2015. június 30., kedd

Bacon, Warhol, Richter – az Albertina kiállitása



Viccesen, de alapvetően jóindulattal szemlélem, ahogy az Albertina Tate Modern-et akar játszani: az utóbbi időben úgy tesz, mintha ő egy hatalmas művészeti központ lenne, és bármikor ki tudna rakni tetszőleges számú csúcsművet, méghozzá a saját gyűjteményéből! Sőt, annyival érdekesebb is, mint London, hogy itt egy hercegi palotában tekinthetjük meg mindezt. Hmm, hát ez jól hangik ugye?
A baj csak az, hogy a Tate Modernből kettő van, a másik a Pompidou központ Párizsban, a harmadik a new york-i Moma, hihi (ennyit a kettő vanról). Nincs Bécsben Tate. Ezt csak azért kell leszögezni, mert mielőtt valaki hanyatt-homlok elfutna az Albertinába, hogy három igencsak húzónevet megtekintsen, azért vegye elő a józan eszét. Lehetséges-e, hogy három ennyire kurrens festőtől annyi jó képe legyen az Albertinának, ami kitesz egy kiállitást? Hát persze hogy nem. Már az is csoda, hogy akárcsak egy képük is van.
Bulváros ez a bejegyzés, de az Albertina is az. Konkrétan egyetlen Bacon képük van, ami persze pont eggyel több,mint ami nekem vagy 7 milliárd másik embernek, vagy akár galériának. Más a lépték. Fantasztikus, hogy Bécsben van egy Bacon kép, és nem néztem volna ki belőlük. De óriási plakátra kinyomtatni egy kicsit túlzásnak érzem. Merthogy vajon mennyi Warhol kép lehet ezután a palotában? Pontosan annyi. És Richter? Abból van kettő, igaz mindkettő elég kicsi és régi kép is, az életlen portrék sorozatból, ami azért valljuk meg, nem a csúcspont. Az egy Warhol viszont lehet 6: ennyi táblaképből áll össze az egy mű. Akkor ez már rögtön 9 kép, nemigaz?
Zsonglőrködés helyett jelentsük ki, hogy az Albertina szintet lépett: már van pl. Alex Katz-uk, ami nem kis dolog Bécsből, és úgy általában a Bacon… kiállitásuk is érdekes. Jó képeket látunk, értékes az anyag, és abszolút ajánlható bárkinek, aki jobban elmerült már a dolgokban. De ahhoz viszont kevés az anyag, hogy átfogó képet kapjunk vagy ha érdeklődünk a téma iránt, akkor egy kellemes áttekintést nézzünk meg a fontosabb emberektől. Nem, sajnos ez nem lehetséges, Bécs nem Párizs vagy London. Viszont ez felvet egy kérdést: érdemes-e elmenni ezért Bécsbe?
Nem. A könyvesbolt pl. egészen gyenge, innen biztosan nem fogjuk megismerni a művészettörténetet. Az is zavaró, hogy lassan túl széles lesz már a bemutatott anyag: ha valaki szereti mondjuk Monet műveit, az szinte biztosan nem fog Warhollal szemezni.
Ettől függetlenül nagyon szép anyag jött össze a bécsi belvárosban. Hiányérzetem inkább csak azért van, mert korábban pl. a Max Ernst anyaggal elkényeztettek. Megmutatták, hogy lehet Bécsben is teljes életműveket bemutatni, megfelelő mélységben. Ezután 1 Bacon kép, mégha mégoly szép is, csalódás.

2015. június 26., péntek

André Kertész szigetbecséről készült képei a Mai Manóban



Mielőtt bármit mondanék, mindenki azonnal rakjon be egy lantzenét, esetleg egy kis Bach-ot a lejátszóba. Ez a kiállitás ugyanis időutazás a javából!
Már maga a Mai Manó ház is az. Ha valaki a Moméból New York-ból, vagy akár csak a párizsi Pompidou központból érkezik, akkor nem fogja érteni, mi ez a furcsa sikátor. Szó ami szó, a bejáratot lehetne kritizálni, de a hangulat mindenképpen századelős. Ahogy az André Kertész képek is azok, hiszen akkor készültek. 1914 nem tegnap volt, és ehhez a ház is hozzáteszi a maga hangulatát. A képek pedig szintúgy. Ha úgy tetszik, átlagos vidéki mindennapokat látunk, de az értő szem látja a hozzáértést. A képek jól komponáltak, a témájuk világos és érthető. A szereplők pedig, nos, lehet röhögni, de nekem például hasonló családi fotóim vannak, úgy értem, a szereplők, a helyzetek ismerősek, és nyilván nem csak azért, mert egyiken sincs piros Audi. Az is mókás volt nekem, hogy ikonikus, százezerszer látott képeket ugyanúgy rakták ki, mint a teljesen ismeretleneket, igy aztán egy kicsit best of irányba is elment a kiállitás, ami nagyon jó, ha valaki ezekből szeretne tanulni épp, vagy ha valamiért nem ismerte ezeket.
Büszke vagyok, hogy van egy André Kertészünk, és hogy összehozták ezt a kiállitást. Utána kilépni a forgalmas Nagymező utcára olyan volt, mintha valami furcsa időutazásba keveredtem volna – vajon mi lehet az a nagy piros doboz, aminek tetején hosszú pálcikák vannak?

2015. június 24., szerda

Fotókönyv fesztivál Bécsben



Ha már úgy alakult, hogy korunkban az értelmiségi két dolog közül választhat: vagy elmélyül egy témában, de úgy, hogy egy idő után annyira elmerül, hogy már csak egy nagyon szűk szeletet lát, és már a saját szakterületével sem tud beszélgetni – pl. experimentális fotón belül a 6*6-osra fotózó szürrealisták – vagy vállalja, hogy sok mindenről fog tudni, de keveset. A harmadik út természetesen az, hogy belefásulva az egészbe a legtöbben meg se próbálják követni a dolgokat. Úgy érzem, most ez a tétje ennek a fesztiválnak. A rendezvény ugyanis elénk rak sok szép és kevésbé szép dolgot – és teljesen ránk bizza, hogy ezzel tudunk-e kezdeni valamit. Itt van mindjárt a főattrakciónak beállitott William Klein szereplése: nem hiszem, hogy pl. mindenki, aki ott volt, tudta, hogy ő kicsoda. Nem azért, mert Klein nem lenne hires, vagy valami, csak egyszerűen túl sok az alkotó, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenki olvassa a szakirodalmakat (a francia Photo pl. cimlapján hozta egyik képét). Meg aztán, errefelé európában nemigen volt neki semmilyen kiállitása. Az egészből csak azt akarom kihozni, hogy azért ez egy nagy csemege volt, legalább olyan érdekes, mint tavaly Koudelka, csak hát ha megkérdeznének, hogy elmennék-e egy hires atommagtudós előadására, hát hmmm…
A fesztivál amúgy 4 egymás mellett lévő galéria közös ügye, az Anzenberger galéria vezetésével. Meglehetősen sok kiállitó rengeteg könyvét lehet szemezgetni, azonban természetesen egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a kínálat átfogó vagy teljes. Vagy ez csak engem érdekel? Na mindegy, lehet, hogy én is szivesen vennék egy top 100-as listát, habár nem lenne könnyű megegyezni..
Egy ilyen fesztiválra mindenki más szándékkal érkezik. Én leginkább az újra nyitott, érdeklődő érdeklőket hiányoltam. Azokat, akiket érdekel a dolog, de nem vágják fejből milyen érzékenységű filmre dolgozott Cartier-Bresson. Szakmabeliekkel találkoztam, fotósokkal találkoztam, galériásokkal, kiadósokkal is, bár hozzá kell tenni, hogy a 10 fok-eső-szél kombinációban én is meggondoltam volna, hogy elindulok-e bárhová..
Ettől függetlenül nem nagyon lehet rosszat mondani a rendezvényről, aki itt nem találta meg a neki tetsző kinálatot, és nem tudott volna elverni többszáz eurót, azt nem is érdekli a fotó…