Bárki bármit mond, van a művészetértésnek
egy olyan szintje, ami igen kellemes. Én pl. amikor először rájöttem, hogy
lehet saját Picassóm, mármint Picasso képem, akkor igen megörültem, és gyorsan
ki is raktam hármat a nappalimba. Nem, nem vagyok milliomos, és aukciókon sem licitáltam
nagy elánnal. Ha ugyanis tetszik egy kép, ugyan ki akadályoz meg abban, hogy
keressek egy könyben, esetleg interneten egy jó reprodukciót, kinagyittassam,
és bekeretezve kirakjam a falra? Az egész megvan 15000 ft-ból, és máris
műértőnek érezhetem magam. Hiszen ez pusztán a megbecsülésem jele, hiszen ha
nem tetszene igazán egy kép, akkor nem raknám ki a falamra.
Volt idő, amikor ilyenekkel szórakoztattam
magam, és élveztem, hiszen a legnagyobb mesterek alkotásai, köztük is feltűnően
sok Klée mű mászott fel a kampóimra. Ma is azt mondom, hogy ez a legnagyszerűbb
módja a műélvezetnek. A kép ugyanis nem lesz sokkal rosszabb azért, mert nem
látom az ecsetvonásokat, és persze az olajfesték háromdimenzióssága is
elveszik. Cserébe napokig, hetekig tudom szemlélni az alkotást, ami jól jön
akkor, ha beleveszek az új részletek felfedezésébe, és egy múzeumban sosem lesz
annyira intim a viszonyom a képpel.
Kicsit később már megengedhettem magamnak,
hogy kortársaim közül rakjak ki képeket. Megörültem ennek, gyorsan el is dobtam
a Picassokat, de mivel nagyrészt ajándékképeket gyűjthettem, esetleg néha egy
olcsóbb darabot, gyorsan meguntam. Azok a képek ugyanis nem azok a képek. Már
eredeti képeket nézegettem, de egyre inkább kiszerettem a művészetből. Nem
csoda, hiszen nem tudtam igazán választani!
A következő lépés… nos, akövetkező lépés
természetesen az, amikor a kortársaimat megismerve a műtermükben tudok
beszélgetni velük, lapozgatni a képeket és úgy választani, ne adj isten
cserélni. Ez már egészen más! Hiszen a beszélgetés révén megértem a művek
hátterét, és egyáltalán, ez az egész “hú, ő most egy festő, nem is evilági
lény” érzés is megszűnik. Minél többet beszélgettem, annál inkább biztos voltam
abban, hogy az úgynevezett nagy nevek is ugyanolyan emberek voltak, mint bárki,
csak ők nem egy gyárban dolgoztak, nem is vezettek vonatot, hanem festettek.
Ennyi. És persze ilyen szemmel újra lehet olvasni mondjuk a Picasso köteteket,
benne van bizony az is, hogy igencsak sűrű vendég volt ő a kávéházakban,
egyébiránt pedig sokat dolgozott, egyáltalán nem hullt az ölébe a dicsőség… Nem
is vágyom már egy eredeti Picasso-ra. Minek? Hogy drága testőrök figyeljék 24
órában? Az csak egy kép..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése