2018. augusztus 28., kedd

Könyvajánló: Magyar művészek és a számitógép

Ez a könyv a Lille-ben 1990-ben megrendezett kiállitás (magyar számitógépes művészet) katalógusának bővitett kiadása. A mindig kiváló Artpool áll a kiadvány mögött, így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy remek könyvet hoztak össze megint. Ha valakinek nem jutott eszébe, az Artpool adta ki a Balatonboglári kápolnatárlatok katalógusát, amire a fél művészvilág hivatkozik, de dokumentáció sokáig nem volt róla, azonban az Artpool igen nagy munkával rekonstruálta, mi történt valójában Balatonbogláron, dokumentumokkal és fotókkal bizonyitva.
A számitógépes művészet szintén egy jó téma, mert voltak olyan időszakok, amikor a számitógépes művészet elismert volt itthon is, és a művészeinket is ismerték külföldön is - persze most főleg Waliczky Tamásra gondolok, akivel az artportal.hu készitett nemrégen interjút annak alkalmából, hogy ő nyerte meg a jövő évi Velencei Biennálé magyar pavilonjának kiállitását.
Amivel ez a könyv több, mint egy 28 évvel ezelőtt rendezett kiállitás felemlegetése, az a bevezető tanulmány. Orosz Márton kiváló elemzése jó kiindulópontot jelent a számitógépes művészetben nem jártasak számára, pontos neveket, évszámokat hoz, és nagyon ügyesen lavirozik a technikai ismeretek átadásában - vagyis hogy milyen számitógépek voltak azok, amiken a 70-es 80-as években dolgoztak, és aközött, hogy milyen projekteket hoztak össze. Ha innen nézzük, szinte nevetségesnek tűnik az 1800 ft-os ár. Ugyanakkor nem hallgatom el azt sem ,hogy a kiállitási anyag jórészt érdektelen. Ennyi év távlatából a művek már nem érdekesek, idejétmúlt grafikával rendelkeznek, különösen, ha -a már szintén régi - Szörny Rt mozifilmhez viszonyitjuk a minőséget, ahol a plüssállatok minden szőrszála külön mozgott. Ehhez képest a könyvben szereplő képek egy kisgyerek szintjén állnak, persze megintcsak emlitsük meg, hogy 1990-ről van szó, amikor még nem volt Windows, csak dos, nem voltak 256 szinnél többet megjelenitő monitorok, satöbbi.
Ez egyben ki is jelöli a könyv olvasótáborát: akik érdeklődnek a kezdetek iránt ők igen alapos tanulmányt kapnak.


2018. augusztus 25., szombat

Az I never read baseli könyvfesztivál katalógusa

Az I never read egy művészeti könyvfesztivál, ami kellőképp bohém ahhoz, hogy ne egy papirizű felvonulás legyen a legnagyobb nevekkel, hanem inkább egy fesztivál, zenekarokkal, folyamatos trécseléssel és persze olyan zugkiadókkal, akik nem a pénzért csinálják. A nagy lazaságban azért feltűnik néhány komolyabb kiadó is, de a többség lelkes műkedvelő. Pont ettől lesz jó, hiszen mindenki megnézheti a legnagyobb kiadók kinálatát, de a legjobb, legfrissebb ötletek innen jöhetnek.
Szerencsére a katalógus sem átlagos. Elmentek néhány gyűjtőhöz, és lefotózták a könyvgyűjteményüket. Mivel ők nagyrészt idős emberek, nem csodálkozhatunk, hogy a rengeteg könyvespolc mindenhol roskadozik a könyvektől. Az egyik gyűjtőnél a fényképek alapján úgy 25 féle Picasso könyvet látunk, egy másik helyen filozófia témában van irdatlan könyvtömeg..És a katalógus szerkesztői azt is dokumentálták, hogy kirándulásokat szerveztek a gyűjtők lakásaihoz - persze Svájcban ez nem túl nehéz feladat.. Szimpatikus, hogy azt próbálták megfogni, hogy pl. hova fog kerülni a katalógusuk, és hogy néz ki egy bibliofil háza, lakása, könyvespolca, dolgozószobája..Emiatt biztosan el fogom rakni a katalógust..

Művészeti világtérkép

Az Art Bázelen kiállitó galériák nagyjából jelzik, hogy melyik ország mennyire fontos szerepet tölt be a művészeti életben. Hagyományosan New York a legnagyobb központ, aztán jön London, Párizs, Berlin, Peking. Szinte elfelejtettem Hong Kong-ot, pedig nagyon komoly művészeti élet van ott.
A térképre rápillantva sok más érdekességet is láthatunk. Az pl. világosan látszik, hogy művészeti szempontból Kina összességében már megelőzi az Usát, talán azért is, mert Usa még mindig szinte New York-al egyenlő. Európának összességében nem kell különösebben aggódni, még mindig minimum kétszer, háromszor akkora, mint Kina.
A régiónkból Bécs és Varsó van jelen, leszámitva a Plan B által megjelenitett Kolozsvárt, akik páratlan sikertörténetet hoztak össze. Ez a kép jópár éve nagyon hasonlóan néz ki, időnként Kina kicsit nagyobb lesz vagy épp összemegy. Jövőre, ha tényleg lesz Brexit, London is összemehet. Meglepetés még Berlin fontosságának emelkedése, nem is olyan régen még aprócska pont volt, de az olcsó lakhatás és a nemzetköziség jó hatással van rá, nem véletlen, hogy Ai Wei Wei is Berlint választotta lakhelyül.


