2016. január 29., péntek

Anselm Kiefer a párizsi Pompidou-ban

Egy újabb érdekes kiállitás, amit most nem fogok látni. Az amúgy áprilisig nyitva tartó tárlaton az ismert német festőt mutatják be. Az utóbbi néhány évben látszólag a Pompidou is kicsit leeresztett, a nagy sikerű Dali kiállitás persze megismételhetetlen, de akárhogy vesszük, már Hantai Simon is ismeretlen volt ezen a szinten, Wifredo Lam pedig pláne, a közös bennük persze a francai hátország. Ilyen szempontból Anselm Kiefer sem kivétel, már 8 éve él a Pompidou közelében, hiába született Németországban.
Én azt szoktam mondani, bár lehet, hogy nincs igazam, hogy Anselm Kiefer az emberábrázolás Pollockja, ugyanis a képein az ember általában kicsiny és majdhogynem jelentéktelen, ami viszont körbeveszi, az lehetne akár Pollock továbbfejlesztése is. A megfolyások és absztrakciók jelenléte amúgy is kedvelt eszköze a kor festőinek.
Most nem fogok úgy tenni, mintha minden képét ismerném. Tavaly novemberben szemeztem már a kötettel, de végül nem hoztam el. Talán majd legközelebb. Talán. Csak egy kicsit izgulok hogy mikor lesz az a legközelebb, talán nem 50 év múlva...


2016. január 26., kedd

A múlt szabadsága. Kiállitási katalógus Alföldi Róbert kiállitásához

Valakinek egyszer el kellene végeznie a munkát - gondoltam, amikor megjelent Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák könyve a rendszerváltás előtti magyar fotóról. Félreértés ne essék: a könyv fantasztikus, 400 oldal, belesűritettek mindent, amit csak birtak, és remekül bemutat valamit abból a világból. Az emberben szinte ott az öröm, hogy jaj de jó, hamarosan akkor biztosan kijönnek majd a hiánypótló életműkötetek is, és kiegészitik a képet.
Nem jöttek.
Egyáltalán nem tudom, mekkora siker volt az a könyv, de hogy stilszerűen szólva underground körökben az volt, az biztos. Nálam is. Sőt, csak második pillantásra veszi észre az ember, hogy mennyire hiányoznak az egyes művészeket bemutató összefoglalók. Mennyit beszél a könyv Kerekes Gáborról, de ha bárki bemegy egy könyvesboltba, róla könyvet nem vehet. Hajas Tibor irásairól jelent meg kötet, sajnos egyetlen kép nélkül. Erdély Miklósról semmi, nem folytatom. Még Tót Endréről van a legtöbb anyag, igaz a Modemnek köszönhetően, akik jó vastag katalógust adtak ki róla.
És hogy ez miért fáj? Azért, mert így Alföldi gyüjteménye is kicsit lóg a levegőben. Támaszkodik persze Szilágyi Sándorra, de nyilván, mivel minden gyűjtemény, ez is szubjektiv. Emberábrázolás, ez az Alföldi anyag főmotivuma, ami elég jól lefedi a többség munkásságát. De csak nagyjából. Tót Endrét biztos hogy nem, Perneczkyt sem, Kerekest meg aztán pláne- nála az emberábrázolás a kisebb rész.
Fanyalgok, de én sem tudok jobbat. Nem Alföldi tehet arról, hogy ez az ország nem becsüli meg a fotósait. Amikor Kincses Károly előadása arról kell szóljon, hogy Robert Capa emléktábláját levették a szülőházáról, mert nem fizették ki a nemtudoménmilyen hirdetési pénzt, hát azt kell mondjam, ez röhejes. És Alföldi azért mégis összegyűjtött 500 képet, ami nem kevés, nagyon nem az. Ez már külföldön is komoly gyűjtemény. És abban is biztos vagyok, hogy a katalógust is ő finanszirozta, hiszen a Mai Manó már évek óta nem ad ki semmit, a kiállitásairól még a semminél is kevesebbet. És a könyv igényes lett, és minőségi, bárki örömmel fogja feltenni a polcára. Én is.
Ennyit mondhatunk most.

2016. január 24., vasárnap

Alföldi Róbert gyűjteménye a Mai Manó házban

Előrebocsátom, hogy ez egy csillagos ötös kiállitás és mindenkinek kötelező megnéznie. Uff.
Most már beszélgethetünk.
Mit tudunk a rendszerváltás előtti magyar fotóról? Azt, hogy ez egy érdekes valami lehet, számomra Tót Endre képei árulták el (meg persze a könyve). Aki persze nem is igazán fotós, de ettől válik még érdekesebbé a dolog. A fotót használók  nem művészetként, hanem főleg dokumentációnak tekintették a fotót. Később viszont kiderült, hogy ez a dokumentáció mégsem esetleges kattintgatás, hanem művészet. Ha most fel kéne mondanom a korszak alkotóit, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Perneczky Géza jutna eszembe, a Balatonboglári kápolnatárlat. Szilágyi Sándor könyve után, aminek cime Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben, már egy egész más kép áll előttünk, főszerepben Kerekes Gáborral, Szilágyi Lenkével. Ez egy 400 oldalas Biblia, amiből széles kapun keresztül láthatunk rá a korszakra, és nem hittem, hogy van még tovább. Erre itt ez a kiállitás, ami az egészet még kontextusba is helyezi. Őrület.
Jól irja Szilágyi Sándor a katalógus (merthogy az is van) előszavában: a legfontosabb ebben az anyagban, hogy létezik. Galériák, múzeumok, alapitványok nem kapkodtak az anyag után, habár eszembe jut a Missionart és Ujj Zsuzsi tárlata, Felugó anyaga, de az biztos, hogy nem siettek megmenteni ezeket a kincseket. Érdekes, hogy pont Alföldi tette meg.
Ha feltenném azt az egyszerű kérdést, hogy miért egy magánembernek kell megmentenie a rendszerváltás előtti fotóművészetet, akkor belemehetnénk abba a kérdésbe, hogy minek van fotószövetség, minek van mng, műcsarnok, mma...Ezeket most hagyjuk, mert mindenki tudja a választ. Ami viszont előretekintés a jövőbe, az talán még szomorúbb. Mivel a művészet mára kiszorult a múzeumokból, ezért 50 év múlva a maiak képeit ugyanigy fogja megmenteni valaki, aki felvállalja majd. Készül majd egy hasonló kiállitás bizonyára..
Számomra amúgy Hajas Tibor képei voltak a legnagyobb hatással rám annak ellenére, hogy az életrajzi könyvét már olvastam és pár képét ismertem is. Vigyázat, szókimondó szövegek és képek, és duplán vigyázat, mert gondolatokat tartalmaznak..Fogyasztásuk csak kellő körültekintés után lehetséges.
Külön röhögök egyes emberek humorán. A bemutatkozó kép pl. rögtön a tűrt, tiltott, támogatott cimet viseli, és az én értelmezésemben a fehér lepellel eltakart férfi nemi szerv a tiltott, a hátsó, aminél a cérna szintén egy t betűt formál, támogatott. Vagyis a hátsóból kijövő dolgok támogatottak, az előlről jövők meg tiltottak..
Feltűnő még, hogy ezúttal hiányoznak a műkereskedelemben amúgy elvárt sorszámozások, sorozatmegjelölések. Ennek két lehetséges magyarázata van: egyrészt akkoriban nem tudták, mit jelent egy limitált kiadás, másrészt, és talán ez a fontosabb, ezek az egyetlen fennmaradt példányok. Mert ne felejtsük, hogy annak idején ezek nem jelentek meg sehol, nem vásárolták meg őket, nem kerültek múzeumba. Hááát, én egy halk köszönömöt elmondanék a gyűjtőnek, aki ezt kibányázta nekünk.


