Ősz Gábor a párizsi Loevenbruck galériában

Ősz Gábor magyar születésű hollandiai képzőművész, aki 1962-ben született, és (hogy ugorjak egy nagyot) 2010-ben berobbant a köztudatba, miután a Paris Photo-n megkapta a Bmw különdiját. Konceptfotókat készit, és igazán szépen beilleszkedett a nemzetközi művészeti közegbe.

Ezt az is bizonyitja, hogy Párizs egyik legmenőbb galériakereszteződésében van kiállitása - ráadásul önálló kiállitás. Az anyag meglehetősen nehezen emészthető. A középpontban két objekt van, két állványon két camera obscura jellegű elem látható, benne olyan tájkép, ami a legkevésbé sem hasonlit tájképre..

Könyvajánló: Art in Hungary 1956-1980 Doublespeak and beyond

Érdekes könyvet találtam a Pompidou központban: a magyar szocializmus időszakával foglalkozó művészeti összefoglalót. Nem, nem vettem meg. Egyrészt nyilván ismerem a korszakot annyira, hogy minden, a könyvben szereplő művész mellé oda tudok mondani még egyet, másrészt miért vennék angol nyelvű könyvet magyar témáról? De belelapoztam, és meglehetősen jónak találtam a kötetet. Egyrészt megtaláltam benne nagy kedvencemet, Hajas Levél barátomnak Párizsba művét, jó minőségben, másrészt nagyjából mindenkit megtaláltam, akit kell.

Itt van tehát ez a könyv, neves kiadó terméke, reméljük utat talál a francia olvasókhoz..

