2015. október 31., szombat

A lényeg, hogy húzzon már a Várból az a sok kacat

Az van, hogy Baán László addig mondogatta magának, hogy átalakitom a Városligetet, mig végül tényleg elhitte.És mondogatta és mondogatta. Hát bakker, ez igy működik? Igy. A héten legalábbis több helyen is azt lehetett olvasni, hogy most már pénzt is adnak a Városliget átalakitására. Nem sokat, csak 150 milliárdot. Ja, valamiből lopni is kell..
A hir felér egy pofonvágással. Nem ez az első. Nem számit, hogy mindenki, aki él és mozog, ellenzi a tervet, nem számit, hogy a Városligettel az egyetlen nagyobb zöldterületet teszik tönkre - mert ne legyenek illúzióink, aki látta a látványterveket, a Pecsa helyére tervezett monstrum csak kicsit kisebb a volt Bs-nél. Vagy a Müpánál. Ott is mennyi zölded hagytak ugye. De komolyan, ott volt nekik a terület egészen a hévtől a Lágymányosi hidig, de ha arra sétálok, csak arra tudok gondolni, hogy milyen kár érte. Meg aztán én pl. körbejártam már a várban a Nemzeti Galériát, oszlopcsarnokustól, kőoszlopostól, képestől, mindenestől. Csak kicsit nagyobb, mint egy fészer. Nyilván a teherautók sem fogják zavarni a csendet, és a Pecsa is eltűnik onnan bontás nélkül. Nem, nem lesz kupi.
Azért a politikusoknak prima humorérzékük is volt, mert a spórolás jelszavával gyorsan lehúzták a fotóközpontot meg az épitészeti múzeumot. Végülis úgyse tudja senki, ki volt az a Robert Capa, az épitészeti anyag pedig jól elvan egy raktárban is. A lényeg ezúttal is az volt, hogy a Várból menjen ki a cucc. Ja nem cucc, hanem a nemzetünk rendkivül becses, ööö, akármije. Izé..Amitől nem tudjuk odaköltöztetni a rohadt fontos minisztériumot, na.
Bonyhádon is hasonló dolgok történnek. Az a fránya útrajzoló, basszus, hát nem pont egy középkori templomhoz rajzolta az utat? Sebaj, a régészek két hét alatt kiszedik onnan, amit kell, aztán ledózeroljuk. Jaj, nem ledózeroljuk, én nem ezt mondtam, hanem régészeti szakszóval elfedjük. Mi? Lebetonozzuk, aztán mehetnek rajta a teherautók. De alattuk isten biza ott lesz a templom is, majd gondolunk rá nagy szeretettel. Kár, hogy a fránya régészek szerint egyedülálló a lelet, Pompeihez hasonlitják, mert a lösz betakarta az egészet, és megmaradt minden. Egyetértek. Lösz. Mármint lösz út, a régészeket majd meghivom egy bambira. Hőn szeretett vezérünk már megmondta az Audijából, hogy út kell ide, nem templom. Vagyis templom is kell, meg fotóközpont, meg sapka végén pamutbojt. Megkapjátok azt is genyókáim, csak győzzétek kivárni.

2015. október 28., szerda

Könyvajánló: Burger Barna: Kékvándor

Hol van már az egymillió lépés Magyarországon? Vagy én vagyok már túl öreg? A cimdal, a kerék, és egyes helyszinek máig a fejemben vannak. Burger Barna pedig kibontotta mindezt. Szépen végigsétált a kéktúra útvonalán, és fotózott, elmélkedett, nézelődött, majd az egészet egy csodás albumban elénk rakta. Ez szép.
Ugyanakkor ezzel el is mondtunk mindent. A képek valóban szépek, és őrület, hogy ennyi jó minőségű és nem teljesen sablonos képet készitett, ez valóban szép munka volt, másnak nem sikerült volna. Ugyanakkor ezzel még mindig csak, hmm, "csak" egy fotóalbum, ami arra jó, hogy ne vegyem elő az én gépemet ha arra járok,hisz ő már lefotózta szebben amit lehetett. Kicsit belekostolunk a történelembe, néprajzba, tényleg csak picit, hiszen ez nem egy tudálékos könyv, és a filmben is voltak ilyen részek. De nyilván nem történelemkönyv, nem földrajzkönyv. Akkor mi? Egy kellemes emlék? Akárhogy gondolkodom, a több mint 10000 ft-os könyvnek nem én vagyok a célcsoportja.

2015. október 25., vasárnap

Filmajánló: BBC: A day in the life of Andy Warhol

Ha már pop, van egy kedvenc filmem Warholról. Ugyanis az a helyzet, hogy mi itt ebből a pici országból abszolút nem értjük, hogy miként lehetett ez a halk szavú, leginkább anyátlan mitugrásznak kinéző ficsúr a század legnagyobb dobása, pláne Amerikában, ahol aztán tényleg minden sarkon akad egy nála hangosabb és jobb. És a képei végképp nem győznek meg, hiszen csak azokat látva végképp egy amatőr plakátmásoló jut eszünkbe, már persze azoknak, akik gondolkodnak, és nem fogadnak el bármit, amit látnak. Mert vehetjük Warhol bármelyik képét, ma ezeket nézni kb. olyan, mintha egy amatőr gimis első próbálkozásait látnánk, főleg mondjuk Richterhez hasonlitva. Csakhogy Warhol nem véletlenül került oda, ahova került, és nem csak azért, mert ő is azokhoz tartozott, akik kihagyták az alvást, és éjjel-nappal pörögtek valamin.
A BBC dokumentumfilmjében az a legjobb, hogy nem akar értelmezni. Nem mondja meg, miért ez vagy az  a kép a legjobb, ehelyett bemutatja, méghozzá eredeti filmrészletekkel Warhol gyárát, a munkafolyamatokat, embereket, akik még élnek, kávézókat, ahol beszélgettek, satöbbi. Feltűnnek Warhol segitői, akik most, 70 vagy még több évesen is lelkesen magyarázzák, hogy mi történt akkoriban, milyen történetek voltak. Elvisz az eredeti helyszinekre, és noha a gyár ma már nincs meg, ez New York-ban nem véletlen ilyen ingatlanárak mellett, azért elég sok helyszinre sikerül bejutniuk. A film interjúk során mutatja be Warhol szokásait, helyszineket, amik fontosak voltak neki, egyszóval úgy tesz, mintha komolyan venné a dokumentarizmust. Jár az ajánlásom, kár, hogy az eredetileg a BBC 4-es csatornáján bemutatott filmet kevesen ismerik errefelé.

2015. október 23., péntek

Ez a pop!

Ha már megállapitottuk, hogy a Ludwig kiállitása nem pop (lásd előző bejegyzés), akkor illene azt is megmondani, hogy mi az. Hát ez:
Keith Haring 1986-ban festette át ezt a Buick-ot, és mit mondjak, én is odaadtam volna a kocsimat neki.Ez a jármű ezzel együtt mindent megtestesit, ami pop, és ezt nem is ragozom túl. Amúgy ezért a képért mindössze Bázelig kellett utaznom, ott mesélték, hogy Miami-ban van egy ilyen kocsi, és volt is épp egy katalógus arra, úgyhogy lefotóztam..