Martin Janda az Artbázel katalógusban

Az Art Bázel katalógusa röpke 900 oldal, igy nem szoktam aggódni, ha nem olvasom el egy héten belül. A 377. oldalon találtam egy interjút Martin Jandával, az azonos nevű, Bécsben, sőt a Mumoktól 1 utcára lévő galéria vezetőjével. Nagy szó ez, mert az egész világ verseng a figyelemért, és azért Bécs is meglehetősen messze esik az igazi központoktól. Ennek ellenére Martin Janda azt mondja, hogy annak ellenére, hogy a művészeik többsége a balkánról jön, esetleg Szlovákiából, ő már nem nézi a származást, és a galériája is lehetne szinte bárhol. Nagy szó ez, hiszen hagyományosan a horvátok, szlovénok és a többi kis nép is Bécset lesi (magyarok ugyebár nincsenek rajta a térképen, Prága vagy Varsó meg messze van már), viszont ő azt mondja, hogy Bécs sokkal nemzetközibb lett az elmúlt években. Az új generáció már nem Európa peremvidékének titulálja Bécset, hanem pont a közepének, hiszen tőlük jóval keletebbre is még Európának hívják - pl. Romániát. Az új bécsi identitás is sokkal nemzetközibb lett, már nem probléma felpattanni egy repülőre, mindenki jobban tisztában van a trendekkel. Emiatt galériát vezetni is kicsit más lett, hiszen lehet hivatkozni egy-egy olyan névre is, akik sosem állitottak ki Bécsben.

2018. augusztus 24., péntek

mma ösztöndijasok

100 ember nyert el havi apanázst egy évre. Szóra sem érdemes, hiszen olyan emberek nyertek, akikről nemhogy nem hallottam, de hangosan kell röhögnöm az úgynevezett életművükön. Ezekből az emberekből nem lesznek ünnepelt művészek. Jó, most kapnak pénzt, esetleg pár év múlva egy művelődési házban egyiküknek-másikuknak lesz kiállitása, de ennyi.
Nem éppen Puklus Péterek, Eszterházy Marcellek, a sort hosszan lehetne folytatni.
A poén kedvéért itt egy nyertes: Hoppál Bulcsú Kál. Neki még wikipédia oldala is van, amit nyilvánvalóan ő irt - hiszen honnan tudnánk a gyerekei nevét, pláne második neveit? A saját leirása szerint tehát ő filozófus, vallástudós, teológus és dokumentumfilmes. Szakterülete: vallástudomány. Aha. Akkor nem képzőművész. Akkor viszont az mma, ha ennyire széles meritéssel dolgozik, akkor tényleg adhatja már a szomszéd néninek is a dijakat, az sem tűnne fel..
Van viszont egy probléma. Mégpedig az, hogy találtam a listán két embert, akit viszont ismerek, számontartok. Ők hogy kerültek oda? Na jó, ez álkérdés: pályázni kellett, nem lehet véletlen a dolog, és a nevük is annyira egyedi, hogy nem lehet más. Nem, ők úgy gondolták, hogy pályáznak, mert minden pénz jól jön, mert nem voltak erkölcsi aggályaik..Amúgy is, abban igazuk van, hogy kapnak pénzt, na és? Legalább nem kell pincérkedniük. Annyiból viszont nincs igazuk, hogy ez erkölcsileg akkor sem jó. Namost persze ki vagyok én, hogy előirjam nekik, mit csinálhatnak? Ráadásul az egyik esetben nagyon jól jön a pénz, a másik esetben meg mindegy (igy viszont tényleg nem értem miért pályázott). Talán a referencia kell neki a másik oldalról is.
Szóval nem, nem itélem el őket, viszont megjegyeztem a nevüket. Rosszpont nekik.

2018. augusztus 20., hétfő

Filmajánló: Cézanne et moi

Ez egy kizárólag francia nyelvterületen menő film, ami eléggé unalmas ahhoz, hogy a szép tájképek ne tudják átbillenteni az esetleg nézhető kategóriába. Ha valaki még emlékszik a Renoir című filmre, na az egyenesen egy James Bond film, pedig ott időnként percekre egyhelyben marad a kamera, miközben a festő épp alkot vagy nézi a folyópartot. Igen, ennyire lassú film ez.
A jelenetek jókora részét egy dolgozószobában vették fel, ahol Cézanne Emile Zola vendége, rengeteget beszélgetnek, vitáznak a vaskalaposságon. Ez a szoba amúgy Aix-en-Provence-ben van, ahol tényleg csodálatos tájképeket lehet videózni - ezt ki is használják rendesen.Ugyanakkor szerintem ezeknek a vitáknak semmi tétje: nem látjuk, hogy bármelyikük is engedne bármit, a Zola figurával amúgy össze se lehet veszni, annyira türelmes, mintha polgármester lenne. Amikor Cézanne felkavarja a vacsoráját, akkor is nyugodt marad, még csak el sem küldi a festőt.
Sajnos történet nem sok van, egy kicsit kiruccannak Párizsba, néha lányok után futkosnak, de alapvetően a dolgozószoba a terepük, ami mondjuk Zola esetében azért egy kicsit kérdőjeles bennem. Sajnos nem mertek se grafikát, se festményt mutatni a Cézanne figurától, néhány összerombolt vászon az egész, amit látunk, amivel megint az a baj, hogy nem hozza közelebb a festőt, vagy ha mégis, akkor csupa rossz dolgot tálal. Ennek a Cézanne-nak egy jó tulajdonsága sincs, összeveszik mindenkivel, ehhez képest Zolával meg nem, habár apró gesztusokat látunk azért ebben az irányban.
Szóval sajnos a film nem tud meggyőzni még arról sem, hogy valóban Cézanne-t látom a vásznon, ezért még nehezebb lenne azt elhinnem, hogy kb igy viselkedett, vagy ezeket mondhatta. Marad az aix-i táj, azt viszont túl keveset látjuk. Nem ajánlom.

2018. augusztus 15., szerda

Egy kissé aggódom


Persze ez csak a magamfajta ultragazdag, mivel fapados repülővel utazni tudó ember problémája. De azért kissé összevontam a szemöldököm. Aki amúgy nem olvas híreket, azoknak irom, hogy egyébként Ryanair sztrájk van, 600 járatot töröltek, mert a cég a saját pilótáit szivatja azzal, hogy folyton áthelyezi őket egy másik bázisra, igy aztán sokan januárban Kölnben laknak, februárban mittudomén, Budapesten, márciusban már Milánóban és igy tovább.. A Ryanair szerint ez nem probléma, mint ahogy az se, hogy időnként otthagyják a csomagokat, sőt ugyebár a gurulós bőröndöket le kell adni, hiába kézipoggyász. Saját tapasztalat, hogy valami történt mostanában, mert eddig szinte sosem futottam bele késésbe, talán mázlim volt, az utolsó 3 utamon viszont mindhármon, és nem is kevésbe.
Az is rettentően rossz érzéseket sugall, hogy már egyáltalán nem tűnik úgy, mintha a fapadosok értünk lennének. A Wizz és a Ryanair is direkt máshová ülteti az utasokat azért, hogy külön pénzt zsebeljen be, hiszen egy barát/barátnő nyilván együtt szeretne ülni, tehát majd megveszik a helyüket sok pénzért. Ez szerintem bunkóság. Az, hogy direkt rosszat csinálnak, szerintem nem fér bele egy normális cég működésébe, mint ahogy az sem, hogy úgy hallottam, úgy törölnek járatokat, hogy egyáltalán nem értesitik az embereket erről.
Ez persze egy művészeti blog, nem utazási. De ez is hatással van a témára, hiszen eddig mondjuk Londonba és Párizsba azért több repülővel, olcsón el lehetett jutni. De ha a két fapados sztrájkba lép, a saját pilótái és az utasai ellen támad, annak nem lesz jó vége. Mint ahogy már az is bosszantó volt, hogy a franciák sztrájkjai miatt nem repült az Airfrance, emiatt aztán nem is vettem rá jegyet, és mivel még mindig nem oldódott meg a helyzet tavasz óta, azért ki tudja, ha most veszek egy jegyet, akkor repülhetek-e.
Valóban, az elmúlt években elkényeztettek a légitársaságok a pontosságukkal, olcsóságukkal. Talán új, izgalmasabb időknek nézünk elébe...

2018. augusztus 14., kedd

Bereményi Géza - Vető János: Antoine és Desiré fotókönyv

A novella + fotókönyv műfaja nagyon nehéz. Két területen kell(ene) maradandót alkotni, ráadásul úgy, hogy azok még együtt is működjenek, sőt együtt többet mondjanak, mint külön. Nem véletlen, hogy nagyon kevés jó fotókönyvet ismerek.
Ennek a könyvnek a lényege az, hogy van egy fotó (fotósorozat), és mellette (alatta) van egy rövid szöveg (ami egy hosszabb szöveg tördelve, gondolom). Ahogy a képek és a szövegek mennek, a könyv végére össze kéne állnia valaminek. Egy történetnek, egy szép illusztrációnak, bárminek. Persze azt is lehet, hogy egy oldalon csak szöveg van, vagy csak kép. Ideális esetben, ha olvassuk a szöveget, akkor is kell kapnunk valamit, és akkor is, ha csak a képeket nézzük végig. De azért az is biztos, hogy titokban azt várjuk, hogy a két hatás erősiti egymást.
Ennél a könyvnél még az is bonyolitja a helyzetet, hogy az Antoine és Désiré valójában egy Cseh Tamás album, és amit látunk, az az album vizualizációja. Vagyis adott. Az sem nagy kérdés, hogy Vető János, akit amúgy nagyon tisztelek, a 70-es években nem fotókönyvnek szánta ezt az anyagot, hanem az album dekorációjának. A cimlapképen jól is látszik, hogy hiába Antoine és Désiré a főszereplők, mégis a Cseh Tamást látjuk.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ez valójában nem egy fotókönyv, hanem egy dokumentáció könyves feldolgozása. Vető (vagy más) valamiért úgy gondolta, hogy meg akarja jelentetni az összes képet, és ehhez kerestek (irtak) szöveget. Ez már elővetiti, hogy mi is lesz az én problémám.
Amikor Galántai György megjelentette a Balatonboglári kápolnatárlatokról szóló könyvét, akkor ahelyett, hogy csupán a műveket hozta volna le, vagy utólag valamit hozzátett volna az egészhez, teljesen feldolgozta, dokumentumokkal kibővitette a könyvet. Ami igy egyszerre dokumentumforrás és egy izgalmas történet is. De mit látunk itt? Antoine és Désiré nagyon vázlatosan elnagyolt portréját, ami tele van kiszólásokkal, értelmetlenségekkel, a szöveg pedig pocsék. Elmondaná valaki, hogy amikor Désiré azt mondja, hogy 10 év múlva autóbalesetben fogok meghalni és te fogsz vezetni, Antoine, akkor miért mosolyog a képen, mint egy fakutya? Egyáltalán, a Désiré miért mosolyog folyton? Tele van tragédiákkal az élete a szöveg szerint, és nincs egy kép ahol elhinném neki.
Persze az történt, hogy megvolt a képanyag, azt már újrafotózni nem lehet, a szöveg..Azt meg elnagyolták. Kár érte. Ez igy pocsék. Persze a Cseh Tamás rajongók igy is megveszik majd.