Egy könyvespolc esetlegessége

Igazi könyvmániás vagyok, tehát egyáltalán nem közönbös, hogy milyen könyvek várnak a polcon. Sőt, szeretem ezt egyfajta fejlődéstörténetként kezelni, vagyis előfordulhat, hogy pár éve még szerettem valakit, de legalábbis elég fontosnak tartottam ahhoz, hogy megvegyem a katalógusát, de ma már nem olyan fontos, ezért hátrébb kerül (ne, ha elég gyakran átpakolnám a polcaimat).
A könyvgyűjtésnek számtalan problematikája van, rögtön a legfontosabb az, hogy miért is gyűjtöm a könyveket. Ez filozófikus kérdés, nagyjából egyszinten a van-e istennel... Elsősorban persze azért veszek meg egy festő, fotós, szobrász könyvét, mert tetszik az életműve. Mondjuk Nádlerrel igy vagyok, ha már nincs esélyem tőle valódi festményt venni, mert annyiba kerülne, mint egy új autó, akkor legalább könyvben megvan. Nézegethetem, filozofálhatok rajta. Ez a módszer eleinte jó, de sajnos hamar kiderül, hogy bizonyos számú könyv fölött ez a módszer már nem működik (vagy csak fogvicsorgások között). Hiszen ha Nádlert megvettem, akkor nyilván Bak Imre kötetet is be kell szerezzek..Itt a nyilvánon van a hangsúly. Ez a nyilván onnan jön, hogy semmilyen könyvtárat, a magunkét sem úgy szemléljük, mint a kalandozásaink lenyomatát, egy esetleges és felszines válogatást, hanem mindjárt azt kezdjük érezni, hogy a könyvtáruk reprezentál valamit. Itt kezdődik a baj. A könyvtárunk ugyanis semmit sem reprezentál, legfeljebb a pénztárcánkat. Hiszen ha Nádler után Bak Imrét mondunk, akkor mi van Keserü Ilonával, Maurer Dórával, és itt most jöhetne egy még hosszabb lista, ami még szintén nem lenne teljes. De egy FeLugossy könyv szinte kötelező. Hiszen, és itt van a kutya elásva - ő annyira sok kiállitáson szerepel, hogy megkerülni is nehéz. A sokat kiállitó művész jobb, mint a keveset kiállitó? Na ugye. Csakhogy nem lehet rögtön Ujj Zsuzsival jönni, mert akkor Erdély jön, akinek - hoppá! - nincs is kötete. Ajaj, a neoavantgárd pápája nem hazavihető, persze antológiákban azért bőven akad belőle kisebb-nagyobb falat. Ha tehát még azzal is megbékéltünk volna, hogy Tót Endre magamutogatása következménye egy (mit egy, legalább 3) kötete, de itt most megint bajba leszünk, mert akkor mondhatjuk azt, hogy Maurer Dóra viszont kizárólag annak köszönheti ismertségét, hogy az 50-es években ausztriai útlevéllel mászkált, ami ugye nem volt általános - finoman szólva.
A legnagyobb hiba tehát az, hogy azt gondoljuk, hogy a teljes spektrumot be kéne mutatni, ami lehetetlen. Vagy hát sok sikert hozzá. Ehhez mindössze az Mng, Ludwig, Ernst, Műcsarnok, Erdész Makláry Kisterem, Missionart és a többi galériának összes könyvét kellene megvenni.
Viszont. Sajnos az előző mondatnak az ellenkezője is igaz. Mert elhatároztuk már, hogy nem törekszünk a teljességre, és akkor szembejön egy Bálint Endre katalógus. Drága is, meg nem 100 %-osan venném meg, nem mondom hogy érdektelen, de az ő képeinél jobbnak tartom... Hümhüm. Veszélyes vizek! Egyfelől ha nem tartom jónak (de annak tartom!), akkor nem veszem meg, viszont a művészetben ritka a fekete-fehér dolog. Igen, egy könyvtárban ott a helye, de mutasson már valaki nekem egy könyvtárat, ahol ott a könyve! És nem azért nincs, mert drága (de azért!), hanem mert senki sem törekszik a teljességre - a Széchenyiből kikérni egy könyvet pedig több órás művelet, egyszer végigvártam, soha többet. Tehát választhatok: Bálint Endre nem létezik (legalábbis könyvalakban), vagy megveszem a könyvet. És még ott van az is, hogy a könyvek sokszor csak átmentileg kaphatók. Vagyis egyszer megjelennek, elfogynak és vége. Soha többé nem kaphatók.
Ha ehhez hozzáveszem, hogy én is esetlegesen jutok el könyvesboltba, galériákba, akkor nagyjából kezd összeállni a kép. Van egy lista, hogy arról a részterületről, amiről beszélünk, kik a fontosabb nevek. Impresszionalizmusból nyilván más, mint dadából. Ha érdekel a terület, egyszer, valamikor megveszek a könyvet róla. Aztán esetleg mégegyet, és felmerül bennem, hogy jó lenne összegyűjteni az összes fontos embert azon a területen. Innentől vagy beleállok, és tényleg felkutatom azokat, akár azt is vállalva, hogy olyat veszek, aki mondjuk nem is tetszik annyira, vagy hagyom az egészet, és maradok az esetlegességnél. És még további problémák is vannak a könyvgyűjtéssel..

Claudia Laks a Protee galériában

Első pillantásra látszik, hogy női festő. Izléses, meleg, világos szinek, fehér alap, jól mutatna bármilyen nyaralóban. De elég ennyi ahhoz, hogy igazán komolyan vegyük, mint műalkotást?

Ha elsőre a dekorativ jut az eszembe, akkor másodikra Cy Twombly. Ez tulajdonképpen már majdnem a nyúlás kategória. De közben meg egy kedves kép, kár, hogy harmadik pillantásra látom, hogy nincs folytonosság a táblák között, ez szerintem amatőr. De a szinérzéke jó.
Nagyon érdekes, hogy sok képnél érzem azt, hogy azért tetszik, mert egy kicsit egy elrontott gyerekrajzra emlékeztet. Itt is, ha egy kicsit konkrétabbak lennének a foltok, már nem tetszene, de igy a belerajzolások sokat dobnak rajta. Hmm. Végülis nem olyan rossz ez a kép, de azért nem is repül rögtön a Tate-be. Ennyiben maradhatunk.

Fondation Carmignac

Szeretnék ide eljutni, ó de még mennyire! Az Iles Porquerolles-ig kéne eljutnom csak, a francia riviérára. Marseille és St Tropez között félúton van Hyéres, ahonnan komppal lehet eljutni a szigetig. Nem éppen közeli cél, mondjuk egy Arles úttal - csak hát oda se lehet eljutni, legfeljebb kocsival - össze lehet kötni. Pestről ez mondjuk 1500 km legalább.
Június 2-án nyilt ez az új kiállitási helyszin, amely a Carmignac vállalat közel 300 műre terjedő gyűjteményét mutatja be. A tulajdonos New York-ban kezdett műgyűjteni Warhol gyárában, főleg Basquiat művekből halmozott fel jelentősebb mennyiséget. Ma már a nagy nevek közül igen sok megtalálható Richtertől Lichtensteinig. Nem kétlem, hogy különleges élmény lehet már önmagában a sziget is, és bizonyára a gyűjtemény se rossz. Na, majd egyszer eljutok oda is..

Artforum - Barbara Hammer

Az Artforum nagyon nagy bajba került, amikor kiderült, hogy a tulajdonos szexuálisan molesztált újságírókat, akik hozzájuk jelentkeztek. Az Artforum igazán nagyot tudna bukni, hiszen a legnagyobb galériák hirdetnek náluk, kvázi kötelező jelleggel, arról nem is beszélve, hogy igen sokan szeretnének bekerülni a hirdetők közé, ami azért nem mindennapi. Ha a felháborodásban visszamondták volna a hirdetéseket, be is lehetett volna csukni a boltot. Ezt elkerülték, de ennek ára volt. Az egyik az, hogy foglalkozniuk kell női témákkal, ami legalább olyan vicces, mint a foghúzás - az Artforum korábban ugyanis finoman szólva nem sietett elitista lapjában gendertémákat feldolgozni. Ez most változik.

Barbara Hammer-nek 2010-ben a Momában volt kiállitása, igy ismeretlennek nem mondanám. Azért az Artforumos megjelenésével biztosan még ismertebb lesz. Ő egy feminista filmkészitő. Hollywood-ban nőtt fel, az apja séfként dolgozott a filmgyárban. Házasságot kötött, de a 70-es években rájött, hogy leszbikus, és hogy jobban megértse magát, motorra pattant egy filmfelvevővel. A filmje gyakorlatilag az elsők között volt a témában, amit több mint 50 további követett. Természetesen később megtalálták a dijak és folyamatosan tanit is.

Patrick Pietropoli Velencéje

Namost az van, hogy amikor valaki autóval megy Velencébe, akkor óhatatlanul az autópályáról letérve, még a szárazföldön megpillantja az óriási darukat, dokkokat, Mestre ipari negyedét. Nem egy szép látvány, de persze nem azért megyünk oda, hogy azt nézzük. Aztán a hídon átkocsikázva megérkezünk egy funkcionális, ámde szintén ipari méretű dokkhoz, ahol óriási óceánjárók álldogálnak, a hozzájuk tartozó autótömeggel, kiszolgáló helységekkel, miegymással. Az autót lerakva pedig két sarok múlva már semmi sem látszik az egészből.
Ez az ipari jelleg folyton előjön. Az Arsenale maga, az onnan nyíló, és lezárt kikötő, a rengeteg hajóépitő dokk mind azt mutatják, hogy Velence valóban fontos ipari központ (persze leginkább: volt), és ahol a turisták mozognak, az csak egy diszlet.

Na jó, amikor először jártam Velencében, még én is a Rialtót kerestem. De ma már, tizensok kirándulás után már nem tudom nem látni a Guardini szegénynegyedét, az Arsenale célszerűségét, és egyszer még Mestrében is autókáztam, ahol végképp nincs semmi, csak ipar.
Elsőre tehát teljesen felháboritó ez a Velence kép, amit itt látunk. A kép előterében ronda betonházak, szemben csatorna, daruk, kémények, semmi olyasmi, amiről felismernénk a várost. De a szinek mégis egy kicsit Canalettót idézik, a kompozició nagyon is rafinált, és végső soron ez a látvány jellemzőbb, mint a sokat látott képek.

Elmúlt a Photo 4 dicsősége

A Photo 4 számomra egy kellemes hely volt, ahol mindig jókat lehetett beszélgetni olyan fotóprojektekről, amik leginkább a világra rácsodálkozásra jók. Nem igazán művészeti galéria volt ez, bár a nyomatok minősége azért kiemelkedő volt. A múlt idő oka viszont elég egyértelmű: volt-nincs Photo 4.

Mondjuk elsőre vicces, hogy egy párizsi galéria megszűnésére irok nosztalgiából, de a Photo 4 számomra fontos volt. Mondjuk azt is tegyük hozzá, hogy sajnos eléggé kiesett a fősodorból, vagyis a galériautcából: ha a Szajna part felől mentem a Rue Buci felé, akkor pont útba esett, de a fontosabb galériák azért beljebb vannak.
Mondanom se kell, mégha a Tate költözött volna erre a helyre, az se lenne nekem elég jó, de a Bettina alulról próbál ugrani. Cuki kézműves fröccsöntött szobrokban, pendrive-okban, mini asztali diszekben utaznak, ami talán annak a beismerése, hogy ott nem lehet galériát vinni. Vagy hát ki tudja,de nem én leszek, aki következőnek próbálkozik...

Könyvajánló: Les Pionniéres

Igen erős ajánlást kap ez a könyv tőlem. Egyrészt azért, mert 11 művészt mutat be mindössze 39 euróért, igy tehát az ár/érték aránya kiemelkedő, másrészt látszik rajta, hogy szeretettel készült. A 11 (nő)művészből amúgy 3 magyar születésű, Molnár Vera, Pán Márta, Reigl Judit, de ez semmit sem jelent, mert mindhárman régóta kint vannak és nem is gondolkodnak (gondolkodtak) a visszatérésen.

Volt szerencsém beszélgetni a könyv alkotóival, és a koncepció az volt, hogy olyan nőket keressenek, akik új utakra merészkedtek az absztrakt stilusban, és annak ellenére dolgoztak igy, hogy sokkal egyszerűbb lett volna betagozódni egy stilusba. A sokszor emlegetett példa Reigl Judité, aki André Bretont kosarazta ki, amikor ő szürrealista festőként egy bizonyos stilusba szerette volna bevinni Juditot.
A 11 névből mostanság Sheila Hicks a legkézenfekvőbb, neki ugyanis most volt a Pompidou-ban kiállitása. Sheila a korábban senkit sem érdeklő textilművészetet tette fel a térképre, és ma már neki köszönhetően ez egy elismert irányzat. Óriási eredmény!
Miközben beszélgettem a könyv egyik irójával és fotósával, megemlitettem könyveket, amelyekben szintén sok művészt sorolnak fel. Viszont a fotós elmondta, hogy itt másról van szó, ez nem egy lexikon, hanem ők ezeket a nőket régóta ismerték, barátok voltak, több évig összejártak. Én, mint külső szemlélő csak pár képen látom ezt az összhangot, de az biztos, hogy egészen más igy képeket késziteni, mint odarohanni, és egy óra alatt letudni a feladatot.

11 meghatározó művész otthonába és munkamódszereibe láthatunk bele ezzel a könyvvel. Ritka pillanat, ezért a maximális 5 csillagból hatot adok.

Cuki fotóbolt a rue de Bretagne-n

Párizsban millió olyan hangulatos hely van, ami nem (nagyon) turistalátványosság, de épp ezért jó. A Square de Temple a Marais negyedben, tulajdonképpen nem messze a Picasso múzeumtól egy olyan park, mint nálunk a Szent István park, csak sokkal kisebb. Ideális leülni 20 percre, napozni, merengeni a következő úticélon. Mellette megy egy utca, amiről nyilik egy ételudvar. Pici gyümölcsárus, falatozók, mindez egy foghijtelken, túlzsúfolva, csodás hangulattal. És isteni sült krumplit adnak, valami elképesztő. De most nem erről lesz szó, hanem egy aprócska boltról.

Nem is lehet rendesen lefotózni, mert mindig tömeg van, a benti tér pedig olyan pirinyó, hogy más el sem tudná képzelni, hogy itt boltot nyisson. És mégis: kizárólag régi, nagyjából azért értéktelen fotókkal foglalkoznak, családi emlékekkel, elrontott képekkel. Érdekes, hogy ebben a környezetben, és ahogy a képeket prezentálják, mégis érdekes látvány kerekedik belőle.
Azt használják ki, hogy mindenkiben van egy pici nosztalgia, és ezek a régi képek, a környezettel együtt kicsit úgy mutatják, mintha ez a világ még mindig létezne. Nem is akarnám elrontani ezt az érzést, ez egy nagyon kellemes boltocska, és jó, hogy pont ott működik, ahol. A nézelődés ingyenes..