2020. március 22., vasárnap

Világvége vagy új normalitás?

Mindannyian tudjuk, mi történik most. Kinában, egy tizmilliós város piacán mindenféle higiéniai alapelvek betartása nélkül együtt tároltak mindenféle vadállatokat, majd a hetek óta tárolt döglött állatokat eladták az embereknek, és valahogy mutálódott, összeállt egy új virus, ami hasonló az influenzához, csak mégis meghalt benne pár ezer ember, aztán, mivel naponta több tizezer repülő megy, vagyis ment szerte a világban, gyorsan széthordták a virust, és most otthon csücsülünk, és várjuk, hogy elmúljon a baj. A baj pedig akkor múlik el, ha lesz egy oltás erre a virusra, vagy a virus magától elpusztul, miután mindenki otthon marad és nem tud megfertőződni. Esetleg megfertőződik, de már nem okoz problémákat. Ez amúgy felvet egy érdekes kérdést, miután úgy tűnik, a 60 évesnél öregebbek vannak veszélyeztetve igazán, a gyerekek szinte egyáltalán nem produkálnak tüneteket, a felnőttek pedig 80 %-os valószinüséggel nem betegszenek meg.
A probléma azért valójában az, hogy nem lehet utazni, nem lehet koncertre menni, nem lehet találkozni, dolgozni, ügyet intézni és galériába menni. Ilyen eddig csak háború esetén volt. Mert persze valóban mondhatjuk, hogy nem létszükséglet, hogy Dürer képeket nézzünk az Albertinában, de valójában nagyon is az. Ha úgy vesszük, a művészetnek olyasminek kéne lennie, mint a tortának az étkezésben: nem létszükséglet, de jobb lesz tőle az élet.
Természetesen mindenki a gazdasági károkról beszél most. Nyilvánvaló, ha egy galéria nem tud kinyitni, nem tud eladni, nem tudja megmutatni a műveket, akkor előbb-utóbb tönkremegy. Habár azt is tegyük gyorsan hozzá, hogy túl sok galéria van, ami félredobva minden művészeti elvet, egyszerűen csak eladni akar.
Szerintem rövidtávon némi kellemetlenséget okoz ez a válság. A művészek nem tudnak előadni, a galériák nem tudnak eladni, a múzeumok zárva. Remélem kihasználják az időt arra, hogy jobb programokkal készüljenek, érdekesebb tárlatokat rendezzenek.
Azonban van egy pici lehetőség arra is, hogy ez az egész hosszú távon is velünk marad. Na akkor nagy baj lesz. Reméljük senki nem máról holnapra élt eddig sem, de ha mégis, a munkahelye, ha van, elég nagylelkű ahhoz, hogy fizesse a munkabért egy átmeneti időszakban. De nem tudjuk, meddig tudják finanszirozni magukat a művészek, galériák, művészeti intézmények. Szinte biztos, hogy egy évnél tovább nem sokan élik túl. Habár az is biztos, hogy nem lesz könnyű munkát keresni sem. Hiszen milyen cég az, aki épp most venne fel embereket, amikor nem is tudja foglalkoztatni őket.
Számomra az is kérdés még, hogy mikor fogjuk azt mondani, hogy most már hagyjuk abba ezt a válságdumát, és attól még, mert néhányan megbetegszenek, nem kell bezárni mindent.
Az is egy nagy kérdés, hogy a végtelen növekedéshez és csillogó profithoz szokott cégek mit kezdenek ezzel a helyzettel. Mert ha azt mondják, hogy leállitunk mindent, azzal csak még mélyebb válságba terelik az embereket. És akkor sok embernek kell majd újra átgondolnia az életét. Végülis kinek lesz jó, ha tönkremennek a szállodák, az éttermek, az alkalmi munkások, a...sokáig lehet folytatni..

