilyeneket olvasni, ezt mondjuk csak franciául lehet.
Yoko Ono most már élete végéig John Lennon volt felesége lesz, pedig önállóan is kiváló művész. A könyv pont arról szól, hogy miközben látszólag mindenki ismeri a nevet, művet már nehezebb hozzátársitani. Pedig egy ideig Simon Havadtői barátnője is volt, és én pl. imádtam az izlandi fényinstallációját (Rejkjaviktól kifelé az egyes úton látható).
A többi könyvről most nem irok, ha ez egy könyves blog lenne, az jó lenne, de szigorú vagyok, és tartom magam a tematikához...

2019. május 24., péntek

Nancy Spero a Moma Ps1-ben

Ez egy nagyon érdekes kiállitás. Nancy Spero 1926-2009-ig élt, és ő is azok közé az amerikaiak közé tartozik, akik a 2. világháború után Párizsban alkottak. Akkori munkái kollázsok, amolyan Max Ernst-es de másfelől meg szövegközpontú kisérletek, amik nagyon érdekesek. 1966-ban viszont visszaköltözik New York-ba, és 72-ben megnyitja az A.I.R galériát, az első független, nők által működtetett galériát. Innentől műveiben jobban foglalkozik a női testtel, ókori mitológiát idéző ábrázolásai talán készülhettek volna ezer évvel korábban is, de később ezekhez a rajzokhoz nőiséggel foglalkozó szövegeket illeszt.
Feministaként is aktiv, és szerteágazó kapcsolatokat épit ki mindenkivel. Szerintem ennek is köszönhető ismertsége, a galérián keresztül pedig jól tudja érzékeltetni akár politikai véleményét is. Ami számomra fontosabb, hogy a Párizsi modernizmus, Braque ugyanúgy hatott rá, mint akár a vietnámi háború ellen tiltakozás, vagy az ókori ábrázolás. Művei igy nagyon sokrétegűek és nem azonnal adják meg magukat. De hogy inspirálóak, az egészen bizonyos, ugyanis ezeknek a képeknek segitségével gondoltam át az új sorozatomat...

For Freedoms: where do we go from here?-kiállitás a new york-i fotóházban

Ennek a kiállitásnak semmi értelme. Amúgy azt járja körül, hogy mit jelent számunkra a szabadság. Gyönyörű posztereket mutat, az emberek sokasága ir személyes élményeiről, 50 államban szerveztek kisebb-nagyobb szimpátiatüntetest és aktivisták serege kérdezte a népet, sőt a nagybetűs Népet, hogy mi a vaker. Márminthogy akarnak-e szabadságot. És tudjátok mit? A nép akar.
Hát ez fantasztikus. Kár, hogy közben a valóság nem éppen erre tart, Amerikában se. Bárkit meg lehet figyelni, az emberek sokasága pedig önként posztolja, épp hol jár és mire gondol.
Erről még hosszasan lehetne irni, de engem most jobban érdekel, hogy miért lett az Icp, ami a fotósok megkerülhetetlen kiállitóhelye volt, egyszerű propagandahelyszin. Már az előző kiállitásaik is csak nagyon érintőlegesen szóltak a fotóról, pl. a feketék jogairól volt kiállitás.
Talán az is a baj, hogy a klasszikus fotózsurnalizmus egyre nagyobb bajban van. Ma már mindenkinél ott egy kamerás telefon, amivel borzalmas minőségben, de mindenki tudósithat bármiről. A közönség pedig nem értékeli azt, ha egy ember éveken át dolgozik, megismer embereket, kultúrát, hogy aztán csodás képeket mutasson. Őszintén szólva tele vagyunk csodás képsorozatokkal. Túl vagyunk terhelve képileg, túl sok a riport, túl sok az információ amúgy is, ezért óhatatlanul felszinesebben vizsgáljuk a dolgokat. Fekete-fehér igazságokra vágyunk, csak az a baj, hogy a valóság nem ilyen egyszerű.
Szomorú látni, hogy pont az Icp felszinesedik a legerőteljesebben.

