2019. november 17., vasárnap

David Bailey a Gagosian magazinban

A fotós már 80 éves, és az 1960-as években kezdte a fotózást. Szinte véletlenül kezdett fotózni a Vogue-nak, és igen, akkoriban még nem volt ennyire lehetetlen bekerülni egy ilyen szakmába. Az újságban fesztelenül beszél erről az időszakról, és én őszintén szólva egyáltalán nem csodálkozom, hiszen amig be nem vezették a gépi életrajz ellenőrzést, kivülállóknak is volt esélyük olyan állásokra, amikben megfelelhettek, de nem feltétlenül illettek bele. Aztán később úgyis kiderült, hogy megfeleltek-e.
David kizárólag filmre fotózott, és fotózik most is, de ennél sokkal érdekesebb, hogy a munkastilusa az, hogy fotózás előtt egy órát beszélget a modellel, és csak azután kattint. A valóban fotózással töltött idő nagyon kevés, talán 5-10 perc. Az jutott eszembe a képekről, hogy a filmre fotózásban megvolt az a nagyon jó folyamat, hogy a kontaktképeket, vagyis a negativról készült mérethelyes előhivást nemcsak nézegetni lehetett, hanem rárajzolni, ötletelni vele.

2019. november 16., szombat

Icko Dávid az Isbn galériában

Az Isbn galéria és könyvesbolt elég menő hely a városban, ugyanis a könyvesbolt részben olyan könyveket lehet megszerezni, amit sehol máshol a városban, a galéria rész pedig szintén nem a fősodort célozza. Ráadásul működhet az árukapcsolás, vagyis ha beugrunk a legfrissebb Artmagazinért, vagy épp új kedvencemért, a Negyedért, akkor ott egy mini-kiállitás is, amit meg lehet nézni.
Icko Dávid kiállitása egy pici marsszerű tájat hoz a kiállitótérbe. A kőhalmokon alakok, a leirás szerint bálványok állnak, akik természetesen már elvesztették isteni erejüket - igy a szöveg. Középen egy pók hagyott rózsaszin jeleket. Minél többet nézzük, a minifigurák annál érdekesebbek, a kidolgozásuk elsőrangú, egy jól kidolgozott történetet mesélnek el, igényesek a miniatürizált tárgyak. Ugyanakkor az egész tárlat nem több, mint felvillantása néhány jól kidolgozott részletnek, miközben én szivesen fogadnék többet is ezekből...

Lebontják a Gagarin házat Párizsban

A múltkor egy művészeti központ kedvéért kivonatoztam Ivry-be, ami egy rémesen lepukkant ipartelep, igaz, azért újul az is. de alapvetően látszik, hogy a vonat legalább 30 vágány széles, hogy az üzemek, amik gondolom már nem működnek, saját vonatbeállóval rendelkeznek, tiszta Csepel vagy Ferencváros hátsó része. Ha már erre jártam, hoztam néhány helyi lapot (mondjuk majdnem mindenhonnan hozok), és abban volt szó egy művészeti projektről.
A Gagarin lakótelep egy T alakú, 13 emeletes óriásház, amit az első űrrepülő ember tiszteletére neveztek el (akkor épp szocialista kormány volt), de amúgy Párizsban van utca Budapestről (az 56-os forradalom miatt) és Sztálingrádról is elnevezve, ők ezen nem akadnak fenn...Mivel az épület a 60-as években épült, és állagmegóvázra nem költöttek, ezért nem nagy meglepetés, hogy lebontják, állitólag majd ökolakópark épül a helyén. De addig is, ha már a legtöbb lakó kiköltözött, gyorsan a művészek kezelésbe vették a helyet, és helyspecifikus installációkat raktak mindenfelé. Ez is szokványos arrafelé, mivel a művészet sokkal jobban benne van a mindennapokban. A helyszin miatt természetesen leginkább az installációk jöhettek szóba, de bővebben nem tudok bszámolni róla, mert mire én odaértem, már lezárták az épületet...

Már a boltokban a Párizs-Budapest-metró könyv

Két év alatt közel 65 interjút készitettem Pesttől Párizsig, New York-tól Bécsig, hogy felkutassam az irodalmi és művészeti világ legérdekesebb - és máshol meg nem szólaltatott szereplőit. Ezekből az interjúkból készült ez a könyv, amely immár kapható is a boltokban.
Épp a héten vittem példányokat a kiváló ISBN könyvesboltba (Vig u 2), ahol ritkaságok és máshol meg nem szerezhető könyvek is vannak. Az Irók Boltjában is biztosan kapható, a Libriről nem is beszélve...

2019. november 10., vasárnap

A Mome fotó Ma diplomásai

Szép szines füzetet kaptam az Art Marketen az idei fotódiplomások munkáiról. Nincs túl jó véleményem az iskolarendszerű oktatásról, a hazai oktatásról még annyira sem, de ez az anyag sem győzött meg az ellenkezőjéről. Persze kritizálni könnyű...
Bánhegyesy Antal fotóriportjában romániai ortodox templomépitéseket fotózott, szerinte több, mint 4000 templom épült 1989 óta. A fotók valóban dokumentálják a jelenséget, de nem igazán értem, miért lett ez egy diplomamunka? A képek semmivel sem tűnnek többnek, mint egy fotóriporter egy nap alatt készitett sorozata...
Bilak Krystina filozofikus képei már jobban közelitik a témát. Szerinte a fotót a működésükön keresztül kellene megértenünk. Képeit jellemzően nem is kamerával késziti. Elmélete tetszetős, ugyanakkor a képek abszolút semmit sem mutatnak, amire 2019-ben felkapnám a fejem.
Bolla Szilvia is kamera nélkül készit képeket, ő plexiüvegre viszi fel a fényérzékeny réteget. Az anyagszerűség érdekli, és nem tudom megitélni, hogy hoz-e újat ez a sorozat, mint ahogy azt se, hogy valójában miről szól. Ez nem feltétlen baj, majd a következő évek megmutatják, hogy bele kellett volna látnom bármit is.
Sivák Zsófia magyarországi romákról készitett képei valóban nem az ezerszer látott kliséket puffogtatják újra. A bemutatkozása szerint őt az érdekli, hogy ne a nyomort mutassa meg. Ez sikerül is neki, de a képei semmi olyat nem mutatnak, ami egy pillanatra is lekötne.
Szalai Dániel sorozata a galambok okozta problémákkal foglalkozik. Ha akarom, még viccesnek is látom a témát.
Szalai Eszter a múlt és a munka meghatározó szerepét keresi a Csepel Művek éjszakai fotózásában. Úgy érzem, a képek sokkal inkább illusztrációk egy szöveghez, mint önálló alkotások.
Szatmári Sára lomtalanitásról készitett fotókat.
Szitás Janka a női boxról készitett képeket, és érdekes módon ezek a képek hitelesek és érdekesek.
Sztrehalet Oxána a nőiségről készitett elgondolkodtató, de főképp látványos képeket. Nála valóban a vizualitás az, ami vonzza a szemet.
A 9 alkotó közül a diplomamunkájuk alapján 3-4 értékelhető anyagot láttam, persze rögtön hozzáteszem, hogy nagyon felszines módon, csak az újságot lapozva, illetve ahol lehetett, a megadott weblapot megnézve. Az is igaz, hogy nagyon nehéz újat mondani ebben a témában, és egy sorozat azért még kevés az igazi értékeléshez.
Másfelől meg azt gondolom, hogy napjaink fontos témái: felmelegedés, robotizáció, női pluszmunkák, egyáltalán, egyenjogúság, emberi jogi küzdelmek, a technológia mindenhatóságába vetett hit, satöbbi. Ehhez képest a galambok vagy templomok fotózása abszolút érdektelen..