2018. augusztus 8., szerda

A hatékonyság a művészet átka

Ez most kicsit filozófikus lesz. Az a helyzet, hogy autómosóban dolgozva vagy raktárosként egyszerűen mérhető a teljesitmény. A művészetben nem egészen ez a helyzet. Hiszen jobb vagy-e, ha megirtál 30 verset, mint ha csak 25-öt? Vagy épp festettél 100 képet, az remek, de mondjuk Leonardo ismert életműve kb 10 kép.
Azonban. Ha valaki erre hivatkozik, az lapit. Ugyanis vannak tehetségek, akik egyszerűen lusták. Nem rakják bele a megfelelő időt, hiába tehetségesek, a tehetség önmagában kevés. Tehát ha valaki nagyon laza, de nem hajlandó dolgozni (a saját művészetén), az komolytalan. Olyan, mintha Picasso nem tanult volna meg festeni, ezért egész életében csak grafikákat csinált volna. El tudjuk képzelni, hogy Slash nem tanulja meg a G moll akkordot, mert épp csajozik?
Festészetben ritkán látok olyat, hogy valaki igen rövid időn belül el tud késziteni egy sorozatot. Egy sorozat mondjuk 15-20 képből áll, ha valaki napi 1-et fest, akkor is 20 nap, de  a napi 1 is fantasztikusan sok. Az is igaz, hogy a festők nem mindig sorozatokban gondolkodnak.
Én nem tartozom abba körbe, aki képes  csak művészetet létrehozni. Vagyis ebből él. Nálunk ilyen nincs, talán 10 ember van, aki ebből él, a többi tanár, grafikus, kertész vagy épp teremőr. Ez adottság, ki mit tud kihozni a helyzetből. Viszonylag ritka a bankigazgató/festő, és nem csak azért, mert ütik egymást, hanem azért is, mert a bankigazgató 24 órában a szakmájára gondol, nincs ideje másra.
Kezdünk eljutni ahhoz, amiről beszélni akarok. Az embernek van egy pénztárosi állása, és mellette művészetet hoz létre. Ezt csinálhatja délután, este, hétvégén, esetleg a munkahelyén, ha a vevők megértik, hogy még egy ecsetvonás..Vicceltem. De mondjuk ha már pénztáros vagyok (mint ahogy nem, csak a példa kedvéért), akkor jöhetnek a főnökeim azzal, hogy legyek hatékonyabb, ne piszmogjak a vonalkóddal, gyorsabban vegyem el a pénzt. És akkor ezután hazamegyek, és megpróbálom átültetni a gyakorlatba ezt a hatékonyságdolgot a festészetre is. Hiszen nem kell annyit piszmogni azzal az ecsettel, simán lehet gyorsabban is kikeverni azt a szint..Na ez az, ami nem vezet sehova. Mert igen, rengeteg idő elmegy azzal, ami nem produktiv, de mégsem lehet ezt az időt megspórolni. Ha hatékonyabb akarok lenni, ha sietek, azzal a műalkotást rontom el. Ugyanis kell az, hogy az ember lassitson, átgondoljon dolgokat, és ez a nemproduktiv idő -ami ugyanúgy nem produktiv, mintha mondjuk tévét néznék - néha idegesitő. És most nem is az alkotói válságról beszélek, csak a normál ügymenetről.
Nem, nem lehet megspórolni az improduktiv időszakokat, a menedzserek akárhogy jönnek is a tábláikkal és a számaikkal.

Erwin Wurm a Ludwigban

Érdekes, hogy mostanában nem hallunk az mma-ról. Amióta Vashegyi György lett az elnök, a szervezet megszűnt létezni a külvilág számára. Nincsenek már botrányok, nincs semmi, nem kommunikálnak, nincs is nagyon mit. Fizetik a tagjaiknak a lóvét, azok örülnek, elteszik a pénzt és csinálják a semmit. Szerencsére műveket nem kell létrehozni, elvárás nincs, A Vigadó meg a Hild palota meg elüzemelgetnek a köz pénzén gond nélkül. Csak hát ettől nem lettünk jobbak, versenyképesek, ismertebbek, sőt. Mondjuk ez nem is volt cél.
A Ludwigról is rengeteg rosszat elmondtam már, de speciel ez a kiállitás jó. A művészeti lapokban már sokszor és bő terjedelemben értekeztek róla, és jókat is irtak, igy általánosságban nekem már nem kell irnom róla. Ez egy olyan kiállitás, ahol a néző részvételére épitenek, és részvétel alatt a hülye pózokban mutatkozunkat értem.
Ez ugyanis csak részben kiállitás. Vannak szobrok, végig lehet gyalogolni. Viszont sok helyen találunk egy talapzatot, és ott a nézőnek kell cselekednie, rongyot hozzáérinteni a falhoz, teniszlabdákra feküdni, vagy üveggel egyensúlyozni.
Tehát a művész bevonja a látogatóit a műbe. Az külön jó, és persze már minden művészeti lap megirta, hogy a néző is része lesz a produkciónak. Aha, jól hangzik, de nem nálunk. Amikor én voltam, épp senki sem akart se teniszlabdákra feküdni, se vileda rongyokat fogni. Ez persze a begyepesedett társadalom hatása blablabla...Valójában kelet-európaiként inkább azt gondolom, hogy miért tettessem hülyének magam, egy vileda rongyot otthon is oda tudok fogni a falhoz. Az ötletek nem rosszak, de nem inspirálnak cselekvésre. Való igaz, hogy nem feküdtem még teniszlabdákon, de nem is vágyom erre az érzésre. Talán akkor, ha nagyobb társasággal mennék, akkor biztos lenne, aki provokálná a többieket, hogy nézzétek!
A kiállitás ettől függetlenül jó, sok ötletes dolgot láttam, és valóban, nem minden kiállitáson lehet filozófiakönyvekkel egyensúlyozni. És jó párhuzam a bécsi Mumok kiállitására, ahol bútorokat, guruló dolgokat lehet átrendezni egy teremben, és ott is kifejezetten arra kérték a látogatót, hogy tegyen valamit arrébb. Persze ha már ezt megemlitettem, akkor miért nem beszélek a fluxusművészetről, fluxusperformanszokról? Erwin Wurm inkább a szobrászat felől érkezik, ő mindenben szobrászati problémákat lát, nincs köze a fluxushoz, de az biztos, hogy a témafelvetései üditőek. Sok hasonló kiállitás kellene.

Csiszolatlan gyémántok kiállitás Szentendrén

Nem tudok igazán indokot mondani, hogy miért lenne érdemes elmenni erre a kiállitásra. Ez egy csoportos kiállitás a Művészetmalom jobb oldalán. Lényegében egyetlen terem, meg felette egy galéria meg még egy pici terem. Az anyag rettentően széttartó és meglehetősen ötlettelen. A szórólap szerint "a kiállitás legfőbb ambiciója: feltérképezni a kortárs képzőművészet néhány aktuális aspektusát." Gratulálok ehhez a mondathoz. Érdektelen, mint a kiállitás maga.
Beszéljünk inkább Szentendréről. Az egyik nagy problémája a városnak, hogy mivel igen hangsúlyosan a festők városa, és a múltja valóban markáns, igy rosszul érinti őket, hogy már senki sem jár kiállitásokra. Ráadásul Pestről azért elgondolkodik az ember, hogy rászánjon-e fél napot a városra. És itt jön a másik probléma. Olvasom, hogy újragondolták Czóbel életművét. Nosza, nézzük meg. Aztán kiderül, hogy a Czóbel múzeum kicsi, gyenge képek szerepelnek benne, és nem gondoltak újra semmit.
A Művészetmalomnak 2018-ban nincs saját honlapja. Gagyi.
Az Artcapital cimszó alatt rengeteg kiállitást meghirdettek, azonban ezek közül sok olyan miniatűr, hogy ezt külön kiállitásként bemutatni nem etikus. És persze a szokásos problémák itt is jelentkeznek, vagyis sem a szentendrei művészeti életet nem mutatják be, se témáikkal nem igazán inspirálnak semmire. Konkrétan a Zarko Baseski utolsó lélegzet kiállitása egy darab szoborfej.
Azt hiszem, bőven elég, ha távolból figyeljük Szentendrét, onnan még lehet, hogy olyan, mintha volna ott látnivaló...

2018. augusztus 7., kedd

Sam Havadtőy a Ludwigban

Most valami pozitiv. Nagyon jó, hogy végre Sam Havadtőy kiállitás van a Ludwigban. Végre. Megint Makláry Kálmánnak volt igaza, ugyanis nála már 5 éve is volt kiállitása, de azért a Ludwigban mégiscsak jobb körülmények vannak, és talán több emberhez is eljut.
Amúgy a történet egészen őrületes. 1971-ben ment ki New York-ba, állitása szerint egy lakberendező boltot nyitott, ahova egyszerűen besétált John Lennon Yoko-val. Hmm. Hihetetlen. 71-ben ugyan ki ment ki New York-ba, hogy lakberendezési boltot nyisson? Aztán 19 évig élt együtt Yoko Ono-val.  Manapság főleg Milánóban lakik, de Szentendrén is van háza.
Művein mindig látszik ez a finomság, leginkább női munkának mondanám, meleg szinek, sokszor csipke, izléses szinek. Műveivel nem akarja lejátszani a szinpadról a nagy játékosokat, de kapcsolódik hozzájuk. Warholtól Keith Haring-ig mindenkit ismert, nyilván Yoko Ono mellett ez nem volt nehéz, legfeljebb annyiban, hogy ne lógjon ki nagyon. Becsülni kell azt, hogy a saját dolgait vitte tovább, még ezek között a nagyon meghatározó emberek között sem oldódott fel.
Érdekes, hogy a szerintem legérdekesebb csipke műveiből most nem láttam, de az ajtói továbbra is nagyon érdekesek.
Esetében az élettörténete az érdekesebb, bár a művei sem rosszak, ezt a fajta pozitiv gondolkodást és bátorságot receptre irnám fel mindenkinek.