Könyvajánló: Nemes Péter: Amerigo

Az év legnagyobb durranása nálam ez a könyv. Csodálatos! Lássuk csak, milyen könyvekkel tudom összevetni: Kassák Egy ember élete, Marina Abramovics The artist is present, Tót Endre: Örülök, ha...
Nemes Péter fogta, és valahogyan megszerezte Amerigo saját kezüleg irt naplóit, és abból hozott össze egy könyvet. Hát, láttunk már ilyet, és ez a módszer nem sok jót igér. Mint mikor Prince-nek vagy Michael Jacksonnak halála után még megjelenik egy lemeze, de emlithetném Vonnegutot is, akinek szerintem a meg nem irt szövegeit is kiadták már...
Ki hitte volna, de ez a könyv szellemes, jól olvasható,humoros, intellektuális szöveg. És persze nem akármilyen élet van mögötte. Capa könyvénél éreztem leginkább, hogy itt most előre megfontolt szándékkal elkövetett nagyotmondás történik, ami persze jól illik Capa karakteréhez. Amerigo szintén nem megy a szomszédba egy kis önfényezésért, de talán úgy, mint Faludy-nak, neki is jól áll ez a karakter. Élvezettel merülünk el a szövegben, az életében, és az, hogy ir a hires emberekkel való kapcsolatáról, dicséretekről, csak hitelesebbé teszi. Pláne, hogy ezeket nem nagyotmondással, hanem egyszerű tényként vezeti fel, nem kérkedik velük.
Van egy elméletem. Az a generáció, aki még nem került igazán kapcsolatba a számitógéppel, a csettel és a facebook-kal, egyszerűen azért tud jobban irni, mert ráérősen nekiülnek, és leirják a gondolataikat, nem aprózodnak el a mindenáron reagálás gyötrelmeiben, egyszerűen kedvesen elkezdik a mondókájukat, és kényelmesen, sok humorral és még több öniróniával beszélnek magukról.
Ez a könyv fantasztikus, s bár elhiszem, hogy nem kevés szerkesztői munkát is igényelt, mégis beszippant az első percben, és látom a belerakott munkát abban is, hogy amikor Toth Imre (Amerigo eredeti neve) beszél egy szoborról, rögtön látjuk is azt, jó minőségben ráadásul.
De mégis, elsősorban az irodalmi szépsége tetszik ennek a szövegnek, márpedig Amerigo ugyebár szobrász, de ilyenkor ismételten kiderül, hogy csak tehetség van, nem pedig kötött műfajok.

Shilpa Gupta könyvespolca a Frieze-en

Nem átlagos könyvespolcot hozott Shilpa Gupta a művészeti vásárra. A leirás szerint azok a költők kerülhettek fel a polcra, akiket bebörtönöztek a szavaikért, mégsem tudták őket elhallgattatni. A könyvek ólomból készültek, de ettől még nagyon könyvszerűek. Nem is vettem volna észre, ha nem irják, a vitrinbe pedig nem lehet belenyúlni.
Elég szellős polc különben. Talán kisebb vitrin is elég lett volna, bár tény, hogy igy is üditő felüdülés volt nézni e nyilvánvaló állásfoglalást. Zárójeles megjegyzés, hogy sajnos nem ismertem Mikayil Mushfig-et, aki azerbajdzsáni költő volt az 1930-as években, ezt erről a polcról kellett megtudnom.
Amióta Madridban láttam egy teljes könyvespolcot fából kifaragva, azóta a könyvespolc témát kissé elcsépeltnek érzem, de ez az ólomverzió mégis érdekes. Külön öröm, hogy még az is lehet, hogy valaki megveszi, és beteszi a gyűjteményébe...

2019. május 23., csütörtök

Double take könyv

Aki simeri Szabó Dezső képeit, az most felsóhajthat: más is foglalkozik terepasztallal..A könyv nagyon hires képeket kreál újra egy terepasztalon úgy, hogy a lehető legjobban hasonlitson az eredeti képre. Ennek nem sok értelme van, mondhatnánk, de ez talán egyfajta tisztelet a régi klasszikusok előtt, amellett pedig jó móka.
Sokan szeretnek elbibelődni egy terepasztallal, mivel jó sokáig el lehet játszani a figurával, a háttérrel, a környezettel..Persze várható volt, hogy a könnyebben elkészithető, pl. kevés elemet tartalmazó vagy egyetlen központi mozivumot ábrázoló képek kerülnek sorra, és ez igy is van: Man Raytől Cartier-Bressonig sok érdekes klasszikus éledt újjá.
A könyv arra is jól reflektál, noha meg sem emlitik benne, hogy mennyire könnyű egy képpel meghamisitani a valóságot. A könyv készitői legalább hónapokat dolgoztak, és nem is akarják learatni a babérokat - ezzel persze Capára gondolok, akiről egyre több háttéranyag jelenik meg, amúgy hiába: hiszen a partraszállás fotói akkor is hiresek lennének, ha történetesen egy műteremben késziti el őket - noha erről szó sincs. Legutóbb épp az merült fel, hogy egy olyan partszakaszon fotózott, ahol nem is voltak harcok, csak csapatszállitó járgányokat vittek a partra. Még ha igy is volt, nem számit már, nem a valóságot kell lefotózni.