2016. január 19., kedd

Most már Orwell-t mondok

Legyen annyi ez a bejegyzés, hogy iderakok egy linket egy fontos témáról? http://tranzitblog.hu/mit-tegyunk-de-tenyleg/
A helyzet a következő: ebben az országban úgy alakult, hogy az állam nagyon sok független szinházat, művészeti intézményt, újságot, néha még galériát is támogat azért, mert a sokszinűség érték, és ezek a szervezetek a támogatás mértékénél általában jóval többet tesznek a társadalomért, van aki forintosithatóan is, hisz mondjuk a Krétakör, a Szputnyik külföldön is sok előadást tudott létrehozni, amiből kitermelték a támogatás mértékét. Mások egyszerűen csak olyan értéket, művészetet, újságot stb teremtettek, ami az egész társadalomnak hasznos - hú de nagy szavak. A lényeg, hogy az egyes embereknek nem kellett közvetlenül megfizetni egy festőt, egy újságirót, netán irót, mert az állam fizetett valamennyit, amiből fenn tudták tartani ezeket.
Ezt a rendszert sok éven át egy NKA nevű intézményen keresztül végezték. Érdekes módon nagyon sokáig nem volt az se baj, ha a támogatott szervezet mondjuk épphogy ellentétes politikával birt, mint az NKA, és ez igaz volt a szocikra és a jobboldaliakra is. Működött ahogy működött, sokszor sokan vitáztak róla, elfolytak pénzek, nem volt hatékony. De.
Idén azt találták ki, hogy ha már úgyis itt van az mma, magyar mozgalmi akadémia, ja nem, művészeti, szóval ez a senki által meg nem választott, amúgy is irdatlan ökörségeket beszélő szervezet vegye át az NKA fölötti hatalmat. Namost, az mma-t nemhogy mindenki utálja, de oka is van rá, hiszen a szervezet soha nem látott embereknek itél magas ingyenpénzt, mindenféle teljesitmény nélkül, akkor, ha a támogatott azt mondja, hogy ő márpedig mélymagyar, és csakis a magyarság. Semmi bajom ezzel, sőt én is magyarnak tartom magam, de a művészetben ez a belemagyarázós dolog egyszerűen nem működik. Azazhogy vagy természetes, mint mondjuk Korniss Péternek, aki Erdélyről anélkül fotózott csodálatos képeket, hogy amúgy mélymagyarnak vallaná magát, teljesen természetes, hogy egyébként a művészi képességei ennek az országnak a javára válnak. Viszont aki azt mondja, hogy ő aztán nagyon magyar, az általában azt leplezi, hogy bármi más mondandója lenne. Épp ezért ciki, ha valaki annyira mélymagyarozik, mint az mma.
Namost. A probléma az, hogy az mma láthatóan mindenkit el akar taposni, aki nem mélymagyar. Csakhogy az NKA támogatás eddig nem erről szólt. Egy Krétakör éppenhogy birálja az országot, de nem öncélúan, hanem szembesit rossz dolgokkal, merthogy ez a szinház dolga (is). Az FKSE (fiatal képzőművészek) szintén nem mélymagyar, és még ezermillió olyan szervezet van, akik nem az mma szerint határozzák meg magukat. Számukra most két választás van:1. nem pályáznak az NKA-hoz, nem kapnak pénzt, bajban vannak 2. pályáznak, de akkor pitizni kell, bele kell irni a pályázatba, hogy mélymagyar vagyok, mégha nem is. Igazi 22-es csapdája, nemigaz? Hiszen ha egy nyilvánvalóan nem mélymagyar szervezet elkezd a pályázatában mélymagyarozni, akkor az hiteltelen. De ha nem kapnak pénzt, akkor attól magyarabbak lesznek.
Persze lehet azt mondani, hogy hagyjuk az egészet, ne adjunk pénzt senkinek. Számomra még ez is oké lenne, egy feltétellel. Az mma-nak sem. Minden más esetben nagyon szűklátókörű dolog megfosztani a normális szervezeteket a pénztől, amit eddig kaptak. Azért, hogy szolgáljanak.

2016. január 17., vasárnap

Kovács Izsák festő Párizsban

Egy újabb párizsi magyar a kifogyhatatlannak látszó emigrációból. 1936-ban született, és 56-ban ment ki. Viszonylag részletesebb életrajzot szedtek össze róla, amiben az látszik, hogy a kinti magyarok segitették kiállitásokkal (vagyis azért állithat ki, mert magyar), de azért később, ha nem is sok, de néhány kiállitást összehozott.
Bár az életrajza több képét cim szerint emliti, én összesen 1 képét találtam meg, ami egy nonfigurativ, talán Rozsda Endréhez közel álló kép.
1982-ben kiállitott a Műcsarnokban a külföldön élő magyar származású művészek bemutatóján.
Úgy tűnik, a Képzőművészeti Alap vett tőle portrét még emigrációja előtt. Valahol porosodik az a kép, nyilván senki sem tudja ma már, hogy hol.
Mit lehetne még irni róla?

2016. január 14., csütörtök

Capa és a mexikói bőrönd az Osa archivumban

Közröhej. Ennek a kiállitásnak minimum a Ludwigban kellett volna lennie, ha nem a Szépművészetiben (ja bocs, bezárták), Nemzeti Galériában, Műcsarnokban, bárhol, de nem az Arany János utca 32-ben.
Ez olyan, mintha az Artmarketet egy fészerben tartanák Rákosszentmihályon, vagy mintha Putyin látogatására Vecsés-alsón került volna sor. Ciki. Pláne azután, hogy New York-ban az Icp-ben (fotóház, mint a Mai Manó, csak milliószor profibb) jött ki az anyag, és mindenhol máshol is abszolút főhelyen.
Az Osa amúgy egy független dokumentációs központ, jobb helyen ezt sem feltétlenül egy ilyen szervezet viszi, de hála az égnek, hogy legalább ők vannak. Ha ugyanis megkérdezném valahol, hogy mondjuk Hajas Tibor anyagait hol lehet látni, akkor tudjuk a választ: sehol.
Magáról a kiállitott anyagról már nincs túl sok mondanivalóm. Megirtam többször is, több helyen is láttam az anyagot, többek között New York-ban és Barcelonában is. Azt kell mondjam, hogy kötelező olvasmánnyá tenném, de legalábbis felhivnám a figyelmet rá jobban. Többek között azért is, mert az eredeti negativokról készült kontaktok is láthatók, nem csak a kiállitott képek. Ez azt jelenti, hogy nincs mellébeszélés, minden képet látunk, amit a fotós ellőtt, és nagyban pedig a kiválasztottakat. Lehet képelemzést tartani, miért pont az a kép lett a befutó, mi történt körülötte, miért akkor kattintott a fotós, satöbbi. És ez tényleg azon ritka esetek közé tartozik, amikor valóban azt látjuk, amit mondjuk Barcelonában látnak az emberek, amire amúgy semmi esélyünk sincs.
Tempósan csúszik lefelé a hazai "hivatalos" művészeti élet. Olyanra pl. nagyon régről emlékszem, hogy egy Ludwig múzeumban egyáltalán semmilyen kiállitás ne legyen - lehet ellenőrizni a weboldalon. Mindössze a Ludwig gyűjtemény nézhető, ami évek óta ugyanaz, és már ezerszer látható volt. Egyre több a lakásgaléria, mert azok, akik mondjuk a Műcsarnokban állitanának ki, ha lenne ott értelmes program, azok most a galériákba húzódtak vissza. Ettől viszont a galériákban esélytelen új, fiatal művészeket látni, ők tehát hátrébb szorultak. És azt is látom, hogy immár nagy öregeknek sem ciki művelődési házakban kiállitást tartani, ami eddig azért rangon aluli volt. Hogy mi következik ebből, azt jól tudjuk. Az átlagember egyáltalán nem érdeklődik semmilyen kiállitás iránt, hisz nincs semmi, ami az ő szemszögével belátható lenne. Ne gondoljuk már, hogy a Ludwig gyűjteményt tizedszerre is meg fogja nézni, vagy a Műcsarnokba megy érdektelen embereket nézni..Irhatnám lelkesitően, hogy utolsó pillanatban vagyunk, de nem. Utolsó utániban, itt már nincs semmi látnivaló, tessék továbbfáradni Londonba. Ott még a munkáért is több pénzt adnak...


2016. január 10., vasárnap

A Douglas Copeland jelenség

A napokban azon filozofáltam, hogy mi lett volna, ha már több generáció óta érdekelte volna a családomat a művészet. Rippl-Rónainak pl. dokumentált elképedése, hogy amikor hazajött Kaposvárra, valamelyik ismerősének megmutatott egy egyhetes párizsi művészeti lapból egy cikket, majd előzékenyen elkezdte leforditani, de az illető legyintett: már olvastam. Abban az időben sokat járatták a párizsi lapokat, különben ez Hollandiában is vicces volt, amikor az egyik hercegnő világvégi kastályában jártam, ott is párizsi divatlapokkal mutatták be azt, hogy a holland hölgyemény követte a divatot. Az én családomban ez nem volt divat, apámnak igen kiterjedt gyűjteménye van, de abban nagyon kevés a művészeti témájú könyv, ez persze érthető is. És bármennyire is nem vág témába, nem tudom nem bevágni ezt a cikket: http://totalcar.hu/belsoseg/2016/01/10/most_akkor_egy_kis_kultura/
Nálunk persze nemigen divat nemhogy régi autót, de régi művészeti könyveket, sőt egyáltalán könyveket gyűjteni, és ha divat is lenne, egy Jókai összessel nem érezném magam jobban. Csakhogy menjünk előre az időben 50 évet. Mit fogok én odaadni a gyerekeimnek? Hát ezt: http://ekultura.hu/meta/szerzok/cikk/2007-05-01+00%3A00%3A00/douglas-coupland-x-generacio
Douglas Copeland x generáció cimű könyvét. És akkor most állj. Az X generáció egy regény arról, hogy a fogyasztói társadalomból kiábrándult emberek a történetmesélésben találják meg magukat. No de ha ez egy regény, akkor mit keres a blogban? Nem, nem váltok át könyves bloggá, bár néha eszembe jut. Akkor csak az lehetséges, hogy Copeland egyszerre iró és képzőművész. Bingó. Miért, Kassák inkább iró vagy festő? És Hobo költő vagy zenész? Valójában igen nagy hagyománya van annak, hogy egy festő irni kezd (vagy forditva). Most csak egy ismeretlen példa, akiről már irtam is: Mark Rothko. Na ki olvasta művészeti irásait?
Csak a bulvárkedvelők kedvéért hallom meg a kérdést, hogy akkor most irónak jobb vagy festőnek? Á, hagyjuk. Még Brassai-nál is, akit az egész világ fotósnak ismer, ott az az aprócska tény, hogy ő irta a szerintem legjobb, leghitelesebb könyvet Picasso-ról (persze nem olvastam az összes Picasso-ról irt könyvet, csak úgy a felét).
És itt áll meg a tudományom. Copeland ugyanis kiállit Sao Paolo-ban, New York-ban, London-ban meg még valahol. Kanadában valahol felállitották egy szobrát. Én viszont ezt az egyetlen képet láttam tőle. Hogy tetszik-e? Nem. De a galériák, akik együttműködnek vele, nem kis nevek. Talán majd egyszer megtudom hogy is van ez.


2016. január 9., szombat

Jim Dine a kölni Folkwang múzeumban

Ha ez a blog jegyzetfüzet lenne, csak annyit irnék bele: utánanézni ennek a muksónak. Az Artforumban ez a kép fogadott:
Ismerős volt a név, ezért utánanéztem. Ott volt az első pop art kiállitáson, aztán ott volt még az absztrakt expresszionizmusnál is (ami persze előbb volt). Nincs is több kérdésem. A new york-i művészéletet habzsoló festő kipróbálta már magát a szobrászatban és persze a rajz terén is. Akkor miért nem hallottunk róla? Nagyon egyszerű. A művészettörténetet New York-ban irják, de Pestről még Köln is maga a Mars, teljesen kizárt, hogy valaki felfigyeljen rá. Meg aztán ki jegyez meg 100 nevet a Pop artból? Aztán még százat a neorealizmusról, aztán még százat.. A nevet mindenesetre eltároltam, és majd alkalomadtán meg kell néznem a képeit...

2016. január 8., péntek

Az Artlocator magazin

Új művészeti lapot inditani itthon kb. annyira okos ötlet, mint a Dunából inni: éppenséggel túl lehet élni, csak minek. Utoljára a szépreményű és tényleg jobb sorsra érdemes Flash Art bukott meg, önző módon az mma einstandolásával - nyilvánvaló volt, hogy egy ennyire jó lapot máglyán fogják elégetni és tényleg. Maradt azért művészeti lap, az Artmagazin mostanában egyre kevésbé kortárs, inkább az 50-es 60-es éveikbe lépetteknek kinál szinvonalas anyagokat, ott van a Műértő, ami furcsa módon eléggé pénzszagúan közeliti meg a témát, de azért kiváló cikkek is akadnak, és hát az Újművészet, ami az utóbbi években egyre jobb, de azért ritkán érdemes megvenni. Mit keres itt az Artlocator?
Előszöris pénzt. 2400 ft egy lap ára, amire azért már én is felkapom a fejem, egy ezresnél többet ritkán mernek elkérni egy újságért. Másrészt az első belelapozásnál megvan a válasz. A tartalom fele angol, de nem úgy, ahogy nálunk szokták, hogy a teljesen magyar nyelvű lap végére odaraknak angol szöveget kettes betümérettel, hanem itt az angol szöveg ugyanolyan jól olvasható, mint a magyar. Jót tesz az oldalszámnak is a nyelvduplázás, szép vastag számot sikerült kihozni. Aminek persze a fel azonnal átlapozandó, habár a képek szép nagyok és úgy tesznek, mintha miattuk érdemes lenne lapozgatni. Kár, hogy egy szakmai olvasónak hamar feltűnik, hogy a lapozgatáson van a hangsúly, első átlapozásra néhány interjún kivül nincs is semmi, amit olvasni lehetne, ami azért igen messze van a Műértő apróbetűs teli lapjaitól. De persze az Artlocator trendi, meg mittudomén. Valójában csak az akar lenni. Egy valódi művészetértő már az első ötletelésnél szólt volna, hogy őszi divatkollekciót belerakni teljesen értelmetlen egy művészeti lapba. A sok kis szines pedig összességében nekem azt mutatja, hogy a szerkesztők sem tudták mit akarnak irni, mivel akarnak foglalkozni. Kár, mert kisérletnek érdekes a lap, de az ára és a külföldi célközönség miatt számomra érdektelen.

