2017. március 27., hétfő

Parkolás és művészet

A napokban élénk vita keveredett abból, hogy egy óbudai kedves kereszteződésben a Kolosy térnél kamerákat szereltek fel, és 50000 Ft-ra büntetnek mindenkit, aki jobbra (!!!!) kanyarodik. Merthogy tábla tiltja. Ok, ne kanyarodjon ott jobbra az autós (miért is ne?), de az 50000 ft az tényleg kemény. Mi lenne, ha pl. minden biciklist, aki áthajt a piroson - a cangások 98 %-a - vagy minden gyalogost, aki pirosban átmegy az úttesten - ez is bőven több mint 50 % - büntetnének? És azért ötvenezer az fél havi fizetés, jó, persze nem Fekete Györgynek, de azért az nem kevés pénz. Annyiból már kijön mondjuk 5 db 70 *100 -as kép nagyitása vagy 5 vászon még olajfestékkel együtt is. Van aki egész évben nem költ könyvre ennyit.
A probléma különben a Baross utca - körút találkozásánál kezdődött, ott jöttek rá ugyanis először, hogy lehet tiltani a jobbra kanyarodást, és ha kamerát raknak ki, akkor büntetni is lehet. A büntetésből meg lehet hajót venni az adrián, vagy fekete audit, mert az biztos, hogy a közterületre nem költötték azokat a pénzeket. Ez Budapest, megszoktuk már, ezért is húzott el innen félmillió ember, semmi komoly, lehet háborogni. Az érdekes viszont az, hogy mennyire nem lehet parkolni galériák közelében, és hogy ez mennyire visszaveti a művészet terjedését. Ne legyenek illúzióink: aki ma képet vásárol, annak 100 %, hogy van autója. Ez tény. Tehát megérkezik az audin a jókedvű vásárló...mondjuk a Várfok utcába, mit lát? El lehet csipni helyeket, de sokszor körözni kell, vagy a jóval fentebb lévő nagyobb parkolóba beállni.
Igazából szerintem egyetlen hely van, ahol tényleg pazarul lehet parkolni, és az a Ludwig. Eleve van mélygarázsa, méghozzá nagy, ahol mindig van hely, de ha sajnálnám a 250 ft-ot óránként, megállhatok egy közeli utcában ingyen. Tényleg pazar.
A Nemzeti galériához eleve nem lehet felmenni kocsival, de a Lánchidnál remekül lehet parkolni, és onnan a gyaloglás pont kellemes, ezért ezt is határesetnek tekintem (igazából persze felfelé gyalogolni nem annyira jó de ennyi belefér).
Falk Miksa utca? Felejtsd el. Évek óta annyira túlterhelt, hogy én eleve a játszótér és a Duna között keresek helyet, nagyjából ott találok is. Én a galériák helyében már régen létrehoztam volna egy vip parkolót, ahol mindig van hely, és csak galériába menő állhat oda. Rövidtávon megtérülne a beruházás.
Az Artbázis sajnos már nem a régi, de ha hozzáveszem az A.P.A-t is, mindkettő küzdhet a legelérhetetlenebb hely megtisztelő cimért. Egyirányú utcák tömkelege, hely sehol. A parkolóőrök pedig fürgék.
Erről jut eszembe, hogy az Irók boltjánál is kamerán nézik, hogy jön-e autó, és már ugrik is az őr, ha esetleg a Knoll-ba menne valaki, pattanjon a jegyért. Ez is mennyire magyar: a térfigyelő kamerák, amik azért vannak, hogy ne lopjanak, azt nézik, hogy ki parkol oda és ki vesz jegyet.Grrrr....
Egyszer voltam csak az Akadémia utcáról nyiló galériában a Lánchidnál, de el is ment a kedvem tőle, mert az utca bal oldaláról nyiló kicsi utcákban van hely, sőt üres, de oda tilos bemenni, és bilincselnek. Ellenben a jobb oldal mindig tele. Ez normális?
A Capa központnál eleve esélytelen a parkolás, felesleges is megnyitóra menni, úgysincs hely, se közel, se távol.
Persze még mindig mondhatjuk, hogy ez a város túlságosan autóbarát, és ki kéne tiltani sok helyről, ezzel akár egyet is értek. De ha valaki próbált már az Acb galériánál a Király utcában parkolni, és valóban ott is merte hagyni az autóját azokban a lepusztult utcákban, annak megszoritanám a kezét. Nem, egyetlen kiállitás sem annyira fontos, hogy én a Király utcáról nyiló kicsi utcákban parkoljak. Pedig szivesen irnék róluk, sőt jókat is lehetne, de hát nem. Hogy hányan vannak, akik hasonlóan döntenek, én nem tudom...

2017. március 26., vasárnap

Az egyenlősdi vége

Mind érezzük, hogy a minden ember egyenlő felkiáltás hamiskás, élettől elrugaszkodott. Én például, bár próbáltam, soha nem leszek autóversenyző. Amikor nagy sebességnél jön egy kanyar, és a gyomrom oldalirányban távozna belőlem, akkor nem azt érzem, hogy ez mennyire jó móka, hanem hogy azonnal meg akarok állni. Persze ezernyi más sem leszek, mondjuk hiába szeretek úszni, az inkább lubickolás, és egyáltalán nem izgat, hogy én érjek először a másik partra egy medencében.
A művészet élvezetével ugyanez a helyzet. Elmegy az egyszeri ember a Louvre-ba (vagy inkább a Nemzeti Galériába a várba), és megnézi a Mona Lisát (vagyis a majálist, esetleg az ásitó inast), és nem azt fogja gondolni, hogy nahát, micsoda csúcsteljesitmények, hanem azt, hogy micsoda unalmas ez, nem is mozognak a képek, meg még jó zene sincs, és ezek a fickók ezer éve meghaltak már, uncsi.
És igaza van. Ahogy engem sem hat meg, ahogy a forma-1-es versenyző pontosan ugyanúgy megteszi a körét nyolcezredszerre is, mást sem fog meghatni, hogy mennyire élethű az a fickó. Hiszen felveszem kamerára, az épp elég élethű. Ja, hogy a középkorban nem volt még kamera? Nagy ügy.

2017. március 24., péntek

Frank Magda

Csak tavaly februárban zárt be az El Kazovszkij kiállitás, de én ma már, amikor a könyvespolcomon megláttam, úgy gondoltam rá, hogy milyen kár, hogy őt is szépen elfelejtjük. Pedig ő aztán tényleg sokszor szerepelt a hirekben, még verseskötete is megjelent, és mégis, huss! Már senki sem ir róla.
Túlzott nosztalgia amit érzek? De Párizsban Niki de Saint Phalle szobrokba belefuthatunk galériákban, a Pompidou-ban pedig egészen 1900-ig visszamehetünk szinte bármikor az időben. Vagy ott van Brassai, akinek le Roi soleil képéért 29000 eurót fizettek pár hónapja.
Frank Magda egy újabb érdekes történet, ami nem túlságosan érdekel senkit. 1914-ben született Kolozsváron, 45-ben vették fel a Képzőre, majd 49-ben Párizsba ment. Különben 49-ben igen nagy forgalom volt ezen az útvonalon... A Julien akadémián tanult és a Louvre-ba járt. 1950-ben mégis Buenos Aires-be költözött egy rokonához, és rajzolt. 1954-ben a francia állam visszahivta az akkor már szobrászkodó művészt, és meg is vették pár művét. 1956-60-ig újra Argentinában élt, de aztán Párizsban tagja lett a Réalités Nouvelles-nek, és folyamatosan kiállitott, műveit sok francia városban felállitották. Limours-ba költözött, ami egyébként egészen közel van Riegl Judit-hoz, délnyugatra Párizstól (egyszer valakinek be kéne járni ezeket a helyeket és remek könyv lehetne belőle. Már persze ha bárki is ismerné a szobrászt, akinek amúgy számos városban vannak szobrai).
Újabb és újabb zárójeleket kellene nyitni. Az egyik forrása ugyanis ezeknek a művészeknek az 1970-es Műcsarnokbeli magyar származású művészek külföldön tárlat, onnan lehet neveket gyűjteni. Kár, hogy manapság nincs ilyen.
Legközelebb, ha Párizsban járok, a rue Jean Zay úton lefotózom a szobrát. Ha el nem felejtem én is addig.

2017. március 19., vasárnap

Prachensky a bécsi Albertinában

Nahát , teljesen elfelejtettem irni erről a kiállitásról! Pedig már jó ideje megnéztem, sőt, most látom, hogy a képeket is elkavartam valahova. De ez nem változtat azon, hogy Prachensky bizony az egyik legismertebb osztrák nonfigurativ festő. Jó ideig amerikában lakott, később ment csak vissza tanitani Bécsbe. Én először a 21. századi múzeumban láttam, ja nem is, már előtte a bécsi art fair-en..Náluk ő olyan, mint nálunk Bak Imre vagy Nádler: nem szokták kihagyni a felsorolásokból. És a képei valóban egészen ötletteliek, fröcskölések, de jó izléssel, jól kivitelezve. Irtam is már ide a blogba róla. A jegyzeteimet nézve azonban felrémlik, hogy volt néhány gond is a mostani tárlattal. Az egyik a hely volt. Mostanában annyira büszkék az Albertinások a saját gyűjteményükre, hogy a -1-es szintet elárasztották vele, viszont igy a Prachensky-nek már csak egy kisebb terem jutott, pedig megérdemelt volna többet. A másik megjegyzésem az volt, hogy én, aki alig ismerem az életművét, rögtön hiányolni kezdtem 3 képét, szóval finoman fogalmazva sem törekedtek teljességre a bemutatásnál.. Ezzel együtt nagyon megérte benézni Bécsbe, ja és felirom, hogy máskor ne hányjam el a képeket...

Hullámok

Sokszor leirtam már, hogy nem a művészetből élek. Az utóbbi években ez inkább előny, mint hátrány, mivel a két lehetőség közül: 1. éhenhalok, hiszen nem történik semmi itthon a művészeti életben 2: beállok az mma-ba mert kell a pénz, aztán onnan kiszólogatok hogy ez milyen tré, szóval ebből a két verzióból egyik se tetszik igazán. Persze ezzel a választással azt is elfogadtam, hogy nincs és nem is lesz különösebb szerepem az itthoni művészeti életben, hát ezt kibirom. Igazán nagy bajban azok vannak, akik viszont azt választották, hogy erre teszik fel az életüket, hogy alkotnak vagy éppen kurátorkodnak, galériát csinálnának, és most éppen olyan feleslegesnek érzik magukat, mint mindenki más.
Megfigyeltem, hogy hullámokban tör rám a művészet. Van, hogy egész nap ez foglalkoztat napokig, és minden időmben erre koncentrálok, aztán egyszercsak megunom (vagyis még gyakrabban történik valami ami kizökkent), és akkor napokig, akár hetekig egyáltalán nem gondolok erre, mintha nem is létezne. Aztán egyszercsak jön egy levél valakitől, és akkor újra belevetem magamat. Sokat gondolkodtam, hogy miért van ez igy, de arra jutottam, hogy akkor is igy lenne, ha csak művészettel foglalkoznék, akkor is kellene valami más. Mert azt se felejtsük el, hogy mennyi minden más van a világon, amivel foglalkozni lehet. Lehet..na jó, nem sorolom fel, de eleve ott vannak a művészetközeli dolgok, az irás, olvasás, épitészet, ott van a sport, lakás és/vagy kertészet, és persze a hobbik végtelen tárháza a zongorázástól az autószerelésig, öltözködéstől a kulináris dolgokig.
Hogy képes lennék-e csak a festészetre koncentrálni egy egész életen át? Ez már sosem derül ki. Talán ha találkoztam volna a megfelelő időben valakivel, aki annyira hatott volna rám. De még akkor is elengedhetetlen, hogy más dolgokkal is foglalkozzunk, vagyis a legtöbb embernek az. De olvasva az életrajzokat, valahogy úgy tűnik, hogy épp azok lesznek sikeresek, akik nem törődnek semmivel, csak azzal a bosszantó fehér vászonnal, amit be kell kenni... Ha csak a legutóbbi példát nézem, Dubuffet, amikor már igazán gazdag lett a képeiből, és egy Cannes közeli faluba költözött, hiába vett egy szép nagy villát, ő inkább az istállóból átalakitott melléképületben élt, és nem ment el a saját múzeumának megnyitójára sem, nehogy ne tudjon festeni. Őrület? Az, sőt, ha ilyen lennék, akkor aligha irnék blogot...

2017. március 15., szerda

Galéria szoftverek 2.

Nem is olyan régen irtam egy magyar galéria programról, amely kifejezetten arra készült, hogy a galériások ne excel táblával dolgozzanak, hanem egy külön programba töltsék fel a képeiket, anyagaikat, és ezzel egyszerűsitsék az életüket, hiszen ez a program pontosan azt tudja, ami nekik kell. Mint irtam is, nem rossz ez az új progi, de kiváncsi voltam, a világban milyen programok vannak már. Van egy olyan, hogy Artbinder, de az nem tetszett annyira mint a Gallerymanager, ezért inkább arról irok.
Nagyon meg tudja könnyiteni az életet egy ilyen program. Az egész alapja a kép. Egy képről egy helyen rögzithető a fényképe, leltári száma, szinekkel mutatja, hogy a kép eladásra van-e vagy már elkelt, esetleg egy kollekció része. Az alsó sávon egy gombnyomással eladva státuszba tehetjük a képet, vagy éppen egy jövőbeli kiállitáshoz adhatjuk hozzá. Nagyon tetszik az is, hogy hirlevelekhez is szintén egy gombnyomással hozzáadhatjuk a képet.
A felület átgondolt, egyszerű és átlátható. No de nem vagyok én az ő eladójuk, a sok dicséret után nyilván a hibákról is szólhatnék. Talán a legfontosabb koncepcióbeli hiányosság a bővithetetlenség. Pontosan azokat az adatokat adhatjuk meg, amit ők kitaláltak, tehát ha én szeretnék még valamit hozzátenni, akkor nem tudok. A megjelenités sem állitható, bár átgondolt a felület, de nem változtatható. Persze egy galéria nem Microsoft, nyilván nem fognak saját szoftvert fejleszteni, de érdemes lehet megnézni vásárlás előtt, hogy mi is azokat az adatokat szeretnénk-e nyilvántartani.
Ezzel együtt az biztos, hogy egy galéria életét drámaian meg tudja könnyiteni egy ilyen program. Nem is értem, miért nem tudtam róla, hogy van ilyen..

2017. március 12., vasárnap

Múzeumok tereinek csökkentése

A New York Times legfrissebb, hétvégi számának művészetről szóló mellékletében arról beszél a Stedelijk múzeum vezetője, hogy itt az ideje a múzeumoknak abbahagyni a növekedésről szőtt álmaikat, és visszatérniük a kisebb terekben megrendezett, apróbb kiállitásokhoz. Mindezt azzal magyarázta, hogy pénzügyileg a múzeumoknak rosszabb idők jönnek, és nekik is alkalmazkodniuk kell a változásokhoz. Beszélgetőpartnere, Dakis Joannou, a görög DESTE nonprofit szervezet tulajdonosa eközben azzal árnyalja a képet, hogy ő egészen tavalyig folyamatosan egyre nagyobb helyszinekre költözött, de ma már inkább együttműködik más szervezetekkel ahelyett, hogy még több térben gondolkodna. Szerinte ez a fajta együttműködés lesz az idei év kulcsmomentuma.
Talán igazuk van, talán nem. Mindenesetre nekem két dolog jutott eszembe:
1. Nagyon unom már, hogy folyton vagy válság van, és akkor szörnyűlködünk, vagy nincs válság, és akkor meg arra kell figyelnünk, hogy éppen melyik rekordár dőlt meg. Ha általánosságban nézem, teljesen biztos vagyok abban, hogy igencsak felfelé menő ágban van a művészet általánosságban - és persze nálunk szerencsésebb országokban. De elég csak London vagy Párizs igen nyüzsgő piacát látni - Londonban pl. a hétvégén újabb művészeti vásár volt - és azt látjuk, hogy a művészeti világ pezseg.
2. Azonban az is borzasztó, hogy erről beszélünk, és nem művekről. A pénzügyesek kezdik kisajátitani a művészetet, szerintük egy gyűjtő, sőt galériás is excel táblák alapján, a művész várható árát mérlegelve veszik a képeket, ami akár lehet is igy, de az bizonyos, hogy nem ez a normális hozzáállás.
Eleve mit jelent mondjuk a Stedelijk múzeum esetén a növekedés? Néhány éve felújitották az épületet, de alapvetően az akkora, amekkora, nem lehet leengedni vagy felfújni, mint egy lufit. Ráadásul van is anyag, amivel megtöltsék, igy nem is szorulnak arra, hogy lezárjanak részeket belőle. Ha pedig az alapitványokról, magánkézben lévő gyűjteményekről beszélünk, akkor azok inkább bezárnak, lásd az Essl Bécsben mintsem kisebb helyen működjenek. Elég furcsa is lenne egy 30 nm-es múzeum, mert annyira van pénzünk kifűteni..
Az viszont valóban érdekes felvetés, ha már a pénzügyi világ szabályait vesszük alapul, hogy hány és milyen jellegű kiállitást érdemes összehozni, ha egy adott pénzből kell kihozni valamit. A probléma csak az ezzel, hogy ezt a hazai intézmények már régóta gyakorolják, ellenben a New York Times-nak ehhez semmi köze...

2017. március 9., csütörtök

A kihalt Falk Miksa utca

Leszállok a villamosról, és két rosszarcú messziről láthatóan is gagyi Szőnyi utánzatokat árul, a képeket a falhoz támasztva, cigizve. A Kieselbach mondhatni zárva, az amúgy zseniális keretes kiállitás után, amiről sajnos nem irtam, a képkeretek ellepik a galériát. Tehát oda nincs miért menni. Pár lépéssel arrébb a Missionart-ban nagybányai képek, inkább harmad, mint másodvonal, a nagymamám talán értékelné (ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretem a nagybányai stilust, hanem hogy ezek rosszul festett modoros tájképek, ingyen se kéne). Virág Juditnál egy elsőre ausztrál aboriginál bennszülöttekről készült képsorozat, nem annyira szörnyű, de nem hoz lázba. Szégyellem, de nem jegyeztem meg a festő nevét, a honlapon pedig még 2016-os a legfrisebb kiállitás.
Két eset lehetséges. 1. Ellőtték az összes patronjukat a tavalyi év végi, amúgy tényleg nagy sikerű kiállitásokra, és ennyi telik. 2. Felesleges erőlködni, majd egy aukcióval bejön az a pénz, ami kell. Én meg naivan azt gondoltam, hogy átveszik a nemzeti galéria szerepét.. (amúgy vannak lépések ebbe az irányba)

2017. március 7., kedd

Könyvajánló: Magnus Resch: management of art galleries

Ez az egyik legelgondolkodtatóbb könyv, amit mostanában olvastam. Igaza van vagy nincs, szerintem mindenképp beszélni kell róla.
Magnus azt mondja, hogy a galériák világában is ideje lenne behozni azt a pénzügyi szemléletet, ami a többi iparágban már régóta hódit. A multikra gondol, akik 50 országban jelen vannak és sok-sok pénzt hoznak a tulajdonosnak. Ezzel szemben a jelenlegi galériások kevés pénzt keresnek, és nem eléggé pénzügyi szemléletűek.
Hmm. Azért az első oldalakon még azt mondja, hogy ez egy olyan iparág, ahol ne több pénzt akarjunk keresni, hanem jobb galériává válni, mert aki csak a pénzen gondolkodik, az nem lesz sikeres. Azt mondja, hogy akik ma sikeresek a galériavilágban, mind álmodozók, beleszerettek egy művészbe, aztán örültek, amikor felértékelődött a választottjuk, és ők sok pénzt kerestek.
Aki azt gondolja, itt valami nem stimmel, az jól gondolja. Az bizonyos, hogy akárhogy vesszük, a galéria nem farmerbolt. Itt minden a személyes kapcsolatokon múlik. És igen, vannak, akik egyszerűen csak galériások akartak lenni, nem számit nekik, hogy mennyit keresnek amig eltartják magukat, mert azzal foglalkozhatnak, amit szeretnek. Ezt pedig nem lehet számszerűsiteni.
Azért a másik oldalról az is igaz, hogy ha már azt gondoljuk, hogy a pénzügy egy külön szakma, akkor nem árthat, ha átvesszük annak a szakmának a fogásait, pont ugyanúgy, amikor bankügyeket intézünk, nem a szomszéd Józsival fogjuk megbeszélni, hanem jobb esetben egy pénzügyi szakemberrel. Tulajdonképpen ez a könyv csak ennyit mond.
Hanem van azért itt még bökkenő. Az iró anélkül akart nagyot mondani, hogy ismerné azt, amiről beszél. Igen, kilóg a lóláb. Rengeteg művészeti témájú (és nagyon kevés pénzügyes) könyvet olvastam, de sose gondoltam ennyire azt, hogy az iró nem ért a témához. Magnus képes oldalakon keresztül gúnyolni azt, hogy a galériák költségvetésében nagy tételt jelent a hely bérlése. Azt mondja, hogy sok pénzt lehetne megspórólni azzal, hogy kiköltöznek olcsóbb helyekre. Közgazdaságtanilag biztosan igy van ez, csakhogy a látogatók nem biztos, hogy Kőbánya-alsóra elmennének egy galériáért, hiába olcsó ott a bérlés. Azt is kérdezi, hogy miért nem lehet online eladni, akkor nem is kell galéria. Hát persze.
A legnagyobb problémám viszont a példáival van. Bemutat jópár galériát, amik abszolút teljesen máshogy működnek, mint ahogy ő azt szeretné (pl. nem foglalkoztatnak pénzügyest, nem a profitra hajtanak), miközben felmagasztalja őket, hogy milyen sikeresek. Most akkor ha ők sikeresek igy, akkor miért is kéne megfogadni az iró tanácsait?
Ezzel együtt van, amiben igaza van. A Gagosian galéria tényleg sikeres nagyjából azzal a modellel, amit Magnus leir. És az is biztosan igaz, hogy a pénzügyi ismeretek feldobják a galériákat, hiszen ha valaki csak a művészetre koncentrál, akkor éhen is halhat.
Jó érzékkel nyúlt bele Magnus a témába. Nagyon jó lenne, ha egy belsős ember, aki érti is a galériák működését irna egy hasonló könyvet, csak ez nem fog megtörténni. Egy ilyen embernek biztosan nem érdeke felfedni a titkait a legnagyobb sajnálatomra.
Ezzel együtt, ha valaki netán azt gondolja, hogy a galériák festékszagban álmodozó művészekról szólnak csupán, akkor olvassa el ezt a könyvet.