2020. február 25., kedd

A múzeumok és a pocsolya

Most olvasom, hogy Gulyás Gergely elhagyja Szentendrét, betegsége miatt új pályázatot kell kiirni. De az már most tudható, hogy a jelenlegi múzeumi rendszer fenntartása 430 millióba kerül, az önkormányzat pedig maximum 250-et tud/akar adni. Állitólag a Művészetmalmot zárnák be, de nem kell nagy képzelőerő, hogy mennyi idő alatt lesz valóban halott a művészeti élet. Jelenleg: a főtéren van a Szentendrei Képtár és a Kmetty múzeum. A Czóbel múzeum eléggé közismert, de van még Vajda, Barcsay, Ámos Imre-Anna Margit múzeum is, ezek mind apró házacskák, ahol a festők laktak. Igazából persze gonosz vagyok, de a Művészetmalom ezek közül az egyetlen, ahol érdekes kortárs kiállitások vannak, habár az elmúlt időben kezdett kissé unalmassá válni a sok Felugossy EfZámbó Vető tárlat, nem mintha nem szeretném őket, csak minden évben többször is szerepeltek.
Hát igen. Egy időben mindenhova Pompidou vagy legalábbis Palais de Tokyo méretű monstrumokat vizionáltam, és ahol nem volt ilyen, mint épp Szentendrén, azt kissé leirtam. Már kinőttem ebből, de még mindig nagyon erősen filozofálok, mielőtt rászánnám magam a kirándulásra, pedig még autóm is van. Csakhogy Szentendre közel is van meg nem is. Ahhoz messze, hogy mondjuk eg nagy Kriszta Tereskova kiállitásra kiugorjak, habár jó lenne nem kihagyni.. De mivel lehetne összekötni? Néha működik az árukapcsolás, de sokszor nem. Hát, ez a dilemmám is megoldódik, mert azzal együtt, hogy rengeteget szidtam is a kiállitásokat és a múzeumi rendszert, azért az elég szomorú pillanat lesz, amikor bezárják a Czóbel Múzeumot meg a Művészetmalmot, esetleg megtartják, csak éppen fantom nyitvatartással - mondjuk szerdán 11-11:45-ig nyitva lesz két hely, aztán meg 13-13:45-ig még néhány másik.
Látjuk, hogy elefántként mennek neki a múzeumi szcénának, és ebből nagy baj lesz még. A Természettudományi Múzeum Debrecenbe megy? Micsoda agyament ötlet, pláne hogy ott nincs is semmilyen épület, amibe befér. A Széchényi Könyvtár? Na ne. A Nemzeti Galéria? Ott van jó helyen a várban. Iparművészeti? Nyissák már ki újra. És a Kossuth téren is szomorkodik a Néprajzi. Az egyik legújabb ötlet a Pim elköltöztetése az Egyetem térről, ahol mindenki jól eléri, bár lassan ez is mindegy lesz, mert szépen kiszoritják onnan is a valódi irókat. A főkinevezett pedig naponta képes olyat nyilatkozni, hogy egy jóérzésű ember már nem is hajlandó elolvasni sem a sok zöldséget.
Szóval igen, könnyű szétverni a múzeumi struktúrát. De ha egyszer megtörténik, akkor azt nem lehet majd visszacsinálni. A Széchenyi Könyvtárban őrzött kötelespéldányok sokszor egyedüli példányok, mint ahogy a dinoszaurusz csontok se fognak újraképződni a kedvünkért. Czóbel végülis a nagyon kevés külföldön is ismert festőnk egyike, biztos nem fáj, ha tüzelőnek eladják a vásznait. Az Iparművészeti kincsei meg feltűnnek majd ilyen-olyan kastélyokban, tudjukkiknél.
És mindezt azért a pár vacak ingatlanért? Tényleg nincs már remény.

2020. február 23., vasárnap

Soulages film

Soulages kiállitás van a Pompidou központban, ennek apropóján majdnem megvettem a katalógust is, de végül beértem egy videóval. A filmeket azért szeretem, mert ha jók, akkor nagyon érzékletesen tudja bemutatni  egy festő életét. Ha mondjuk Keith Haringra gondolok, a videó olyan látványt tudott mutatni, mondjuk a letartóztatását a new york-i metróban, ami videóként igen látványos volt.
Sajnos szivesen mesélnék bármi másról, mint erről a dvd-ről. Soulages amúgy egy fontos figura, jó képekkel, de a filmen ebből semmi se látszik. Nála is az történhetett, hogy olyan korban élt, olyan szülőkkel és olyan életet, amiben nem játszott szerepet a videó. Ma már vannak, akik egész életüket a kamera előtt töltik, Soulages nem tartozik közéjük. Elvétve akad egy-egy részlet, pár másodperces bejátszás, ebből kellett dolgozniuk. Helyszinek bemutatásánál még nem is lüg annyira ki a lóláb, de egyszerűen hiányoznak a Soulages életét bemutató videók. Ezek hiányában a narrátor mond el mindent. Nagy kár, mert amúgy lenne mit elmondani róla...Szóval igen, a katalógust kell venni.

2020. február 22., szombat

The dead web - kiállitás a Ludwigban

Sokaknak nehéz lenne már elképzelni az életét web nélkül, noha amúgy nem is nyilvánvaló, hogy jár nekünk ez a szabadság, gondoljunk csak Kinára. Azt az elméletet is sokszor megdöntötték már, miszerint a web teljesen demokratikus volna - ez nem igy van, hiszen attól még, hogy a böngészőbe beirhatom azt is, hogy kispistahirei.hu és index.hu, attól még pontosan tudjuk, melyiket fogjuk beirni, és ne gondoljuk, hogy a nagy cégek nem ragaszkodnak a pozicióikhoz.
Ez a kiállitás arról szól, hogy mi lenne, ha a webnek egyszercsak vége lenne. A gondolat érdekes, de tegyük rögtön hozzá, hogy nem eléggé átgondolt, hiszen ha belegondolunk, ha kihúzzák a kábelt, akkor minden lokális tartalom lesz, de ettől még nem változik meg. Na mindegy, a kiállitás amúgy egy kanadai kiállitás elhozatala, vagyis nem önálló gondolatból született, csak gondolom ezt volt olcsó elhozni (jaj de gonosz vagyok). A kanadai műveket szépen kiegészitették magyar művekkel is, ami számomra kissé pikánssá tette az élményt.
A kanadai rész szerintem nem eléggé átgondolt, nagyon lazán kapcsolódik a témához, és inkább számitógépes művészetet mutat, mint  a web végét. Jó, persze bármibe belemagyarázhatjuk, hogy ez most arról szól, de tényleg, isten bizony, de én még azt is el tudom képzelni, hogy nem is ez volt az eredeti cim, annyira széttartóak a művek - persze az is lehet, hogy nem minden mű érkezett meg hozzánk. A magyar ok közül Zics Brigitta az, aki leginkább beszéli a nemzetközi nyelvezetet, az ő műve akár Kanadában is lehetett volna. Sugár János archiv naplója viszont szellemes és okos mű, mert egy számitógép segitségével a keresőt használva kapunk csak tartalmat, méghozzá azt, amire rákeresünk - és persze fogalmunk sincs, valójában mire is kellene rákeresni. Számomra ez a mű volt a legérdekesebb, mert amellett, hogy régi tartalmakat mutat, bemutatja az online elérhető tartalmak esetlegességét is.
Őszintén szólva nem különösebben lenyűgöző ez a kiállitás, de ha végképp semmi más ötletünk nincs az idő eltöltésére, akkor akár oda is mehetünk..

2020. február 9., vasárnap

Könyvajánló: Németh Hajnal: 2 songs 1 end

Németh Hajnal 2003-2010-ig készitett sorozatait sorjázza ez a könyv, külön magyar és angol nyelven. Ritkán láttam ilyet, hogy a különböző nyelvek különböző lapszinnel vannak jelölve, de nagyon jó ötlet, mert rögtön látható, hogy nekünk melyik kell.
7 évnyi munkát láthatunk tehát, és ennyi idő alatt bizony készült is elég sok mű. Egy folyamatosan alkotó művésztől ez talán még el is várt, de azért a munkák mennyisége igy is igen látványos. Végigkövethetjük, ahogy Hajnal egyre inkább a hangzó anyagok felé fordul, ami persze egy könyvben elég nehezen visszaadható. Ezért kulcsfontosságú, hogy a szövegek informativak és világosak legyenek, és itt azok is. Sőt, megkockáztatom, hogy a szövegek mindenrtől függetlenül annyira fontosak, hogy azok nélkül nem is érthetőek a sorozatok. Ezért kellemes meglepetés, hogy nagy figyelmet forditottak rájuk.
A könyv különben a Modem Debrecen kiállitásának a katalógusa, és ajánlanám is mindenkinek, aki a hangművészetben szeretne elmerülni. Na ők vajon hányan lehetnek? De legyünk igazságosak: egy normális művészeti közegben jóval többet foglalkoznának vele.

2020. február 2., vasárnap

parisbudapestmetro.com

4 teljes évet végigirtam itt kiállitásokról, trendekről, eseményekről a művészvilágban, havi 10 feletti bejegyzésekkel. Azért inditottam egy blogot, mert én is nagyon örültem volna egynek, ahonnan lehet átjékozódni a művészeti eseményekről, kiállitásokról. Milyen jó lenne, ha valaki lefotózná azokat a kiállitásokat, ahova nem tudok, nincs időm elmenni..Hát én elmentem, s ha már ott voltam, irtam róluk pár sort. Azt vettem észre, hogy nagyon népszerűek azok a bejegyzések, amik egy már ismert festő friss kiállitásáról szólnak, egyrészt tájékozódási szempontból is, másrészt hiszek a személyességben. A másik célom az volt, hogy mivel már akkor is sokat utaztam, megmutassam azt, mi zajlik Párizsban, Londonban, mindenfelé a világban. Ezeket a bejegyzéseket már kevesebben értékelték, legalábbis hozzám ez jutott el, ami valahol érthető, hiszen mit érdekel engem Kispesten, mi megy a Sohoban, de azért mégis kár érte.
2017 júliustól két éven át a Havibaj cimű lap is pörgette a bejegyzéseket, akkor úgy tűnt, minden pezseg, minden nap történik valami. Talán nem is birtam mindent megirni, ami akkor történt, mindenesetre most, hogy a lap már nincs, egy picit leült a lelkesedés. No de itt van az új szerelem, vagyis ugyanaz, csak máshogy. Ez a Párizs-Budapest-metró, ami egy könyvnek indult. Novemberben volt a bemutatója az Irók Boltjában, azóta jó pár helyen kapható. Ebből nőtte ki magát a honlap, a parisbudapestmetro.com, ahová a könyv elkészülte után is rakom ki sorra az újabb és újabb interjúkat. Ezek az interjúk immár videóinterjúk, és eléggé sok energiát és időt elvisz a szerkesztésük. Nem azt mondom, hogy a blog már nem érdekel, de mindenképpen kevesebb időm van rá. Nézzétek tehát a honlapot is, folyamatosan kerülnek fel új dolgok...

Dune Varela katalógus

Hamarosan, ha minden jól megy, interjút is láthattok vele, addig is megkaptam tőle az arles-i kiállitása katalógusát, amit Arles-ban egyrészt nem találtam, másrészt mivel repülővel mentem, nem is igen lett volna helyem a hátizsákomban, hogy elhozzam.
Attól tartok, a sorozat felidézése nemigen lehetséges a személyes élmény nélkül. Arles egy dél-francia kisváros, ahol minden nyáron pazar fotókiállitások vannak a város különböző történelmi helyszinein. Dune kiállitása például egy volt kolostorban volt, a kerengőből nyilt egy lépcsőház, amiről be lehetett lépni a régi étkezőbe - természetesen semmilyen bútor nem volt a térben. Dune sorozata klasszikus templomokat mutat meg, gyönyörűen, fekete-fehérben kidolgozva őket, amelyeket egy pisztollyal többször átlőtt, pont mint Niki de Saint Phalle a 60-as években. Ezek több méteres nagyitások, és rajtuk az átlövések nyomai bizarr együttállást jelenitettek meg. Egyrészt lehetett úgy értelmezni, hogy összefüggésben van a kolostorral, hiszen ezek a régi épitmények már üresek, nem használja őket senki, másrészt én a közel-keleti helyzetre gondoltam, ahol ugye többek között Palmyra városát rombolták le, és általában a kultúra van veszélyben a fegyverek ugatása mellett.