Könyvajánló: Leopold Bloom planetoida

Egész évben ott csücsült ez a könyv az elolvasandók polcon, de annyira abszurd az egész, hogy elő se mertem venni. Most előkerült, amikor egy másik könyvet akartam odarakni, és egyszerre nem értettem, hogy miért került ez a könyv hozzám. Aztán persze beugrott, hogy Klaniczay Júliától kaptam az Artpool-tól.
James Joyce egyszerre imádott és átkozott könyve, az Ulysses nem könnyű olvasmány. Már előre elnézést kérek, de olyan, mint egy bespeedezett népszerű csaj: ide-oda csapong, nincs történet, nincs semmi, csak a csapongás, pletykázás, és minden 3. oldalon van egy mondat, ami továbblenditi az eseményeket. Namost, ennek a regénynek főszereplője (vagyis szerintem nincs olyan a könyvben, de mindegy) Leopold Bloom, aki a könyv szerint Szombathelyről származik. És akkor mi van, mondhatnánk, de 1995-2004-ig mégis minden évben megemlékeztek Lepold Bloom elképzelt szülinapjáról. Ebben az időszakban jelentős számú képzőművész volt a városban, ezért elinditottak egy újságot is, ami viszont titkos volt, 75 példányban készült, és leginkább a benne szereplő képzőművészek irtak/festettek bele és kaptak az újságból. Ennek a dokumentálása ez a könyv, valamint Joyce-hoz visszautalva még mindenféle utazásokra is sor került.
Láthatjuk ezen felül a művészek egymásnak küldött képeslapjait, utiképeket és rendezvények, koncertek dokumentációját, egyszóval mindent, amit össze lehet szedni a témában.
Na igen, ez a történet feltétlenül az Artpool és Tót Endre munksságához illeszkedik..A lényeg talán az, hogy újságot csinálni jó, együtt alkotni jó, és ha ebből még egy könyv is kijön, az külön öröm. Az Ulysses megmaradhat kerettörténetnek...

2019. november 8., péntek

aatoth franyo a Várfok galériában

Ha az előző bejegyzésben emlitett könyvtől el is ment a kedvem a művészettől, most gyorsan visszajön. Aatoth franyo hihetetlen figura, ha valakinek kétségei támadnak, olvassa el az interjút - http://havibaj.com/aaTothFranyo.pdf - és ezzel a kiállitással sem hazudtolta meg magát. Az életöröm és a bármikor kitörő ötletáradattól nem tudok mást mondani, minthogy rendben, nem lehetne ő a szomszédom?
Node ez igy túl személyes, másrészt meg önző, mert nem veszi figyelembe, hogy a beszélgetéseim nagy része Franyóval bizony magánbeszélgetés, és nemigen idézhető-no meg nem is lenne szalonképes..De ez mégiscsak egy kiállitás.
Valójában ez érdekel a legkevésbé. Igen, vannak képek, igen, elemezni is lehet őket, de azért éppen Franyo a bizonyiték arra, hogy a művész személye bizony meghatározóbb, mint a művészete. Mert akármit is fest Franyo, én biztosan nem a képei miatt fogom elismerni. Nem mintha azok rosszak lennének, csak éppen a történet erősebb.
Az természetesen azonnal megállapitható, hogy a festési tudás megvan. Ahogy a harmincféle lapátra harmincféle stilusban odarak 1-1 önmagában is elemezhető képet, az erős szakmaiságról árulkodik. Ugyanakkor rögtön idézőjelbe is teszi magát. Lapátra festés? Most tényleg elemezzem ennek a szintaktikáját?
A leteritett, elsőre Pollock stilusának tűnő képről is mondhatunk bármit, elemezhetjük a pigmenteket, de a kép szakmailag is működik. Nincs annál viccesebb, amikor a Pollock utánzat képről kiderül, hogy egyetlen fröcskölés sincs benne, noha az egész kép látszólag egyetlen óriási gesztus. Most akkor tényleg elemezzem a képet, és állapitsam meg a végén, hogy bocsi, valójában itt idézőjelbe került a művészettörténet, csak nem vettem észre, mert túl komoly voltam? Vagy kezdjem el elemezni a láncfűrész esztétikáját?
A kiállitás nagyon jó. De Franyo-val beszélgetni öt percet, na azt irnám fel receptre...