A Ludwig pop kiállitása

Na végre valami izgi - mondtam magamban, mikor megláttam a témát. A pop volt az első olyan korszak a művészettörténetben, ami köznapi tárgyaknak művészeti értéket adott, na jó, Duchamp-ot hagyjuk most. Meg persze ez az egész elsőség dolog is értelmetlen, mert mi van akkor, ha a villanykörtét nem is Edison találta fel, a rádiót nem Marconi, ez mindegy, mert ők használták ki először. Igy aztán mondhatjuk azt, hogy a pop érzett rá arra, hogy művészet cimszóval nem Boticellit kell másolni. Persze ez nem egészen igy volt. Sajnálom, a történelemóra a második világháborúnál indul, az vetett véget ugyanis Párizs elsőségének. Egy lebombázott, elfoglalt városban nem az volt a legnagyobb kérdés, hogy Picasso miket fest (azazhogy ha hihetünk Brassai naplójának, akkor az, hogy hol ebédel, hihi). Jött amerikából az absztrakt expresszionalizmus, vagyis Pollock, aki nagyon ráérzett arra, hogy mi a korszellem. Egyáltalán nem volt könnyű kitalálni, hogy mi következhetne ezután. És hogy ki fogja az újat szállitani, teszem halkan hozzá. A pop maga Amerika. Van szerencsém birtokolni egy Los Angeles art 1945-1980 nevű, vaskos kiadványt, és abban csupa epigont láthatunk, egyenként bármelyik művészről megmondható, hogy kit utánzott. De volt még valami, amiben amerika nagy volt, és ez a tömegkultúra. Tévéadás mindenhol, fokozódó jólét, nagy autók és üres fej jellemezték az amcsikat ekkor (ez persze általánositás, fúj). Ebből aztán közhelyes kultúra bontakozik ki, amit Warhol tökéletesen ki is használt. Valahogy sosem szerettem a képeit, noha a Momában (New York)van pár, ami lenyűgöz. De van közelebb is, az Albertinában egy elég szép sorozatot láthatunk tőle. De. Muszáj szólnom arról a viccről, hogy Warhol folyamatosan a munkatársaival iratta alá a műveit (amik amúgy is többpéldányosak). Merthogy célja a magas kultúra kifigurázása volt, csakhogy vesztett, ugyanis a gazdag gyűjtők szépen megvették ezeket a képeket is, ők nyilván tudták, hogy eredeti. Igy aztán Warholnak pontosan ugyanolyan árfolyama van, mint bárki másnak, sőt, egyes galériákban lehet sorszámozott, aláirt példányt venni, de lehet kicsit többért olyat is, amit tényleg (tényleg, haha) Warhol irt alá.
Ez még mindig csak a bevezető. Sokat lehet mellébeszélni a popról, hisz látjátok, hogy ez a szöveg is ilyen, miközben azt senki se mondja ki, hogy a pop művek..általában rosszak. Ez történik akkor, ha valaki csak gúnyolódik, csúfolkodik, de nem teszi bele a munkát. Roy Lichtenstein mondjuk egy ellenpélda, és van még néhány, de kegyetlenül kell figyelni. Szerintem pl. Warhol életművéből a figyelemre méltó rész 20 % alatti. És ne legyenek illúzióink, azok a művek már rég New York-ban vannak. Vagy széfekben, klimatizálva. Mit állithat ki akkor a Ludwig ebből?
Ez a másik nagy baj, ugyanis itthon természetesen nem volt pop. A 60-as 70-es években nagyobb problémáink voltak, minthogy Chrysler-t vagy Ford-ot vegyünk, a többiről nem is beszélve. Igy aztán két lehetőség van: vagy elugrunk jelenidőbe, mert ma azért már akad szépen fogyasztói kultúrán viccelődő mű, vagy ragaszkodunk a korszakhoz, és valahogy elkenjük, hogy ezek nem is pop művek. A Ludwigban ez utóbbi történik, ezért a kiállitást egyáltalán nem ajánlom senkinek.
De nem csak ez a baj. Szerintem egy olyan helyzetben, amiben most vagyunk, amikor alig van értékelhető kiállitás, többet kell adni az embereknek. Az szép, hogy kiraknak egy képet, aztán aláirják, hogy ki készitette, de sokkal jobban vezetni kéne az érdeklődőt azzal, hogy rengeteg háttérinfót is hozzáraknak a szokásos szövegekhez. Ehhez persze az kellene, hogy 1. értsenek hozzá, ami megvan 2. legyen valaki, aki felvállalja a véleményét (amiből viszont hiány van). Vegyük például Tót Endrét. Hatalmas szenzációnak tartom, hogy pár korai képét kirakták, ugyanis nekem az ő pályafutása a zéró sorozatával kezdődik, és ő maga is irja, hogy középszerű képeket festett, amig el nem kezdett levelezni. Ezt a történetet már én is megirtam sokszor, de van egy sárga könyv, a cime Örülök, ha egyik mondatot a másik után irhatom. Ez egy fantasztikus könyv, és egy olyan elképesztő történet, hogy ezt valahogy meg kellett volna emliteni. Vagy egyáltalán azt, hogy Tót Endre ma már konceptművésznek számit, és hopp, a kiállitáson egyetlen ilyen műve sincs, sőt, az egész tárlaton egyetlen nyavalyás szóval sem emlitik, hogy nem csak táblaképek léteznek. Nem emlitik pl. Keith Haringet, a pop shop-ot, Warhol gyárát, ahol koncertek és millió más esemény volt, én megkockáztatom, még Annie Leibovitzot is behoztam volna. De ha maradunk is a táblaképeknél (de miért is?), akkor is gond, hogy a képek rosszak. Most komolyan, Lakner László mint pop? Konkrétan majdhogynem életműkiállitásnak lehetne mondani a bemutatót, hiszen majdnem mindegyik összeállitásban ott van egy képe. Miközben mi is érezzük, hogy semmi keresnivalója nincs ott. Rendben, rakjanak be tőle pár képet, de ne többszázat!
Még igy is lehetett volna ebből egy értelmezhető tárlatot összehozni. Hiszen manapság elég sok tömegkultúrát ostorozó kép készül, és azokból bőven össze lehetett volna hozni egy jó kis kiállitást. A másik lehetőség az lett volna talán, ha bőséges szöveggel hintik meg a kiállitást, akár fotón megmutatják Warhol gyárát, és elmondják, hogy az a rengeteg béna kép, amit kiraktak, az nem pop.
Egyébiránt ajánlom Warhol naplóját, jó kis olvasmány, a Tate Modern-ben, Londonban megvehető. Na az pop!

2015. október 18., vasárnap

On Kawara, mint ürügy a nem megy ki a fejembőlre

Az előző bejegyzésről jutott eszembe, hogy vannak bizony olyan képek, amelyek hónapok, évek hosszú sora alatt sem mennek ki a fejemből, pedig más, fontosabb képek pedig igen. Máig emlékszem pl. a Pompidou-ban Párizsban látott szoborra, amely egy érettségiző lányfejet ábrázol, amint éppen átöleli a meghatódott apukája, és egy fiú máris csókolózni kezd vele. Apuka öleli, udvarló szereti - könnyed téma mondhatnánk, de valami van benne, ha még mindig emlékszem rá 10 (vagy több) év távlatából. No de itt van ez:
On Kawara a festő. És egészen 2015 januárjáig remekül elvoltam nélküle, mikor is bemászott a kép a fejembe, és azóta sem tudom kiűzni onnan. Pedig nem egy nagy cucc: egy dátum. A festési mód professzionális, de ezért unalmas és hideg: nem látunk ecsetvonásokat, nincs semmi, ami arra utalna, hogy ez egy festmény, nem pedig egy print. Ha szeretnék egy On Kawara képet, előbb fogok a nyomtatóhoz menni, mint a galériába.
Jó, hát egy gagyi, gyenge, értelmetlen kép, lépjünk tovább. Azaz..Az jutott eszembe idén januárban Párizsban a kép láttán, hogy ok, felfűzi a képet a pop-ra, aztán hozzárakja a düsseldorfi iskolát, kész. De aztán meg az jutott eszembe, hogy miért is ragadok le az egyébként már a 20. században ezerszer megcáfolt tételnél, miszerint egy műtárgynak esztétikailag szépnek kell lennie?
Igaza van. Csakhogy ettől még nem tetszik jobban a kép. Talán ha elrontotta volna egy kicsit... Aha, szóval javithatatlan maradi vagyok, hát, nem ezt vártam volna magamtól..Aztán meg: attól még, mert nem tetszik, még nem kell démonizálnom a képet..
Itt tartunk most. Azazhogy ott, hogy a kép továbbra sem tetszik, de a fenébe is, január óta eltelt 9 hónap, és még mindig emlékszem a képre és még mindig vitázom vele! Úgyhogy jár a pont a képnek, nincs más hátra, minthogy ezt beismerjem...