2020. január 30., csütörtök

A Térey ösztöndijról

Ugyanaz történik most az irodalomban, mint a képzőművészetben történt, úgyhogy szinte unalmas a helyzet, egy-egy visszalépés borzolja a kedélyeket, de majd elmúlik az is. Mi is történt az mma-val? Kaptak jó sok milliárdot, amiből végtelen mennyiségű festőt vásároltak meg, hogy ne történjen semmi. A hallgatást vásárolták meg. Egy festő, pláne egy tehetségtelen, érdektelen festő soha az életben nem kapna bruttó 600000 ft-ot nulla ellenszolgáltatásért. Hát most kapnak, és mivel nem harapják a kezet, ami etet, igy ennyi, vége. A művészeti élet nem lett jobb attól, mert pénzt kapnak, nem lett több vagy jobb kiállitás. Miért is lett volna?
Az irodalomban ugyanez a helyzet. A valódi probléma az, hogy egyre fogy azoknak a száma, akiket egyáltalán érdekel ez a kortárs irodalomnak nevezett maszlag. Nekem ne mondja senki, hogy olvasta Térey bármely kötetét vagy akár csak fel tudná sorolni őket, mondjuk egyet a verseskötetek közül, egyet a prózából. És nem ér most utánanézni Google keresőben. És ez maga a névadó, a Térey dijasok között még rosszabb a helyzet. A 45 névből 8 az, akinél egyáltalán van fogalmam arról, ki ő. Bartis Attila, Garaczi László, Háy János, Kemény István, Lackfi János, Szálinger Balázs, Vörös István, Zalán Tibor. A többiek vélhetően ugyanolyan potyautasok, mint a festőknél a rengeteg kiállitás nélküli művész. Másfelől bizonyos nevek nagyon hiányoznak arról a bizonyos listáról.
Az is jogos megállapitás, hogy a 45 névből 6 nő, de amúgy ebben kár mélyebb értelmet keresni, egyszerűen ebben az országban még nem jutott eszükbe a politikusoknak, hogy itt nők is laknak.
A Térey dij tét nélküli. Ok, néhány iró kap most pénzt, szebb lakásba költöznek vagy nyáron elutaznak nyaralni, tökmindegy. Nem változtat azon, hogy pl. a Libriben nincs is már versszekció, alig van magyar irodalom, és akiket odaraknak, az is bulvár nagyrészt. Nem változtat azon, hogy az emberek nem olvasnak, nem is értik, mi lenne az érdekes ebben a kortárs szöveg dologban, inkább meghallgatják a Majkát. Érdektelen. Majd ha mutatnak olvasókat is ,esetleg elhiszem, hogy tétje is van ennek a listának.

2020. január 27., hétfő

Nagy Kriszta Tereskova interjú

Szép lassan átkerülnek a dolgok a parisbudapestmetro.com-ra. A Havibaj immár megszűnt, oda új dolog nem kerül ki, az új lapon viszont videóinterjúk lesznek hamarosan. Az átmeneti időben azért van hely hagyományos interjúra is, Nagy Krisztával pedig már régóta szivesen beszélgettem volna, igy kézenfekvőnek tűnt a találkozás. Igyekeztem nem a bulvároldalról megközeliteni a témát, ezért vállaltam egy erős zöld tea hivogatását. http://parisbudapestmetro.com/NagyKrisztaTereskova.pdf

Saul Robbins: Wheres my happy ending?