Könyvajánló: Tatai Erzsébet: A lehetetlen megkisértése

Teljes tévedés ez a könyv. A könyv a szerző művészeti irásait összegzi 1993-tól napjainkig. Tehát igen, 1993-as kiállitásokról olvashatunk újra. Az irások leginkább az Új Művészetben jelentek meg. A baj persze nem ez, hanem a stilus. Már elnézést, de ezeket az irásokat olvasva egyből elmegy a kedvem a művészettől. Ez az álértelmiségi stilus, ami mindig pont ugyanolyan, mindig a kiállitott képeket elemzi, mindig úgy, hogy az ne legyen érthető a képek megnézése nélkül - márpedig bocs, de nem emlékszem rájuk, és a könyvben általában egy kép van róluk. Azért mondom, hogy álértelmiségi, mert tökéletesen elemzi a képek látványát, de semmit sem mond az alkotóról vagy az iró viszonyáról a képekhez, soha semmit a kiállitás körülményeiről, soha nem helyezi kontextusba az alkotót és soha nem birál. Nincs rossz szava semmire, márpedig az élet általában nem ilyen. Nem azt mondom, hogy fröcsögjünk a rosszindulatban, mint most én, csak az irások a teljes érdektelenségbe fulladnak igy. Hiszen kapunk egy politikailag korrekt leirást olyan képekről, amiket nem látunk, de semmit sem tudunk meg senkiről, a galériáról, az életutakról, egyáltalán bármiről, ami túlmutat a látványon.
Pedig a téma fontos lenne amúgy, merthogy nőművészekről szól a könyv, őket akarja előtérbe helyezni. Ez egy dicséretes cél, bár több hasonló lenne. A könyv designja is jó, bár ez a nagyrészt fekete stilus a világ összes festékének elpazarlását is jelenti. A fenti kép nagyjából minden oldalra igaz, legalább az oldalak fele fekete.
Mindenki meneküljön, ha meglátja ezt a könyvet. Többek között ezért nem szerettem igazán Újművészetet venni. A művészet attól érdekes, hogy személyes, hogy összekapcsolható a gyerekneveléssel éppúgy, mint a sakkal vagy a viráglocsolással. Ha mondjuk Hermann Ildire gondolok, az élettörténete legalább olyan érdekes, mint a művészete, és azt elhallgatni olyan, mintha egy fekete-fehér képet néznénk egy virágos rétről ahelyett, hogy éreznénk a szelet, szagolnánk az illatokat, káprázna a szemünk a napsütéstől és a növények selymes érintését se éreznénk..

2019. november 1., péntek

A Salvator Mundi kalandjai a múzeumok óceánján

Párizsban, a Louvre-ban éppen nagy Leonardo kiállitás van, noha viccesnek találom, hogy a Mona Lisát nem vitték el rá - az egy emelettel és egy épületszárnnyal arrébb csücsül, mint eddig is. Van viszont egy látszólag érthetetlen távolmaradó is, ez pedig a Salvator Mundi. Ez az a kép, amelyet Abu Dhabi uralkodója vett meg nem kevesebb, mint 450 millió dollárért, ami messze a legtöbb pénz, amelyet hasonló képért fizettek. És ha valaki esetleg azt gondolná, hogy egy Leonardo képért semmi se sok, akkor a következő információ bizony érdekesen fogja érinteni: ez a kép nem egyértelműen Leonardo műve.
Eleve nagyon kevés biztosan Leonardo festette kép van, ezt tetézi, hogy a reneszánszban műhelyek voltak, és a mester néha csak 1-2 ecsetvonást helyezett el a képen, a tanoncok pedig az utasitások szerint megfestették azt. Sőt, olyan is volt, hogy csak a műhelyt lehet azonositani, mert a mester egyáltalán nem jelezte bármilyen módon, hogy köze lenne a képhez. Ez az egyébként köztudott tény nem is jelentene gondot, ha napjainkban a pénz nem uralná ennyire a művészetet. Ugyanis élvezeti értékben lényegében ugyanannyi egy kép akkor is, ha nem Leonardo, csak az ő műhelyéből valaki festette, de sajnos pénzben kicsit nagy a különbség: a műhelyéből titulus párszázezerig viheti fel az értéket maximum, mig egy Leonardo vagy más ismert név tiz és százmilliókat jelent dollárban vagy euróban, mindegy.
Szóval az a helyzet, hogy a neves művészettörténészeknek nagyjából a tavalyi aukcióig mindegy volt, hogy Leonardo, vagy műhelye, de a vétel után azonnal felugrottak, mint Ludas Matyi, és bemondták, hogy nem Leonardo. A Louvre Abu Dhabi viszont nagyon várta a művet, ami viszont sosem érkezett meg oda, állitólag az uralkodó yachtján lóg, ami amúgy simán lehet akkora, mint a Louvre. Most viszont a fél világ arról beszél, hogy itt ez a Leonardo, ami nem is az, de nem is látható a nagy Leonardo kiállitáson. Biztos szégyellik.
Szép kis slamaztika. Ha ugyanis nem szerepel a kiállitáson, akkor nem Leonardo. Ha viszont szerepel, de ráirják, hogy bizonytalan az attribúció, akkor ugrik 450 millió. Ha viszont kiirják, hogy eredeti, akkor meg a Louvre-ban hullanak a fejek.
Az Art Newspaper szerint a kép végül mégis meg fog érkezni a kiállitásra, legfeljebb nem az első napon. A gond szerintük is a szerzőség, de szerintük egy ilyen fontos képet nem lehet nem kitenni a Louvre-ba. Habár... Láttunk már olyat, hogy fontos kép nem érkezett meg..
Szerintem Adu Dhabi uralkodója már százszor megbánta, hogy nem inkább 100 Ferrarit vett..