Redaction a Moma PS1-ben

A birói igazságszolgáltatásról szól Titus Kaphar és Reginald Dwayne Betts projektje. Vagyis mondhatjuk azt, hogy a falon lévő képek csak ürügyek arra, hogy elmondják a történetüket. Ez a történet pedig az igazságszolgáltató rendszer igazságtalansága a feketékkel és más kisebbségekkel szemben. Megemlékeznek azokról, akik nem tudtak fellebbezni, mert nem volt pénzük. Betts, aki maga is 8 évet ült börtönben, jól ismeri a feltételes szabadlábra helyezés pénzen alapuló módszerét. Aki nem tud fizetni, azt rögtön, mindenféle itélet nélkül kemény bűnözőkkel teszik együtt. Kaphar portréin az ügyek szövegei láthatók, egyes részek kisatirozva örökre eltűntek a néző szeme elől, aki láthatja a manipuláció tényét, de a szöveget igy egybeolvasva mégis érzi, hogy nem teljes a történet annak ellenére, hogy a mondatok nyelvtanilag nagyon is tökéletesek.
A kép a háttérben jól erősiti a mondanivalót, a történeteket elolvasva garantáltan értjük majd a mondanivalót. S noha a gazdagok a biróságon is jól járnak sztereotipia óriási közhely, azért igy vizualizálva, pláne egy művészeti központban hajlamosak vagyunk egyetérteni vele...

2019. május 22., szerda

Gina Beavers a Moma Ps1-ben

Miután az előző bejegyzésekben jól megorroltam a Momára, elárulhatom, hogy a Moma PS1 vette át a Moma szerepét. A Long Islanden, de azért viszonylag gyors metrózási távolságra lévő intézmény, ami egy volt iskolában működik, teljesen jól hozza a kortárs művészetet. Régi gyárépület jellegű épülete elég indusztriális egy kortárs művészeti bemutatóhoz, a kinálat pedig sokszinű és friss. Összességében 4 emeleten terpeszkednek a kiállitások, a hely óriási, bár el nem tudom képzelni, hogy télen fűtik a teret, szerencsére én májusban mentem.
Gina Beavers anyaga eléggé határeset lenne az "igazi" Momában, mivel a nőiséget maximálisan kiemelő képei valójában három dimenziós alkotások. A szempilla vagy az ajak épp annyira emelkedik ki a képsikból, hogy zavarba jöjjünk tőle, hogy ennyire jó festő-e az alkotó, aztán amikor rájövünk a turpisságra, akkor sem haragszunk, csak megfejtettük a látványt. Nem mondanám, hogy nagyon sokfedelű alkotásokról van szó, de annyiból mégis érdekes kisérletek, hogy szépen beleilleszkedik a képsikból kiemelkedő aloktások hosszú sorába. Mondhatnánk úgy is, hogy Gina biztosan áttanulmányozta a művészettörténetet, ez pedig nem éppen rossz ajánlólevél, mégha a téma nem is érné el amúgy az ingerküszöböt...

2019. május 18., szombat

Charles Bukowski verseskötetei

Pár éve már magyarul is olvashatók Bukowski könnyed, tulajdonképpen mindenre és mindenkire magasról tevő lirája. Ezek a Kerouac világát megidéző szövegek egy még nála is jobban nihilista szerző képét mutatják be, aki szinte folyamatosan iszik, nem tartja maga részéről betartandónak sem a törvényeket, sem szabályokat. Mégis, az irásaiban keveredik a műveltség az alpárisággal, és sokszor győz a műveltség, ezért érdemes olvasni.
Azonban most arra lettem figyelmes, hogy az amerikaiak mintha versiróként tartanák számon. Kötetcimei: Love is dog from hell / poems 1974-1977, The roominghouse madrigals, the last night of the earth poems, Slouching toward nirvana (new poems), Sifting trhrough the madness, for the word, the line, the way, The pleasures of the damned, Betting on muse, What matters most is how well you walk trhrough the fire...
Ez legalább 8 verseskötet. Én nem emlékszem, hogy itthon bármi megjelent volna ezek közül.
Bele is olvastam versekbe, és egészen tetszenek. Amit képként kiraktam, az pl. arról szól, hogy a nője fest, de mindig azt mondja, hogy micsoda fájdalom ez, hogy a festmény fájdalom árán készül. Bukowski azt kérdezi erre: de hát miért nem csinálsz valami mást, ha ennyire gyötrelmes a festés? A nő ekkor azzal a nézésével nézte őt, amivel tudatosodott benne, hogy együttlétük egy tragédia. S Mindez 23 sorban...

Brancusi a Momában

Hamarosan bezár a Moma, hogy októberben egy még grandiózusabb épületszárnnyal gazdagodjon. Még több tér lesz, pedig már most is öt emeleten, egy irdatlan L alakú épületben terpeszkedik a múzeum. A világ talán legnagyobb és legkomolyabb gyűjteményét kezelő múzeummal azonban komoly gondjaim vannak.
A Moma kétségkivül túlnőtte magát, és mivel tereibe szeretne minden művész bekerülni, irdatlanul konzervativ kiállitáspolitikát kezdtek el követni. A legfelső emeleten a modern gyűjtemény lakik, Warholtól Ágnes Martinig gyakorlatilag minden mű itt egy nagy felkiáltójel, és persze egyúttal dollármilliók jelét hordozza magán. Ez egy kivételes gyűjtemény, de nagyon nehéz újat mutatni, hiszen az alkotók jópár éve halottak már. Egy emelettel lejjebb most éppen a Moma egyik alapitójának magángyűjteményét láthatjuk, s mivel ő a balettot szerette, hát azt. Ez a kiállitás érthetően fontos a Momának, de nekem, látogatónak egyáltalán nem, és azt se mondanám, hogy a kiállitott képek különösebben érdekesek lennének (persze kapnék a balettrajongóktól, tudom). Egy emelettel lejjebb designkiállitás látható, itt a Fiat 500-tól kezdve a kerti székig sok tárgy látható, de ennek a megközelitése is történelmi, vagyis nagyapám bizonyára könnyes szemekkel jönne ki, de számomra unalmas. Alatta művszet és technológia kiállitás van, ami sajnos fele olyan érdekes sincs, mint a párizsi hasonló tárlat: ezekről a művekről nem a frissesség jut eszembe (kritika később). Van még filmvetités és szoborkiállitás, könyvesbolt és minden más, pl. nagy tömeg is. De számomra a Moma elveszett. Ez a történelmi, már eleve visszatekintő nézet, az egymás lábára taposó tömeg, akik meghatódottan olvassák, hogy fú, Brancusi Párizsban alkotott.. Egyszerűen nem én vagyok a célközönség.
Mi is a bajom ezzel a kiállitással? Túl azon, hogy a Pompidou mellett Brancusinak megnézhető a volt műterme, illetve millió könyv olvasható róla, ezzel a kiállitással konkrétan az a bajom, hogy semmire sem inspirál. A túl nagy, de unalmas térbe bedobták a szobrokat, de semmi leirás, semmi háttérinfó, pedig Brancusiról rengeteg szöveg elérhető. Az volt az érzésem, hogy odahányták a szobrokat, aztán a takaritónőre bizták, hogy rendezze el. És persze az is bajom, hogy nagyon kevés a mű, hogy az alkotó sehol sem jelenik meg, az a bajom, hogy nem rakták bele az energiát. Kipipáltak egy jól hangzó nevet, a látogatók végigszaladtak, most már jöhet a következő.

Photo 541. száma

Átalakult a Photo magazin. Ez a lapon nem igazán látható, de kiszervezték az előfizetést, de a mi a legjobban fáj: a megjelenést erősen lecsökkentették. Máár május van, de ez csak a Photo idei második száma. Arra tudok csak gondolni, hogy drasztikusan megvághatták a szerkesztőség létszámát. Mindez csak azért feltűnő, mert időközben több lap is bővült, nemritkán 130-150-180 oldalasra is hiznak a számok, a Photo viszont marad 100 oldal.
Máskülönben a lap nem változott, csak talán egy kicsit több az ismert név, a biztosan ismert fotós, régebben jóval több izgalmas felfedeznivaló nevet találtam. Ebben a számban viszont láthatóan odafigyeltek azokra a csoportokra, akik amúgy ritkán jelennek meg nyomtatásban. Nem csak a cimlaptémára gondolok, hanem két oldalon számolnak be keritésekre felrakott óriásnyomtatásokról, amik menekülteket ábrázolnak, de szó van bejrúti férfiközösségről, történelmi filmforgatásról, amiben nők a főszereplők csakúgy, mint a rendező. Ezen felül hosszú válogatást közölnek a női esztétikum változásáról történelmi távlatban, sok régi, vagy nagyon régi fotóval.
A lap végén ezúttal elmaradt a Photo parti. Régebben sokszor volt képes beszámoló egy Photo magazin által érintett kiállitásmegnyitóról, vagy akár csak egy beszélgetésről, ezáltal személyesebb is volt a lap. Ezek az anyagok teljesen eltűntek, ettől viszont a lap egy kicsit steril lett, tulajdonképpen készülhetne Helsinkiben ugyanúgy, mint Madridban.

2019. május 17., péntek

Joan Mitchell festményverse a Momában

Pár bejegyzéssel ezelőtt megvallottam, hogy Joan Mitchell tette a legnagyobb hatást rám New York-ban. Erre a Momában bele is futottam egy képébe, méghozzá nem is akármilyenbe: egy versillusztrációba.
Ami tetszik benne: a szinválaszték nagyon hatásos. Elsőre úgy tűnik, hogy csak néhány vonal az egész, de valójában nagyon finom felületi festés is van, és a kék-rózsaszin ellentétbe egy kis sárga is vegyül. Valójában ez egy teljes kompozició, rengeteg részlettel, a vers pedig úgy marad a középpontban, hogy igazából nem is nézünk rá.
Az is tetszik, hogy az illusztráció általában nem a magas művészet sajátja, és noha első pillantásra nem sejlik fel ezen a képen sem a sok részlet, de valójában igen kellemes meglepetésben részesül aki jobban megvizsgálja ezt a képet...