Ötvösbiennálé a Kultúrkúriában

A minap a hűvösvölgyi Kulturkúria felé jártam, gondoltam beugrom megnézem. Ötvösbiennálé látható ott most, ez meglehetősen határterülete az érdeklődésemnek, bár sokat dobott rajta, hogy a pesti art fair-en (Artmarket) az Erdész galéria annyira szinvonalas anyaggal állt elő. Van 5 percem rá, gondoltam, mikor beléptem, és valóban, szinte azonnal megláttam ezt:
Jól néz ki, ugye? Én is ezt gondoltam. Lefotóztam, eljöttem, örültem. Aztán pár nappal később, vagyis most újra megnéztem a képet. Hát ez mi? Ez egy oltári nagy giccs. Sőt, még azt is mondhatnám, hogy olyan szempontból ovodás munka, hiszen ott használnak már kész köveket, amiket aztán elraknak valahogy. Jó, de ez igazságtalan igy, és valóban. Annyira nem szörnyű ez a mű, de eszembe jutott róla egy festmény, amiről már irni akartam, szóval ilyen szempontból pont jól jött.
Ha meg szobor, akkor Erdész galéria, vagy a Művészetmalom Szentendrén: na oda se ma fogok eljutni...

2015. október 16., péntek

Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ

Mi történt, hogy az Illés zenekar nótáját rakom cimbe? Csak nem visszatértek a 60-as évek? De bizony! A minap jó kis nosztalgiázáson vettem részt, melynek témája az előző rendszerben az információkhoz való hozzájutás volt. Mármint persze egy baráti beszélgetés volt, de óhatatlanul is előkerült, hogy annak idején, mondjuk 30 éve, ami azért még nem beláthatatlan távolság, külföldi könyvekhez, folyóiratokhoz csak trükközve, és természetesen jó nagy késéssel lehetett hozzájutni. És mikor végre megérkezett valami, egy dühös oroszlán lendületével vettették rá magukat az arra érdemesek, mármint akik tudták, miről van szó. Azt gondolnánk, ma már az internettel ez a dolog teljesen nevetséges kérdés lett, pedig nem. Természetesen sokkal könnyebb felülni a repülőre, és kiruccanni New York-ba, mármint aki megengedheti ezt magának. De külföldi könyveket összesen két helyen lehet rendelni a városban, jó, persze már interneten is lehet rendelni, csak akkor ugye nem lehet megnézni előtte. Ne szaporitsuk a szót: szerintem egyáltalán nem javult a helyzet ilyen téren.
Kiállitások terén meg az a helyzet, hogy a szféra kezd átcsúszni a láthatatlanságba. Lakáskiállitások, zártkörű facebook csoportok jelzik azt, hogy sok művész van, aki kiállitana, csak éppen nincs hol. A nagynevű galériák ugyanazokkal az emberekkel dolgoznak, új galériák nincsenek. Különben ezt is lehet, csak ez egy másik szint. Minden egyes festőről külön adatbázist kell vezetni: mikor mit csinál, van-e blogja, állandó tag-e valahol, ismerős-e facebook-on? Lemaradni pedig nem lehet még egy lakáskiállitásról sem, mert természetesen nincs utána weblapon nézhető kiállitáskép, vagy recenzió vagy bármi.
A legjobb persze összebarátkozni valakivel. Azzal a két emberrel, akivel lehet. A többiekkel majd találkozunk a bécsi művészeti vásáron. Vagy nem.

