2020. február 25., kedd

A múzeumok és a pocsolya

Most olvasom, hogy Gulyás Gergely elhagyja Szentendrét, betegsége miatt új pályázatot kell kiirni. De az már most tudható, hogy a jelenlegi múzeumi rendszer fenntartása 430 millióba kerül, az önkormányzat pedig maximum 250-et tud/akar adni. Állitólag a Művészetmalmot zárnák be, de nem kell nagy képzelőerő, hogy mennyi idő alatt lesz valóban halott a művészeti élet. Jelenleg: a főtéren van a Szentendrei Képtár és a Kmetty múzeum. A Czóbel múzeum eléggé közismert, de van még Vajda, Barcsay, Ámos Imre-Anna Margit múzeum is, ezek mind apró házacskák, ahol a festők laktak. Igazából persze gonosz vagyok, de a Művészetmalom ezek közül az egyetlen, ahol érdekes kortárs kiállitások vannak, habár az elmúlt időben kezdett kissé unalmassá válni a sok Felugossy EfZámbó Vető tárlat, nem mintha nem szeretném őket, csak minden évben többször is szerepeltek.
Hát igen. Egy időben mindenhova Pompidou vagy legalábbis Palais de Tokyo méretű monstrumokat vizionáltam, és ahol nem volt ilyen, mint épp Szentendrén, azt kissé leirtam. Már kinőttem ebből, de még mindig nagyon erősen filozofálok, mielőtt rászánnám magam a kirándulásra, pedig még autóm is van. Csakhogy Szentendre közel is van meg nem is. Ahhoz messze, hogy mondjuk eg nagy Kriszta Tereskova kiállitásra kiugorjak, habár jó lenne nem kihagyni.. De mivel lehetne összekötni? Néha működik az árukapcsolás, de sokszor nem. Hát, ez a dilemmám is megoldódik, mert azzal együtt, hogy rengeteget szidtam is a kiállitásokat és a múzeumi rendszert, azért az elég szomorú pillanat lesz, amikor bezárják a Czóbel Múzeumot meg a Művészetmalmot, esetleg megtartják, csak éppen fantom nyitvatartással - mondjuk szerdán 11-11:45-ig nyitva lesz két hely, aztán meg 13-13:45-ig még néhány másik.
Látjuk, hogy elefántként mennek neki a múzeumi szcénának, és ebből nagy baj lesz még. A Természettudományi Múzeum Debrecenbe megy? Micsoda agyament ötlet, pláne hogy ott nincs is semmilyen épület, amibe befér. A Széchényi Könyvtár? Na ne. A Nemzeti Galéria? Ott van jó helyen a várban. Iparművészeti? Nyissák már ki újra. És a Kossuth téren is szomorkodik a Néprajzi. Az egyik legújabb ötlet a Pim elköltöztetése az Egyetem térről, ahol mindenki jól eléri, bár lassan ez is mindegy lesz, mert szépen kiszoritják onnan is a valódi irókat. A főkinevezett pedig naponta képes olyat nyilatkozni, hogy egy jóérzésű ember már nem is hajlandó elolvasni sem a sok zöldséget.
Szóval igen, könnyű szétverni a múzeumi struktúrát. De ha egyszer megtörténik, akkor azt nem lehet majd visszacsinálni. A Széchenyi Könyvtárban őrzött kötelespéldányok sokszor egyedüli példányok, mint ahogy a dinoszaurusz csontok se fognak újraképződni a kedvünkért. Czóbel végülis a nagyon kevés külföldön is ismert festőnk egyike, biztos nem fáj, ha tüzelőnek eladják a vásznait. Az Iparművészeti kincsei meg feltűnnek majd ilyen-olyan kastélyokban, tudjukkiknél.
És mindezt azért a pár vacak ingatlanért? Tényleg nincs már remény.