A gyűjtésről

Tegyük akkor rendbe ezt a témát. A művészet kedvelésének sokféle formája van, a gyűjtés pl. elég szoros kapcsolatot feltételez, mivel a gyűjtő jó esetben nem a nevet veszi, hanem olyan képet, ami tetszik neki. Most beszélgessünk csak a magánemberekről. Ha nekem tetszik egy alkotó, általában megveszem a katalógusát. Azt aztán vagy nézegetem, vagy csak ott van a polcon, de ez már feltételez egyfajta ismeretet. Namost tegyük fel, hogy mondjuk veszek egy Birkás Ákos képet, a Művészetmalom kiállitásán 3 kép is volt tőle. Ugyebár az tudható a festőről, hogy teljes 180 fokos fordulatot vett, amikor rájött, hogy ő mégis embereket akar festeni, és eldobta az addigi életművét. A kiállitáson csak az ezutáni időszakából láttunk képet, nem tudom, tudatosan-e. De az biztos, hogy mig a tüntetős képe bizony méretben, az életműben elhelyezkedő szerepe miatt, és a minősége miatt is főműnek számit, a másik két kiállitott kép szinte eltűnt- és eleve paraván mögé rakták.. Azt akarom ezzel mondani, hogy a másik két kép nem volt a kiállitásra való. Ugyanis mind méretben, mind minőségben, mind témában nem ütötték meg a másik kép által felállitott mércét.
Namost. Mit csinál egy gyűjtő? Milyen képet vesz? Ami éppen eladó? Vagy azt, ami fontosnak tűnik az életműben? A legtöbbet idézett képet? Bizony nem könnyű eldönteni, mint ahogy azt sem, hogy az életműből egyáltalán melyik képek a legfontosabbak. Namost ennél a kiállitásnál azt éreztem, hogy a vásárolt képek rosszul lettek kiválasztva. Hagyjuk is a két pöttöm képet, amit csak az alkotó neve miatt vettek meg (na meg mert olcsó volt, igy elmondhatják, hogy van Ackermann képük, noha az mindössze A4 méretű). Volt két El Kazovszkij kép. De a művész, hmm, kevésbé sikerült képei közül. Satöbbi, a sort bőven lehet folytatni. Általánosságban viszont az a kérdés, hogy érdemes-e jó művésztől rossz képet vásárolni? Nem. Az Art Bázelen is volt egy Brassai kép, gondolom eredeti, ha már kirakták, de olyan kép, amit maga Brassai se vállalt volna feltétlenül. Tehát lehet venni Brassait, de nem a jó képei közül. Szerintem ilyenkor nem kell képet venni. A művészettörténet fontos emberei közül - és pont ez adja a gyűjtés nehézségét - a jó képeket veszik meg először. Vagyis az nem úgy van, hogy ha sok pénzem van, akkor veszek egy Twomblyt. Már megvették előttem más gyűjtők. Persze no name magyarokat bármikor lehet venni, de mondjuk Nádlert már nem. És pláne nem a fekete korszakából.
Egy gyűjtőnek -de pláne egy kurátornak - éreznie kell, hogy a gyűjteménye milyen szinten van. Ismerni kell a művészek életművét, és nagyjából meg kell tudni mondani, hogy a gyűjtőnél lévő kép az életművön belül hol helyezkedik el. Főmű? Netán múzeumban lenne a helye? Vagy csak egy sajtpapir, amit összefirkált? Vagy egy kevésbé jelentős mű?
Szerintem kiállitani sok olyan képet, ami az életművön belül semmilyen szerepet nem kap, nem érdemes. Ackermann Ritának a Ludwig múzeumbeli kiállitása után van már új sorozata Zürichből, New York-ból, ezek közül érdekes lett volna látni valamit. De egy A4-es portré - hát eleve, nem portrékat fest ő!! - annyira futottak még kategória, hogy komolytalan.
Persze nincs semmi baj azzal se, ha valaki egy jelentéktelen művet vesz. Én is vettem, tudom is, hogy az, mégis, a festő iránti barátságból, vagy a név miatt, vagy mert emlékeztet valamire, mégis megszereztem. De nem is tervezem, hogy komoly helyen fogom kiállitani..

Gerő László gyűjteménye a szentendrei Művészetmalomban

Az utóbbi időszakban a Vasarely múzeumban is volt egy kaliforniában élő műgyűjtő gyűjteményének bemutatója, aminek azért is örültem, mert nagyon ritkán mehetünk be a gyűjtők nagyszobájába, és nézhetjük meg, persze tudom ,hogy a legtöbb mű raktárban csücsül általában, de azért mégis érdekes, hogy ki mit tart az utóbbi időszak fontos termésének, ki miért ad ki pénzt, mert azért ez mégiscsak egy értékmérő valahol. Pl. most már a nagyon sokadik gyűjteményben látok Nádlert, ez persze egyezik a kánonnal. Mégis, bár nem volt kellemetlen az a kiállitás sem, azért eléggé hiányolom a külföldi dolgokat. Persze a gyűjtők ezen generációja nem utazhatott, ezt mindig elfelejtem.
De beszéljünk erről a kiállitásról! Gerő László gyűjteménye. A Művészetmalom amúgy egy szuper hely, de ez sem leplezheti le azt, hogy ez olyan borzasztó élmény volt, hogy bár már rég túl vagyok ezen, de most újra megfogadtam, hogy Szentendrére soha..
Beszéljünk a gyűjteményről. Egyáltalán mikor gyűjtemény egy gyűjtemény? Ha elér bizonyos darabszámot? Ha egységes? Ha ugyanaz a gyűjtő? És mikor kell azt megmutatni a közönségnek? Mikor érdemes megmutatni a közönségnek?
Igen, az a bajom, hogy szerintem az anyag gyenge. De nem nemzetközi szinten gyenge, hanem még itthoni viszonyok között is. Jó, persze szeretném én Hajas (amúgy sokszor, sok helyen látott) képeit, vagy az ide kirakott Birkás képet, és Hencze Tamás ellen sincs kifogásom, de az átverésfaktor mégis nagy. Mert pl. kiirják, hogy Ackermann Rita, meg Martha Jungwirth, de tőlük egy-egy kb. A4 méretű vázlat került ki, ami nevetséges. Martha képeinek mérete inkább a két méterhez közelit, Ackermann Rita pedig általában még nagyobban alkot. Egyszerűen azért, mert abban a méretben jönnek ki azok a részletek, amik miatt érdemes tőlük képet venni. Én bizony nem mertem volna kiirni a nevüket, ha csak egy bélyegképem van tőlük.
Folytathatnám még a szapulást, de a lényeg az, hogy nagyon nem mindegy, egy gyűjtő érzi-e, hogy a gyűjteménye értékes-e, érdekes-e másoknak. Vagy ha ő nem is érzi, ilyenkor kellene valaki, aki finoman megoldja, hogy ne kerüljön ilyen anyag a nagyközönség elé...