Ez egy nagyon őszinte könyv, vagy inkább füzetke, de ez is csak azt mutatja, hogy nem a jó papir teszi a katalógust. Sokak élménye, hogy nem tudnak gyereket összehozni, ilyenkor pedig a kétségbeesés mellett meddőségi központok, mindenféle vizsgálatok következnek. Mesterséges beültetés, satöbbi. A folyamat finoman szólva is frusztráló, amellett, hogy természetesen kétesélyes, hiszen senki sem garantálja, hogy egy zsák pénz befizetése után valóban ott lesz a gyerek. Amennyire értem a folyamatot, a legrosszabb az egészben az lehet, hogy ilyenkor mindenki önmagát vádolja, hogy ő miért nem képes rá, és ez bizony semmilyen kapcsolatnak nem tesz jót. Saul könyve ebből mutat be meglepően sokat, amellett, hogy ez nem egy dokumentarista sorozat, vagyis Saul asszociációit követhetjük végig a lapokon. Amennyire egyszerű ez a koncepció, annyira hatásos.
A képekben sajátos romantika is látható, talán épp az a plusz, hogy nem csupán végigköveti az olvasó számára semmitmondó eseményeket, hanem inkább az érzéseit vizsgálja és vizualizálja az orvosi leletek és kórlapok mellett, igy elkerüli a szakszerűség szükségességét, helyette pedig személyes tapasztalatot tesz. Jó könyv.

2020. január 5., vasárnap

Könyvajánló: Mahler - Goldgruberné és a művészetelmélet

Ez egy képregénykönyv, azokból is az a fajta, ahol az iró még az átlagosnál is szerencsétlenebbnek mutatja magát, hogy mi, olvasók jót derüljünk rajta, és elégedetten tegyük le a könyvet, hogy lám, vannak még lúzerek, bezzeg én ma sem hagytam el a lakáskulcsomat (mert nem mentem ki a lakásból). Valahol a jól ismert és szeretett Blosszához hasonlit ez a könyv, csak az iró jóval magányosabb és nem is megy olyan mélyre.
Ugyanakkor saját jogán is ott a helye ennek a szösszenetnek a könyvespolcon. A főhős szerethető, kedves alak, a történetek jól érthetők és még éppen egyensúlyban van az érdekesség /lúzerség arány. Mert valahol az efféle könyvek azért arra szoktak rámenni, hogy nevessünk az irón, hogy milyen béna, de itt inkább a történet van előtérben, és csak időnként jelenik meg a szent lúzer grál.
A rajzok nem éppen őrületesen kidolgozottak, de hát ezt követeli a műfaj, és a könyvben sokszor megmagyarázzák ennek miértjét. A történet szempontjából pedig sokszor nem is lenne szükség őrületes kidolgozottságra,hiszen a helyszineket mindenki el tudja képzelni.
Kellemes órát lehet együtt tölteni a könyvvel, ajánlom is mindenkinek.

A Photo magazin friss száma

Ok, nem annyira friss ez már, csak éppen karácsony előtt szinte minden feltorlódott a hajtásban, örültem, hogy a kedvenceimmel foglalkozhattam..Nocsak, de hát a Photo magazin a kedvencem, nem? Háát.. Azt kell tudni, hogy tavaly nyáron eladták a lapot egy belga társaságnak, akiknek első akciójuk az volt, hogy lecserélték a designt az Instagramm designjára, és eldobták az összes szerelemanyagot. Minden repült a lapból, ami "csak viszi az oldalakat", ami művészet, ami nem azonnal megmagyarázható..Igy aztán csináltak egy mini instagramot, egy mini fotósújságot, amiben pont az van benne, ami az Instán is fent van, és pont az hiányzik, ami nincs.
Persze még igy is elég jó a lap, de már nem vagyok érte oda, nem rajongok érte. Ha pedig nem rajongok érte, akkor felkerül a polcra, ahova nagyjából a többi újság is olvasás előtt, és ha ráérek, majd átlapozom.
Igy múlik el a világ dicsősége.
Nagyon nagy szükség lenne olyanokra, akik azért csinálnak lapot, mert szeretik, mert ez a szenvedélyük, nem pedig azért, mert meg akarnak gazdagodni belőle...