2015. október 11., vasárnap

Hiány

Lapozgatom az Art Market katalógusát. Azt hiszem, ügyes húzás volt, hogy a balkánt hivták meg vendégnek, hiszen abból a régióból szinte egyáltalán nem ismertek a galériák, nekik még mi is nyugat lehetünk, Párizzsal pedig úgysem tudunk versenyezni. Mondjuk az is nagyon béna ötlet volt, hogy egyidőre rakták a bécsi művészeti vásárral a pestit, de ez van.
Hiányoltam viszont a Nessim galériát, persze ők már nem léteznek tulajdonképp, vagyis igen nehéz lehet összehozni a pénzt erre a rendezvényre, hiszen jól tudjuk, hogy a galériák alig adnak el itt, ez inkább a reprezentáció terepe. Reprezentálni viszont akkor lehet, ha van miből. Nem is tudom mit mondjak. Ott van Telek Balázs, ott van Kerekes Gábor, ha igy veszem, akkor nem túl fair ez az egész ami történik. Viszont másfelől meg ott van az a rengeteg más galéria, akik meg itt vannak, itt most három pont következik..

Moldovai hangulat


A Lensculture egy csodás fotós, Jim Casper ötlete volt, hogy összehozza az újságok és más szervezetek által nem támogatott projekteket. Nyilvánosságot ad rengeteg amatőrnek és félprofinak, akik szeretnék megmutatni magukat. Az oldal és a válogatások erőssége az, hogy a legtöbb fotós egyszerűen szeretné megmutatni a témáját, igy nem Photoshop manipulátorok jelentkeznek, hanem a világ minden tájáról jött fotósok, akik fejlődni szeretnének.
Számomra az oldal egyszerűen azt jelenti, hogy egy érzékeny szem segitségével elrepülhetek szinte bárhová, olyan helyekre is, ahová amúgy sosem. A képek pedig garantáltan nem szerepelnének egy pr cikkben. Dőlj hátra, és élvezd az utazást, ezúttal Moldáviába:
https://www.lensculture.com/articles/asa-sjostrom-moldova-silent-land

2015. október 10., szombat

A jó hifi és egy szobor, amit látni kell

Szeretek zenét hallgatni. Úgy értem, van otthon egy hifim, és hozzá rengeteg jazz lemez, és imádom hallgatni, ahogy pl. Norah Jones-nál a gitáros elkezdi sikálni a húrokat, vagy a dobos ráz egyet egy valamin, amit amúgy nem is hallanánk, csak mondjuk nálam, az izolált és ezüstkábelezett szobában. Volt már jónéhány hűha élményem, pl. mikor 5 év Keb Mo hallgatás után jöttem rá, hogy a kedvenc dalomban van egy női vokál, csak annyira halk és finom, hogy nem lehet kivenni. De ott van, és mikor beraktam a rezgéselnyelő kúpokat, meg is jelent. Ez tehát arról szól, hogy van az a zenei réteg, ami a dal maga, dob, ének, aztán rájönnek a diszitések, és mondjuk 3. 4. menetben ezek a finomságok.
S hogy miért mesélem mindezt? Mert a jó képekkel pont ugyanez történik. Emlékszem, ahogy álltam Londonban, a Tate Modernben egy Cy Twombly 4 * 6 méteres képe előtt, és bár már ismertem a képet, újra bemutatkoztam neki. Az első réteg egy nagyon kellemes, arányos kompozició, amiben van egy kis feszültség, merthogy a festő nem tud rajzolni. Gondolja ekkor az ember. Aztán a 3. rétegnél rájön, hogy azok a finom csurgatások pont annyira bonyolitják a helyzetet, hogy nem lehet már azt mondani, hogy nem tud festeni a fickó. A 4. rétegben pedig elkezdi tisztelni a festőt, aki nem festette tele a vásznat, a hiányok pedig pont hogy hozzáadnak a kompozicióhoz, és még egy apró vonal, és eldőlt volna a kompozició. Mindezt pedig egy 6 méteres képnél nem olyan könnyű kontrollálni.
Ha valaki megkérdezné, hogy miért kell elmenni az Art Marketre, valami hasonlót mondanék. Mert bár lehet, hogy már sokszor láttunk Nádler képeket, de mégis, élőben az egész más, feltöltődik feszültséggel.
Itt van ez az üvegmunka, Borkovics Péteré. Egy rétegzett üveg, melybe vékony papirszeleteket dugott az alkotó. Ettől a ritmizálástól már önmagában jó, de ott a következő réteg, melyben rájövünk, hogy ezek a papirszeletek mintha lebegnének a térben, és ezen felül át is mennek az üvegen. Hogy is van ez? És a következő réteg: a papirszeleteken kinai irás van, vagy legalábbis annak tűnik, de legalábbis én nem tudtam elolvasni rajtuk semmit. Ami jó, mert ha oda lenne irva, hogy 2 kiló kenyér, az kiábránditó lenne, az absztrakcióban pont az a szép, hogy bármit belegondolhatok.
Végül lépjünk hátra egyet, a kompozició igy mintha egy o beüt formázna, vagy akár az is lehetne. Na ez az, amit egy fotó nem ad vissza, ezért kell élőben megnézni minél több alkotást...

