2016. február 18., csütörtök

Carla van de Puttelaar az amsterdami Rembradt múzeumban

Egészen friss hir, hogy a nagylelkű Baán László, aki oly remekül adja kölcsön a Szépművészeti kincseit magánszemélyeknek, bizony magát a Szépművészetit is kölcsönadta Habony Á-nak esküvője alkalmából. S hogy nagylelkűsége még nagyobb legyen, még pénzt sem kért érte. Azt mondta, hogy a múzeumnak is jó, ha olyan nagy emberek gondolnak rá, mint H. aki ugyan semmilyen hivatalt nem visel, mégis ő osztja az észt. Ez igazán nagyszerű, bár nem csodálkoznék rajta, ha elkérném én a Szépművészetit az esküvőmre, akkor körberöhögnének, majd egy kedves nemmel hátsómba taszajtanának egyet.. Komolyan mondom, Kina és észak-korea egyaránt tanulhatna ebből..
No de komolyabb téma. Nem ismerős véletlenül a cimben lévő hölgy neve? Ha igen, akkor megsúgom, hogy a Nessim galériában állitott ki ezer éve. Hogy Surányi Mihálynak honnan volt olyan jó szeme, hogy meglátta őt, azt nem tudom, de most a Rembradt múzeum kérte fel, hogy készitsen képeket Rembradt stilusában.
A pucér nők fotózását nem mindig hivjuk művészetnek, sőt. Egyre nehezebb olyan helyzetet teremteni, ahol nem a testiséget nézzük. Azért Carlának talán sikerült.
https://www.lensculture.com/articles/carla-van-de-puttelaar-the-rembrandt-series?utm_source=General+List&utm_campaign=d0540dc28d-02%2F16%2F16+Newsletter&utm_medium=email&utm_term=0_f1724e682d-d0540dc28d-68120321#slide-6

2016. február 14., vasárnap

Baán László esete Ludas Matyival

Nézzétek el, hogy nem tudok most kárörvendés nélkül tekinteni erre a jelentéktelen szösszenetre. Történt ugyanis, hogy az a politikai szereplő, aki nem tekinti magát annak (Habony Árpád) úgy gondolta, ő törvényen felül áll, és ha már ez van, mi lenne, ha néhány festményt ő kihabonyozna (köszi index.hu, ott a pont) a Szépművészetiből. Természetesen az ő nagy barátja, Baán László, aki lehet, hogy nem is barátja, azonnal igent mondott, hiszen a művészet mindenkié (vagyis most éppen senkié, ugyanis a Szépművészetit bezárták).
Namost. A Szépművészeti nem a Szabó Ervin könyvtár, különben már nem lenne ott egy kép se (bocsi, a Boticellit, amit kikölcsönöztem, elhagytam valahol, bocsibocsi, ugye nem kéritek azt a 3 milliárdot amit ér?). De. Mégis lehet kölcsönözni, csak épp állami intézményeknek, és persze olyan képeket, amik nem hiányoznak amúgy sem. de nem ez a csavar. A valódi probléma az, hogy az átlátszó.hu-nak kellett kiperelnie ezt az információt a múzeumból, mert a múzeum kerek perec kijelentette, hogy nem adja ki, hova került az a 10 kép, amiről szó van. Tehát 1. a  Szépművészeti el akart titkolni egy ilyen sumákságot 2. Összevissza beszéltek akkor is, amikor már kiderült a botrány 3. Akkor ezek szerint tényleg az a metódus, hogy egy nem tudni ki, hiszen a H. betűs személyt állitólag senki sem alkalmazza, igaz van parlamenti belépője is, csak úgy közli, hogy szeretne képeket kölcsönözni, majd Szabó 2. László (aki nem valós név, de jól hangzik) irodájába bemegy Baán László, és azt mondja, hogy ez mehet? Vagy Szabó magától is jóváhagyta volna ezt?
szóval mégegyszer. A Szépművészetiből magánszemély nem kölcsönözhet képet. De hogy utólag mégis eltussolják az ügyet, találtak egy gumiparagrafust, miszerint a miniszter engedélyével tulajdonképpen mégiscsak lehet bármit, akár ezt is. De azért azt nem gondolhatták, hogy ez, mégha igy jogszerű is, azért nem panamázás, mert az. Hiszen akkor jópár gazdag ember, vagy akár én is, miért ne?, beküldtem volna a kérelmemet, hogy kérem a..melyiket is? mindegy, valamit, talán egy El Greco-t, Rembradt rajzot, de tényleg mindegy, havi 15000-ért jöhet a nappalimba. És akkor még képesek voltak olyan arcátlanságot nyilatkozni, hogy a múzeum szakemberei kimentek a helyszinre és ellenőrizték a lakást. Hát persze.
A poén egyébként az, hogy Baán László végülis ezen a nyakatekert baromságon csúszott el. Amig ugyanis nem volt ügy, addig senkit sem érdekelt, hogy hol vannak a Szépművészeti képei, lehetnek akár egy pajtában is Rákosrendezőn, de amikor botrány lett az ügyből, a miniszter csak kinyögte, hogy ő bizony nem hagyta jóvá azt a bizonyos kölcsönzést. Megnézték, és tényleg: a mindig arcpiritóan pontos Baán elcsúszott ezen a marhaságon. Ha ugyanis beküldi a jóváhagyást a miniszternek, az aláirja az aznapi 8000 másik érdektelen papirja mellett, akkor a miniszter a hülye, igy viszont Baán. Kapott is egy irásbeli megrovást, talán még az ellenőrzőjébe is beirtak. Hú. Ez aztán a megtorlás. Ez kb. olyan, mintha a miniszter annyit mondott volna neki: te marha! Kb. ennyit számit egy megrovás. De Baán nem bukott meg, nem mondott le, fel se merült, hogy takarodjon már el, semmi. Pedig a múzeum raktárkészlete nem nyilvános, Habony nyilván belső forrásból kapott infót, hogy mit vihet. Vagy Baán annyira természetesnek tartotta a kérést, hogy nem akarta vele zaklatni a minisztert? Vagy el akarta hallgatni? Ugyan már, milyen gyenge sztori ez!
Szóval. Kezdjük előlről, most jóhiszeműen. Habonynak nagyon tetszett pár kép a múzeumból (mellesleg még mindig nem tudjuk, ki ez a fickó és miből él?), fejből fújta a festőket és a képcimeket is, majd irt egy kérvényt Baánnak, hogy léci, add már kölcsön ezeket a képeket, Baán meg kölcsönadta. Egyébként az is egy másik kérdés, hogy H. betűs izlése milyen? Miért pont ezt a 10 képet akarta, egyáltalán mekkora a nappalija, hogy 10 ilyen nagy kép befér, miért nem 562 képet vitt el, ha már, vagy miért nem egyet? És újra felteszem a kérdést: miért egy civil szervezetnek kellett kiperelnie !!! Baánéktól ezt az infót?
Tényleg szégyellem, hogy ilyen szar országban kell élnem.

2016. február 13., szombat

Az ICP Infinity nyertesei

Az ICP az amerikai fotósház (International center of photography), Cornell Capa alapitotta, mára elég fontos szerepe lett a fotó felvirágzásában. Az Infinity award pedig az ő évente egyszer kiosztott dijuk, ami persze Amerikában érdekes leginkább. Én jópár éve figyelem a nyerteseket, de sosem gondoltam azt, hogy a nevek a világ erről a feléről érdekesek lennének. Meg persze eleve egy akármilyen dij felveti annak a kérdését, hogykit is legitimál: aki adja, vagy aki kapja? Mert tényleg jól hangzik, ha valaki mittudomén, a Hasselblad dijat megkapja, de azért jócskán csökkenti az értékét az, hogy ugyebár olyan kamerát kell használni hozzá, ami feleslegesen szűkiti a résztvevőket. Az ICP dija persze jól hangzik, de mint minden dij, meglehetősen önkényes. Itt van például az életműdijas David Bailey. Hogy ki? Hát ez az. Mondjuk van magyar wiki oldala (https://hu.wikipedia.org/wiki/David_Bailey_%28fotogr%C3%A1fus%29), de azért mégis vicces valahol, hogy a 60-as évek Angliájában fotózta a hirességeket, Beatles-t például, a mi nem tegnap volt. Vagy itt van Walid Raad, akinek épp most van a Momában kiállitása, ez dobhatott egyet rajta. Vagy vegyük Zanele Muholi-t, aki a fekete leszbikusokért küzd. Az Icp az utóbbi években, egész pontosan Cornell Capa halála óta amúgy is egyre inkább a kisebbségek jogaiért küzd, kiállitásai elég világos politikai töltöttséggel birnak. Lehet, hogy egy fotószövetségnek ezt kell csinálnia, mindenesetre az Icp elég világos jeleket ad..

David Meisel a Haines galériában

Örök kedvencem David Meisel, s most már alighanem az is marad bármit is rak le az asztalra. Még a legelső new york-i utam során találkoztam vele, és lenyűgözött a légi felvételeinek pompás struktúrája, a teljes absztrakció. Valami hasonlót szerettem volna késziteni én is.
A legújabb képei első ránézésre pont olyanok, mint a Terminal mirage, a tulajdonképpen nagyon régi sorozata. Ez egyben előny és hátrány is. Örülök, hogy nem kezdett el kiscicákat fotózni, de azért mégis felmerül a kérdés, hogy hova lehet fejleszteni még ezt a sorozatot. Egyáltalán, a légi fotózásban is lehet városokat, tavakat, akármit fotózni. Másrészről meg ha David képei nem is fejlődnek ebben az értelemben, azért a nagyon magas szintet tartja. Apró lépésekben egyre bonyolultabb struktúrákat rajzol, a szinek még egységesebbek. Úgy tűnik nekem, hogy ő olyan fotós, aki egész életében egyetlen képet fotóz, csak egyre tökéletesebben.

2016. február 11., csütörtök

Andrew Moore az amsterdami Reflex galériában

Amikor már nincs miről irni, jól jön egy Photo magazin. Egy szippantás a világból, és máris messze jár az összes itthoni téma, amiről irhatnék, de minek. Itt van viszont Andrew Moore barátunk, aki pont azokon a helyeken járt a világban, ahonnan érdekes anyagot tudott összeszedni. S mivel nekünk nincs három hónapunk arra, hogy bejárjuk ugyanazt a tájat, igy egyszerűbb a galériába ellátogatni.
Andrew képei olyanok, hogy azt mondaná az ember, én is meg tudtam volna csinálni. Látszólag semmi flikk-flakk nincs a képeken, csak éppen a jelenlét. Na ez az. Merthogy akárhogy is nézem, ma már az a nehéz a fotóban, hogy olyan helyet találjunk, ahol még nem járt más, ahol még nem fotózták le ugyanazt 85000-szer. Például Kuba is tipikusan az a hely, ahol már annyi fotós járt, és annyi kép készült, hogy már nehéz újat mondani. Nehéz, de nem lehetetlen. Mint ahogy Szabó Dezsőnek is épp csak Székesfehérvárig kellett elmennie, Andrew is talált olyat, amit más még nem látott.
Az elhagyott helyek fotózása különben is nemzeti sport, sokan csinálják, de itt nem csak erről van szó. Ezek nem egyszerűen elhagyott helyek, hanem helyek, amiknek hangulatuk van. Nagyon finom, illékony hangulat ez, jószemű fotós által. Izgalmas.

2016. február 4., csütörtök

Wahorn a Missionart galériában

Nagyon ügyesen csinálja a Missionart. Egy idő óta elkezdte azt a szerepet betölteni, amit egyébként egy normális világban mondjuk a Műcsarnoknak vagy a Ludwignak kéne: neves alkotók összefoglaló jellegű kiállitását hozza, és mindig készül katalógus is, ami külön plusz pont. A siker pedig boritékolható.
Nem meglepő, hogy már Felugó tárlata sem fét volna be az eredeti Missionart picike termébe, igy a volt B55 galéria - kösz válság- tereit használják. Ez már nagyobb tér, de még mindig nem hasonlitható össze egy Ludwiggal mondjuk. Épp ezért viszonylag kevés képet látunk, és ha nincs is hiányérzetünk feltétlenül, azért azt egyből látjuk, hogy a katalógusban szereplő képek  egy Műcsarnokot is megtöltöttek volna.
A kicsi tér viszont ügyesebben kezeli a nagy munkákat.
Az itt látható Overseas girl például éppen kellemes méretű, de a galéria apró terében egyenesen hatalmasnak látszik. Erre több kép is rájátszik, vagy csak Wahorn jött rá, hogy nem kell telefesteni minden egyes négyzetcentimétert, mindenesetre ezek a lazább képek nekem jobban tetszenek. Vagy csak telitődtem már a pop artos telefestett dolgokkal.
Ami viszont örömteli, hogy a Wahorn képek tele vannak provokációval, méghozzá a jó értelemben. Nem fut el a testiség, a gondolkodás elől, ettől pedig a képei kicsit többek lesznek egy vászonnál meg némi festéknél. Kellemes kirándulásra hiv a galéria, kár kihagyni.