2016. január 5., kedd

The Broad. Új kortárs múzeum Los Angeles-ben

A művészeti központok nagyon lassan változnak. Tetszik vagy nem, New York, London elsőségét nem lehet elvenni. Százezer galéria, még sokkal több intézmény és jelentős tehetős vásárlóréteg gondoskodik arról, hogy mindenki oda vágyjon. És azt is tegyük hozzá, hogy akit egyszer a Tate felkarolt, azt bizony nem lehet figyelmen kivül hagyni.
Másfelől az is régóta téma a nagy intézményekben, hogy a legnagyobb műgyűjtők nemcsak azt szeretnék ma már, hogy a nevük fennmaradjon, mint egy mecénásé, hanem sokszor meg is szeretnék határozni azt, hogy kit emeljenek fel a rivaldafénybe (és még nem is beszéltem arról a paradoxonról, hogy nem a legdrágább kép a legjobb minőségű, bármit is jelentsen a minőség szó itt).
Az utóbbi években Ázsia, azon belül is Kina próbált meg felkapaszkodni a képzeletbeli dobogóra. Apró megjegyzés, hogy Japán ebben a viszonylatban igen erős, de stabil, Kina viszont az utóbbi években kétszámjegyű növekedéssel mutatta, hogy komolyan kell venni, nem véletlen, hogy pl. az aukciósházak is nyitottak ott irodát. De most Kina helyett Los Angeles-be kirándulunk.
Los Angeles-ről nagyon ritkán irok, egyrészt persze, hiszen összesen egyszer voltam ott, jó messze van, másrészt meg azért is, mert ha művészet és Amerika, akkor New York. Kalifornia nem a művészetéről hires, bár sokan választották a klimája miatt, Niki de Saint Phalle, Hockney többek között. Ebbe az állóviznek nevezhető valamibe illeszkedik most bele ez az új múzeum. Hogy miért? Mert az új múzeumot leginkább a pénz nagyságával irták le az újságok. Repkednek a milliárdok, mindenki élteti a Broad házaspárt, akik épitkezéssel szedték meg magukat. Minden remek. Az Artforum művészeti lapban egyenesen egész oldalas hirdetéssel találkozunk:
Tehát a tények. Eli Broad a 70-es években kezdett gyűjteni, kezdetben Modigliani-t, aztán áttért a kortársakra, ami akkor a pop art volt. Mára 2000 darabos gyűjteménye van, és persze minden nagy név megtalálható köztük. Egyszerűen megkerülhetetlenné vált a helyi művészeti életben, mindenki hozzá járkált, aki el szeretett volna adni. Ebből aztán az következik, hogy a milliárdok ezúttal is átalakultak valami mássá: szinte az összes alapitvány, múzeum Broad-nak köszönheti a pénzét, igy aztán nem csoda, ha mára egész Los Angeles hozzá kötődik. Aki nem ad el neki, az nincs is. Ismerős helyzet? És pont L.A-ben alakult ki, mintha csak Pekingben vagy Moszkvában járnánk.
Ime 2016 első szenzációja. A múzeum is az bizonyára, a jelenség pedig egyrészt csodás, hiszen egy óriási kortárs művészeti központ létesült, másrészt érdekes. Más világ az, én mondom..

