2016. március 26., szombat

Érmezei Zoltán és a makói művésztelep a Ludwigban

Nagyon mérges vagyok a Ludwigra, úgyhogy nagyon úgy tűnik, hogy újabb intézmény csatlakozik a nem-érdemes-odamenni egyre hosszabb listájára. Mondjuk ki nyugodtan: ez a két kiállitás sz**. Nem akarok vulgáris lenni, de nehéz máshogy érezni, amikor mondjuk Hantai vagy Riegl Judit után ez kerül fel a falakra.
Tisztázzunk valamit: nem önmagában Érmezei Zoltán munkásságával van bajom. Hanem azzal, hogy azt a remek teret, amit a Ludwig 2. emelete jelent, szinte teljesen üresen hagyták. Ha belépünk, jobbra portrékat láthatunk, vagyis portrékezdeményeket, A4-es lapokon megvalósitva, nyilvánvalóan vázlatok. Aztán belépünk a nagy térbe balra, és... Ott nincs semmi. Persze van, néhány figura (szobor), mind keresztre feszitve. Értem én, hogy kell nekik a hely, de a kvalitásuk nem indokolja a jelenlétüket (persze ha nem lennének ott, akkor még kevesebb műtárgy lenne). Aztán megint vázlatok, megint szobrok (oké, egy installáció), egy külön szobában tájképek és kész. Nyilván elnagyolom most, de mivel én nem ismertem a művész munkásságát, gyorsan végigrohantam a kiállitáson, hogy lássam a főműveit, és csak az utolsó terem után jöttem rá, hogy itt nincsenek főművek. Basszus!
Aztán elolvastam az életrajzát, és most már értem. A 70-es években próbálkozott, amikor Erdély Miklós is, de persze semmilyen sikert vagy visszhangot nem ért el. Ezekkel a képekkel, művekkel nem is csodálom. Mint művészt érvényesnek gondolom, de a művei szerintem nem ütik meg a mércét.
A Makói Grafikai Művésztelepről nyilván lehetne bemutató kritikát irni, de azt majd megnézitek a Ludwig honlapján, ha érdekel. Itt is az a probléma, hogy alapvetően a képek érdektelenek. Szinte mindegyik A4-es méretű sokszorositott nyomat, de önmagában ez nem lenne baj, hanem amikor az ember kezébe fogja mondjuk a Szépművészeti katalógusát a St. Galleni Kalandokról, ahol mondjuk Tapies a húzónév, ott azért érzi az ember, hogy az más szint. El lennék kényeztetve? Igen. Párizshoz és Londonhoz mérem a szintet, de hisz ez a normális, mert az a szint. Ma már ki lehet autózni Bécsbe, fel lehetülni a repülőre, és az a nosztalgia, ami az Alföldi Róbert gyűjtemény kapcsán érzünk, itt szánalomba megy át. Azért az mégis más, amikor Hajas Tibor felgyújtja magát, mint amikor a makói művésztelepen filmet néznek a kultúrban.
Nem akarom túl hosszúra nyújtani az agóniát. Tessék belemászni a kukába, és onnan vicces lenni, mint a román művész egy éve (Ciprian Muresan). Tessék tanulmányozni Tapiest, Mirót, vagy akár Vasarelyt, és csak utána nekilátni a nyomatoknak. És legfőképpen felejtsük már el a szocializmus művészetét, az ahogy képest-et, meg a nem-jutottam-hozzá-albumokhozt. Ez ma már végtelenül kevés és senkit sem érdekel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése