2018. december 28., péntek

Művészet mint konzervativ csapda

Ahogy most belegondoltam, a művészet az egyik legkonzervativabb iparág. Még az olajipar is több innovációt tud talán felmutatni. Gondoljunk bele: immár többszáz éve alig változik az, hogy a művészetnek azt vesszük, amit a legnagyobb galériák mutatnak nekünk: oil sur toile. Olaj vásznon. A legnagyobb -na jó, egyik legnagyobb - galéria, a Gagosian nagyon kevés olyat akar nekünk eladni, ami nem ez. Ha rájuk hallgatunk, Twomblyt és Richtert kell vennünk, olajfestményt vásznon. És igen, persze vannak más technikák, amik elterjedtek, a performansz, videóművészet, stb. de nézzük csak meg, hogy azok a művek mennyire ragadtak bele a vásárlók észjárásába: semennyire. A Christies aukcióin az, ami nem olajkép, az nagyjából a bútorral van egy szinten. A bútor szintén jó üzlet, de nagyon messze van a milliós áraktól.
Az is nagyon konzervativ, hogy egy nagyon szűk és láthatatlan elit mondja meg, hogy mi a jó művészet. Jeff Koons jó művész? Igen, mert a Pompidouban van kiállitása, sok pénzért mennek el a művei. De hogy miért ő lett ennyire fontos, azt nem tudjuk, és nincs is semmi, amit követhetnénk, ha jók akarunk lenni. Gyakorlatilag a bokorban sincsenek azok a művészek, akik nem művészeti egyetemről jönnek - miközben mondjuk a számitástechnikában ez nem számit. Honnan jött az Uber? És az Instagram? A művészetben ilyen nincs. Ha nem kerültél bele az egyetemen a körforgásba, akkor nem létezel a komolyabb galériák számára, akik a megélhetésedet tudnák biztositani.
Apróbb repedéseket azért látunk. Idén, 2018-ban a Grand Palais művész és robot cimmel szervezett kiállitást, és alig szerepelt rajta kanonizált művész. A Pompidouban Code névvel futott hasonló, ott azért jobban igyekeztek, de még igy is kevés "normális" művész volt. És amikor lelkesen rávetettem magam Ryoda Ikedára, aki sztár volt ezeken a kiállitásokon, kiderült, hogy nem is ő programozza a dolgait, hanem van egy fickó, aki megcsinálja, őt pedig csak a vetitők elhelyezése érdekli, és a hang.
Miért nem látjuk azt, hogy az ismert festők számitógéppel kezdenek foglalkozni? Azért, mert a képeik vevői még náluk is jobban konzervativok. Szivesen kifizetnek egymillió dollárt egy Picassoért, de hallani sem akarnak arról, hogy esetleg Picasso nem is olyan értékes ma már (amúgy de).
Meddig lehetséges ez a felfogás? Hiszen a számitástechnika időközben az egész életünket megváltoztatja. Ez egy olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni. Az azonban bizonyos, hogy az ok, amiért a művészet egyre kevésbé érdekes a számomra, az pont ez.

2018. december 27., csütörtök

A novemberi Le Journal des Arts újság

Bernar Venet, akinek még akkor volt kiállitása a Műcsarnokban, amikor az még szakmai intézmény volt, a cimlapra került, mert két retrospektiv kiállitása is van épp, Lyonban és Nizzában. Ha nem a  Műcsarnokból, akkor Versailles-ból lehet ismerős a szobrász, akinek jellegzetes rozsdás ívei amúgy Magyarországon készülnek.
Nagyot szólt a franciáknál, hogy 9.3 millió euróból felújitották a Roubaix uszodát, ami már régóta egy kortárs szoborgyűjteménynek ad otthont. A csarnokban meghagytak középen egy vizes sávot, az épület hangulata ezzel valóban egyedi lett.
Hosszan foglalkoznak a felújitott svéd nemzeti múzeummal.  A felújitás elkerülhetetlen volt, hiszen az elektromosságot 1930-ban vezették be az épületbe, és azóta nem cserélték, de ami mostanában foglalkoztatja a művészettörténészeket, hogy lehet-e modern dobozokat, kockákat, tereket becsempészni a klasszikus épületekbe. Itt nem történt ilyen, de az átrendezés kapcsán jócskán leporolták a kiállitásokat, ettől vált érdekessé a felújitás.
Egy francia lapban elkerülhetetlen, hogy foglalkozzanak a Paris Photo-val.Az újság szerint elkerülhetetlen a női test újraértelmezése a fotók által, ebbe most inkább nem megyek bele. Alapvetően jónak tartom, hogy kortárs fotókról folyik a diskurzus, a női test pedig alapvetően örök téma, csak örülhetünk neki, hogy immár a nők is részt vesznek benne, akár provokációról van szó, mint Orlannál, akár új esztétikáról, mint mondjuk Jo Anne Calis.

Legnépszerűbb bejgyzések 2018

Minden évben összesiteni szoktam, hogy melyek voltak azok a bejegyzések, amik a legtöbb olvasót hozták. Azzal együtt, hogy a blogot magamnak irom, és nem fogalmazok úgy, hogy népszerű legyen, nem foglalkozom népszerű témákkal, azért időnként mégis előfordul olyan téma, ami több kattintást eredményez. Természetesen ezek általában olyan témák, amiket én inkább hátra sorolnék, de ez már csak ilyen. A legnépszerűbb témák idén a blogban:
- Spengler Katalin és Somlói Zsolt műgyűjtők
- A Pompidou magyar szerzeményei
- The Square film

2018. december 25., kedd

Albert Oehlen katalógusa

Oehlen a kölni "új vadak" mozgalomból nőtte ki magát, Baselitz és Richter útján, és noha számomra nem volt annyira ismert, amikor most tényleg utánanéztem a könyveinek és kiállitásainak, bizony szép referencialistája van. Az utóbbi években nagyot emelkedett az ázsiója, többek között egyik képét 3 millió euróért adták el, nagy kiállitásai voltak stb..
Természetesen a Gagosian galéria pont az efféle sikerekre csap le, és rögtön Párizsban állitja ki új sorozatát, amiről már irtam. De a katalógus, na ez megérdemel mégegy emlitést. Természetesen mindenki ilyen katalógust szeretne: jóval nagyobb a mérete az A4-nél, a lapok vastagok, a minőség megkérdőjelezhetetlen. Még margó sincs, hogy a képek minél jobban érvényesüljenek.
Emellett a citromsárga alapszin egészen unikális. Ilyen köritésben egészen megkivántam a képeket, ezért megkérdeztem az árukat, amik sajnos már jóval túl vannak az emészthető kategórián. Viszont érdekes látni, hogy egy igényes katalógussal, igényes kiállítással mennyire máshogy lehet bemutatni egy alkotót, mint egy koszos, hideg pincében. És a katalógus, az bizony megfizethető, és évek múlva is lehet gyönyörködni benne...

Könyvajánló: Pelevin - IPhuck10

Pelevin már sok jó könyvet letett az asztalra. Ott van a T (vagy T gróf), ami Tolsztoj mai reinkarnációját dolgozza fel egyszerre könnyvfakasztóan viccesen és mégis elgondolkodtatóan, ott van a Pi generáció, ami a hatalomhoz való viszonyt figurázza ki, a Snurf, de még ezeken kivül is rengeteg könyv, tehát aki naprakész akar lenni az életműből, az az utóbbi években minden évben új Pelevin könyvet olvasott.
Az új regénye egy kurátorról szól, aki valójában programozó, és "még valójábban", vagyis a titkos életében egyszerű bűnöző, műtárgyhamisitó. Pelevin jól látta meg, hogy az olvasói nincsenek igazán képben a kortárs művészettel - már persze ha egyáltalán képben lehet lenni - viszont jeges borzongás fut végig rajtuk, ha mutatnak nekik egy 3 méteres bronzpókot, hogy mi kerül ezen x millió dollárba, rubelbe, bármibe..Az iró jól játszik rá az értetlenségre, és gipszkornak nevezi a legújabb kori művészetet, mint ami önmagában is az átverésről szól, és ebbe a közegbe helyezi az először kurátorként megjelenő főhősnőt. Főhősnőt mondok, noha Pelevint kitalált még néhány nemet, ezzel egyszerre figurázva ki a genderterminológiát és az azt érinthetetlennek mondó diskurzust. Az egész regényben feltűnően nekimegy az összes mai divatos irányzatnak: a nemek összevissza keverednek, az iró pedig nem kiméli a többi irányzatot sem. A regényében az emberek közti személyes érintés, a szex tiltott, mivel mindenféle betegségekhez vezet, és a regényfolyam szerint mindez a multicégek titkos piacszerzési művelete volt, mivel igy mindenkinek el tudnak adni egy személyes Iphone vagy androidbabát.
A könyv kifejezetten érdekes lenne, ha...talán egy kicsit sokat markolt, talán csak túl bő lére eresztette a nagy kortárs művészetes dumát, de végig azt éreztem olvasás közben, hogy ez már sok. Ha egy eseményt leirhatna 10 szóban, akkor biztos, hogy fél oldalon keresztül cifrázza, élvezettel merül el az általa teremtett műalkotások részletes leirásában. Talán egy kicsit sok művészettörténetet olvasott...A regény nagyjából felében nem is történik más, mint a kortárs művészet pocskondiázása. Meg is érdemli, nem mondom, csak éppen ez egy regény, és a cselekmény háttérbe szorul. Sajnos az iró, miután felvázolta magának a cselekményt, és megirta pár oldalban, köréirt egy komplett művészettörténet paródiát. Ha ugyanezt 100 oldalban irja meg, még ajánlanám is a könyvet, de igy csak azoknak az időmilliomosoknak ajánlom, akik mindenáron el akarják olvasni a komplett életművet. Pedig amúgy jó és fontos témákról is beszél, és végre valaki, aki úgy beszél az elmagányosodásról, hogy attól nem leszek rögtön depressziós...A könyv viszont ebben az értelmezésben arról szól, hogy a technika sajnos megváltoztat minket. Milyen jó lett volna, ha erről ir többet...

2018. december 16., vasárnap

a piszi Artforum

Az újság majdnem elbukott, amikor kiderült, hogy a kiadó-tulajdonos bizony igen gyakran megerőszakolta az ifjú titán újságiró-lánykákat. Vezeklésként az elmúlt számokban már feministákat mutattak be, emberi jogi aktivisták követték, és most itt van Reza Abdoh, egy meleg szinházi rendező, művész. Az újságban úgy mutatják be, mint egy emberi testet végletekig kiaknázó, kihasználó performer, de azért a munkásságát nézve nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy Reza valamiért iszonyodott a női nemi szervektől.
Szerintem egyáltalán nem árt az Artforumnak ez a fajta irányváltás, ugyanakkor későbbhiányozni fog az a fajta előrelátás (ha abbahagyják azt a vonalat), amivel később befutó művészeket emeltek ki. Addig is izlelgetem azt, hogy Artforum = történelemóra.