2020. február 23., vasárnap

Soulages film

Soulages kiállitás van a Pompidou központban, ennek apropóján majdnem megvettem a katalógust is, de végül beértem egy videóval. A filmeket azért szeretem, mert ha jók, akkor nagyon érzékletesen tudja bemutatni  egy festő életét. Ha mondjuk Keith Haringra gondolok, a videó olyan látványt tudott mutatni, mondjuk a letartóztatását a new york-i metróban, ami videóként igen látványos volt.
Sajnos szivesen mesélnék bármi másról, mint erről a dvd-ről. Soulages amúgy egy fontos figura, jó képekkel, de a filmen ebből semmi se látszik. Nála is az történhetett, hogy olyan korban élt, olyan szülőkkel és olyan életet, amiben nem játszott szerepet a videó. Ma már vannak, akik egész életüket a kamera előtt töltik, Soulages nem tartozik közéjük. Elvétve akad egy-egy részlet, pár másodperces bejátszás, ebből kellett dolgozniuk. Helyszinek bemutatásánál még nem is lüg annyira ki a lóláb, de egyszerűen hiányoznak a Soulages életét bemutató videók. Ezek hiányában a narrátor mond el mindent. Nagy kár, mert amúgy lenne mit elmondani róla...Szóval igen, a katalógust kell venni.

2020. február 22., szombat

The dead web - kiállitás a Ludwigban

Sokaknak nehéz lenne már elképzelni az életét web nélkül, noha amúgy nem is nyilvánvaló, hogy jár nekünk ez a szabadság, gondoljunk csak Kinára. Azt az elméletet is sokszor megdöntötték már, miszerint a web teljesen demokratikus volna - ez nem igy van, hiszen attól még, hogy a böngészőbe beirhatom azt is, hogy kispistahirei.hu és index.hu, attól még pontosan tudjuk, melyiket fogjuk beirni, és ne gondoljuk, hogy a nagy cégek nem ragaszkodnak a pozicióikhoz.
Ez a kiállitás arról szól, hogy mi lenne, ha a webnek egyszercsak vége lenne. A gondolat érdekes, de tegyük rögtön hozzá, hogy nem eléggé átgondolt, hiszen ha belegondolunk, ha kihúzzák a kábelt, akkor minden lokális tartalom lesz, de ettől még nem változik meg. Na mindegy, a kiállitás amúgy egy kanadai kiállitás elhozatala, vagyis nem önálló gondolatból született, csak gondolom ezt volt olcsó elhozni (jaj de gonosz vagyok). A kanadai műveket szépen kiegészitették magyar művekkel is, ami számomra kissé pikánssá tette az élményt.
A kanadai rész szerintem nem eléggé átgondolt, nagyon lazán kapcsolódik a témához, és inkább számitógépes művészetet mutat, mint  a web végét. Jó, persze bármibe belemagyarázhatjuk, hogy ez most arról szól, de tényleg, isten bizony, de én még azt is el tudom képzelni, hogy nem is ez volt az eredeti cim, annyira széttartóak a művek - persze az is lehet, hogy nem minden mű érkezett meg hozzánk. A magyar ok közül Zics Brigitta az, aki leginkább beszéli a nemzetközi nyelvezetet, az ő műve akár Kanadában is lehetett volna. Sugár János archiv naplója viszont szellemes és okos mű, mert egy számitógép segitségével a keresőt használva kapunk csak tartalmat, méghozzá azt, amire rákeresünk - és persze fogalmunk sincs, valójában mire is kellene rákeresni. Számomra ez a mű volt a legérdekesebb, mert amellett, hogy régi tartalmakat mutat, bemutatja az online elérhető tartalmak esetlegességét is.
Őszintén szólva nem különösebben lenyűgöző ez a kiállitás, de ha végképp semmi más ötletünk nincs az idő eltöltésére, akkor akár oda is mehetünk..

2020. február 9., vasárnap

Könyvajánló: Németh Hajnal: 2 songs 1 end

Németh Hajnal 2003-2010-ig készitett sorozatait sorjázza ez a könyv, külön magyar és angol nyelven. Ritkán láttam ilyet, hogy a különböző nyelvek különböző lapszinnel vannak jelölve, de nagyon jó ötlet, mert rögtön látható, hogy nekünk melyik kell.
7 évnyi munkát láthatunk tehát, és ennyi idő alatt bizony készült is elég sok mű. Egy folyamatosan alkotó művésztől ez talán még el is várt, de azért a munkák mennyisége igy is igen látványos. Végigkövethetjük, ahogy Hajnal egyre inkább a hangzó anyagok felé fordul, ami persze egy könyvben elég nehezen visszaadható. Ezért kulcsfontosságú, hogy a szövegek informativak és világosak legyenek, és itt azok is. Sőt, megkockáztatom, hogy a szövegek mindenrtől függetlenül annyira fontosak, hogy azok nélkül nem is érthetőek a sorozatok. Ezért kellemes meglepetés, hogy nagy figyelmet forditottak rájuk.
A könyv különben a Modem Debrecen kiállitásának a katalógusa, és ajánlanám is mindenkinek, aki a hangművészetben szeretne elmerülni. Na ők vajon hányan lehetnek? De legyünk igazságosak: egy normális művészeti közegben jóval többet foglalkoznának vele.