2015. október 8., csütörtök

Art Market 2.

Egy művészeti vásáron az történik, hogy mindenki megpróbálja elhozni a legeladhatóbb, legbefutottabb, vagy éppen befuttatni akart műveit. Ebből az következik, hogy mivel mindenki magáról állit valamit, ezért együtt szerepelhet pl. Bernar Venet, aki azért már valaki a művészeti életben, és mondjuk xxx, aki meg nem. A műfajok is teljesen egybemosódnak, táblakép, fotó, szobor, bármi..
Ehhez adjuk hozzá, hogy mindenki másért megy ki. Van, aki azért, mert a barátai is kint vannak, vagy épp nincs más program, vagy hallott már a festészetről, netán meghivta egy galéria..
Kénytelen vagyok teljesen szubjektiv lenni, mert ettől lesz olvasható ez az irás. Ezt csak azért mondom, mert ha valaki mást lát, mit amit én, annak ugyanúgy lehet igaza..
Nekem egy nagy csalódás volt a két Erdély Miklós kép.
Évek óta hallom a nagy öregektől, hogy Erdély micsoda ember volt, és a performanszai valóban óriásiak. Viszont mit kezdjek ezzel a két rosszul sikerült képpel, amit kiraktak? Ettől még Erdély zseniális, viszont amit ismerek tőle, az alapján inkább performanszer, iró, filozófus, mint festő.
Ami viszont lenyűgözött, az az Erdész galéria. A képen Borkovics Péter, de a többiek is csodásak, és az a katalógus, amit megjelentettek, az bizony kivágja a biztositékot, mert ilyen minőségű kiadványt nagyon régen láttam. Ja, hogy 10000 ft? Ja kérem, a művészet nem mindenkié..
Tavaly nagyon birtam a Tót Endre dolgokat, most nem volt, persze nem lehet minden évben..De ha lehetne..
A Várfok galéria idén is nagyon profi anyaggal jött, a Rozsda Endre kép pl. ..Hú. Nem is tudom, mit meg nem tennék, ha az enyém lehetne...
A berlini galériák közül nekem Bernd Schwarting tetszett legjobban. Egyértelmű, erős üzenetek a képei, együtt tudnék élni velük.
Mint olvasható itt, nem igazán tudnék egységes képet festeni, de pont ettől érdekes az egész...


2015. október 7., szerda

Art market 1.