Vera Molnár a Kiscelli múzeumban

Vera Molnár magyar születésű francia szupersztár. Művei egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, áprilisban pl. a Rue de Seine egyik galériájában volt kiállitása, de az Art Paris művészeti vásáron is volt képe mint ahogy az Artbázelen is. Sőt, tavaly az Artists and robots kiállitáson is volt. Ugyanis Vera Molnár már a 60-as években számitógépet (is) használt, de mondták már képeit konstruktivistának is. Egyszerűnek tűnő formákat készit, és nagyon erős nála a gondolatiság.
Igazi szégyen, hogy ezzel szemben Pesten nagyjából semmilyen módon nem lehet vele találkozni, habár valahol természetes következménye ez annak, hogy nem működik igazán a művészeti szcéna. Cserba Júlia, a kiállitás kurátora erősen küzd ez ellen, és az Au Revoir kiállitáson láthattuk is, hogy igen sok olyan művet tudott elhozni, amik amúgy nem kerültek volna elő, de a Vera Molnár kiállitáson egy magyar gyűjtő képeire hagyatkozott. Ez nem is csoda, hiszen egyetlen Vera Molnár kép ma már akkora érték, aminél már járna egy külön biztonsági őr is a kép mellé.
Na jó, valljuk be, ennek a kiálllitásnak vagy a Ludwigban, vagy a Várban lenne a helye. Vagy a Szépművészetiben. Plakátok kellenének, médiavisszhang, mert az biztos, hogy nem etikus, hogy én vagyok az egyetlen látogató a kiállitáson. Persze honnan is jönnének? A Kiscelli, bár jól hangzó név is lehetne, igazából futottak még hely. Pont annyi látogatójuk van, mint a Vasarely múzeumnak, és az nem sok. De még a Kiscellin belül sem a templomtérben van az anyag, hanem az első emeleten (nem is emlékeztem, hogy van emelet), ott is egy folyosón és egy teremben, hát, nem éppen méltó hely ez. Magától biztosan nem megy oda senki, ezt garantálom. De valahogy beharangozót sem olvastam a kiállitásról, bár lehet, hogy csak én nem figyeltem oda.
Nem tehet róla a kiállitás, de szólnom kell még valamiről. A Kiscelli ugyebár Óbudán van, egy nagyon meredek domb tetején, tömegközlekedés nuku. Persze, hogy kocsival mentem, és mivel ez egy eléggé elhagyatott rész, nem figyeltem különösebben, hova parkolok, elég tágas terek vannak. Mégis a közterületesek vártak, ugyanis pont ma nem lehet ott álldogállni, hogy miért, nem derült ki. Mérges és csalódott voltam azért is, mert bár készült katalógus, azt 8500 ft-ért adták volna. Ez nem egy életműkatalógus, hanem csak a kiállitás képeit tartalmazza. Ennyi pénzért jóval komolyabb és vastagabb katalógust lehet kapni, a reális ár szerintem nagyjából a fele lett volna. Mindezt olyan képekért, amelyek bár érdekesek, azért őszintén szólva nem reprezentálják az életművet.
De hogy mondjak valami jót is, az viszont nagyon tetszett, hogy végre nagyon jó és érthető szövegek készültek a művek mellé. Ezek nélkül sokkal nehezebb lett volna megérteni a képeket. Ha nem is minden képhez, de elég sokhoz jutott szöveg, igy az egyébként nem túl sok kép mellett jócskán lehet időzni a szövegek értelmezésével.
Az is jó, hogy két videó is megy, bár a teremőrök épp le akarták venni a hangot az egyikről, amikor megérkeztem. Bűnbűnóan engem kérdeztek, hogy zavar-e a hangos francia beszéd, s mikor mondtam, hogy nem, akkor látszólag megnyugodtak. De mire visszatértem a videóhoz a tárlat megnézése után, mégis lenémitották a videót...