Az idő nem halad a művészetben

A minap azon merengtem, hogy miért nem zajlott le a művészetben az, ami gyakorlatilag az összes többi iparágban igen. Vegyük a számitógépipart. Ha csak 10 évre is visszatekintek, akkor azt látom, hogy 10 év alatt rettentő nagy, sok újitás volt, és ezek szinte teljesen átalakitották az életünket. A 10 évvel ezelőtti számitási teljesitményt sokszorosan túlszárnyaltuk, bejött a virtualizáció, a facebook, okoseszközök, satöbbi. Ha a hűtőgépipart nézem (bár semmit se tudok róluk), akkor is azt látom, hogy kisebb fogyasztásúak az eszközök, van olyan, amin kijelző van, ledes lámpa stb. És mi történik a művészetben? Semmi. Vagyis persze van számitógépes művészet, meg installációk, jobb projektorok, de általánosságban nem érzem, hogy bármi is történt volna. No de kellett volna történnie? Hiszen a festészet lényege nagyjából 1000 éve ugyanaz..Na igen, de azért ne tegyünk úgy, mintha nem lett volna pop art, izmusok, young british artists, meg performanszok, videók, installációk.. Múltkor Nam Jun Paik videóműveit nézegettem, és elfogott a nosztalgia: az a fajta feldolgozása a témáknak nagyon 70-es évek.
Az első igazán komoly művész, aki érti a századát, az Ai Wei Wei. Külön emberei vannak a közösségi média használatára, és amikor dokumentumfilmet készitett, 2 videós követte, méghozzá korszerű technikával. Az ő témafelvetésein érzem, hogy most él, hogy itt él, és nem egy könyvtárban.
A művészeti világnak természetesen nagyon kényelmes a kialakult status quo. Megvannak a legjobb nevű galériák, múzeumok, művészek, mindenki tudja a helyét, a gyűjtő biztos lehet benne, ha ma kiad x milliót valakire, akkor az 10 év múlva is jegyzett név lesz. És egyáltalán, semmi sem utal arra, hogy bárki megszorongatná akár a galériákat, akár a múzeumokat.
Emlékeztek még a metoo botrányra? Az Artforum főszerkesztőjét is megtalálták, mivel szexuális szolgáltatásokért rakott be embereket a lapba. A galériák kissé felhördültek, egy pillanatra szó volt arról is, hogy lemondják a hirdetéseiket. Aztán varázsütésre hopp, minden megoldódott, de legalábbis azóta senki sem beszél erről a témáról. Megjelentettek egy számot egy feministával a cimlapon, és kész. Megúszták. Vagy éppen senkinek sem lett érdeke a boritás. A fickót még csak ki sem rakták, csak egy szinttel feljebb került.
Valamiért nem futott be a netes eladás sem. Pár éve még mindenki arról beszélt, hogy hamarosan az összes galéria a neten fog eladni képeket, hiszen nem lenne nagy ügy felpakolni a képeket. Csakhogy mégse rakták fel, mégpedig azért, mert akkor egyrészt lett volna egy fix és nyilvános ár, ami nem lett volna jó, hiszen ha összehasonlithatók az árak, a vevő esetleg máshova megy, másrészt akkor nem lehet trükközni. Ez van. A művészetet gyakorlatilag minden modern technikai vivmány elkerült, pedig milyen jó lenne egy Uber vagy egy Facebook, hogy egy kicsit dinamizálja a dolgokat...

2018. augusztus 4., szombat

Spengler Katalin és Somlói Zsolt műgyűjtők a Forbes-ban

Miért foglalkozom a Forbes-al? Mostanában úgy érzik, hogy ők az új Hvg és Heti Válasz, mindenről irnak már. És hopp, néha vannak olyan témáik, amik viszont tényleg nincsenek máshol. Egy ideje már kulturális területről is irnak, persze rosszul, de a témafelelős művelt ember. Kár, hogy minden cikküket áthatja az, hogy muszáj sikerről irniuk. Igy válik egy festő a legsikeresebb magyar festővé náluk, satöbbi.
A Spengler-Somlói házaspár jól ráhúzható a sikerhangulatra: valóban ők a legjobban szem előtt lévő műgyűjtők. Általában a műgyűjtőkről semmit sem lehet tudni, ehhez képest azért ők nyitottabbak. Persze ez viszonylagos.
Elég sok művet felsorol a lap, amit megvettek, és ezt más lapok eddig nem mutatták be - hogy miért nem, az jó kérdés.
Megtudtam azt is, hogy idén az Art Bázelen Wilhelm Sasnal művét vették meg. Ő az egyik leghiresebb lengyel festő, grafikus, csak hát nálunk annyira nem mutatnak be külföldieket, hogy őt sem igazán lehet ismerni. Ezt az infót nem tudtam, nem is tudtam volna meg máshogy.
Szóval a cikk egy szubjektiv módon megirt objektivnek hatni akaró élettörténet, amiben viszont néhány tényt is emlitenek, ami viszont üditő. Hát ezért olvastam el a cikket.