2020. február 2., vasárnap

parisbudapestmetro.com

4 teljes évet végigirtam itt kiállitásokról, trendekről, eseményekről a művészvilágban, havi 10 feletti bejegyzésekkel. Azért inditottam egy blogot, mert én is nagyon örültem volna egynek, ahonnan lehet átjékozódni a művészeti eseményekről, kiállitásokról. Milyen jó lenne, ha valaki lefotózná azokat a kiállitásokat, ahova nem tudok, nincs időm elmenni..Hát én elmentem, s ha már ott voltam, irtam róluk pár sort. Azt vettem észre, hogy nagyon népszerűek azok a bejegyzések, amik egy már ismert festő friss kiállitásáról szólnak, egyrészt tájékozódási szempontból is, másrészt hiszek a személyességben. A másik célom az volt, hogy mivel már akkor is sokat utaztam, megmutassam azt, mi zajlik Párizsban, Londonban, mindenfelé a világban. Ezeket a bejegyzéseket már kevesebben értékelték, legalábbis hozzám ez jutott el, ami valahol érthető, hiszen mit érdekel engem Kispesten, mi megy a Sohoban, de azért mégis kár érte.
2017 júliustól két éven át a Havibaj cimű lap is pörgette a bejegyzéseket, akkor úgy tűnt, minden pezseg, minden nap történik valami. Talán nem is birtam mindent megirni, ami akkor történt, mindenesetre most, hogy a lap már nincs, egy picit leült a lelkesedés. No de itt van az új szerelem, vagyis ugyanaz, csak máshogy. Ez a Párizs-Budapest-metró, ami egy könyvnek indult. Novemberben volt a bemutatója az Irók Boltjában, azóta jó pár helyen kapható. Ebből nőtte ki magát a honlap, a parisbudapestmetro.com, ahová a könyv elkészülte után is rakom ki sorra az újabb és újabb interjúkat. Ezek az interjúk immár videóinterjúk, és eléggé sok energiát és időt elvisz a szerkesztésük. Nem azt mondom, hogy a blog már nem érdekel, de mindenképpen kevesebb időm van rá. Nézzétek tehát a honlapot is, folyamatosan kerülnek fel új dolgok...

Dune Varela katalógus

Hamarosan, ha minden jól megy, interjút is láthattok vele, addig is megkaptam tőle az arles-i kiállitása katalógusát, amit Arles-ban egyrészt nem találtam, másrészt mivel repülővel mentem, nem is igen lett volna helyem a hátizsákomban, hogy elhozzam.
Attól tartok, a sorozat felidézése nemigen lehetséges a személyes élmény nélkül. Arles egy dél-francia kisváros, ahol minden nyáron pazar fotókiállitások vannak a város különböző történelmi helyszinein. Dune kiállitása például egy volt kolostorban volt, a kerengőből nyilt egy lépcsőház, amiről be lehetett lépni a régi étkezőbe - természetesen semmilyen bútor nem volt a térben. Dune sorozata klasszikus templomokat mutat meg, gyönyörűen, fekete-fehérben kidolgozva őket, amelyeket egy pisztollyal többször átlőtt, pont mint Niki de Saint Phalle a 60-as években. Ezek több méteres nagyitások, és rajtuk az átlövések nyomai bizarr együttállást jelenitettek meg. Egyrészt lehetett úgy értelmezni, hogy összefüggésben van a kolostorral, hiszen ezek a régi épitmények már üresek, nem használja őket senki, másrészt én a közel-keleti helyzetre gondoltam, ahol ugye többek között Palmyra városát rombolták le, és általában a kultúra van veszélyben a fegyverek ugatása mellett.