2016. március 27., vasárnap

St Galleni kalandok a könyvtáramban

Múltkor annyira feldühödtem a Ludwig botrányosan gyenge kiállitásán, hogy körbenéztem a könyvespolcaimon, hogy felidézzek egy jobban sikerült kiállitást mondjuk a Pompidou-ban. Ahogy végignéztem a könyveken, arra gondoltam, hogy minden valamirevaló művészetkedvelő büszke a könyvtárára, még akkor is, ha az csak 5-6 könyvet tartalmaz. Ennyi kedvenc az már nem is olyan kevés, és sokszor évszázadokon ivel át a készitők életútja. ami azt illeti, én is büszke vagyok az immár néhány száz művészeti könyvet tartalmazó könyvespolcomra, amelyek ráadásul jópár országból érkeztek.
Nyilvánvalóan van pár könyv, amelyet úgy örzök, mint a szent grált. Johannes Itten szinelméletét időről időre lekapom a polcról és alaposan szemrevételezem. Olvasmánynak pazar Brassai könyve Picasso-ról, mely ráadásul magyarul is olvasható, és még sorolhatnám. És persze jócskán akad olyan is, amely érdekes, de mondjuk David Lachapelle albumát nem veszem le havonta, bár örülök hogy megvan. A harmadik kategória lehetne mondjuk a futottak még könyvei, de olyanokat nem tartok, inkább elajándékozom vagy eladom, de nem nézegetem.
Van tehát miből válogatni, és ha már nincs minden hónapban Annie Leibovitz kiállitás Pesten, arra jutottam, hogy végig fogom venni a gyűjteményemet. Ez azért is jó, mert azt is észrevettem, hogy bizonyos nagyon fontos alkotókról sosem irnak, mert nincs úgymond aktualitása, képei nem is elérhetőek és legfeljebb a szélesen vett köz érdeklődésére számithatnának, de a köz épp azzal van elfoglalva, hogy ne halljon éhen, vagy épp a bőrkárpitját rendeli az új kocsijához, nem tudom, de azért látjuk, mi lesz komplett életművekkel, ha már nem tartja össze senki. No de nem erről akarok beszélni, mert kiválaszottam egy másik könyvet, ami annak idején csak a szerencsének köszönheti, hogy hozzám került.
A Szépművészetiben régebben, gondolom kisérletképp összehoztak olyan kiállitásokat is, amelyek csak nagyon érintőlegesen tartoztak profilba. Különben kit érdekelnek a profilok, ha jó a művészet? A St. Galleni kalandok tárlatot bedugták a -1 szintre, egy apró terembe, de még igy is csodás volt. Uecker, Tapies, Hartung és a többiek sokszorositott grafikáit hozták el. Bárcsak Makón annak idején ismerték volna ezeket a képeket! Bár sokszorositott grafika a témakör, ezek az emberek még úgy gondolták a 2. vh után, hogy amit csinálnak, az magas művészet. Csak épp egy fokkal szélesebb réteg engedheti meg magának. Ebből adódóan a minőség nem volt kérdés.
Kiválasztottam egy Tapies képet, amiről hosszabban akarok beszélni. Ugyanis imádom. A kép szerkezete viszonylag egyszerű, 3 függőleges vonalat látunk, a bal oldali kettőben fekete "firkával", a jobb oldalinál fehérrel. Ezek a negativba vitt látványok mindig hatásosak, pláne egy képen megvalósitva. Ezzel együtt figyeljük meg, hogy a 3 függőleges vonal valójában terület, és egymástól is különböznek lényegében minden jellemzőjükben.
Persze egy ide bemásolt kép nem elég jó minőségű, hiszen ezek élőben méternél nagyobb képek, de talán valami látszik azért igy is valami. A megjegyzendő név pedig Tapies...

2016. március 26., szombat

Érmezei Zoltán és a makói művésztelep a Ludwigban

Nagyon mérges vagyok a Ludwigra, úgyhogy nagyon úgy tűnik, hogy újabb intézmény csatlakozik a nem-érdemes-odamenni egyre hosszabb listájára. Mondjuk ki nyugodtan: ez a két kiállitás sz**. Nem akarok vulgáris lenni, de nehéz máshogy érezni, amikor mondjuk Hantai vagy Riegl Judit után ez kerül fel a falakra.
Tisztázzunk valamit: nem önmagában Érmezei Zoltán munkásságával van bajom. Hanem azzal, hogy azt a remek teret, amit a Ludwig 2. emelete jelent, szinte teljesen üresen hagyták. Ha belépünk, jobbra portrékat láthatunk, vagyis portrékezdeményeket, A4-es lapokon megvalósitva, nyilvánvalóan vázlatok. Aztán belépünk a nagy térbe balra, és... Ott nincs semmi. Persze van, néhány figura (szobor), mind keresztre feszitve. Értem én, hogy kell nekik a hely, de a kvalitásuk nem indokolja a jelenlétüket (persze ha nem lennének ott, akkor még kevesebb műtárgy lenne). Aztán megint vázlatok, megint szobrok (oké, egy installáció), egy külön szobában tájképek és kész. Nyilván elnagyolom most, de mivel én nem ismertem a művész munkásságát, gyorsan végigrohantam a kiállitáson, hogy lássam a főműveit, és csak az utolsó terem után jöttem rá, hogy itt nincsenek főművek. Basszus!
Aztán elolvastam az életrajzát, és most már értem. A 70-es években próbálkozott, amikor Erdély Miklós is, de persze semmilyen sikert vagy visszhangot nem ért el. Ezekkel a képekkel, művekkel nem is csodálom. Mint művészt érvényesnek gondolom, de a művei szerintem nem ütik meg a mércét.
A Makói Grafikai Művésztelepről nyilván lehetne bemutató kritikát irni, de azt majd megnézitek a Ludwig honlapján, ha érdekel. Itt is az a probléma, hogy alapvetően a képek érdektelenek. Szinte mindegyik A4-es méretű sokszorositott nyomat, de önmagában ez nem lenne baj, hanem amikor az ember kezébe fogja mondjuk a Szépművészeti katalógusát a St. Galleni Kalandokról, ahol mondjuk Tapies a húzónév, ott azért érzi az ember, hogy az más szint. El lennék kényeztetve? Igen. Párizshoz és Londonhoz mérem a szintet, de hisz ez a normális, mert az a szint. Ma már ki lehet autózni Bécsbe, fel lehetülni a repülőre, és az a nosztalgia, ami az Alföldi Róbert gyűjtemény kapcsán érzünk, itt szánalomba megy át. Azért az mégis más, amikor Hajas Tibor felgyújtja magát, mint amikor a makói művésztelepen filmet néznek a kultúrban.
Nem akarom túl hosszúra nyújtani az agóniát. Tessék belemászni a kukába, és onnan vicces lenni, mint a román művész egy éve (Ciprian Muresan). Tessék tanulmányozni Tapiest, Mirót, vagy akár Vasarelyt, és csak utána nekilátni a nyomatoknak. És legfőképpen felejtsük már el a szocializmus művészetét, az ahogy képest-et, meg a nem-jutottam-hozzá-albumokhozt. Ez ma már végtelenül kevés és senkit sem érdekel.

2016. március 24., csütörtök

A Wahorn katalógus

Csak most visszanézve látom, hogy elfelejtettem irni a Wahorn katalógusról. Merthogy a Missionart immár sokadszorra bizonyitotta, hogy nem csupán a lóvé érdekli, ezt a katalógust ugyanis sokkal kevesebb pénzből is ki lehetett volna hozni, örülök hogy nem spóroltak rajta. Amúgy persze nyilvánvaló, hogy nem a Missionartnak kellett volna összehoznia ezt a tárlatot, hanem mondjuk a Ludwignak, ne adj isten a Nemzeti Galériának, de erről már százszor irtam.
Ez a katalógus egyszerűen mennyei, és alig hiszem el, hogy csak 4000 ft-ért adják. Csak az előállitása jóval több lehetett. Szellősen hozzák az oldalakat, nem spórolták ki a tervezést sem, és szinte mindegyik oldal máshogy néz ki. Igényes. Mondhatnám azt is, hogy kötelező darab, de hát ez nyilvánvaló.
A könyv műfaja interjúkötet. Ami máris jó, mert a sok méltató szöveg + kép felállás már kissé avitt, az interjú műfaja viszont önmagában is friss, és legtöbbször jóval többet megtudunk az adott emberről. itt is erről van szó, megfejelve azzal, hogy az illusztrációk bár jó minőségűek, nem katalógusosak, vagyis nem fekete-szürke keret veszi körül őket, hanem sokkal lazább az elrendezés, és persze sok olyan kép is bekerült ebben a lazaságban, ami amúgy maximum a családi fotóalbumba kerülhetett volna be. És muszáj mégegyszer megdicsérnem a tördelőt. Szellősek a képek, a szövegek, jól értelmezhetők az egyes oldalak, az pedig, hogy mindegyiknek más a háttere, olyan meló, amit nem sokan vállaltak volna be. Attól sem féltek, hogy a szöveg időnként rámegy a képre, és mivel a képek maguktól is egy kicsit túl lazák, nem veszik komolyan magukat, nem feltétlenül akarnak műalkotások lenni.
Most már szólni kell pár szót az alkotóról is. Ez a kitárulkozás, amit megkapunk a könyvtől, nagyon ritka és értékes, és persze örülünk is neki. Meg se próbálom itt most összegezni vagy akár csak felsorolni is a fontosabb történéseket, mert ahhoz mindenki vegye meg szépen a könyvet. De azért az elolvasása után maradtak bennem kérdések. Az egyik ilyen az, hogy hova rakjuk a Bizottság zenekart. Egyrészt tény, hogy azáltal ismerték meg, anélkül ma talán nem is lenne kiállitása, de ugyanakkor elég terhes örökség is ez, mert azért az nagyon más, mint az életműve. Persze Andy Warholon sem kéri számon senki a Chrysler épületről készült 8 órás videót mikor vannak népszerűbb művei is. Valahogy végig ott billeg az, hogy a Bizottságnál ismertebb dolgot nem tudott létrehozni, és ez most jópár tiz évvel később is zavarja, mondjuk érthető. De ha komolyabban megnézzük a képeit, akkor lehetetlen nem látnunk az igazi főművek hiányát, a nagy lazaságban az egyediség könnyen vételét. Kicsit úgy van vele, mint El Kazovszkij: nem egyetlen kép a fontos, hanem az összes képből áll össze valami.
A másik kérdés, ami bár nagyon részletesen ott van, mégis elkenték, az amerika kérdés. Kiment oda, és végső soron mint alkalmazott grafikus futott be pályát, nem mint képzőművész. De ez is rendben van, hányan vannak ezzel még igy, de mintha nem jutott volna ideje vagy energiája arra, hogy a saját művészetével foglalkozzon, promotálja. Vagy csak eleve lehetetlen igazi angol tudás nélkül, ismertségek nélkül haladni. A miért jött haza kérdés sincs kifejtve, talán mindegy is.
Csak felvillantottam néhány nézőpontot és kérdést, de ez is jelzi, hogy az életmű feltétlenül vizsgálatra érdemes, és remek eszközt is kapunk ehhez. Tényleg kötelező darab.

Herman Levente a Várfok galériában

Be kell vallanom, teljesen sosem éreztem magam eszméletlenül trendinek. Volt az az installáció, biztos emlékeztek rá, egy fickó összekalapált egy fabódét, majd később elbontotta, csónakot készitett belőle, lehajózott vele a tengerig (francia a fickó), majd újra összerakta a házat, éldegélt egy kicsit benne, aztán újra csónak lett belőle és hazaevezett. Aztán ami megmaradt ebből, azt jól berakták egy múzeumba, és fenntartható installációnak nevezték el. Jó poén volt? De még mennyire! Jók voltak a képek, a dokumentáció? Naná! És jól nézett ki a deszka csónak-épület? Egy frászt! Azt hittem elsőre, valami hulladékhasznositási prezit látok és csak a sztori elolvasása után lett érdekes az egész.
Hogy itthoni példát is mondjak, Batykó Róbert egy időben igen felkapott volt, ő lett az új reménység, az új generáció szószólója satöbbi. De a képeire nézve hideg borzongás futott át rajtam. Ő magnókazettákat, fúrókat, videókat festett egyenszürke háttérben, technikailag nyilván nagyon pontosan, de hidegen. A képeire nem merek ránézni, mert semmi élet nincs bennük, amúgy persze értem én, csak ne kelljen néznem. Na most pont ugyanigy vagyok Herman Leventével is.
A kiállitás beharangozó képe, a munkás, aki kicsit flegmán de mégis lesajnálóan, ugyanakkor hidegen néz, azonnal megszólaltatta bennem a harangot. Hoppá, ez a srác tud érzelmeket festeni! Namost az a kép ki sincs állitva...
Helyette a Batykó Róbertes világot kapjuk: csupa szürke, csupa érdektelen tárgy, amúgy jó érzékkel és finoman festve. Szakmailag lehetetlen belekötni. Pláne úgy, hogy a képek egy részénél látszik a vászon hátulja is, igy látható az is, hogy a festőnk elvégezte a házi feladatát: a bécsi Boesner-nél vett vásznakat, ráadásul ő sem birt szerencsére ellenállni az ott található nagy méreteknek: a képek többsége 180 *200 centi, na azt már hazaszállitani is nagy munka, ezek után nem lepődnék meg, ha a festékeket is onnan szerezte volna be, ugyanis a magyar átlagnál sokkal jobb a szinességük, van bennük egy apró csillogás, de nem úgy, mint egy flitter, hanem egyszerűen a festékanyagnak van több dimenziója. Rettentő magabiztos a festői tudás is, sehol nem látunk vastag rétegeket, rárakódásokat, ami azért ekkora méretben nem evidens. Pazar.
Csak egy apró problémám van vele: mindez érdektelen. Lefestett egy szemetest, kályhát, olajos hordót, mind szürkében. Még a legszinesebb kép az amit ide is raktam: egy ház, alapzat nélkül, ember nélkül. Ha ez a trendi most, akkor én nem akarok az lenni. Valaki küldjön neki egy barátnőt!

2016. március 19., szombat

A Képzőművészeti Egyetem új rektora

Annyit szapultam már magát az egyetemet is meg a képzést is, hogy már egy ideje inkább oda se nézek, hiszen úgyis felesleges. Egy mondatban a legegyszerűbben úgy tudom a problémáimat kifejteni, hogy a képzés nem készit fel semmire, amivel egy kezdő festő találkozni fog az épületen kivül. Az előző rektor, akinek nincs kedvem leirni a nevét, egészen hajmeresztően ijesztő szintre vitte a képző lezüllesztését, amit már az ott dolgozók sem néztek jó szemmel. Tüntettek, a miniszternek irogattak, felszólitottak, volt ott minden. A kedvencem talán egy kedves kis levélváltás volt, melyben a tüntetők felszólitották a rektort, hogy "húzzon el", mire ő visszaüzent: "nem húzok el." Igen, pont ez az a stilus, amire egy egyetemen szükség van.
Úgy látszik, a kalandor végül mégis feladta, vagy csak talált egy kommunikációs állást az mma-nál, haha, de mindenesetre jött egy új versenyző, akivel a Magyar Narancs készitett interjút. Az új rektor két vicces dolgot mondott egyszerre: 1. újra elkezdtek beszélgetni az egyetemen, ez mondjuk dicséretes, ámbár kissé azt jelzi, hogy jujujj, akkor mi volt eddig? 2. egyből belengetett egy 12 milliárdos felújitást, amire majd valaki ad pénzt, hiszen a Lotz freskók áznak és amúgy is tarthatatlan az épület. Azt is mondta, hogy nyitni fognak, mert most kissé belterjes a cucc. Kissé? Csak egy történet: az elvileg nyilvános kiállitást az épületben egyszer azért nem tudtam megnézni, mert a portás egyszerűen nem engedett be, hiába mondtam neki, hogy én a kiállitásra jövök.
Amúgy annyiból igaza van az új rektornak, hogy az épület tényleg problémás, sőt én még a lepukkant szót sem érzem túlzásnak, a freskó pedig ázik már egy ideje, nem tegnap kezdte. De a nyitás valóban ráfér a képzőre, csak én nem állnék meg egy kávéző létesitésénél. Kezdhetnék mondjuk azzal, hogy nem halál gagyi, ezeréve elavult dolgokat próbálnak életben tartani, ja és ezúton üzenem, hogy az Artbázel egy művészeti vásár. Na mindegy. Örülök ennek a nyitásnak, remélem egyszer majd látszatja is lesz, és nem csak úgy, hogy jönnek a buldózerek.
UI: ez a 12 milliárd mi? Azonnal adják oda az adófizetők pénzéből? Vagy az mma? És ha nem adnak akkor mi lesz?

Edward Burtynsky a Fotofest 2016-on

A Fotofest a világ talán legnagyobb portfolio review-ja, vagyis már rég kinőtte magát fesztivállá, de alapvetően kezdő/nem befutott fotósok felkarolására jött létre. Hogy miért nem hallottunk róla? Mert Texasban tartják kétévente, tehát egy kicsit macerás a kijutás. Én se mentem, pedig lett volna hozzá kedvem. De most duplán is bánkódhatok, mert egyik kedvenc fotósom tart előadást a Fotofesten nyiló kiállitása alkalmából.
Amúgy a légi felvételeiről ismert fotóst Párizsban ismertem meg, először csak úgy, hogy a Pompidou-ban szembejött velem egyik albuma 200 euróért. A méretben és minőségben is impozáns könyv Kináról szólt, illetve a Kinában zajló környezetszennyezésről. Azóta Kanadáról is megjelent kötete, sőt. De amikor kezembe vettem a legalább 10 kilós gyönyörű albumot, két dolog jutott eszembe: 1. ezt tuti, hogy nem fogják felengedni a repülőre 2. ez egy olyan monumentális munka, ami túllő a normál fotózgatok egyet szinten. Mármint akiket könyvben kiadnak, azok természetesen legalább egy évet dolgoznak a fotóikon, sokszor a helyszinen, ha a képeik helyi sajátosságokkal birnak, de Burtynsky albuma úgy tűnik, tovább emelte a tétet. Tulajdonképpen szivességet tett vele, mert ezek után teljesen felesleges ezt a témát tovább boncolgatni, másoknak időt és pénzt pocsékolniuk erre a témára.

2016. március 12., szombat

Liptay Mátyás szobrász

Mindig megdöbbent, hogy mennyire nincs összefüggés egy művész ismertsége vagy munkássága és az online jelenléte között. Még azok is, akik akár neves galériákban, netán múzeumokban állitanak ki, egy perc alatt eltűnnek és soha többé nem gondol rájuk senki. Emlékszem, mekkora felhajtás volt mondjuk Simon Hantai körül, amikor a Ludwigban állitott ki, aztán az elült és azóta sem irnak róla egyetlen szót is, azazhogy találtam egy aukciós rekordról szóló tudósitást és ennyi. Szerintem ez nem újságirás. Az éppen felbukkant kiállitók mögül oda kellene figyelni azokra is, akiket az újságiró, ha már ő ir, fontosnak tart. Meg kéne szólitania ezeket az alkotókat, műterermlátogatást kéne szervezni és satöbbi. Ha egyszer újságot fogok alapitani, biztos, hogy nem csak az éppen aktuális dolgokra fogok figyelni.
A témánk most viszont egy szobrász, aki 56-ban ment el Párizsba, majd ott szép karriert is csinált. Amennyire ez felderithető, felemelkedése ahhoz köthető, hogy André Bloc műtermében segédkezett, ott megtanulta a szakmát és kitalálhatta egyéni látásmódját. Ezután már viszonylag egyenes út vezetett a nagyobb csoportos kiállitásokra, sőt szalonokra. De arról is megemlékeznek, hogy évekig a párizsi vásárcsarnokban dolgozott, vagyis menekültként nem éppen vörös szőnyeg fogadta. És mégis, ha manapság olvasunk róla, akkor leginkább az alkotói korszakairól lehet anyagot találni, ami csodálatos. Igazi sikerember, méghozzá szerencsére nem a bukszája miatt. Ilyen is van.