Michel Houellebecq a párizsi Air de Paris galériábann

Az iró Houellebecq talán a legszomorúbb kortárs iró, könyvei rendre a magányosságról vagy az oda tartó útról szólnak. Ő az, akinek egy könyvét elolvasva napokig nem akarok szólni az emberekhez. Fotósként pont ugyanilyen: még véletlenül sincsenek emberek a képen, és a természeti formáknál se látható igazán az ember keze, vagy ha mégis, akkor csak negativ kontextusban.
Képein - mondhatnánk természetesen - szövegeket is mutat, ezek általában még szomorúbb kontextusba helyezik a képeket. A fenti képen pl. a szöveg: a halál kékbe öltözött - a kék halálba öltözött. Köszönjük, ön nyert egy beutalót a pszichológusához.
Viszont ami még jobban zavar, hogy én már láttam ezt. Nem pontosan ugyanezt, de Bret Ellis egészen hasonlót csinált, mármint hasonlóan szövegeket rakott efféle képekre, még a betütipus is stimmel. Ok, biztos nincs levédve az, hogy szövegeket rakunk egy fotóra. És az is lehet, hogy csak azért haragszom a szerzőre, mert annyira le akarja húzni a hangulatomat.. Egy érdekességnek jó, de nincs itt semmi látnivaló...

Aatoth franyo - Broom works

Nagyon tetszik Aatoth Franyo története. A szocializmusban emigrált, Párizsban vált ismertté, aztán Thaiföldön is megvetette magát, ott is alkot. És művészetet tanit a helyi iskolában, amit Duchamppal kezd - mit ne mondjak, irigylem a tanitványait (bár ők ugyebár Thaiföldről sosem voltak a Louvre-ban). Aggódik az ember egyre durvább jelenléte miatt, akik miatt az elefántok egyre inkább kiszorulnak a vadonból. Ő maga láthatóan a legnagyobb harmóniában - és innen Európából - gy kissé a buddhista tanok által átszellemülve él - nem aggódik, nem szomorkodik, inkább alkot.
A füzetet, amit bemutatok, már több másik is követte már, és mind érdekes. Látszik a képeken, hogy nem bizonyitani akar, hanem keresi az újat. A földre leterit egy 2 * 4 méteres kartont, és cirokseprűvel fest rá. Buddhista gyakorlatban ez a manuális munka általi gyakorlásból jövő harmónia. Ők azért csinálnak kifejezetten unalmas munkákat, mint mondjuk egy keritésfestést, mert az ismétlődő, egyhangú mozdulatok végzése által kerülnek közelebb a harmóniához. Tulajdonképpen ezekre a festményekre is rá lehetne ezt húzni. Látszólag egyhangú szinkompoziciók ezek, valójában nagyon is erős hangulattal rendelkező munkák. Egyszerűségük csak látszólagos, mert valójában igen rafinált szinekkel, szinpárositásokkal mutatja be a festő a felület dinamikáját. És ami még nagyon nehéz, úgy érzem, hogy egyedi műveket látok, pedig absztraktban már elég nehéz újat mondani.

Art Insider újság

Közben rájöttem, hogy az előző bejegyzésben irt hangulat uralkodik rajtam - nincs mit tenni. Úgy érzem, egyszerűen túl sok minden történik a világban, túl sok az inger,  a festő, az alapitvány, a megismerni való információ, és még ha csak azért fizetnének nekem (de hát nem teszik), hogy egész nap ezeket ismerjem meg, akkor se jutnék a végére. Persze emlékszem erre az érzésre, a könyvek kapcsán már átéltem ezt. Ott is el akartam olvasni mindent, de tényleg mindent, majd egyszercsak rájöttem, hogy nem fog menni, még gyorsolvasásban sem. Jót csevegtem erről Szaniszló Judittal pl. akitől megkérdeztem, épp mit olvas, mondott valamiket, és rákérdeztem, hogy dehát ezt meg azt kéne olvasnod az irodalmi kánon szerint - ő meg cask mosolygott, hogy nem kedveli XY-t, miért olvasná, mégha kánon is.
Művészeti lapokból is lehetne Dunát rekeszteni, pláne most, amikor alacsony a vizállás. Csak francia nyelvű lapból van 20000, ennek ellenére nem birok magammal, és még újra és újra újabbakat keresek, noha a már megvett lapok is lassan elfoglalnak egy külön lakást - mármint az enyémet...
Szóval itt egy újabb lap, ez elvileg a szakmabelieket célozza. Valóban, egész hosszú listát hoz olyan alapitványokról, amikről sosem hallottam, ösztöndijakról, amiket nem fogok megpályázni stb. Nyilván csak a mostani hangulatomról tudok beszámolni, most azt gondolom, hogy az interjúkból az derül ki, hogy a megfelelő oktatási intézménybe kell bekerülni, ott lehet igazán kapcsolatokat szerezni. Az egyik galériás arról mesél, hogy semmi gondja anyagilag, és az egyetemen szerzett kapcsolataiból él, egy művész elmondja, hogy a suliban találkozott valakivel, aki beinditotta őt, és aztán jön a hosszú felsorolás, hogy kikkel lehet megismerkedni és hova érdemes pályázni.
Réteglap ez, de talán van benne valami. Majd fél év múlva előveszem újra..

2018. december 15., szombat

A Pompidou 2017-es gyűjteményi gyarapodásai adományokból

Az idén, mivel a hazai művészeti élet eléggé a földbe állt, legalábbis azon a szinten, ahol az átlagos érdeklődő is figyelemmel követheti a fejleményeket, ezért a blog is külföld felé nyitott (mint ahogy valójában mindig is). Az érdeklődésem leginkább a francia művészeti élet felé fordult, mert egyrészt könnyen elérhető (Párizsba 4 légitársaság is repül), másrészt több mint 100 éve referenciaként viselkedik egy értelmiségi számára. Nem véletlen, hogy akár az irodalomból, akár a képzőművészetből szinte nem tudunk példát mondani arra, hogy a szakma egy ismert képviselője ne járt volna Párizsban.
Ez persze közhely, de nagyon megkönnyiti a kapcsolódást. Ugyanakkor, hogy a bejegyzés témájához is közelitsek, egyáltalán nem egyszerű kapcsolódni a kortárs francia művészeti élethez. Nyáron jónéhány galériással találkoztam egy vidéki francia kúrián, és bár beszélek franciául, pár mondat után kölcsönösen  majdnem mutogatásba menekültünk. A franciák ugyanis nem az eredeti beszédmódot tartják hitelesnek egy művésznél, hanem azt, ahogy ők franciásan azt mondják. A Guerrilla Girlst pl.  - mivel amerikaiak - azt gondolnánk, hogy gerilla görlszként mondják, de nem. Na most ebből az következik, hogy egyébként is nehéz megállapitani, hogy kint kik a kurrens festők - és persze egészen mások, mint amire számitanánk - de még akiket ismernénk, azokat is úgy mondják, hogy mégsem ismerem fel. Vagy csak kétszeri visszakérdezésre. Hát igen, a kortárs francia művészet ezért sem világhírű, egyszerűen elmúltak azok az idők, amikor ők voltak a központ. De még mindig nagyon nagyok, és még mindig fontosak. Ennek egyik fő kifejeződése a Pompidou központ Párizsban. Egy óriási központ, ahol egyszerre 6 nagyobb, és azon felül még 10 kisebb kiállitás, esemény, szinház, performansz, stb zajlik. A Pompidou eleve nemzetközi központ, nemzetközi kitekintéssel.
Ezek után azt mondhatom, hogy a 2018-as adományozásból származó művek, bár még titkosak, olyan szempontból teljesen érdektelenek, hogy számomra teljesen ismeretlen alkotókról van szó. Pedig azért azt gondolom, hogy azért úgy nagyjából tisztában vagyok legalább a legfontosabb nevekkel.
Szóval 2017. A lista 62 névből áll, és 5-öt ismerek. Ez elég lehangoló, mert azért igyekszem követni a nagyobb kiállitásokat, művészeti lapokat járatok stb...Mégis, amikor beléptem X házába, aki amúgy ismert galériás, mindössze két festőt ismertem fel a falon lógó képekből, pedig minden négyzetcentiméteren volt kép. Persze, ok, mit várok, amikor csak Párizsban olyan 200 galéria lehet, mármint a komolyabbak, ebbe nem beleszámolva az átmeneti tereket vagy a folyton változó projekteket.
Mindenesetre, hogy információértéke is legyen a bejegyzésnek, iderakok pár nevet, utána lehet nézni, ha valakit izgat:Francis Alys, Yto Barrada, Paolo Brusky, Paul Guiragossian, Babotte Mangolte...Nem rosszabb művészek, mint akiket mi ismerünk. És ők immár világhirű gyűjteményben vannak. Kezdjük újra a nevek tanulását...

2018. december 9., vasárnap

Könyvajánló: aatoth franyo: oeuvres munkák 1985 -2012

aatoth Franyóval viszonylag ritkán lehet találkozni Pesten. A Várfok galéria festője ugyanis főleg Párizsban él, amikor nem ott, akkor pedig Thaiföldön dolgozik. Még a szocializmusban szökött ki Hollandiába, onnan ment Párizsba, ahol lehetőséget kapott szerény szinten, de megélni. A katalógus 2012-ig követi a festőt, és olyan szempontból eléggé félrevezető, hogy a könyv nagyjából egységes stilusú művei után bizonyosan meglepődnek majd egyesek, amikor azt fogják látni, hogy az újabb művei egészen más stilusúak. Valahol mégis természetes, talán egy korszak lezárásaként tekinthetünk e kötetre, amely stilusát tekintve jócskán a pop art-hoz húz.
Számomra hosszú évekig aatoth franyo a lefestett tévéiről volt hires. Mint Felugosi, amikor azt mondta egyik videójában, hogy "isten lekapcsolja a tévét és a szórakoztató elektronikát", Franyo pedig tévéket festett le. Hát igen, az biztos, hogy egy gondolkodó embert végtelenül zavar a tévé nevű képződmény, melyet a magyarok állitólag napi 4 órán keresztül néznek.
Egy életművet persze nem akarok néhány sorban lezavarni, pláne azért, mert amióta találkoztam is vele, már egészen máshogy közelitek a képeihez. Ez a könyv csak egy apró bevezető aatoth franyohoz, de annak igen kellemes, ráadásul többnyelvű szövegeivel könnyiti az olvasást.

Fortepan a Fotóművészek újságban

A Fotóművészek egy elvileg évente négyszer megjelenő fotólap, sajnos ez az évi 4 pont arra jó, hogy elfeledkezzen róla az ember, no meg bőven szokott csúszni is az újság, pl. az idei 3. újság október végén jött ki, és bizony december van, de nincs 4. szám.. Rettenetes kinlódás ez, pedig az újság tartalmas, noha nem mindig egyértelmű, hogy a cikkeket kinek is szánják...Pedig fontos lenne egy lap, ami fotóművészetet mutat be és nemreklámokat a legújabb gépekről.
A Fortepan viszont szerencsére egyre ismertebb, nagyrészt az indexnek köszönhetően, akik rendszeresen mutatják a képeiket. Aki esetleg a Marsról érkezett, a Fortepanosok régi negativokat, képeket gyűjtenek, és ingyenesen megmutatják őket a fortepan.hu oldalon.Tipikus példa arra, hogy az igazán elkötelezetteknek nem kellenek intézményi keretek, nem kell semmi, csak lelkesedés.
Ugyanakkor természetesen ez azt is jelenti, hogy természetesen pénz és lehetőségek nélkül, egy rosszindulatú környezetben kell haladni, és ez bizony mindenkit kicsinálna. Hiszen ez a feladat, a múlt dokumentálása, leginkább egy múzeum feladata lenne, és hogy nem csinálják, azért az elég borzasztó. De ha már jelentkezik egy lelkes ember, akkor minimum hagyni kéne, hogy csinálja, de nem, a múzeumaink, többek között az általam sokszor kiátkozott, és örökös nem foglalkozom mi történik ott átokkal megszórt Kkiscelli múzeum is lepattintotta a Fortepant. Is.
Szóval az van, hogy bár van Fotográfiai Múzeum, Történeti Múzeum, Szépművészeti és 20 egyéb, aminek a profiljába szépen beilleszkedne az effajta értékmentés, mégis egy lelkes kivülállónak kell ezt a munkát csinálnia, saját pénzből, saját időből, olyan eszközökkel, ami elérhető.
Szép volt a Fotóművészettől, ami maga is épphogy létezik a semmi ágán, hogy beszámoltak róluk. Ha majd mindenki kivándorolt már ebből az országból és a múlt minden emlékét sikerül majd tönkretenni, akkor csak annyit mondhatok majd: megérdemeltük.

2018. december 8., szombat

Könyvajánló: Ryoji Ikeda

Több mint egy hónapja gondolkodom Ikedáról. Nézegetem, a könyvét olvasom, lehetetlen lenne tagadnom, hogy hatással van rám. De nem csak rám: a Grand Palais artist et robots kiállitásán is nagy helyet kapott és a Pompidouban is.
Kezdjük a Grand Palais-vel. Ott egy óriási terembe hihetetlen mennyiségű, legalább 15 számitógép felnagyitott képernyőjét vetitette ki olyan 4 *10 méteren. A kép ráadásul dinamikusan változott. Mig a többi műnél az emberek mosolyogtak, itt bizony leültek a földre, volt aki széket hozott, és bevallom én is elég sokáig maradtam. A Pompidouban hasonlóan látványos projekció fogadott.
Most elmesélhetném a számitógépes művészet történetét, de van itt némi bökkenő. A legnagyobb ezek közül az, hogy a dinamikusan változó képek inkább egy érzést közvetitenek, nincs idő -meg persze el vannak torzitva - az információk ahhoz, hogy rájöhessek, mit is látok éppen. A hang pedig zavaró, nem éppen komfortos környezetet teremt. Úgy voltam vele, hogy majd a katalógusban megnézem, mi a matematikai háttere az egésznek, de a katalógustól csak még jobban összezavarodtam.
A könyvből ugyanis az derül ki, hogy a programozást nem ő csinálja, őt jobban érdekli a projekció kitalálása, vagyis hogy hova milyen projektor kerüljön.
Namost, mielőtt elvesznék a részletekben, szögezzünk le néhány dolgot. 1. Évek óta nagy kérdés a művészetben, hogy mi jöjjön. Mondjuk ha a pop art-ból indulok ki, ami 70-es évek, aztán jött ugye a fotó, videó, installáció, kinetikus dolgok, egyéb anyagok (pl. fonal, fénycső) használata, dokumentarista dolgok, fényképeken alapuló dolgok, land art, environment art, környezettudatos dolgok.. szóval nem unatkoztunk. Számomra úgy tűnt egész mostanáig, hogy ebből a sokmindenből a videó kerül ki nyertesen, ami valahol jogos, mert egyrészt történetet is lehet vele mesélni, másrészt összetettsége a befogadótól és a művésztől is koncentrált munkát követel meg, arról nem is beszélve, hogy kiváló médium dolgok közlésére, információátadásra. Nem is kell feltétlenül túlgondolni a dolgokat, hiszen ha mondjuk a tutajos mókára gondolok, amikor épitettek egy faházat, abból egy csónakot, azzal elhajóztak a tengerig, majd újra házat épitettek, és mindezt levideózták, akkor maga a videódokumentáció jól össze tudja foglalni a történetet a faház/tutaj nélkül is, mint ahogy az a Velencei Biennálén történt. A fahajóház látható volt egy félreeső sarokban, de senkit sem érdekelt, miközben a videóért sorban álltak az emberek.
Érdekes, hogy ezzel együtt is a számitógépes művészet valahogy egyet jelentett eddig a Photoshop huszárok ténykedésével. Persze csak nagyjából, és ha ez egy doktori értekezés lenne, megemliteném Waliczky Tamás nevét, de most nem ez a szál a lényeges (akit ez érdekel, ott a Számitógépes művészet cimű könyv az Artpool kiadásában). Ami nekem eddig nagyon hiányzott, az a számitógép kreativ használata. Mármint a számitógép mint technikai tárgy használata.
És akkor itt szúrom be azt is, hogy pl. Dani Ploeger megVr-t fejleszt, azaz olyan szemüveget, amivel virtuális valóságot lehet megjeleniteni.
Emlitsük meg Tomás Saraceno-t, aki a Palais de Tokyo-ban érintésre érzékeny installációt épitett, amit tapintással lehet vezérelni. És ott van Csörgő Attila, akinek szintén kinetikus, vagyis változó szobrai szintén a technikára alapoznak.
Namost. Amikor először láttam Ikeda munkáját, arra gondoltam, hogy ez biztosan valamilyen matematikai megközelitése a számitógépnek. Azt vártam a katalógustól, hogy bemutatja ezt a hátteret, esetleg akár programrészleteket is közöl, mert piszkosul szeretném megérteni, amit csinál. Ehhez képest már az első oldalakon közli, hogy a programozást nem ő csinálja. Ő elsősorban zenésznek tartja magát, meg is jelent lemeze, amit ugyan nem hallottam, de ő experimentális zajnak nevez. De ha lehántjuk ezt a réteget, akkor még mindig túl érdekes ez ahhoz, hogy ne menjek kicsit utána. Tehát, a betüket felbontjuk bináris számokká. Vagyis egy A betűből lesz 001011101001. Ha ezt vizualizálni akarjuk, akkor lehet belőle ..-.---.-..-.  0 a pont, 1 a kötőjel. Ezt a jelet ..-.---.-..-. aztán lehet multiplálni, fehér-fekete sorokká konvertálni, és végül rengeteg ilyen jelből összejön egy struktúra. A könyvben példát látunk erre is, meg arra is, amikor mondjuk a Pi végtelen hosszúságú számsorát bontja fel hasonló jelekké. A fontos itt az, hogy Ikedánál a vizualizáció a legfontosabb, vagyis könnyedén eldobja a tudományosságot, ha tetszik neki a látvány. Egy kódsor igy bemutatva vajon lehet esztétikai élmény? Hát hogyne lehetne az. Viszont ha ez igy van, akkor itt az ideje, hogy valaki nekiálljon esztétikailag és matematikailag is szép, vagyis esztétikus, vagy éppen ellenkezőleg: groteszk dolgokat előállitani. Hát, nagyon meglepődnék, ha nem bújna elő hamarosan jópár követője Ikedának.

Rajzosztály és Miro a Charlie Hebdo-ban

A Charlie Hebdo...A terrortámadásig egy mindennek és mindenkinek nekimenő, de azért alapvetően intellektüel lap volt, kb. mint nálunk a Hahota. Csak arrafelé a képregénykultúra magasabb fokon izzik, ezért aztán ez az újság sokakhoz eljutott, és közel 30 nagyméretű oldalon figurázta ki, azért főleg a politika szereplőit, akik azért jócskán rá is szolgáltak erre. Az is igaz, hogy Hollande és Sarkozy sehol sincs Trumphoz képest - de elég vidámak lehettek a szerkesztőségben, hogy végre valaki az ő stilusukban szólal meg. Hát igen, ha úgy vesszük, ennél többet egy újság nehezen érhet el.
Mint ahogy az is páratlan, hogy hirtelen mindenki Charlie lett -je suis Charlie - ezzel szolidáltak a lappal.
Ez volt a történelemóra, de ezzel úgy tűnik, a valódi története a lapnak nagyjából véget is ért. A Charlie Hebdo-nak ugyanis az volt az értelme, hogy az ember megvette, jót röhögött mindenkin metrózás közben, aztán nagyjából eldobta, odaadta egy haverjának, esetleg otthon este vihogott rajta. Na pont ez az, ami hiányzik a lapból. Helyette hosszú cikkekben értekeznek arról, hogy ki miért hülye, az egyik rajzolóról pedig egy olyan hosszú és részletes -és komoly! - portrét közölnek, ami megjelenhetett volna a Beaux Art magazinban is. A rajzok, amik az újság lényegét adják, egyszerűen túl intellektuálisak lettek, és nem figuráznak ki senkit, vagy csak olyan intellektuális módon, amibe irtó nehéz belekötni.
Talán mindenképpen ez történt volna, hiszen ki akarna életveszélyben dolgozni, és az is érthető, hogy egy intellektuálisabb irányba vitték a lapot, de azért nekem hiányzik a régi szellemiség...

2018. december 1., szombat

A francia Beaux-art magazin tanácsai vásárlóknak

A Fiac párizsi művészeti vásár kapcsán körüljárták a lap újságirói, hogy adott pénzből milyen művet lehetett venni a vásáron. A legolcsóbb művet 500 euróért találták, de a következő mű már 5000 eurós, és egészen 3 millió euróig felmentek az ajánlásokkal, tehát nyilván arra számitanak, hogy lesz, aki arra ugrik rá.
Számomra az első meglepetés az volt, hogy egészen 30000 euróig fel kellett mennem ahhoz, hogy az első számomra ismert festőt megtaláljam. 30000 euró az már 10 millió ft, de a lap szerint ez nyilván bagatell összeg, én legalábbis nem Philippe Decrauzattal kezdeném a gyűjtést. Innen még 6 oldalnyi drágább képet mutatnak, persze a Miro szobor 6 millióért biztos alkalmi vétel - és tegyük hozzá, Miro ezres nagyságrendben készitett műveket.
Mivel a héten beszéltem egy Stockholmban élő festőművésszel, aki szerint az a baj a párizsi művészeti vásárral, hogy nőket nem igazán állitanak ki, gondoltam megnézem az ajánlót. Ez ugyebár a nyugat, úgyhogy 0 % helyett olyan 30 %-ra számitok. Lássuk csak... 13. 13 db nőművészt ajánlanak. Mennyiből is? 50-ből.. Akkor 26 %. Persze az is igaz, hogy a hiresebb, drágább képeknél, és mivel itt történeti kitekintés is van, nyilván több a pasi. Egyszerűen ez van. Úgyhogy ez az eredmény inkább az átlagnak felel meg.
Az már önmagában is tetszik, hogy több mint 20 oldalt szántak erre az újságnál, és meglehetősen sokrétű névsort állitottak össze. A szomorú az, hogy ami nekem is tetszik, az már olyan áron megy, amit még forintban se fizetnék ki, nemhogy euróban...

2018. november 29., csütörtök

A Pompidou magyar szerzeményei 2017-ben

Végre elmondhatom. Tavaly izgatottan mesélte nekem valaki, hogy a Pompidou Nádler képet vett. Ha nem is volt titkos az infó, máshonnan is megerősitették, de csak úgy, mint titkos információt. Ezért nem is szóltam róla, most viszont a Pompidou maga küldte el a bizonyitékot. Legújabb füzetkéjükben bemutatják a tavalyi összes adományt, amit elfogadtak. Na igen, először is óriási dolog, hogy ez (viszonylag) nyilvános információ. Másrészt az adományt ne úgy gondoljuk, hogy valaki bevisz ezer ismeretlen képet, aztán behivatkozza, hogy a Pompidou gyűjti őt. Komoly bizottságok döntenek, néha elég komoly előkészitő munka után arról, hogy kit vásároljanak meg, kitől fogadjanak el képet, hiszen tényleg, már azzal, hogy valaki ott van a gyűjteményben, óriási presztizst könyvelhet el.
2017-ben többek között David Hockney-tól fogadtak el ajándékot, szóval nem olyan rossz bekerülni ebbe a listába. És speciel 3 magyar is ott van: Nádler István, Nemes Csaba, Csörgő Attila. Gratulálok!

Kate Berry a Photo magazinban

Van abban valami nagyon érdekes, amikor lányok fotóznak lányokat. Ha én, mint pasi fotózom egy lányt, akkor az lehet barátság, munka, de azért alapvetően benne lehet, hogy nekem az a lány tetszik, és esetleg ő is úgy mozog, hogy tudja, én úgy nézek rá, mint nőre. Ezzel szemben ha egy lány fotóz lányt, akkor ő jobban megérti, és inkább barátként néz rá..Egy lópikulát. Már hogyne tudná eljátszani egy lány egy lánynak, hogy ő most epekedik, és ha a fiú-lány barátságra gondolok...Na jó, hagyjuk.
Én azt akarom belelátni a képekbe, hogy Kate Berry megelégelte, hogy csak fiúk fotóznak lányokat, és úgy volt vele, hogy ezt én is tudom..És a képein látszik, hogy az alanyai felszabadultak, jókedvűek, és ez átjön a képeken. És nem, nem a nőiségük domborodik ki a képeken, hanem az, hogy jól érzik magukat.
Amúgy többek között Sophie Marceau-t, Vanessa Paradis-t, Catherine Deneuve-t fotózta, szóval sorozata ebből a szemszögből is megközelithető lenne, de ezt most kihagyom..

2018. november 27., kedd

A Louise Bourgeois film

Ez az 1 óra 39 perc hosszú film próbára teszi a nézőt. Egyúttal arra is jó példa, hogy milyen az, amikor az alkotók teljesen elvesztik a realitásérzésüket. Szóval aki arra gondolt, hogy a filmből majd jól megtudja, mit is csinált ez a szobrász, az gyorsan felejtse el és nézzen másfelé.
A művésszel rendkivül hosszan beszélgetett a riporter, ezeket pedig nem akarták feszesre vágni, igy sokszor előfordul, hogy a szobrász gondolkodik, szünetet tart vagy éppen elfáradt. Ezt a film alkotói úgy próbálták elfedni, hogy rendkivül hosszú és komplikált videókat készitettek a művekről, és ezt minden alkalommal bevágták, amikor a főszereplő épp nem mondott semmit, vagy nem volt csattanó.
A film legnagyobb gondja, hogy igazából meg se próbálja bemutatni Louise Bourgeois-t, hanem hosszú részleteket mutat a vele való beszélgetésből és a művekből. Csakhogy a művésznő a forgatáskor már jócskán benne volt a korban, igy meglehetősen vontatotttan beszélt, a filmkészitők pedig megvárták. Megvárjuk mi is, a nézők, hacsak nem a gyorstekerés gombbal lóditjuk arrébb a filmet, ami sajnos sokszor indokolt.
Ezek a filmek általában bemutatják a művészt, fontosabb helyeket az életéből, azonban ennél a filmnél még csak meg se próbáltak ilyet tenni, ettől az egész nekem lógott a levegőben. Mert ugyan néhány művét ismertem korábbról, azért a többségüket nem. De nekem is kinos volt, hogy a kamera mennyire lassan mutatja be az alkotásokat, ezeket a részeket kénytelen voltam tekerni.
Érdekes, hogy a film végére valahogy összeáll a stáb: hirtelen pörgős képek lesznek, jó zene, és annak a bemutatása, amiért elkezdtem nézni a filmet, vagyis a kiállitásai, művei befogadható formában. Kár, hogy addigra már ötször elaludtam a filmen, igy ajánlást semmiképpen sem kap. Az utolsó öt perc bárkinek nézhető, a többi csak azoknak, akik annyira elvetemültek, hogy Louise minden művét ismerik, mégis újranéznék azokat. Ja, és már mindent tudnak Louise-ról..

2018. november 25., vasárnap

Pörneczi Bálint a Havibajban

A friss, 17. Havibajban hosszú interjút olvashatok Pörneczi Bálinttal. Talán a legnagyobb élmény az volt vele, hogy mennyire szerény volt, pedig szerintem azért nem lenne neki muszáj. Fotós szemmel érdekes az is, hogy bár egy Canon 5D-vel fotózott, ami kb. a szakma csúcsa szakmailag, mégis váltott, mert azt mondta, az a gép túl feltűnő. Valóban, egy teleobjektiv tekintélyes méretű - épp ezért jó minőségű - viszont ha a fotós úgy érzi, zavarja vele az alanyait, az nem jó. Persze ettől még a minőség nagyon fontos, viszont az utóbbi időben a világ mintha megengedőbb lenne ilyen téren. Vagyis egyszerre van jelen a 10 milliós középformátumú gép és a tükör nélküli olcsó fényképező. Ennek egyik oldalról örülök, hiszen ha valakinek nincs pénze drága gépre, attól még lehet jó fotós. Másrészről a legjobb minőségű képkészités minden fotósnak szempont.
További részletek az újságban, www.havibaj.com

2018. november 24., szombat

Fotóhónap katalógus

Olcsó poén azon viccelődni, hogy menyire gagyi ez a fotóhónap nálunk. Van pár kiállitás, ahol amúgy is kiállitás lenne, és kb. ennyi. A Weegee, a hires kiállitás a new york-i fotóközpont (Icp) anyagának egy részét hozta el, ez éppen nem is lenne rossz, csak hát nálunk ki ismeri Weegee-t? De a Mai Manóban amúgy is alig fér el kép, ez a kiállitás akkor szólna nagyot, ha mondjuk a Műcsarnokban vagy a Nemzeti galériában lenne. Kedvencem mégis a konferencia, amely 16 órától 18:40-ig tart, és már ebben is van egy szünet. Hát ez elég vicces, nem?
Na jó, most az egyszer vegyük végig a programokat:
Hauer 65 az Artphoto galériában - ez a galéria kb 10 nm, amúgy nincs bajom vele, egy programnak elmegy
Under that name - Mymuseum galéria - egy frissen indult kereskedelmi galéria kb. érdektelen anyaga
MFSZ ösztöndijasok - Art market - ehhez semmi köze a fotóhónapnak, anélkül jött létre
Fotóképregény - Mai Manó könyvesbolt - ez a 10 nm könyvesbolt lenne a főprogram? Ugye nem?
Bodyfiction - Fotográfiai Múzeum Kecskemét - mivel Kecskeméten van a kutya se fogja látni
Alan Hyza - Szlovák Intézet - ez ok, mondjuk fiókprogramnak
We dont play guitars - FFS - ehhez semmi köze a fotóhónapnak
Fotográfia és irodalom konferencia - no, az első szakmai program
Monsanto - Tobe galéria - egy frissen indult kereskedelmi galéria egyébként jó kiállitása
Puklus Péter - Glassyard galéria - ehhez sincs köze a fotóhónapnak
Féner 80 - Artphoto galéria - lásd mint fent, ez egy 3 perc alatt megnézhető kiállitás
Verzió nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm fesztivál - ehhez semmi köze a fotóhónapnak
Anastasia Khoroshilova - Hidegszoba stúdió - ez még csak nem is galéria
Elbeszélés, Esztergomi fotgráfiai biennálé - B32 galéria - ez egy állami galéria, amúgy nem túl jelentős
Város identitás- Fuga - a Fugát szeretem de kb 200  ember ismeri
Győri Andrea Éva - Mikve galéria várkert bazár - állami komolytalan hely
Kitalált igaz családtörténetek - Budapest galéria -szakmai körökben ismert
Összegzem: komolytalan, apró helyeken vannak kiállitások, amik amúgy is lennének, legalábbis nem látom, hogy ebből melyik kiállitás keltené fel a közönség figyelmét. De mivel könnyű, sőt túlságosan is könnyű szapulni valamit, ami nyilvánvalóan gagyi, igy inkább leirom, én hogyan csinálnám.
Először is jó előre meggyőznék egy valóban nagy helyet, Szépművészetit, Műcsarnokot, Nemzetit, Ludwigot, hogy hadd csináljak oda egy kiállitást.
Feléleszteném a portfolio review-t, ami korábban mindig volt - és teljesen érthetetlenül szüntették meg.
Több szakmai, valóban szakmai programot csinálnék, akár konferenciát, akár külföldi egyetemekről hivnék előadókat egyszeri előadásra.
Nemzetközi kapcsolatokat tartanék fent, segiteném a magyar-külföldi közös produkciók létrehozását.
Megpróbálnék újságokban/rádióban/tévében fotó témájú műsorokat/cikkeket létrehozni.
Felkérnék nemzetközi jó nevű művészeti központokat, hogy hozzanak el kiállitásokat. Nyilván egy Pompidou nem foglalkozna velünk először, de egy finn központ lehet, hogy igen. Pl. a Taidehalli.
Ez csak pár ötlet, és nem is mindegyikhez kellene pénz. Mert nem a pénzen múlik.

Könyvajánló: Catherine Castro Quentin Zuttion: Appelez-moi Nathan

Ez egy képregény kamaszoknak, mégpedig igényesen rajzolva és annyi szeretettel, amennyi csak befért a lapok közé. Főszereplője Lila, aki valójában fiúnak érzi magát, és szeretne is az lenni.
És itt most gyorsan meg is kell állnunk. Mintha mostanában elég sok mű szólna arról, hogy a főszereplő nem elégedett a nemével. Filmeken, fotósorozatokon és könyveken is előjön ez a téma. De nem fogok most belemenni abba, hogy ez jó vagy nem. Egyszerűen csak ez a témája a könyvnek.
Azért is gondolom, hogy leginkább kamaszoknak jó ez a könyv, mert egyáltalán nem itél, nem áll egyik oldalra sem, egyszerűen csak leir egy történetet, méghozzá látványosan, jó rajzokkal.
A főhős gimibe jár, és szivesebben lóg fiúkkal, játszik fiús játékokat, mint a lányos dolgokat. Egyébként itt finoman ki is figurázza a gimiben sminkelő, csupán a ruhájukkal foglalkozó csajokat, és úgy mutatja be, mintha a fiúk ezzel szemben folyton filozófiáról elmélkednének. Lila viszont szépen kioktatja őket arról, hogy mit is néznek a fiúk, ami szerintem egy kissé mellélő, hiszen honnan is tudhatná ezt a főhős, aki lány, és bár fiúkkal barátkozik, focizik, azért nem gondolatolvasó?
Amiért szerettem a könyvet, az a képi világ. Nagyon könnyen megszerethető, először lényegretörőnek tűnő, de valójában kifinomult. Néha egész oldalon mutat meg egy helyzetet, de ennek legtöbbször funkciója van. És mivel kamaszokról beszélünk, igen látványosan látható, ahogy a magány, akár képzelt, akár valós, ott settenkedik a főhős körül. Persze az irónő nagyon vigyázott arra, hogy ne horror legyen a műfaj, és emiatt sok dolgot túlságosan le is egyszerűsit, de nekem, aki azért olvas túl sok képregényt, meggyőző, hogy mennyire egységes a szöveg és a kép. Nem illusztráció, nem elbeszélnek egymás mellett, hanem filmszerűek a jelenetek. Az első kockától beránt magával a történet, és mivel valójában azért -legalábbis kelet-európai szemmel- nincs is igazán konfliktus, ezért könnyen siklunk át a jeleneteken. A szülők megértőek, a barátok megértőek..Igen, egy picit ettől laposodik a történet. De ettől még jól élvezhető, dacára a nem is olyan könnyű témának.

2018. november 22., csütörtök

A Gagosian magazin

Újságot csinálni jó, és a Gagosian galéria úgy döntött, miért is ne vágna bele ebbe is? Hiszen akármennyit hirdetnek is az Artforumon, azért ott nehéz kiemelkedni a többi húszezer galéria közül. Na de egy önálló újság? Na az más.
Kicsit szerintem az is benne van a döntésben, hogy talán most értek el oda, hogy már kellően nagyok ahhoz, hogy lassan bármit megtehessenek. Náluk vannak a legnagyobb művészek Twomblytól Kieferig, és ez az újságon is látszik. Kezdődik ott, hogy az első oldalakon mintha egy Vogue magazint vettünk volna le: szinte mindegyik divatcég itt hirdet. Folytatódik ott, hogy az újság eszméletlenül jó minőségű papiron terpeszkedik, jóval A4-nél nagyobb méretben. Igényes a kezdőoldal stancolása is, vagyis az, hogy a GAgosian felirat a cimlapból ki van vágva, és a 3. oldalról látszik át a szöveg. Drága nyomdai megoldás.
A fényűzés belül is folytatódik, kiváló minőségűek a képek, jó a tördelés, tényleg egy szavam sem lehet. A cikkek..hm, nem rosszabbak az átlagnál, van interjú, épp egy világsztárral, persze nem mondanám, hogy az irások amúgy megrengetnék a világnézetemet, de nem is ez a cél. Megpróbálnak minél inkább a művészettörténetbe már bekerült témákkal foglalkozni, és nem mondanám, hogy ügyetlenül teszik.
Tulajdonképpen az a helyzet, hogy megpróbálok elvonatkoztatni a Gucci, Chanel stb szinttől, a fantasztikus papirtól, a csodás képanyagtól, az egészen jó interjútól, és ami marad, az még mindig elég kivánatos. Viszont ez egyben azt is jelenti, hogy eléggé sznob vagyok ezek szerint, hiszen az efféle tartalmakat eddig inkább az underground kultúrában találtam meg. Akárhogy nézem, a Gagosian lassan felfalja az undergroundot. Franz West, aki egyáltalán nem volt ismert, legfeljebb szűk körben, az Artforum ismertté tette, de aztán a Gagosian galéria tette őt mainstreammé - és persze drágán eladhatóvá. Tulajdonképpen egy szavam sem lehet, mert ilyen minőségben ennyiért semmit sem kaptam volna. Lehet, hogy lassan ők fogják irni a művészettörténetet?

Carlos Mata lova a Frederic Got galériában

Ez a ló olyan, mint egy hal, amit átment egy úthenger. Az arányok nagyjából stimmelnek, csak a láb egészen vékony. A test nincs végletesen kidolgozva, de ettől furcsamód még érdekesebb lesz. Mig a sörény tökéletesen lecsiszolt, a középső rész nem, és ettől nekem pl. rögtön tapinthatnékom támadt.
A fej egy kicsit furcsa, egészen nem való oda, lehetne akár malac vagy kutya vagy bármi más, de összességében nagyon érdekes. A mérete is pont megfelelő, mintha csak igazi ló lenne.

2018. november 18., vasárnap

Egon Schiele a Louis Vuitton alapitványnál

Egon Schiele szinte házifestőnk, legalábbis Bécsben szinte nem telik el úgy év, hogy nincs kiállitása. Ha jól emlékszem, tavaly épp az Albertinában volt egy kupacnyi a rajzaiból, de emlékezetes a Belvedere kiállitása is, és biztos volt még rengeteg. Bécsben Klimt és Schiele nélkül nem is lehet megmozdulni, de Párizsban már nem ez a helyzet. Ott ő épp olyan ismeretlen, mint... egy német festő a századelőről.
Persze nagyon furcsa, hogy Basquiat és Schiele igy összekerültek, bár kétségtelen, hogy egy furcsa véletlen kapcsán mindketten 28 évet éltek. Csak épp mig Schiele tüdőbajos volt, és hát volt egy világháború is, addig Basquiat túladagolta magát, ami azért nem ugyanaz, mint ahogy Bécs és New York sem éppen egyenrangú.
Ha 28 év alatt ekkora életmű gyűlik össze, akkor egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy az alkotó folyamatosan dolgozott - és igy is van. Schiele, mint ahogy Basquiat sem csónakázott a Szajnán, nem mentek állatkertbe Stockholmban, és igy tovább. Schiele rajzairól ennek ellenére leugrik az emberismeret - vagy legalábbis egy-egy gesztust igen jól tudott ábrázolni.
Tudom, nem feltétlen a kiállitáshoz tartozik, de itt is elképesztő volt a tömeg. Már eleve az előcsarnokban olyan tömeg volt, hogy komolyan gondolkodtam azon, nem adom le a hátizsákom. A kiállitótérben lényegében egyetlen tömött sor haladt nagyon lassan képről képre, s ezen nem segitett az sem, hogy az apró képek miatt bizony közelről kellett nézni mindent. Az emberek úgy tanulmányozták a képeket, mintha kifelé kérdőivet kellene kitölteni. Erre a tömegre nem voltam felkészülve, ez már nem is Pompidous tömeg, hanem new york-i metró, de akár lehet Tokyo is. Ez pedig azért volt sajnálatos, mert egy idő után feladtam az igazán odafigyelést, és csak lépkedtem a tömeggel.
Pedig úgy emlékszem, az Albertinában, ahol egy teremben mondjuk 4-5 ember volt, igen hosszú perceking szemléltem a rajzokat. Egyrészt nagyon finom, vékony vonalakból állnak össze a képek, másrészt lenyűgöző az a biztos kéz, ami mindig a megfelelő pontra helyezi a ceruzát.
Schiele nekünk is közeli ismerősünk lehet.

Könyvajánló: Martos Gábor: Ilyet én is tudok

Hát igen, várható volt, hogy az itthoni lepusztult művészeti életünkbe egyszercsak megérkezik egy efféle nesze-semmi-fogd-meg-jól könyv. A könyv ugyanis az absztrakt művészetről szólna, nem is tudom, talán a kocsmai meséléssel keverve, ugyanis a legdrágább aukción eladott képeket listázza valamiért.
A célcsoport tehát egyértelmű: azok, akik absztrakt képekre azt mondják, ilyet én is tudok. Nekik próbál a könyv egy kicsit magyarázni, elfogadtatni az absztrakt művészetet.
Namost, tegyük gyorsan a helyére a dolgokat. Egy Nyugat-Európaiban eleve fel sem merül ez a kérdés, ugyanis a francia ovikban már tanitanak Mirót, Soulages-t, Kandinszkijt festeni. Természetesen nem úgy, hogy egy kétórás előadást tartanak az életükről, hanem kirakják egy-egy képüket, és az ovodások lemásolják. Ezáltal beleéreznek a kompozicióba, a szinekbe, azok egymásra hatására, nem is beszélve arról, hogy ha a szüleik elviszik őket mondjuk a Pompidou központba, akkor ott összetört autótól téglafalig elég sokmindent láthatnak, tehát fel se merül bennük ez a primitiv megközelités.
Amúgy a könyv legnagyobb hibája nem ez: rendben lenne, ha elmagyarázná tényleg, hogy miről van szó. Annyit kéne irnia, hogy egy kép, akármennyire is megközeliti az eredetit, szükségszerűen absztrakció, hiszen nem a cicát szögezzük fel a vászonra, hanem megfestjük. Innentől fogva viszont már csak az absztrakció mértéke a kérdés.
A könyv azonban -többek között- Hegyi Lóránt szövegeket idéz, amiket művészettörténészeknek irt, és  nyilvánvalóan egy átlagolvasó emészthetetlennek itél, emiatt az egész elmagyarázom, hogy ebben mi a jó dolog zátonyra fut.
Még zavaróbb a folyamatos aukciós eredmények kántálása: mikor, milyen becsértékről, ki, mennyit, milyen devizában adott a képért. Egyrészt nem mondja ki a nyilvánvalót a könyv: hogy tudniillik semmilyen összefüggés nincs egy kép ára és minősége között, másrészt egy átlagembernek teljesen mindegy, hogy egy kép 30 vagy 35 millió dollárba kerül. A szerző maga is hüledezik az árakon, és most erre mit mondjak? Rendben, én sem adtam volna 30 milliót azért a képért, ámbár mittudomén, ha a 30 millió annyit érne nekem, mint ma mondjuk 1000 ft, akkor miért ne?
Persze ehhez a tanulsághoz egy kicsit el kellett volna vonatkoztatni...

2018. november 17., szombat

Filmajánló: beat generation

Nagyon szeretem Kerouac művészetét, de tisztában vagyok vele, hogy egészen minimális videóanyag készült róla. Fénykép is alig, és mivel még azelőtt meghalt, mielőtt elterjedt a filmezés, ezért nem sok jót jósoltam a filmnek. De úgy alakult, hogy leárazták,  és Kerouac mellett Ginsberg és Burroughs is szerepel, ezért úgy gondoltam, miért ne? Hátha kellemesen csalódok.
Az biztos, hogy az alkotók megpróbáltak mindent. Már a kezdő képsorokból látjuk, hogy autózáshoz köthető videókat mutatnak - ami az Útont tekintve nem rossz - de az is gyorsan kiderül, hogy igazából Ginsbergről van csak hosszabb felvétel. Ő egyrészt sokáig élt, másrészt mindenkinek nyilatkozott, sőt, még arra is hajlandó volt, hogy felkeressen régi helyeket, többek között Párizsban. Kerouacról sajnos tényleg szinte semmi sincs, ezért az alkotók felolvastatták az egymásnak irt leveleiket, ami nem rossz, de azért mégiscsak utánérzés. Azért Ginsberg legalább hosszan beszél mindhármukról, több olyan dolgot is mond, amit eddig vagy nem tudtam, vagy már elfelejtettem - egy időben elég sokat olvastam tőlük. Persze hiába olvastam vagy 15 Kerouac könyvet, ha a filmben megemlitenek még tizet - amiből ráadásul 2-3 fontos, vagy legalábbis hatással volt másokra. Na jó, majd megszerzem angolul.
Mivel nem volt képanyaguk, ezért épp csak megemlitik a háború elleni tüntetéseket, melyen Ginsberg felvonult, a drogproblémákat, és bárhogy szépitem, ők hárman végső soron soha nem voltak egy helyen, és soha nem hivták magukat beat generációnak sem. Kerouac eleve évekre felszivódott Mexikóban vagy Kalifornia erdőségeiben, és akkoriban ugyebár még nem volt Facebook - szerencsére. Ugyanis az eredeti Kerouac szövegeket hallva megint elképedtem, hogy mennyire összetett, erős, intellektuális, ugyanakkor mégis erőtől duzzadó szövegeket izzadt ki magából, amikor épp nem az ivással és a nőkkel volt elfoglalva. Ginsberg más, erősen tetszik neki a próféta szerep, de nagyon közvetlen stilusa igy is szimpatikus. Burroghs egy kicsit kilóg közülük, egyrészt zárkózottsága, másrészt az irásai hiánya miatt - a meztelen ebéd szinte ismeretlen a nagyközönség előtt (hozzáteszem jogosan, mert nem jó könyv). Ha tehát innen nézzük, akkor a beat generáció lényegében Kerouac Útonja, Ginsberg verseivel tűzdelve - a rengeteg egyéb Kerouac irást a film meg se próbálta bemutatni.
Végső soron a filmet mégis az határozta meg, hogy kitől milyen anyaguk volt, és ez erősen látszik is rajta. Vagyis bármennyire is érdekes egy magamfajta rajongónak ez a film ,azért azt kell mondanom, inkább a könyvespolc felé vegye az irányt, aki a korszakkal ismerkedne. A film készitői kihozták a maximumot - a semminél éppen egy fokkal több anyagból.

Renato Ranaldi a Piece Uniqueban

A Piece Unique galériáról már sokszor irtam: a lényege, hogy egyetlen képet mutat be egy helyen, ami galériának túl kicsi lenne. Peresze van rendes galéria a sarkon túl, de az ötlet akkor is zseniális - egy kép, ha jó, épp elég egy ütős kiállitáshoz. Renato Ranaldi képe pedig kifejezetten izgalmas.
Két teljesen üres vászont látunk, ám közöttük ott az ősrobbanás, nagyjából mint Riegl Judit képein, és persze a két vászonra is jut belőlük szépen. A kirakatból nem igazán látni, milyen módon kapcsolták össze a képeket, de ez nem is igazán fontos. Ezt a művet nem raknám ki a nagyszobámba, de remekül lehet idézni mindenféle helyzetekben. Egyszóval az ötlet megint diadalmaskodott.

Aeroscene a Palais de Tokyo-ban

Ez megint egy olyan ötlet, aminél egy kicsit sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe. A téma természetesen a környezetvédelem, de végre nem tankönyvszagúan. A kiállitás egészen konkrét ötleteket ad ahhoz, hogy bárki elkészitsen egy léghajót, felbocsássa és mindezt nulla károsanyagkibocsátással. Bemutatnak egy konkrét példát is rá, és minden adatot, minden kütyüt, minden berhelést bemutatnak, a nehézségeket sem eltussolva. A kiállitás legelején a sajtóvisszhangokból mutatnak egy csokrot, ezután belépünk egy nagyobbacska terembe, ahol 20 asztalkán, 20 stáción mutatják be a léggömb készitést használt műanyag zacskókból. Az ezekből készülő léghajó nem szállit senkit, de ez azért sem probléma, mert végülis ez egy műalkotás, nem gyakorlati hasznot hozó vállalkozás.

Tehát műanyag zacskókból, megfelelő módszerrel összevarrva, egy léggömböt lehet formálni. Ez lényegében egy kör, mivel nem szállit semmit, cask az alján kell egy apró nyilást hagyni, ahol fel lehet fújni majd. De előtte még elektronikát kell késziteni, amivel nyomon lehet majd követni a léggömb útját. A léggömb ugyanis fel fog emelkedni egy bizonyos magasságba, majd a szelek elviszik valamerre - motor ugyebár nincs, azt eléggé komplikált lenne csak újrahasznositott anyagból késziteni. Meg aztán mi lenne a hajtóanyag? Benzin ugyebár nem jön szóba, a szél viszont ingyen fúj.
Azért a történet kicsit bonyolódik ott, hogy a légtérhatóságtól engedélyt kell kérni alacsony magasságú repülésre, ezt a franciáknál automatikusan megadják, ha nem fenyegetik a reptereket meg katonai bázisokat, nálunk sajnos nehezebb lenne ez. Miután megvan az engedély, a járművet el kell juttatni egy mezőre, bekapcsolni a nyomkövetőt, és indulhat is a móka! Két biciklivel lehet levegőt pumpálni a léggömbbe, ez egy kissé fárasztó és hosszan tartó folyamat. Utána viszont egyszerűen el kell csak engedni a léggömböt, és az megkezdi útját a felhők között. A dokumentáció arra is kitér, hogy átlagosan 3-5 órát tud a levegőben tölteni a szerkezet, igaz, volt példa ennél is többre. Egy alkalmazással egy laptoppal lehet követni, éppen hol jár a jármű, nagyjából milyen erők hatnak rá stb.
Egy másik teremben, nem is terem az, hanem többemeletnyi hodály, besétálhatunk egy ilyen léghajó közepébe. Persze mit várunk ettől? A méretek azért döbbentesek, egy családi ház simán beleférne a léghajóba, de belülről teljesen üres. Elkezdhetnék filozofálni arról, hogy belül üres, kivülről látványos dolgokkal mi a helyzet, de ez az egész inkább vicces. Habár viccnek egy kicsit komoly, nemigaz?

Tadao Ando épitész a Pompidouban

A japán épitész munkáit filmeken, képeken, makettokkal és leirásokból is megszemlélhetjük. Természetesen a makett a leglátványosabb ezek közül, mert egészen fantasztikus az a részletezettség, amivel ezeket megalkották. Teljesen önkényesen kiragadva egy példát: a Bourse, vagyis a régi tőzsde épülete a Chatelet-nél egy csodálatos körkupolás épület, engem még akár Firenzére is emlékeztet. Ezt kellett átalakitania koncertteremmé. Nem egy hálás feladat!
Mivel manapság az épitészet leginkább betont jelent, természetesen ez Tadao Ando életművében is  hangsúlyosan jelen van. Ugyanakkor az is nagyon érdekes, hogy  az ő épitészete nem magamutogató, nem megalomán, inkább a domboldalba lefelé épitkezik, és nagyon figyel rá, hogy élhető tereket hozzon létre.
Van egy templomújraértelmezése, ahol magát a falat hagyta el kereszt alakban, Velencében felújitott egy a Szent Márk térre néző épületet - amin egyébként ez egyáltalán nem látszik..Ez nem kevés alázat: úgy épiteni valamit, hogy előre tudod, nem te leszel a sztárépitész, egyszerűen nem rontod el a teret. Hegyoldalba helyezett el úgy lakóépületet, hogy egyáltalán nem feltűnő..
A kiállitás cime A kihivás. De lehetett volna simán csak izlés is.

2018. november 14., szerda

Basquiat a Galerie Pascal Lansbergben

Ez a galéria azzal "szórakozik", hogy a Pompidou kiállitásával (bár most éppen a Louis Vuittonnal) egyidőben megszerez eladó képeket a sztártól. Volt már Vasarely, Niki de Saint Phalle, Soulages, Hans Hartung, most éppen Basquiat. Bármi, amit a legmenőbb helyeken látunk, az itt is van. Az egész annyira tökéletes, hogy pl. Niki de Saint Phalle-nál azt gondoltam, ebben a galériában vannak a legjobb képek. És most a Basquiat-nál is azt gondolom, hogy elképesztő, hogy ez a kép itt van és nem a hivatalos kiállitáson:
Ha nem tudnám, hogy ezzel nem lehet szórakozni, azt mondanám, hogy ez a kép biztos nem valódi. Ilyen kéket Basquiat talán nem is használt máshol, a figura túl jól rajzolt ahhoz képest, és a ház nem illik az egészbe.
Az egész jelenet viszont van olyan vicces, hogy mégis el akarom hinni. És tessék: megint a gazdagok járnak jól, ugyanis megnézik a nagy kiállitást, aztán eljönnek ide és kapnak egy darabot belőle. Nagy ötlet.

Lengyel avantgárs a Pompidouban - Strzeminski

A Pompidou központ nagyszabású kiállitással emlékezik meg a lengyel avantgárd művészházaspáráról: Katarzyna Kobróról és Wladislaw Strzeminskiről. Bár ironikus, ahogy rögtön az elején az orosz Malevicsről beszél, hogy milyen volt, amikor ellátogatott a lengyelekhez - ugyebár a lengyelek történelmi okokból igencsak utálják az oroszokat...
A tárlat nem csak képeket, hanem objekteket is megmutat, sőt egy korabeli rádiófelvételen is hallhatjuk (lengyelül), hogy beszélnek. Ezzel együtt Wladislaw képei erős Malevics hatást mutatnak, épp ezért meglehetősen érdektelenek is.Habár ez egy kicsit erős megállapitás, de igy együtt látva Katarzyna képeivel, azt kell mondjam, mig a férj Malevics hatása alá került, addig a felesége látszólag apró semmiségeket alkotott, szines és ötletteli dolgokat, amik azért nem rengetik meg az univerzumot látszólag. De főleg a kort is figyelembe véve mégis érdekes elképzelések. Itt van pl. ez:
Később a férje kijött a Malevics korszakából, és azon túl, hogy számomra értelmezhetetlen bútorkezdeményeket hozott létre, valóban izgalmas képeket alkotott, és mivel az életmű egészen sokáig gyarapodott, terjedelmes, de tartalmas életmű jött létre. Érdekes, hogy pl. Miró hatását látom, de mondjuk Braque-ét, Picasso-ét nem.
Összességében érdekes kiállitás, de azért messze nem kihagyhatatlan, nehéz követni a váltásokat az életművekben, és elég furcsának éreztem az orosz párhuzamot, mégha Párizsból talán ez egy logikus összevetés is.

2018. november 11., vasárnap

Jean-Michel Basquiat a Louis Vuitton alapitványnál

Nem kérdés, hogy a Louis Vuitton alapitvány vitorláshajója (mert az épület arra hasonlit) magasan szárnyal, hogy rögtön képzavarba kerüljek. A lényeg az, hogy immár muszáj az ott lévő programokat is megnézni, ha nem akarunk lemaradni valamiről. Persze azért tegyük hozzá, hogy végtelenül a népszerűségre hajtanak, ilyen szempontból fanyaloghatnék, de minek? Ott áll a sor a bejárat előtt, és annyian vannak az épületben, hogy az már kissé zavaró. Ezt úgy hivják, siker.
Basquiat sosem tartozott a kedvenceim közé, akkor már inkább Haring, csak hát neki most volt kiállitása Bécsben, a Musée Modern meg lenyúlta Warholt. Jellemző a francia művészeti életre, hogy még meg sem emlitettem a Grand Palais-t, ahol tavaly Picasso volt, a Pompidou központot, ahol meg a felsorolás is estig tartana, és még mindig lehetne folytatni a felsorolást, de most koncentráljunk Basquiatra.
Mit kell róla tudni? Feljött New York-ba, aztán együtt lakott Keith Haring-el, igy megismerte Warholt. Nem vetette meg a bulizást, a drogokat, igy aztán nem is élte meg, hogy kiszámolják neki a nyugdiját - csak 28 évet élt. Na de milyen 28 évet! Warhol mellett unatkozott, és egészen figyelemre méltó, hogy Keith-el együtt mindketten munkamániások voltak, máskülönben nemigen jött volna össze az a több mint 100 nagyméretű kép, amit most Párizsban láthatunk.
Igen, Basquiat-ban az a megdöbbentő, hogy egészen nagy méretekben gondolkodott. Képei sokszor 2 * 2 vagy akár 2 * 6 méteresek, és nem lehet figyelmen kivül hagyni a méreteket. Noha képei elsőre olyanok, mintha gyerekrajzok lennének, próbálja csak meg valaki 2 * 6 méteren gyerekrajznak tűnőt festeni - ott van azért a tudás. Csak éppen nem akart kiskutyákat festeni, mint ahogy a 80-as évek New Yorkjában nekem se lett volna.
Képei egyszerre lenyűgözőek és bántóan gyengék. Talán ő se gondolta, hogy ezekből egyszer olyan kiállitás lesz, ahová csak miatta mennek majd el. De hát mit is lehet mondani? 23 éves volt, amikor a Gagosian galériában állitott ki, és akkor már 1 éve ismerte Warholt, és ezután is folyamatosan jöttek a kiállitások, pénz, paripa...Még igy is maradandót alkotott..

2018. november 10., szombat

Puklus Péter a Folia galériában

..és a Persona magazinban is jelentkezik országunk egyik legismertebb fiatal tehetsége. A másfél méter cimű új sorozatában Puklus Péter álintim portrékat hoz. Az álintim szót arra értem, hogy a fotózott alanyok belenéznek a kamerába, nyilvánvalóan beállitott képről van szó, mégis néhány apró részlet miatt a néző akár azt is hihetné, hogy ellesett képekről van szó. Egy lány törülközővel a fején, egy fiú meztelenül az ágyán..De látható konyharészlet és éjjeliszekrény is, ezek meglehetősen lepukkant lakásokban fellelhetők.
A sorozat előnye, hogy egyáltalán nem akar narrációt ráerőltetni a nézőre, az gondolhat akármit. A fotós nyilvánvalóan közeli ismeretségben van az alanyaival, ez átjön a képeken. Ügyesen összerakott anyag ez, gyanitom, még fogunk hallani a készitőjéről.

Franz West a Pompidouban

Franz West német szobrász volt 1947-2012-ig élt. Én leginkább a fejszobrairól ismertem, amik persze a legpopulárisabb művei, illetve dehogyis, hiszen irtam róla a Havibaj 3. számába, itt is van:
Szóval az Artforum irt róla 2012-ben, elő is kereshetném azt a számot. Az biztos, hogy hiába volt az csak egy újságcikk, valahogy érthetőbb volt, mint ez a tárlat. Megmutatják nekünk a nagyon széttartó korai munkáit, mindenféle anyagkisérleteket, miközben az Artforumban jópofa sztorikat mesélnek, amiből az egyik az, hogy vett egy Rolls-Royce-t, és azzal járt be az egyetemre tanitani (egy efféle régi Rolls nagyon olcsón megvehető, mert sokba kerül fenntartani).
Szóval összességében a Pompidou kiállitáson pont nem azt mutatják, ami érdekes, vagy akár vicces lenne, hanem megmutatják a művészt, sőt nagy művészt komoly munkáin keresztül, miközben a fickóból süt a komolytalanság -igen, ő volt az, aki a Gagosian galériába bekerülve óriási tablóképet festett erről az eseményről..
Fejszobrai nagyon jellegzetesek, és West főleg a városban akart hatni, nem érdekelte a reprezentáció. A tárgyai viszont végső soron akár mint zavaró elemekként is hathattak, az efféle provokáció egyáltalán nem állt tőle távol.
Elismerem, hogy nehéz Franz West művészetét jól bemutatni, sőt az életmű jó része is ellentmondásos, ezzel együtt ezt nem mondanám igazán jó kiállitásnak. De az, hogy be mertek vállalni egy ennyire nem populáris tárlatot, mégiscsak a javukra billenti a dolgokat.

Cafeteria és kultúra: nem számit

Nem szoktam adózási kérdésekkel foglalkozni, de dolgozó emberként eddig adómentesen kaphattam 50000 ft kultúra utalványt egy évben, amiből lehetett kiállitásokra menni, könyveket venni. Ez már nem lesz jövőre, mint ahogy majdnem az összes juttatás megszűnik.
Persze lehet azon vitatkozni, hogy a paradicsompalántákra, kiállitásokra, netán biciklikre legyen kedvező cafeteria, esetleg a fénymásolópapirt, zongorát vagy a cipőt támogassák. A kultúra támogatása szerintem jó üzenet volt, de hát értem én, hogy menjek inkább focimeccsre, oda valóban nem kell a kultúra utalvány...

Az elitizmus veszélyei

Az előző posztban felmagasztaltam a Gagosian galériát, most viszont szót kell ejtenünk valamiről, ami zavar. Ez pedig a biztonsági őrök ténykedése. Önmagában nem újdonság, hogy biztonsági őrök vannak, mondhatni ez elkerülhetetlen, ha több tizmilliót érő festmények vannak a  falakon. Általában ezek az őrök pontosan tudják, hogy a művészetszerető emberek nem akarják tönkretenni a képet, csak csodálni szeretnék, ezért a háttérbe húzódnak.
Az idei Art Bázelen azt láttam, hogy a szuperbiztonságos kiállitótérben egyedül a Gagosian alkalmazott még külön biztonsági őröket is, akik ott flangáltak az emberek között, teljesen értelmetlenül. Nyilván ezzel akarták demonstrálni, hogy az ő képeik a legdrágábbak, mert amúgy az Art Bázel az egyik legjobban őrzött terület.
Párizsban a biztonsági őrök már a bejárati ajtónál álltak. Álltak, mert többen voltak, és ők nyitották ki az ajtót. Ez pedig felvet kérdéseket.
Épp frissen vásárolt kabátban, viszonylag normálisan fel voltam öltözve, de elég nyilvánvaló, hogy egy szakadtabb alakot esetleg nem engednek be. Sőt, én is, amikor megláttam az őröket, elsőre elbizonytalanodtam, hogy bemehetek-e.
Persze nyilvánvalóan van olyan galéria, ahol csak meghivottak mehetnek be, ezekről ugye a közönség nem is tud, de ez egy nyilvános galéria, és eddig az volt a megállapodás, hogy a művészet mindenkié. Legalábbis a nézegetése. Mekkora botrány lenne abból, ha az egyik múzeum nem engedne be valakit, mert... akármiért. De mondom, fogalmam sincs, hogy ezek az emberek kiszűrnek-e valakit, megállitanak-e egy alulöltözött egyént. Talán nem. Viszont azzal, hogy feltűnően ott állnak a csukott ajtó mögött, és ők nyitogatják az ajtót, ezzel esetleg elriasztanak embereket, ami nem szép dolog.

Albert Oehlen a párizsi Gagosian galériában

A Gagosian galéria a művészvilág csúcsa. Aki ide bekerül, annak az örökkévalóság és minimum egy kastély dukál. Többek között Cy Twombly, Picasso, Jeff Koons, Georg Baselitz, de szinte bárkit emlithetünk, nagy valószinüséggel a Gagosian kezeli. Franz West külön képeket festett, amikor bekerült, azokon óriási betűkkel hirdette, hogy bekerült az örökkévalóságba (és tényleg, most a Pompidouban van kiállitása).
Albert Oehlen is csak nálunk ismeretlen, valójában az európai lapok irogatnak róla. Nem is érdemtelenül. A kiállitott képek egyszerre rafináltak, esztétikusak és elgondolkodtatók.
De. Amikor a galéria honlapján néztem őket, majdnem felkiáltottam örömömben: nagy kontrasztú képek, óriási méretben, nagyon érdekes kompoziciókkal. Csodás. Csakhogy a galériában, élőben nézve kicsit más a helyzet. Minden kép két táblából áll, ami alig látható, de látható. A kép pedig rafinált, de nagyjából azonnal leleplezhető, amikor ránézek. Az történik, hogy a festő felvitte a sárga réteget, hagyta megszáradni, aztán a műanyag táblát, merthogy az a hordozó, kiégette, pont annyira, hogy olyan legyen, mintha festék lenne. Ezután valódi festéket is vitt rá, amit hagyott megfolyni. Megvárta, mig megszárad a kép, aztán ráfestett még egy réteget, és azt már szigorúan, vonalszerűen rakta fel. Nagyon ügyes. Ehhez nagyon jó technikai tudás kell.
Szóval egészen közelről ezek a képek már nem annyira érdekesek, mint távolról, nem nagyon lehet elmerülni a részletekben. Ettől még szivesen felraknám a falamra, naná..

2018. november 9., péntek

Hangpókháló installáció

Ez a legpopulárisabb, legjobban mesélhető, és elég nagy részben legérdekesebb része a Palais de Tokyo-beli kiállitásnak. Az előző posztban elmeséltem, hogy a rendkivüli sötétitésnek és a legfinomabb érzékekre ható finomságok miatt a kiállitás olyan, mintha egy másik univerzumba látogatnánk el. És ekkor jön a legjobb rész!
Beengednek egy óriási terembe, ahol vékony drótok vannak kifeszitve. Ha úgy vesszük, idegrendszer, pókháló, vagy csak struktúra. Viszont ha megfogjuk a drótokat, azok hangot adnak! Minden drót végén egy érzékelő van, és ha megérintjük a drótot, az azonnal megszólal, méghozzá úgy, hogy hasonlit egy picit egy dróthangra, mintha tényleg megpenditenénk egy drótot, de annál kisértetiesebb, éteribb a hang. Minden drót egy picit máshogy szólal meg, és van néhány lépésérzékelő is, ami viszont ultrabasszus hangokat ad, vagyis rálépsz egy padlódarabra, és dübörgés hallatszik. Mi magunk állitjuk elő azokat a hangokat, amiket a többiek hallanak a kiállitáson járva, csak épp akkor még nem tudtuk ezt...
Lehet komponálni is: két drótot megfogva, és nagyon óvatosan pengetve őket ritmus és dallam is hallatszik, ezután átnyúlhatunk egy másik drótra...Órákig képes lettem volna játszani, de persze egy idő után szóltak, hogy mások is jönnének...De addigra már végigjátszottam a skálát..Rendkivüli élmény, tényleg.
Nem maguk a drótok szólalnak meg, hanem egy számitógépbe futnak bele az érzékelők jelei, és azok inditanak el valamilyen hangot a hangszórókba. Az installáció igy egyrészt a szemre hat a vékony drótok struktúrájával, a fülre a hangokkal és tapintásra a drótokkal.

2018. november 6., kedd

Az év kiállitása: Tomás Saraceno a Palais de Tokyo-ban

Nincs mese, ez idén a csúcs. De még azon is gondolkodom, hogy akár az elmúlt 5 év csúcsa. Habár akkor már versenyeznie kellene a Scsukin gyűjteménnyel és Wolfgang Tillmanns-al. De az év kiállitása cim biztos.
Ez nem egy hagyományos értelemben vett kiállitás. Egyetlen táblakép sem látható rajta, nincsenek nagy nevek. Ellenben az van, hogy besétálunk egy sötét csarnokba, és ott elkezdik elmagyarázni, hogy a világegyetem óriási, és egy pillanatra sem pihen, folyamatos mozgásban van. Hiszen a tömegvonzás, a gravitáció mindenre hatnak, és ha elmegyek aludni az ágyamba, az az ágy vagy 1000 km/óra sebességgel száguld az univerzumban, ahogy a Föld forog a nap körül. Ugyanigy a bolygónkon is, még a levegő is mozog, a kis molekulák bizony körbekerülik a bolygót, mit se nekik útlevél. Namost ezt vizuálisan ábrázolják, de nem úgy, hogy elalszunk tőle fizikaórán, hanem a sötétben nekünk kell felfedezni. Teremről teremre mást mutatnak be, és ez az egész lehetne egy tudományos múzeumban is vagy planetáriumban, de mégis jobb, hogy itt van, mert egységes az egész. A terembe belépve van egy információs tábla, ez nagyon kicsi fénnyel, de meg van világitva, a többi tabló és a terem többi része általában nincs vagy csak nagyon kis részen. És a terület óriási, minden teremben -és van vagy 20- az az érzésem, hogy ez végtelen, nem érzékelhető a teremhatár, mintha minden egyes terembe belépve egy új szempontok szerint felállitott végtelen univerzumba kerültünk volna.
Igen, egy picit félelmetes ez.Maga az üresség az, ami felfoghatatlan. Az egyik teremben szupererős mikrofonnal rögzitett bolygóközi zajt hallunk, máshol 5 db kifeszitett pókfonál zaját, de olyan is van, hogy nincs hang, csak a semmi, és néha sejtelmes fények.
Teljességgel fotózhatatlan és átadhatatlan érzés. Tudom, igy leirva nem tűnik akkora durranásnak, pedig az. Egyrészt a rengeteg tudományos információ miatt, másrészt a nagyon lecsökkentett ingerek miatt - amikor pl. 5 db pókfonál lebegésének hangját felerősitő hangot hallunk, az teljesen szürreális érzés.
Az is őrületes, hogy vizualizációnak sokszor pókhálót használnak. Általában nem szoktunk lelkesedni irántuk, de a szerkezetük és a kevés fény miatt mégis jól néznek ki, már magukban is mintha műalkotások lennének.
És akkor még ott van az utolsó terem, ahol már világos van, és az egy külön csoda. Óriási munkával létrehoztak egy hálót, aminek a fonáljait megérintve vagy akár finoman pöckölve mi magunk hozunk létre hangokat. Nem AC/DC-t, hanem egészen finom univerzumhangot, de akkor is a látogató hozza létre a hangot. Nem véletlen, hogy elképesztően népszerű is lett: nyitás előtt negyed órával értem oda, és már hosszú sor volt. A hangfonál létrehozást pedig csak azért tudtam kipróbálni, mert forditva mentem a kiállitáson, és ezzel kezdtem rögtön bejutás után. És igen: miután kiélvezkedtem magam azon, hogy én hozom létre a hangot, egy animátor már integetett is, hogy kezd tömeg lenni a várakozásnál, és legyek szives kijönni.
Egészen fantasztikus kiállitás ez, amely nem csak elgondolkodtat, de résztvevőként meg is tapasztalhatom, milyen az, amikor én állitom elő a kozmosz hangjait. Még akkor is magával ragadó, ha egyáltalán semmit sem olvasok el a táblákon, egyszerűen beszippant ez a kiállitás.

2018. november 4., vasárnap

Kubizmus kiállitás a Pompidou központban

A párizsi Pompidou központ nagyszabású kiállitással emlékezik meg a nagyjából 100 éves kubizmusra. Ehhez tulajdonképpen nem kellett, csak a raktárig menniük, hiszen a gyűjteményük hemzseg jobbnál jobb művekkel. Ehelyett ők inkább végigjárták a világot, hogy Svájcból, Amerikából, Angliából, sőt még Oroszországból is elhozzák a legjellemzőbb képeket.
Mondanom se kell, a falakon sorakoznak a Picasso-k, Braque-ok, főművek sorban, hiszen az irányzat Párizsból indult. Nekem az is nagy élmény volt, hogy eredeti katalógusokat, újságokat, kiállitásmeghivókat raktak ki. Tényleg nem spóroltak semmivel, vicces ezt leirnom de talán már túl sok is volt a Picasso-kból. Érzésre ez volt a leghosszabb kiállitás a felső szinten, láthatóan nem feledkeztek meg senkiről.
Másfelől az is igaz, hogy ezt a leckét én már megtanultam, és most újra ugyanazt végignézni kevés meglepetést tartogatott. Az is igaz, hogy rengeteg ember alkotott kubista képet, és egy ilyen kiállitáson meg is mutattak majdnem mindenkit, igy leginkább egy művészettörténet órán éreztem magam. Fiatalabbaknak viszont kötelező darab, mert ezt igy összerakni..hát megint várhatunk 20-30 évet rá.

2018. október 28., vasárnap

Németh Hajnal interjú

www.havibaj.com/NemethHajnal.pdf
Az axióma most is áll: minél jobb művész valaki, annál szerényebb. Ugyanakkor hiteles tudott maradni, ami nem lehetett egyszerű Berlinben, egyedül. Csak azt tudom mondani, több Németh Hajnal kellene a honi művészeti életbe. Érdekes interjút olvashattok a fenti linken.

Fotóárverés a Blitz galériában

Itt most nagyjából pénzről lesz szó: árverést tartott a Blitz galéria, ami persze nem tartozik a nagyok közé, de hát Pesten ki tartozik oda? Kieselbach és Virág Judit, de itt most fotóról lesz szó. Tőlünk nyugatabbra a fotó már teljesen elfogadott médium, nálunk nem, tehát felesleges lenne bármit is várni. Nem is azért irom ezt a posztot. Hanem mert már a tételek kijelölése is, hmm, érdekes.
A fenti kép csalóka, mert Lugosi Lugo László sikfilmre készült sorozata 56 db képből áll, azért szeretnének majdnem 8 millió ft-ot kapni. Ha leosztom, akkor az 140000ft/db, ami azért jókora túlzás, de engem inkább a művésztől elérhető többszáz, talán többezer egyéb mű tartana vissza: igen termékeny alkotóról beszélünk, és 4 db ilyen teljes sorozat létezik, ami szintén árcsökkentő tényező.
Az aukció érdekessége nem is ez, hanem az, hogy rengeteg olyan alkotót hoz, akiről még sosem hallottam. A katalógus háromnegyede ilyen fotósokból áll. Én egy aukción biztos nem vennék ismeretlen névtől, bár ismerttől se nagyon. Szerepel egy André Kertész kép 700.000 -re kikiáltva, az meglehetősen jutányos ár lenne, csak valakinek meg kéne magyaráznia, hogy mitől eredeti az a kép. Úgy értem, nem lehetetlen, hogy az, csak nem túl gyakori, hogy valaki amerikában ilyen képet vesz és azt visszahozza. Amúgy lehet eredeti, mert nem igazán jó képről beszélünk.
Ata Kandó Hollandiában lett hires, a képéért 350.000 ft-ot kérni talán nem túlzás, de nem hiszem, hogy nagy tolongás lenne érte, mert ez sem tipikus kép az életműből, inkább egy véletlenül vagy csak úgy elkattintott darab.
Stalter György képeit nagyon szeretem, tőle jó képek várnak új gazdára, de ő sincs benne a fősodorban.
Szilágyi Lenke képe kedves, az ár is alacsony, mégsem ezt a képet venném tőle, fotózott ő sokkal jobbakat is. És itt belecsúszunk abba a kérdésbe, hogy valójában miért venne bárki árverésen fotót? Én biztos nem vennék. Megkeresném a művészt, elmennék a műtermébe, beszélgetnék vele, és úgy választanék.
Ennek ellenére örülök, hogy árvereznek, legyen minél több ilyen esemény. Egyáltalán: legyen szó a fotóról, mert most nincs.

2018. október 27., szombat

Könyvajánló: Nick Hornby: Cicikrisztus

Aranyos válogatás-novelláskötet jelent meg az angol irótól, aki leginkább a Pop csajok satöbbi könyvével nyerte meg a rajongókat. Titka az, hogy könnyeden és hétköznapian ir, ami valahogy mégis irodalmi szöveg lesz az ő közreműködésében. Immár számtalan film és könyv után most épp a Meztelen Juliet megy a mozikban, ami könyvként nem egy rossz darab, bár a végére ellaposodik, de van benne pár nagy ötlet. A Cicikrisztus novellái közül épp a cimadó szól egy festményről, vagyis sokkal inkább egy kidobóemberről, akit egy galériában alkalmaznak, és egy krisztusábrázolást kell őriznie egy teremben. Igen ám, de a kép valójában cicifestményekből áll össze, és ezért a látogatókat meg is botránkoztatja. Olyannyira, hogy egyesek képesek lennének magát a képet is megsemmisiteni.
Ami ezután jön, az a Hornby mágia: úgy tud érvényes és elgondolkodtató lenni, hogy egy percig sem érezzük kioktatva magunkat, tanulság is van, de vörös farok nincs. A könyv többi novellája is jó, én épp Párizsban olvastam és nagyokat derültem rajtuk. Egészen kezdő olvasóknak is ajánlható, de vén rókák is derülhetnek rajta, mielőtt nekiugranak a Hódolat Katalóniának...

Baki Péter interjú a Magyar Narancsban

Először egyáltalán nem értettem ezt az interjút, annyira összevissza, aztán most már nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy ez tulajdonképpen a döntéshozók, és főleg O.V. és körének szól, senki másnak. De még igy is meg vagyok döbbenve, arról nem beszélve, hogy fogalmam sincs, azok a "magas helyen lévő emberek" olvasnak-e egyáltalán Narancsot.
Az alaphelyzet a következő: Baki Péter pár éve kitúrta Kőrösi Orsolyát a Mai Manó ház éléről, aki a Capa Központ igazgatója lett. A Capa központ meg ugye az Ernst galériát túrta ki egészen felháboritó módon, egyszerűen azért, mert O. V. megigérte a házi fotósának, hogy csinál egy fotóriporteri múzeumot. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire borzasztó, hogy ezt egy majd 100 éves múzeum megszüntetésével kellett elérni. A Capa központ évi 200 millióból gazdálkodik, míg a Mai Manó a töredékéből, 5-10 millióból. Van még a Magyar Fotográfiai Múzeum, ami történelmi okokból Kecskeméten működik, szintén töredék pénzekből, noha, mivel a Fotószövetség tagok 2 művet ajándékoznak, plusz ott vannak nagyon régi és értékes művek, levelezések pl. Brassaitól stb. Baki Péter úgy került a Fotószövetség élére, hogy előtte egy olyan nő kaparintotta meg a széket (amúgy valószinüleg törvénytelenül), aki egész más irányba akarta vinni a dolgokat, kár, hogy csak botrányt okozott azzal, hogy meghatalmazásokkal, amik vagy törvényesek voltak vagy nem, egyetlen szavazattal lett elnök. Utána mindenki olyan embert akart, aki nem okoz botrányt. Baki Péter olyannyira nem okozott, hogy lényegében minden aktivitást, mindent megszüntetett a szövetségben, és úgy egyezett meg az Otp-vel finanszirozási kérdésekről, hogy abból 0 információt osztott meg másokkal. Ma sem lehet tudni, az Otp mennyivel és miért cserébe támogatja a Mai Manó házat. És akkor még ott van a szintén botrányba fulladt hősök terei fotómúzeum is, ami ugyan meghiúsult végül, de elterjedt egy szerződés, melyben Baki Péter átengedte az Otp-nek a tulajdonjog 85 (vagy 90, már nem emlékszem) %-át.
Most pedig nyilvánvalóan felfelé szólt, amikor azt nyilatkozta, hogy szeretné, ha a fotómúzeum Kecskemétről Budapestre költözne. Ez tényleg jó lenne, ám nem világos, hogy pontosan hova, és miben különbözne az a hely a Mai Manó Háztól.
Természetesen én is azt mondom, hogy jó lenne, ha az állam jobban támogatná a fotózást, ám az is elgondolkodtató, amikor Baki Péter azt mondja: "A rendszerváltás óta eltelt majdnem harminc év alatt sajnos nem sikerült olyan fotográfusokat felmutatnunk, akik kiemelkedő és állandó nemzetközi jelenléttel és ismertséggel birnak..." Ha ez igy van - egyébként ezen lehet vitatkozni - akkor Baki Péter miért nem ezen dolgozik, miért nincs egyetlen szakmai rendezvény sem a Mai Manóban, pedig korábban volt portfolio konzultáció, nemzetközi kapcsolatok stb.?
Azt gondolom, ha több pénzt adna az állam a fotónak, azt nem Baki Péternek kellene cimezni.