2016. január 3., vasárnap

Czóbel és Hamvas Béla

Czóbel Béla egy nagyon hires festő, azon kevesek közül, akik Párizsban is karriert csináltak a 2.vh után (tavaly volt kiállitása a Művészetmalomban Szentendrén). Ezen felül ő az egyetlen festőnk, aki elmondhatja magáról, hogy a teleket Párizsban töltötte, kb. 1948-1954-ig biztosan, de még utána is. Amúgy a Nyolcak tagja, Párizsban tanult, és mellesleg Szentendrén bálvány: szinte mindenki mesterének vagy példaképének tartotta, aki akkoriban Szentendrén dolgozott, és nem voltak kevesen. Rengeteg történet van arról, hogy a művészbarátainak újságokat, albumokat hozott Párizsból (az 50-es években, hoppá!), és mindenkivel barátságos volt, mindenkivel jóban volt. A Műértő 2014 szeptemberi számában külön is foglalkozott azzal, hogy a rettegett 50-es években hogyan vitte ki vásznait Párizsba, és egyáltalán, nyilvánvalóan a rendszeren felül állt, hiszen minden évben majdnem az év felét Párizsban töltötte, aztán hazatért, és mintha mi sem történt volna, a Párizsban vett festékeit, vásznait hazahozta, és Szentendrén dolgozott (miközben olyan festéket sehol sem lehetett kapni, megjegyzem a jobbakat ma sem!). Soha senki nem állitotta meg a vámon, nem volt feltűnő, hogy kifelé kb. 60-70 nagyméretű képpel utazik...Meseregény, de igaz. Bárcsak igy bántak volna pl. Kassákkal, akit nem engedtek el a párizsi kiállitására, pedig nagyon megérdemelte volna, és jó propaganda lett volna..
Hamvas cudarabbul járt. Mindenki ismeri a történetet, hogy a nagy gondolkodó raktárosként dolgozott. Sőt, 1948-ban mondvacsinált okokkal kirúgták a könyvtárosi állásából, és onnantól nélkülözött, nem csak anyagilag, de onnantól egyetlen regénye, esszéje nem jelent meg, és tulajdonképpen még ma sincs elismerve, ugyanis átcsúszott az ezoterikus kategóriába (legalábbis a könyvesboltokban biztosan), műveinek jóformán nincs kritikája és ismertetése, nyilván nem kötelező tananyag miközben immár 28 kötetben jelent meg az életműve, ami persze lehet riasztó is, hiszen ennyit elolvasni embertelen munka, pláne úgy, hogy a fő regénye, a Karnevál használati utasitása eleve úgy hangzik: elsőre úgysem érted, olvasd el háromszor, ha még akkor sem érted, akkor majd 20 év múlva megérsz rá..
Tehát kijelenthetjük, hogy nemigen találnánk nagyobb ellentétet ennél a két embernél. És mégis úgy tűnik, hogy életük többször találkozott: az Im Memoriam Hamvas Béla kötetben (2008) Deák Károly úgy emlékszik vissza, hogy Hamvas, miután kitették a könyvtárból, Czóbel szentendrei házában (villájában) lakott, mielőtt Inotára ment az erőműbe dolgozni. Sőt, Hamvas huga egyenesen azt irja, hogy Czóbel téli kiruccanásai miatt kérte meg Hamvast, hogy lakjon ott, hogy más ne költözzön be a nyilvánvalóan látványos villába. Hogyan lehetséges ez?
Ami biztos, hogy Czóbel 1948-ban valóban Párizsban telelt. Egyrészt Párizsban enyhébb a tél, a minusz fokok ritkák, másrészt télen óriási kulturális élet pezseg ott, és mivel Czóbel a képei eladásából élt, ezért jelen kellett lennie. Nyáron viszont kiürül Párizs, a gazdagok a Cote D'Azurre mennek, nem feltűnő, ha Czóbel Szentendrén nyaral. Kézenfekvő a kérdés, hogy megtehette-e Czóbel, hogy Hamvasnak, az éppen kiátkozott embernek adja a házát, és miért pont neki? Hiszen nyilván sorban álltak volna a festők ezért a kegyért. De talán épp ezért. Egy festő talán felhasználta volna a festékeit, vásznait, ez persze feltételezés. Nem találtam a szakirodalomban semmi utalást arra, hogy Czóbel és Hamvas mikor találkoztak és miért. Czóbel 1940-ben jött vissza Szentendrére, Hamvas viszont az Erzsébet Királyné úton lakott. Habár Hamvas Béla huga azt irja, hogy "...sok időt töltött Sári nővéremék kis házában a Kőhegyen", Szentendrén.
A már emlitett Deák Károly azt is irja, hogy a Karnevált, Hamvas fő regényét Szentendrén irta a Czóbel villában. Talán igy is van. Akkor viszont, bár furcsa kimondani, de Hamvas egy olyan mecénásra talált, akinek közvetlenül köszönheti élete főművének megirását. Lehet, hogy titokban Czóbel Hamvas rajongó volt?

2016. január 2., szombat

Maurizio Cattelan és a galeristája

Induljon jól az év, emlékezzünk erre a remek kis mókára. A művész felragasztószalagozza a galeristáját a kiállitása alkalmából.
Köszönjük a Massimo de Carlo galériának.