2019. május 15., szerda

Portrék. A new york-i fotóház (Icp) kiállitása

Amikor az Icp (International Center of Photography) átköltözött az 45-ös utcából a Soho-ba, megfigyeltem, hogy a programban is jelentős változás történt. Egyre inkább múzeumként működik az intézmény, s mig Párizsban sikeresen revitalizálták az amúgy is kortárs fotóházat, az Icp egyre általánosabb, visszatekintő, a jelennel már nem foglalkozó helyszin lett. Ettől még persze az iskola része nagyon fontos, és az folyamatosan működik is, az Icp ugyanis rengeteg fotóképzést nyújt, de mégis furcsa, hogy a kiállitásaiban ennyire visszafogott lett. Ez a portrék sorozat jól példázza ezt. Az első képek 1850 körül készültek, és ahogy lépkedek egyre beljebb a kiállitáson, csak nem akarnak jönni a friss képek.
Végül elfogadom, hogy ez nem egy friss anyag, és a portrékra koncentrálva felidézem portréemlékeimet. Megdöbbentő, hogy mennyire fontos az, hogy miközben az emberek külseje azért elég keveset mond a belső értékekről, mégis mennyire személyes és fontos forrása a portré egy személyiségnek. A kiállitás nem ideologizál vagy szépit: ha konkrét háborús kép nagyon kevés is van, azért nem mutatja, hogy bármikor a történelemben nagyon könnyű lett volna élni. A portrék egyaránt szólnak az utókornak, hogy milyen körülmények között kellett létezni, de ugyanúgy a kortársaknak is, hogy lám, én büszkén állom a csapásokat, és soha ki nem fogynak az energiáim.
A portré az egyik legérdekesebb műfaj, de egyúttal arra is emlékeztet, hogy akikről készitjük, azok már sosem lesznek ugyanolyanok, mint a képen.

Könyvajánló: Oravecz Gergely: Minden belefér

Ez egy képregény, és azért irok róla, mert Gergő előző képregénye, a Blossza igen érdekesre sikerült. Azt a könyvet én egy csúcspontnak tartom. Egyrészt nagyon személyes, humoros, de nincs elszállva magától, ellenkezőleg, pont hogy folyamatosan alulértékeli magát, megkérdőjelezi az eredményeit, és ez a fanyar irónia üditő kivétel a magamutogató Mr. és Mrs Tökéletesek korában.
Nem csoda, hogy nagy várakozásokkal tekintettem a folytatás elé, és szerintem nem voltam ezzel együdül. Ehhez képest a következő könyvre 9 évet kellett várni. 9 évet!
Te jó ég! 9 év! Vannak szerzők, akiknek nem is tartott ennyi ideig a teljes életművük...Na mindegy, elkészült a mű, csakhogy... Ez csupán egy válogatás a 9 év terméséből, nem új mű. Úgy értem, Gergő fogta a 9 év alatt készült rajzait, egy picit hozzárajzolt, és ez alkotja a könyvet. Nyoma sincs benne egységességnek vagy bármiféle összetartó gondolati ivnek. És mindössze 90 oldal...És valójában egyetlen új anyagot tartalmaz, noha szinte azért az egy képregényért is érdemes megvenni a könyvet. A kötet első képregénye áttekinti Gergő szellemi utazását, ezúttal is öniróniáva, humorral, végtelenül érzékenyen. Na ilyenből kellett volna vagy 200 oldalnyi, és akkor most dicshimnuszokat zengenék. Ahelyett van ez a 10 oldal, meg utána még 3-4 érdekes anyag, a többi nem olyan nagy szám. Elolvasható, de nem kiemelkedő. Ez mindössze 90 oldalon.
Attól tartok, a munka nem megspórolható. A tehetség önmagában kevés.

Joan Mitchell a David Zwirner galériában New Yorkban

New York Chealsea része a legismertebb galériás környék, nagyjából a 19. utcától a 25-ig rengeteg galéria torlódik egymásra. A legismertebb közülük a Gagosian, de lényegében minden nagy itt van (itt is van). Közülük a David Zwirner egyre nevesebb, egyre elismertebb. Ilyenkor természetesen a szokásos ügymenet következik: először kibővitik a galériát, aztán létrehoznak egy private sales helyet, ahová csak a gazdag gyűjtők léphetnek be, könyvesbolt nyilik, egyre jobban odafigyelnek a könyv és katalóguskiadásra...Ezeken a David Zwirner mind túlvan, hamarosan az egyik könyvükről is mesélek. De most itt van Joan Mitchell.
Őt egy amerikainak igazán nem kell bemutatni, elég annyit mondani, hogy Pollock kortársa, és ugyanúgy absztrakt képeket alkotott. Bólintás, mehetünk tovább. Én viszont a Momában láttam először képét, és őszintén szólva nem nagyon tetszett. Aztán találkoztam a képeivel többször, és mindig elkönyveltem, hogy nem rossz, de azért sokszor egy kicsit túlhúzta, amolyan Twombly-san (de ezt csak magunk között, amúgy elhatárolódom magamtól). Twombly és Motherwell között félúton. Talán.
Ez a kiállitás viszont végleg meggyőzött arról, hogy nagyon érdekes festő ő, csak a gesztusai elsőre - felületes szemlélődőként - hasonlit Pollockra, meg persze még pár másik festőre. De közelről nézve a képeit, már egészen más tűnik fel. Elsőre a nagyszerű arányérzék, másodjára a szinintelligencia, az arányok, és végül, amit eddig biztosan nem irtam volna le vele kapcsolatban: a harmónia. A képeinek pont az volt a lényegük számomra, hogy feszültséget hordoztak, de most -biztos én öregszem - már nagyon is belelátom a harmóniát. Vagy csak nem forditottam eddig elég figyelmet a képeinek? Számomra ez a kiállitás bennevan a top3 new york-i élményemben. Nagyon erős kiálllitás, valahogy meg kéne oldani, hogy mindenki láthassa...

2019. május 13., hétfő

Filmkritika: Ruben Brandt

Mostanában nemigen jutok el moziba, ezért nagyon vártam ezt a dvd megjelenést. És hogy nem csak én, azt jelzi, hogy nem is sikerült az első boltban megvennem a lemezt, ami azért nem gyakran fordul elő egy magyar mozival. De a Ruben Brandtnak jó volt a marketingje, jó volt a kritikája, nem csoda, hogy szinte rávetettem magam.
Azt kell mondjam, hogy a film mindazon tulajdonságokkal rendelkezik, ami miatt érdemes megnézni, kivéve egyet. Csodálatos a látvány, látszik rajta, hogy erősen átgondolták, aprólékos a kidolgozás, a szereplők jól kidolgozottak, és a látványuk már önmagában is érdekes, folyamatos a feszültség, a történetvezetés..Csodás.
Mindezt azonban tönkreteszi egy aprócska dolog, mégpedig az, hogy a történetet nagyon elszúrták. Egészen pontosan alárendelték a látványnak. A rendező szerintem beleszerelmesedett a szereplőibe, a látványba, a valóban csodálatosan megrajzolt világba, és már nem maradt ideje arra, hogy a történettel is foglalkozzon. Igy viszont az a furcsa helyzet állt elő, hogy a film elvileg a vájtfülü művészetszeretőknek szól, de ők azonnal felszisszennek, amikor megtudják a film háttértörténetét. Eleinte a film meglehetősen valósághűnek mutatja magát - persze egy képregényhez képest - de aztán egymás után érkeznek a hihetetlenebbnél hihetetlenebb jelenetek. És a főhős motivációja egészen gyatra. Ezt a háttértörténetet már egy gimnazista se hinné el, nemhogy egy művészetismerő. A szereplők motivációja szintén gagyi, jobban átgondolva a szereplők egészen biztosan nem azt tennék, amit a filmen látunk.
Nem akarom lelőni a történetet, de nagy kár érte. Annyira csodálatos az animációk, a szereplők, a kidolgozottság, minden, és akkor egy ennyire gagyi történettel próbálják kiszúrni a szemünket! El kellett volna dönteni, hogy értelmiséginek készitik-e a filmet. Ha igen, egy titkot megsúgok: nem a Blikkben kell keresni a gondolatiságot. Jaj de kár ezért a filmért, annyira tudnám ajánlani, de nem teszem.

2019. május 12., vasárnap

Könyvajánló: Will Elsworth-Jones: Banksy Az ember a fal mögött

A helyzet az, hogy csúnyán lemaradtam annak idején Banksy-ról éppúgy, mint Jr-ról és a többi fenegyerekről, ezért ezzel a könyvvel igyekeztem csillapitani az éhségemet. S nemcsak azt sikerült, hanem izelitőt kaptam az angol újságirás gyökereiből is, amiért külön hálával tartozom. Ez a könyv olvasmányos, könnyed, de informativ, kis túlzással tankönyvként is használható lenne, mégis élvezet olvasni.
Aki nem ismerné, Banksy egy bristoli graffitis, aki időközben világhirű lett a jellegzetes graffitijeivel. Eközben azonban végig megőrizte inkognitóját, igy jelenleg senki sem tudja, ki lehet ő, ami elég nagy pofon a modern művészetnek, ami természetesen alkotófüggő. Vagyis általában a művész van a központban, de ezúttal nem, mert nem tudhatunk meg róla semmit. Ez a titokzatosság lett a névjegye, és bár semmi értelme, mégiscsak unikális.
Hogyan lett ő ennyire hires? Természetesen attól, hogy a képei kiemelkedtek a mezőnyből. Nem feltétlenül minőségben, egyszerűen csak populárisabb, könnyen befogadható, mi több, humoros volt. A humor fontos szempont, enélkül nemigen lett volna esélye a mezőnyben.
Szóval egy kis illegális graffitis volt, de annyira befutott, hogy egy idő után mindenki az ő képeit akarta megvenni, megszerezni..Miközben őt ez pont nem érdekelte. De a hirnevet kihasználta. A könyv bemutatja az élettörténetét, s milyen vicces, hogy mindezt anélkül, hogy valaha találkozott volna Banksyvel. Ez egyáltalán nem zavaró, mert az iró jobban ismeri az alanyát, mint az alany magát. Rengeteg információt hoz, olyanokkal beszél, akik bizonyithatóan közel állnak vagy álltak hozzá. Lenyűgöző a történet, és mivel meglehetősen unikális, ajánlom mindenkinek, hiszen nem mostanában fog megtörténni, hogy egy grafitis világhirű lesz...