2016. március 6., vasárnap

A Mkb bank gyűjtemény átröppentése Mnb oldalra

Banánország a mienk, és tulajdonképpen csodálkozom még magamon, hogy egyáltalán irok pesti dolgokról, mikor teljesen felesleges. Csak még egy apró, nagyon apró megjegyzés ahhoz, ami történt: az Mnb pénztartaléka nem a Matolcsyék magánvagyona, és ebből még nagy baj lesz.
Amúgy semmi extra, igazából csinálhat itt bárki bármit, ha a nemzeti bank 1 milliárdért vesz képeket a miniszterelnökségre, ám tegye, csak akkor hivják az országot Nigériának. Vagy Kongónak. Arról nem is beszélve, hogy ahelyett, hogy 100 éves képeket gyűjtenek, bevállalhatnának kortárs képeket. Az lenne csak a hir! Birkás Ákos tüntetésképeiből rendezi be a miniszterelnökség az új helyét. Örkény talán még mindig köztünk járna...És nála lenne az a bizonyos holnapi újság a novellájából..
Ehhez képest tök érdektelen, hogy amúgy egy nem nyilvános árverésen szerezték a képeket, már kezdjük szokni az efféle oximoronokat, mint pl. átláthatatlan közpénz satöbbi... Csináltak egy árverést, ami egész véletlenül csak az mnb-t hivták meg, hát persze, hogy ettől az egész rettentően európai és törvényes lett, és micsoda véletlen, hogy az mnb pont azokat a képeket szerette volna megszerezni..Szóval hagyjuk.

2016. március 1., kedd

A Szépművészeti mint focipálya

Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Baán László, aki végső soron mint középszerű múzeumi teremőr munkálkodott volna teljes megelégedettségben, azonban valamiért összehaverkodott pár emberrel. Ez amúgy mindegy is lett volna, megesik az ilyesmi, de azért a történet eféle folyásához valóban egy közép-afrikai államot képzelünk el inkább, mint kicsiny országunkat. Merthogy a viccember, akire az ország a kultúrális javai elég nagy részét bízta, hopp remek háttérpanorámát rittyentett Habony Árpinak, akiről mellesleg nem kéne tudnunk, hogy kicsoda, és nem is tudjuk, amellett, hogy a Louis Vuitton táskáját lóbálja mindenfelé. Szegény luxustáskagyár, én a helyükben megkérném Árpikát, hogy ugyan tegye már le...
Szóval ha valaki 10 év múlva vissza akar emlékezni, annyi történt csak, hogy Baán tökingyen odaadta a Szépművészetit Habonynak, és erre még büszke is volt, valami olyat nyilatkozott, hogy a fontos emberekkel jóban kell lenni.. Azért jobb helyeken ezt lopásnak hivják, és messze repül az ember, ha megpróbálja, kivéve az olyan banánállamokban, mint a mienk, ahol Baán legfeljebb egy simogatást kaphat, amiért olyan ügyesen segitette a havert. Nem mintha az ország többi dolgával nem pont ugyanez lenne, a kézi vezérlés és a törvények teljes semmibe vétele, de az is lehet, hogy az egészet csak álmodom, miért is ne?