Talán nem érezzük, de az Art market budapesti művészeti vásár döntő jelentőségűvé kezd válni a szememben. Mindaz, amiről beszélek évek óta ebben a blogban, az itt megtestesül. Az előző években nem mindig lelkesedtem érte, hiszen ha minden rendben van a galériákkal, akkor az Art Market valóban lehet egyfajta gyenge pótlék, azonban most más a helyzet.
Tehát az alapoktól kezdve: ez egy művészeti vásár, nemzetközi, idén a balkán régió volt a téma (ez a tematizálás jó dolog, már a párizsiaknak is bejött). De ami a legfontosabb: itt a piac diktál, semmiféle fekete györgy nem jöhet (és nem is jött), ez a szakma rendezvénye. Rángathatják naphosszat a Műcsarnokot meg a Vigadót, a művészeik ide nem kerülnek be, mert nem elég jók. A valódi művészeti életben ugyanis nem az számit, hogy kinek vagy a kicsodája, hanem hogy mit csinálsz. És bár lehet mondani, hogy a pénz sem minden, ami igaz, de mondjuk Bernar Venet-re azért nem lehet azt mondani, hogy kutyaütő lenne - én személyesen is találkoztam vele. Ráadásul itt senki sem mondja meg másról, hogy ki milyen jó, egyszerűen ott vannak a művek kirakva és mindenki eldöntheti magának.
Annyit azért zárójelben megjegyeznék, hogy még tart a válság, a galériák főként a biztos neveket hozták el, Kerekest, Kornisst, igazán progressziv vonulatot keveset láttam, és azt is főként a tét nélkül (mármint úgysem adnak el) horvát galériáknál láttam. Azért jó volt látni pl. az Erdész galéria kiváló kinálatát, ami bárhol a világban feltűnést keltett volna, az Acb remek anyagát, vagy éppen a Várfok egyenletes szintjét - hopp, egy Rozsda Endre kép, nem semmi..
Volt pl. két Erdély Miklós kép, annyiszor irtam már, hogy nem elég baráti beszélgetéseken elejteni, hogy mekkora arc volt..és imám meghallgatásra talált. Kár, hogy a kirakott két kép pont nem jellemezte őt egyáltalán, de mindegy.
Jó, hogy van külön fotós szekció is, egyrészt fontos, másrészt sok jó kép van ott is, sőt, talán nemzetközileg még ismertebbek is, mint a festmények, persze nem verseny ez.
A lényeg, hogy ez egy igazi ünnep, és még vissza fogok térni a témára, talán holnap.


2015. október 3., szombat

Parkolás és kiállitás

Nem birom ki, hogy ide ne másoljam legalább a linkjét a Petőfi hid új kerékpárútjának: http://11.kerulet.ittlakunk.hu/kozlekedes/151002/vicces-kerekparut-petofi-hidon
Kattintsatok, röhögjetek. Ez a szimbólum pontosan mutatja, hogy mi a baj ezzel a várossal: minden.
Arról beszélek, hogy tetszik vagy nem, a kiállitáslátogató közönség 90 %-a nem vezet, viszont a képvásárlók 100 %-ának van autója. És ha már van, akkor beleül, és elgurul(na) egy kiállitásra. Aztán meglepődik, mert nem tud. Azazhogy tud, csak annyi akadály és büntetés várja, hogy kétszer is meggondolja. A bilincselés például bevett módszer a belvárosban, a legrosszabb az 5. kerület, ahol kameráznak, bilincselnek és lopnak is (lopóautóval elszállitják a kocsit). Szerencsére engem semmi baj nem ért az utóbbi 2 évben, de ez csak annak köszönhető, hogy paranoiám immár az egekig ér.
Jó, de mindez egyéni probléma. Ha valaki nem tud beautózni mondjuk a Bazilika mellé az új Higgs galériához, akkor ne menjen. Ez ok. Nem is megy. Mint ahogy a Falk Miksa utcában is nehéz a parkolás, nem folytatom a felsorolást.
Egy időben arról is szó volt, hogy azokat az üzleteket, amiket nem lehet piaci alapon kiadni, és ilyenből azért mostanában van egypár, kiadják olcsón vagy akár ingyen kezdő galériáknakpl. egyszerűen azért, mert  ez mindkét félnek jó lenne. Ma ugyanis egy galéria igen nehezen tudja kitermelni a fix költségeit. Minden adó nagyon magas, igy viszont, ha nincsenek új galériák, amik friss szint hozhatnak, akkor a régiek maradnak...
Minden összefügg. Megszüntették a kurátor szakot, nehogy túl sok képzett ember legyen. A lehetetlen adózással elérték, hogy ne legyenek új galériák, az autó = fejőstehén képlet pedig azt jelenti, hogy a gyűjtők előbb fognak Párizsban vásárolni, mint a Duna parton.
Azért legyünk pozitivak is, hiszen aki nagyon akart, eddig is megoldotta a dolgokat okosban.A képlet valójában nagyon egyszerű: aki képet szeretne, megkeresni közvetlenül a festőt, megegyezik vele, és kész. Itt tartunk most.