Képregényfesztivál

A képregények érdekes határterületen helyezkednek el a művészetekben. Mig a franciáknál teljesen egyenrangú egy regénnyel, nálunk finoman szólva nem ez a helyzet. Talán azért sem, mert azok a könyvek, amiket afranciáknál olvasok, és amikről itt a blogon is olvashattok, nem jelennek meg nálunk, igy esély sincs arra, hogy a képregényt ne a supermannel, esetleg a Hahotával azonositsák.
Na ezért jó ez a fesztivál. Mert ugyan jelen van a Superman is, de a hangsúly azért a saját történeteken, azokon az alkotókon van, akik önálló történeteket irnak, általában a saját életükről. Ilyenből is szerepelt jópár a Dürer kertben.
Ezzel együtt a rendezvény azért megmaradt a haveri barangolós alapokon, vagyis nem vitték túlzásba a szervezők a különprogramokat. Volt dedikálás, csere, előadás, de azért az emberek többsége a standok körül portyázott. Én is összeszedtem jópár könyvet, ezekről hamarosan beszámolok..

2019. május 11., szombat

A művészeti vásár előtt eladott képek számitanak

Én művészetszerető ember vagyok, nem vagyok gyűjtő. De néha érteni vélem a gyűjtői rajongást is, amikor valaki úgy érzi, egy bizonyos képet neki mindenképpen meg kell szereznie, akár 160 millió dolláros áron is. Szerencsére ha ilyen érzések gyötörnének, akkor előbb festeném meg én azt a vágyott képet, mintsem licitálnék egy aukción. Azért művészettörténetből jópár esetet tudunk sorolni, amikor hisztéria alakult ki egy kép iránt. De mire véljem ezt a cimlapot, ami a Frieze művészeti vásáron jött szembe?
Advance sales are the new normal - vagyis előzetes, előre eladás az új normális. Gyorsan megkérdeztem new york-i galériás ismerőseimet, hogy ezt akkor úgy kell értenem, hogy az igazán menők még a vásár előtt eladják a még ki se rakott képeiket? De hisz ezt hivják vip napnak - kérdeztem őket, de lehurrogtak. Nem, ezt azt jelenti, hogy bizonyos művészek felé akkora tolongás van, hogy a gyűjtők csak várólistára kerülhetnek, és ott kell várniuk, hogy végre sorra kerüljenek. Nemhogy nem vásárolhatsz, de csak az igazán nagykutyák szerezhetnek meg bizonyos művészektől képet. Korábban mondjuk ilyen volt Banksy, Damien Hirst, Gerhard Richter...
Nevezhetjük ezt kapitalizmus 2.0-nak is. Miután minden eladó, sőt, a művészek ahelyett, hogy a lelkük kipárolgásából desztillált harmattal festenének, arra törekszenek, hogy mindenki tőlük akarjon venni. Néhányan, de ez tényleg pár ember, akkora sztár lesz, hogy nincs is annyi képe, amennyit el tudna adni, na őt megrohamozzák a gyűjtők, és ő meg sorra lepattintja az embereket..
Értem, hogy New York a pénzről szól, de ez kicsit kemény azért. Hány ilyen nagymenő művész lehet? Talán 5. És hány művész van? 10 millió? Ez aztán a demokrácia, csak a hypeolt művészek lehetnek még ismertebbek...

2019. május 10., péntek

A busz a Frieze art fair-en

Az idei Frieze legnagyobb dobása számomra egy busz volt. De nem akármilyen busz! Egy mindenféle plüssel, paplannal kidekorált busz, amiben belül mesteien kifaragott utasokkal lehetett találkozni.
Volt olvasó utas éppúgy, mint hátraforduló gyerek, bombanő és kiégettt művész egyaránt. Az utasok karikatúrák, de annyira finoman kidolgozottak és annyira viccesek, hogy muszáj fetrengeni a röhögéstől. Közben minden négyzetcentiméteren találunk egy részletet, amit muszáj felfedezni, ezért aztán az őrnek kell szólnia, hogy hahó, mások is mennének már pár megállót a járgánnyal. Ez a busz nem illeszkedik semmilyen trendbe, egy átlagos műgyűjtő nem is igen tudja elraktározni, legalábbis  a nappalijában nem, de én a magam részéről szivesen feláldoznám a garázsomat...

2019. május 8., szerda

Reigl Judit a Várkert bazár kávézójában

Válogatás a Makláry gyűjteményből alcimet viseli a kiállitás, lévén ő volt az, aki visszahozta itthon a köztudatba a festőnőt. De mi a túró ez a Várkert Bazáros helyszin? Hát persze, a Ludwigban már volt életmű kiállitás, ez meg nem az. Az a történet, hogy a Várkert bazár felújitásakor a régi vizgépházat is felújitották, de nem tudták, mi legyen ott. Kávézót, szükségtelenül puccos kávézót nyitottak, de azért kicsit snassz lett volna, ha csak egy kávézó van ott, ezért valaki kitalálta, hogy vigyenek kiállitást oda is. No de a tér nem igazán alkalmas erre - vetették fel, de hiába, mert amit egyszer eldöntöttek, az el lett döntve. Ezért is ingyenes ez a kiállitás: ezért nem hiszem, hogy bárki fizetne. Először is: a kávézó lóbetűkkel hirdeti magát, a kiállitás egy szemérmes papirfecnin mutatja, hogy a bejárat a pincében van. A pince viszont - mily meglepő, nem egészen kiállitási célra készült. Ezért apró képeket, fotókat, rajzokat raktak oda, amivel nincs is baj, egyfajta bevezető lehet. Csakhogy megérkezünk egy nagyobb térbe, és ott sajnos elakad a kiállitás.
Egész pontosan egy André Breton levelet látunk plakátméretben, körülötte pedig a nagy semmit. A másik oldalon is a nagy semmi látható, meg a plakátnak a magyar forditása. Ami egyébként egy magánlevél.
Mi történhetett? Sajnos kiderült, hogy mégsem elég nagy a Makláry gyűjtemény ahhoz, hogy egy ekkora teret belakjon képekkel, de valamit azért akartak kirakni, mégiscsak kiállitás van...Ez elég gagyi, és feltünő is.
De az igazi bajom nem is ez. Nem várom én el Maklárytól, hogy millió képe legyen Reigl Judittól, hiszen ami van, az is épp elég sok egy magángyűjteménybe. Viszont ez a - kiállitásnak azért nem nevezném- bemutató egyáltalán nem mutatja meg a festőnő képi világát. Egy-két pillanatban azt hisszük, hogy mintha, de annyira kevés a kép és annyira sok a maszlag, zegzugos a tér, hogy az egész értelmezhetetlen.

2019. május 7., kedd

Az Alex Katz absztrakt

Skandallum, őrület, köpönyegforgatás: Alex Katz, aki egy hires portréfestő, egyszercsak a new york-i Frieze-en bemutat egy absztrakt művet. Szóhoz sem jutok.
Hiszen portréit mindig is csodáltam, erre itt ez a...Háromszor hét méteres kép. Szóval véletlennek azért nem nevezném.
Tulajdonképpen azon filozofálok, hogy teljesen felesleges bárkitől bármit megjegyezni, hiszen úgyis tudnak mutatni olyat, amit nem várnánk. Hiszen Alex Katz mellképfestő: mégcsak egész alakos képe is nagyon kevés van, annyira nem variál semmit. És akkor ez..

2019. május 6., hétfő

Frieze Art fair 1.

Őrületes New York hét jön, Frieze-el, Momával és mindennel, ami csak szem-szájnak ingere. New York sok szempontból a világ közepe, és persze erre szépen rá is játszanak: május első hétvégéjén nem kevesebb, mint 8 művészeti vásár nyilt meg egymás mellett.
A Frieze-en jelen vannak a legnagyobb galériák, a kinálat összességében éppolyan elképesztő, mint egy hasonló vásáron bárhol a világban.
Ami feltűnt, az a portré és az emberábrázolás teljes hiánya. Mintha hirtelen mindenki a személyiségi jogokhoz kapna, szinte mindenhol absztrakt műveket találtam, még olyan festőktől is, mint Alex Katz, aki pedig épp a portréiról hires. Sárga-zöld képe számomra a festő egészen más oldalát mutatta meg, mint amit eddig ismertem. Az a néhány portré, ami viszont kikerült, rögtön a középpontba is került. Az absztrakt anyag ugyanis rettentően hullámzó volt. Volt Sam Francis és Motherwell, akik a többmilliós kategóriában indultak, és nagyon sok olyan kép is volt, ami szerintem nem volt oda illő. No persze ezt minden vásáron érzem, nem újdonság.
A vásár maga egy egészen zöld szigeten van a belvárostól nem túl messze, de azért éppen elég távol ahhoz, hogy a kiutat is egyfajta kirándulásnak érezzük. Ez az elszigeteltség segit a hangulat megteremtésében és a ráhangolódásban egyaránt. Amire aztán szükség is van, mert az alkotások többsége figyelmet kér a nézőtől - amit aztán nem feltétlenül kap meg. Többezer kép egyetlen délutánra - ez bizony nem éppen látogatóbarát...