Filmajánló: visages villages

Kettest kap tőlem a film a max ötből, mert bár nem lehetetlen megnézni, igen nagy kinokkal jár.
Pedig az ajánlások egész mást vetitenek előre. Amiért egyáltalán megnéztem a filmet, az egy emlités, miszerint a Négyzettel együtt ez a másik film, amit idén meg kell nézni. Elképzelhető, hogy igy van, de azért a gyorstekerő gombját jegyezzük meg.
Az a történet, hogy Agnés Varda, a lengyel filmrendező és JR, a vizuális művész együttműködéséből óriási méretű portrékat raknak ki nem ismert faluk házfalaira. A képeket együtt készitik, együtt döntik el, hova menjenek, satöbbi. Tehát egyrészt ott van az, hogy egy nagyon idős, de jókedélyű és laza nő és egy harmincas pasi együtt vannak, Agnés bemutatja a számára fontos helyeket, de Jr is bemutatja a nagymamáját, útközben beszélgetnek, röhögnek, nagyon emberi ez. Ezt annyira, hmm, benyalták a kritikusok, hogy mást már észre sem vettek. Pedig ott van a másik történet, miszerint ők óriás méretben nyomtatnak képeket, és azokkal unalmas házfalakat plakátolnak.
Ez mind szép és jó, de a valóságban a filmen nem egészen ez történik. Hanem az, hogy elmennek vidékre, és igyekeznek bemutatni ott embereket. De sajnos pont ez a része rettentően unalmas. Megismerünk egy nőt, aki kecskéket fej, egy fickót, aki 200 hektárt egyedül művel, beszélgetünk emberkékkel, minddel felszinesen. Bemegyünk egy gyárba, Le Havre-ban konténereket pakolunk, nem mondom, hogy amúgy jártam már ott, de végső soron ez nem érdekelne annyira, hogy filmet nézzek róla. Ami érdekelne, abból viszont keveset látunk.
Egyszerűen nem értem, hogy miért nincs több film művészek együttműködéséről. Pláne igy, hogy egyikük egy mindent látott, de nem cinikus, hanem vidám nagymama, másikuk meg egy figyelni is képes fickó. Az együttlevésükből nagyon sok izgalmas és érdekes jelenet lett, nagyjából ezek miatt érdemes megnézni a filmet. És bár a "nagymama" is érdeklődik Jr után, azért itt inkább Agnés beszél, ő hozza a Goddard szinész iránti érdeklődést és még rengeteg témát, Jr pedig kicsit háttérbe vonul, miközben azért ő is épp eléggé ott van, hiszen amikor rendezni kell, sok ember előtt beszélni, akkor ő aktivizálja magát. Nagyon jó izlésre vall, hogy nem akarja uralni a filmet, hanem engedi Agnés témáit. Viszont ebből végülis az lesz, hogy Jr-ről alig tudunk meg valamit, pedig engem érdekelt volna. Agnés-ről persze sokat megtudunk, és a fizikai problémái, ami az időskorból ered, nagyon kedves módon kerül elénk, ettől ez nagyon emberi is lesz.
Van néhány kedvenc jelenetem is. Az egyik, amikor meglátogatják Henri Cartier-Bresson sirját, és Agnés mint egy rajongó, magyarázza a részleteket Jr-nek. A másik, amikor Jr bohóckodik Agnésnak. Az is erős, amikor azt mondja Agnés: micsoda egyedüllét! 200 hektáron egyedül..
Ami viszont borzalmas, amikor vidéki embereket mutatnak be.Ezek felszines találkozások, hosszúak, és semmiről sem szólnak. És teljesen esetleges, hogy mi mi után jön, és az egész filmnek nincs ive. És egyszerűen nem megy elég mélyre a két művész kapcsolata.
Viszont ha már ennyit irtam róla, akkor mégiscsak egy film, amiről beszélni lehet, nemigaz?

2018. augusztus 1., szerda

Egy egyenlet az Art Bázelről

Az előző bejegyzés kapcsán eszembe jutott, hogy az Art Bázelen is láttam egy olyan művet, ami a legkevésbé sem illett bele a kinálatba, viszont az előző bejegyzéshez kapcsolódik.
Ez egy óriási kartonon levezetett egyenlet. Nem, nem néztem meg, hogy helyes-e, vagy hogy egyáltalán értelmes-e, simán lehet, hogy csak értelmetlen számok egymásutánisága. A lényege amúgy sem ez: ez a sok szám, zárójel, gyökjel a fehér kartonon azt jelenti, hogy a világunk bonyolultan leirható, a túlzott egyszerűsítés nem vezet sehova. Másrészt természetesen a sok szám esztétikai minőséget jelent, vagyis egy kicsit olyan, mintha egy festmény lenne. De el tudunk vonatkoztatni a konkrét számoktól? Attól, hogy közel menjünk, és elkezdjük olvasni a számokat, hogy megfejtsük az egyenletet? Mert természetesen a művészetnek nem ennyire konkrét értelmezései szoktak lenni.
Lehet gondolkodni.

Ryoji Ikeda a Grand Palais-ban

Amikor mostanában visszagondolok a párizsi Artist és robot kiállitásra, folyton Ryoji Ikeda jut eszembe. Töprengek a művén, sőt, én magam is kedvet kaptam ahhoz, hogy az ő stilusában alkossak valamit, ami annak a biztos jele, hogy tényleg tetszik, amit csinál. És mit csinál ő?
Az elsőre látszik, hogy ez számitógépes művészet. Talán ezen a kis képen nem látszik, de parancssorból, vagyis nem grafikus felületen mindeféle adatot iratott ki a géppel. Ezek a számsorok számomra nem jelentenek semmit, vagyis nem mondom, hogy elsőre látszik, hogy miről szól a mű. Viszont ami megdöbbentő számomra, hogy ennek a sok számnak igy elhelyezve nagyon komoly esztétikai értéke van. Pláne úgy, hogy ezek a képek még animáltak is, vagyis változnak szinte folyamatosan. Szinte mintha egy moziban lennénk.
Akkor ezek szerint azért esett le az állam, mert annyira modern, annyira technikai, és nem értem, hogy készült? Talán. De még hideg. A fő motivum az, hogy bár néha nekem is kell buherálnom a számitógépet, még sose jutott eszembe, hogy ezek a rendszerüzenetek, vagy bármik, ennyire érdekesek lennének látványilag. Vagyis látunk egy csomó számot egymás alatt. Jó. De aztán, amikor ugyenezt a képernyőt 10-szer ismételve látjuk, akkor már kijön, hogy az egyik sor rövidebb, és ez ritmikusan ismételgetve mennyire bombajó látvány. És ez az, amit én sosem láttam volna meg magamtól. A művésznek amúgy épp a Pompidou-ban van egy kis stúdióban kiállitása, hát azt hiszem szivesen megnézném..