2015. június 3., szerda

Mindenképpen talán



Bárki bármit mond, van a művészetértésnek egy olyan szintje, ami igen kellemes. Én pl. amikor először rájöttem, hogy lehet saját Picassóm, mármint Picasso képem, akkor igen megörültem, és gyorsan ki is raktam hármat a nappalimba. Nem, nem vagyok milliomos, és aukciókon sem licitáltam nagy elánnal. Ha ugyanis tetszik egy kép, ugyan ki akadályoz meg abban, hogy keressek egy könyben, esetleg interneten egy jó reprodukciót, kinagyittassam, és bekeretezve kirakjam a falra? Az egész megvan 15000 ft-ból, és máris műértőnek érezhetem magam. Hiszen ez pusztán a megbecsülésem jele, hiszen ha nem tetszene igazán egy kép, akkor nem raknám ki a falamra.
Volt idő, amikor ilyenekkel szórakoztattam magam, és élveztem, hiszen a legnagyobb mesterek alkotásai, köztük is feltűnően sok Klée mű mászott fel a kampóimra. Ma is azt mondom, hogy ez a legnagyszerűbb módja a műélvezetnek. A kép ugyanis nem lesz sokkal rosszabb azért, mert nem látom az ecsetvonásokat, és persze az olajfesték háromdimenzióssága is elveszik. Cserébe napokig, hetekig tudom szemlélni az alkotást, ami jól jön akkor, ha beleveszek az új részletek felfedezésébe, és egy múzeumban sosem lesz annyira intim a viszonyom a képpel.
Kicsit később már megengedhettem magamnak, hogy kortársaim közül rakjak ki képeket. Megörültem ennek, gyorsan el is dobtam a Picassokat, de mivel nagyrészt ajándékképeket gyűjthettem, esetleg néha egy olcsóbb darabot, gyorsan meguntam. Azok a képek ugyanis nem azok a képek. Már eredeti képeket nézegettem, de egyre inkább kiszerettem a művészetből. Nem csoda, hiszen nem tudtam igazán választani!
A következő lépés… nos, akövetkező lépés természetesen az, amikor a kortársaimat megismerve a műtermükben tudok beszélgetni velük, lapozgatni a képeket és úgy választani, ne adj isten cserélni. Ez már egészen más! Hiszen a beszélgetés révén megértem a művek hátterét, és egyáltalán, ez az egész “hú, ő most egy festő, nem is evilági lény” érzés is megszűnik. Minél többet beszélgettem, annál inkább biztos voltam abban, hogy az úgynevezett nagy nevek is ugyanolyan emberek voltak, mint bárki, csak ők nem egy gyárban dolgoztak, nem is vezettek vonatot, hanem festettek. Ennyi. És persze ilyen szemmel újra lehet olvasni mondjuk a Picasso köteteket, benne van bizony az is, hogy igencsak sűrű vendég volt ő a kávéházakban, egyébiránt pedig sokat dolgozott, egyáltalán nem hullt az ölébe a dicsőség… Nem is vágyom már egy eredeti Picasso-ra. Minek? Hogy drága testőrök figyeljék 24 órában? Az csak egy kép..

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése