Kedvenc könyvem 2017

Edward Burtynsky: Éléments essentiels
Egy kanadai fotós kiérlelt és fontos művét választottam. Nagyon sok repülővel készitett fotót látunk, s talán a következő években ez lesz a divat a drónok miatt, ma még azért nem tipikus, pláne középformátumú géppel felülni egy kisgépre. Ráadásul messze nem csak légifelvételeket kapunk, hanem városképeket is, dögivel; ezeken is átsüt a fotós szeme, mert a hétköznapi, üresnek tűnő képekben rengeteg apró részletben lehet elveszni.
Mondhatnám, hogy a tökéletes környezetvédő album, és az is. De akkor miért művészkönyv? A szinek miatt. Teljesen elképesztő, hogy az egyébként bányák, torkolaatok, szeméttelepek, elhagyott helyek ilyen és ennyi szinben tudnak pompázni. Külön esztétikát alkotnak, és miután másodszor is végignéztem a könyvet, ráébredek, hogy van ám harmadik olvasat is. A geometrikus. Az alakzatok a képeken legtöbbször igen érdekes geometriát alkotnak, és ez nem csak a bányaképeknél jön elő, hanem egy látszólag érdektelen vidéki képen is, ahol pont az az érdekes, hogy a lenyűgöző szinek mellett a formák is érdekesen kavarognak.
A lényeg persze marad a kiáltás: hé emberek, szépen tönkretesszük itt a földet, én szóltam! Hát, elég aktuális üzenet..

A legnépszerűbb

bejegyzésem idén:

Robert Rauschenberg a Tate modern-ben

411 olvasóval. Idén többször is éreztem azt, hogy szinte elsőkézből tudósitok fontos kiállitásokról: nemcsak a Tate-ből, Párizsból, de volt miért Bécsbe, Arles-ba menni. A top 10 olvasottságba 350 olvasó alatt nem került bejegyzés, ami kissé közhelyesen szólva nagy öröm nekem, mert bár mindig elmondom, hogy a blogot magamnak irom, azért örülök, ha olvastok.

Az év pillanatai 2.

Mi lehet izgalmasabb, mint új művészeket, galériákat megismerni? Idén bőven voltak kiemelkedő kiállitások, csak éppen kevés Budapesten, annál több kicsit arrébb. Lássuk csak:
1. Idén volt 40 éves a Pompidou központ. Ezt nagyszabású kiállitásözönnel ünnepelték, amiből, mivel nem élek a franciáknál, nem sokat láttam, magában a Pompidou-ban pedig már aligha lehetne tovább fokozni a kiállitásözönt. Mégis, a David Hockney kiállitás biztos pont volt. Nem mintha kétséges lenne, hogy Hockney legutolsó vázlata is igen sokat fog érni, mint ahogy már most is sokat ér, de pár éve Hantainál azért vártak 5 évet, miután meghalt. Igaz, a kiállitás valójában a londoni Tate-ből indult. Ez feltétlenül egy referenciapont, hiszen bár könyvben is jók a képei, élőben, a gyakran igen nagy méretű képek előtt állva azért koppant az állam rendesen. És mellesleg nem emlékszem rá, hogy a Tate és a Pompidou ugyanazt mutatja be, habár Wifredo Lam is bemutatkozott mindkét helyen, de azért én nem örülök annyira ennek, mert nekem mindegy, Londonba vagy Párizsba ugrom ki, de ha mindkét helyen ugyanaz van, akkor pont feleannyi felület marad.
2. A Tsukin gyűjtemény bemutatása Párizsban, a Louis Vuitton ufóházában egészen rendkivüli esemény volt. Utoljára az orosz textilgyáros gyűjteményét 1970-ben láthatták Kölnben, és ennyi. Se előtte, se utána nem engedték ki az oroszok a határokon kivülre, és most is csak azért, mert a francia elnök személyesen garantálta, hogy a képek visszatérhetnek orosz földre akkor is, ha valaki elkezdi vitatni az oroszok tulajdonjogát. Egy félmondat erejéig beemelhetném, hogy a magyaroktól is rengeteg Monet, Van Gogh, stb képet vittek el az oroszok. A képek egészen elképesztőek, nincsenek most elég nagy szavaim ahhoz, hogy leirjam a meglepetést, ami már az első teremben fogadott. Azon elmélkedtem, vajon át kell-e irni a művészettörténetet, mert ennyi csodálatos főmű egészen más hangsúlyokat teremt, de később kicsit utánanézve láttam, hogy azért készültek korábban reprodukciók ezekről a képekről, vagyis nem teljesen és nem mindegyik kép volt újdonság - a franciáknak, mert ugye mondanom sem kell, hogy nekem mindegyik kép új volt. Monet, Gaugain, Matisse, Cézanne és persze Picasso alkotják a listát. Közülük Matisse volt az, aki még ebben a válogatásban is kiemelkedett. Én még ilyen csodálatos képeket..Azok a szinek, te jó ég! Ez volt az a kiállitás, ahol eldobtam minden kritikai érzékemet, és vagy fél napot töltöttem el a képekkel. És a katalógus, a nagy katalógus, amit végül ott kellett hagynom, mivel esélytelen lett volna repülőre vinnem, már csak a súlya miatt is..Talán egyszer megyek Párizsba autóval..
3. Bernard Buffet. Ő is ismeretlen volt nekem, és ha nem is mérhető az előző ponttal, azért igen tisztességes kiállitás volt ez, miközben (természetesen) nekem még a név is új volt. Az emberábrázolásai kegyetlenül pontosak, úgy látom természetesnek őket, hogy távol állnak a fotói valóságtól. Kötelező kiállitás volt ez is, no.
4. Wolfgang Tillmans a Tate-ben. Na ő volt a másik totális kiakadásom (jó értelemben) az évben. Évről évre feltettem magamnak a kérdést: mi jöhet még? Izmusok, Warhol, Fluxus, Young British Artists, és most azt kell mondjam, Tillmans után nincs több kérdésem. Úgy modern, hogy közben azért ott vannak a festészeti hagyományok is, csak éppen már nem a középpontban. Facebookról szedett képtémák, szavazások, mémek megfestése, közélet, ez van és egyre inkább ez várható, és ki gondolta volna, hogy ő mutatja az irányt?
5. Guerilla Girls Londonban. Egyrészt a Tate-ben is főhelyre rakták őket, álltak is előtte döbbenten a nők, de kicsit arrébb, a Whitechapel galériában önálló kiállitást kaptak a feminista lányok. Kulcstartót is vettem tőlük, úgyhogy nekem ne mondjátok, hogy nem vagyok feminista, egyébként is mindig mindenkinek el szoktam mondani, hogy ők olyanok a művészeti életben, mint mikor valaki kinyitja az erkélyajtót, és beárad a friss levegő. Sokszor irtam róluk, a mondásaikat pedig tanitani fogják, most csak egyet idézek: női művésznek azért jó lenni, mert nem kell a sikeren gondolkodni (nőként úgysem leszel soha sikeres festő). Változott valami idén? Az Artforum újság kiadóját szintén elérte a metoo botrány, ez akár bizakodásra is okot adhat..

Az év pillanatai 1.

A Serpentine galéria Londonban szép lassan felkúszott az ismertségi, és ami még fontosabb, az elismertségi lejtőn. A terei elsőrangúak, a kiállitásait jó szemmel válogatták, és még az egyik teremőr lánnyal is csevegtem egy picit - Guerilla girls póló volt rajtam és rákérdezett honnan van. A könyvesboltban épp akkor pakolta ki egy srác az Artforumot, amikor körbenéztem. Mondtam neki, hogy egyet biztosan elviszek, mire ő elmesélte, hogy az előző számból melyik irás volt a kedvence. Beszélgetni kezdtünk, és hip-hopp kiderült, hogy művészettörténésznek tanul, aztán elmesélte, hogy kiket ismer a művészvilágban és hogy ahol most lakik, ott többen is erős kötődéssel vannak a galériák iránt (ott dolgoznak).
Azt vettem észre, hogy hirtelen eltelt egy félóra, közben páran vettek valamit de alapvetően senki sem zavart. Nem hiszem, hogy én lettem volna különleges, szerintem a srác mindenkivel megtalálja a közös hangot. Egy vásárlót majdnem lebeszélt egy könyvről, de mivel a vásárló nem volt kiváncsi a véleményére, igy abbahagyta. Egy galériában bár kétségkivül meghatározó, hogy milyen kiállitás van éppen, de az is sokat tud dobni, ha ilyen kellemes dolgozók vannak.

Új Budapest Galéria: szabadfogású számitógéphasználat

A C3 alapitvány 15 éve rendez versenyt 19 éven aluliaknak kreativ számitógéphasználatból. A pályamű lehet bármi: egy digitális rajz, megvágott videó, játék, bármi. Amellett, hogy szép és fontos kezdeményezés, két dolgot azért felhánytorgatnék: egyrészt miért csak 19 éves korig lehet pályázni? Másrészt én a 15 év alatt egyszer sem hallottam erről, most is csak egy bennfentes fültől.
No de a blog olvasói sokkal szerencsésebbek lehetnek, hiszen lám, itt van, jövőre is lehet pályázni gondolom.
Mert amúgy akármekkora közhely, hogy mindenre számitógépet használunk, nagyon is van helye a kreativitásnak. Mert az, hogy számitógépet használunk, még önmagában semmit sem mond. Lehet facebookozni, youtube videókat nézegetni, de lehet kreativkodni, fotókat, videókat vágni, vagy akár egy keretrendszerrel virtuális valóság helyszint épiteni. Ez utóbbira látunk is pár példát a kiállitáson, igaz erősen látszik, hogy csak az alapokat tudta elsajátitani a versenyző. A 19 éves kort tekintetbe véve figyelemre méltó, amúgy viszont egy kicsit gyengécske.

És itt jön az, hogy nem hiszem, hogy ez a kiállitás, mint kiállitás egy galériában, működne. Hú de jó, le tudott rajzolni egy házat, összerakott egy terecskét, ez tényleg nagyon szép egy gimnazistától. De azért a világ már nem egészen itt tart, és most még csak nem is VR-ről vagy komoly grafikájú játékról beszélek, egyszerűen csak a kiállitott művek többségén látszik, hogy az alkotójának fogalma sem volt, hogy mit szeretne alkotni, egyszerűen létrehozott valamit, ami éppen összejött. Ez nem rossz, de nem éppen műalkotás.
Persze lehet, hogy nem kéne szivóznom. Maradjunk annyiban, hogy az ötlet igazán remek, az meg, hogy véletlenül kiállitás formában tekinthető meg, nevezzük jó szándéknak.

esztétikai mellébeszélés

Érdekes módon hiába szoktam leirni, hogy ez egy szubjektiv blog, mégis a legtöbb kritikát azért kapom, mert olyat irok, amivel az olvasók nem értenek egyet, pedig szerintem az a legjobb dolog, ami valakivel történhet, hiszen ha mindig csak bólogató jánosok vesznek körül, az nem tesz jót. Ebben a posztban nagyjából a teljes művészeti világot elküldöm melegebb éghajlatra, úgyhogy már előre számitok a kedves reakciókra.

Pedig amiről szó van, szerintem fontos téma, és úgy fogalmaztam meg, hogy vizuális mellébeszélés. Arról van szó, hogy néha úgy érzem, egy kiállitás leginkább az alkotó egojának a simogatására alkalmas, miközben rengeteg probléma mellett félrenézünk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a művészeknek az én saját személyes problémáimra kell reagálniuk, de amikor egy egészen apró, egy résztéma résztémájának apró részletéről közöl egy egyébként is vizuális kommentárt, na az már nem annyira tetszik. Mert persze hogy Barthes meg Wittgenstein meg Susan Sonntag idézése feljososit arra, hogy művészetértőnek mondjuk magunkat, de akkor árulja má el valaki, mikor látott utoljára olyan kiállitást, ahol szó volt:

- az államok egyre jobban megfigyelik az embereket, térfigyelő kamerák, alkalmazások segitségével

- a robottechnika fejlődése szép lassan elveszi az emberek munkáját

- miért van az, hogy nálunk, a periférián egyre többet dolgoznak az emberek mig a trend a kevesebb munka jobb helyeken

- digitális technika ide-oda, lett több barátunk az internet révén? Vagy inkább kevesebb?

- hogyan fogjuk kezelni a túlnépesedést? Több mint 7 milliárdan vagyunk, és értelemszerűen nem jut elég viz és élelem mindenkinek, munkáról nem is beszélve

- egyre több kütyüt veszünk de miért is?

Ehelyett mit láthatunk? Nemzeti Galéria: Korniss Péter fotók arról, hogyan éltek az emberek a 70-es években Erdélyben. Ludwig: Várnai Gyula Velencei pavilonjának újrakiállitása, ez nagyjából semmiről sem szól, esetleg a hátsó videó arról, hogy szalagszerű űrhajószeleteken fogunk lakni (vagy laktunk?), a többi esztétizálás. Mai Manó: Vivian Maier az 50-es évek amerikájáról. Capa központ: kamaszkor a kortárs fotózásban. Hát, van egy kis kontraszt..

Könyvajánló: Molnos Péter: Elveszett örökség - Kieselbach

Tulajdonképpen felelőtlenség, hogy a Kieselbach és a Virág Judit galéria egyszerre jött ki egy többszáz oldalas, rendkivül komoly könyvvel, hiszen kétszer 400 oldalt elolvasni nem kis teljesitmény, mégha ennyire szép is a tálalás. Nem kérdés az ajánlás, az egyedüli kérdés az, képesek leszünk-e befogadni ennyi szépséget.

Műgyűjtésről hirtelen csak Ébli Gábor Műgyűjtés művészet mecenatúra könyve jut eszembe, ami egészen kivételes mű, és mindenkinek ajánlom. Ez a könyv más. A nagyközönségnek készült, nem annyira a szakmai szobatudósoknak, felrakható bármilyen könyvespolc ékének, és a fotók ebben is olyan minőségüek, hogy megnyalom mind a tiz ujjamat.
Persze nem véletlen, hogy a századelő nagykutyáinak villáit, lakásait figyelhetjük meg ebben a kiadványban. Tény, hogy a legtöbb, akkori bárók kezére került kép ma Szentpéterváron csücsül, esetleg Moszkvában, vagy fogalmam sincs, hol, hiszen mint köztudott, a 2. vh idején az oroszok elvitték a legértékesebb képeket, és nem sietnek visszaadni. Igy ma már csak efféle könyvekből tudhatjuk meg, hogy 1940-ben volt Pesten Matisse, Van Gogh, Cézanne kép. Az is bizonyos, hogy ma már(egyelőre) nem ismerek senkit, akinek Picasso, Mondrian, vagy akár Warhol kép lógna a falán. Ebben is menthetetlenül lemaradtünk, a régi nagyság soha nem tér már vissza. Ezért ez a könyv méltó emlékezés a régmúlt szép világra.

Könyvajánló: Farkas Zsolt: Szia

Irodalmároknak való ez a könyv, mivel főleg nyelvészeti kérdéseket tárgyal, de egyben egy olyan laza, bármikor előállitható és máshova nem soeolható szövegegyüttest alkot, ami szinte minden alkotó életében megszületik. Sok apró irás: egyenként ritkán haladják meg a 10 oldalt: nem csoda, ha nem lehet regényként, gyorsan olvasni. Az iró feldob egy témát, aztán egy kicsit körbejárja, s bár a szinvonal jóval magasabb, mintha újságban olvasnánk (bár miért is ne lehetne újságban is?), de  azért nem kell hozzájuk erdőben meditálni olvasás előtt.

Ez idáig remek, de miért kerül akkor be ide? Azért, mert szóba hozza Hajas Tibort. Nem, nem épiti rá az egész könyvet, csak úgy a 200. oldal környékén megemliti, hogy egyébként van ilyen, olvassátok. És ez már sokkal több, amit Hajasért tettek, ezért jár az ajánlás. Hajas Tibor életművét, mint ahogy azt Farkas Zsolt is megjegyzi, egy nagyon szűk értelmiségi körben ismerik, azon túl nem. Csak úgy halkan mondom, hogy idén a VElencei Biennálé központi pavilonjában volt két fotósorozata is, ami ahhoz képest, hogy jó 40 éve meghalt már, elég szép teljesitmény.
Azt szokták mondani, hogy ők ketten voltak a neoavantgárd pápái, ami persze marhaság, mert voltak ott még ötvenen, Szentjóbytól Paueren át Ujj Zsuzsiig, másrészt valóban, mintha ők ketten emelkedtek volna ki igazán a mezőnyből, na jó, Szentjóbyt muszáj még emlitenem. A további nevek talán már izlés kérdése, mindenesetre ha valakit érdekel ez, olvassa az Artpool-t, Szilágyi Sándor könyvét a Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetbent és az Alföldi gyűjtemény katalógusát. Többek között.