2017. szeptember 28., csütörtök

Alex Majoli

Még mindig van jópár kiállitás, amikről nem irtam, noha a legfontosabbak már megvoltak. Arról viszont még nem irtam - naná, mert természetesnek vettem - hogy a szponzorok, ha vannak is, csak a háttérben vannak, felkerülhetnek a katalógusba, de nem kapják meg az egész teret reklámra. Az autógyár pl. egy projektet finanszirozott, és tényleg sehol sem jelent meg egyetlen autóval sem, se poszterrel, mindössze a kiállitás bevezető szövegének az aljára irták ki a nevét, akkor is csak annyit, hogy ők finanszirozták a projektet. Egyetlen logó sem volt sehol máshol.
Alex Majoli kiállitását egy fényképezőgép-gyártó támogatta, de ők is csak a bejáratál irhatták ki a nevüket egyáltalán nem tolakodó módon. Hogy miért éri meg mégis nekik? Akik látták a kiállitást, azért elolvasták a gyártó nevét is. És ennyi.
A teremben, ahol ez a kiállitás volt, a padlótól a mennyezetig fotók voltak minden oldalon, mindenhol. Csak az ablak és egy apró ajtó maradt ki, és ez a gyönyörű padlóval olyan hatást keltett, mintha egy camera obscurába léptünk volna be. Ezt erősitette a fekete-fehér hatás is, bár itt inkább feketét látunk. Valahol természetes, hogy egy ilyen tálalásban a képek összessége a lényeges, az egyes képek elvesztik a kompoziciójukat, hiszen szinte egybenőnek a többivel. Valahogy ennél a kiállitásnál ez nem zavart, a képek inkább hatásvadásznak tűntek, szándékosan alulvilágitva, a laborban még néhány fényértéket sötétitve. A képeken menekülő emberek, az érzelem lecsorog a képekről. Egyfajta pokol bemutatás. A hangulatát átéreztem, de Arles-ban, az ókori épületekben mindenhol francia szót hallva a hatás inkább érdekes volt, mint megrenditő.

2017. szeptember 22., péntek

a kutya

Akárhogy nézem, ez egy izléses kirakat. Még a kép is tetszik a kirakatban, bár sajnos átcsúszott giccsbe, de el tudom képzelni Arles-ban azt a környezetet, ahol működik a kép.
Amúgy némi várakozás után visszatért a galériás csajszi, és újra kinyitotta a boltot..

Könyvajánló: Erdély Miklós: kollapszis. orv

Igazán könnyű ezt a könyvet ajánlani, hiszen Erdély Miklós irta, pár poszttal ezelőtt irtam róla, de amúgy a 70-es évek avantgárdjának egyik legnagyobb hatású alakja.
Ez a könyv viszont olyan, mint a spanyol inkvizició a Monthy Pytonban: senki sem számit rá.
A Magyar Műhely kiadó által 1974-ben Párizsban kiadott kötetére nem lehet rámondani, hogy tömegcikk lenne. Pedig van egy második kötet is, melynek cime második kötet. A két kötetet együtt 1991-ben újra kiadták, újra minimális példányszámban. Tehát biztosan nem fog szembejönni a könyvesboltban, én is úgy kaptam kölcsön, hogy eskü alatt vallottam, hogy visszaadom, méghozzá azonnal, amint lefénymásolom. Ezúton is köszönöm.
Érdekes kérdés, és itt most nem térek ki rá, hogy miért van az, hogy egyesek szerint Erdély Miklós az egyik legnagyobb hatású avantgárd, ha közben a verseskötetét 3 példányban adják ki, azt is Párizsban?
Egyébként egyáltalán nem ritka az, hogy a képzőművész ir: sőt, talán inkább az ellenkezője az. Hiszen a mondanivalót irásban könnyebb kifejezni, mint képben, magyarázatnak is megfelelhet, vagy csak kiegészités. Nem véletlen tehát, hogy Csontvárytól Hajas Tiborig tényleg nagyon sokan irtak, örök kedvencem Tót Endre Örülök, ha.. kötete..
De azért a vers az más. Lehet irni naplót, regényt, novellát, de a versről azt gondolnám, kicsit más, több előképzettséget, tömöritést igényel. Ehhez képest azt irja pl. Kukorelly a frissen megjelent Porcelánbolt kötetében, hogy Erdély az egyik legfontosabb megújitója az avantgárdnak Tandorival. Ezek nagy szavak, főleg, hogy az irodalomtörténetekből általában kimarad Erdély (is).
Semmiképpen sem fogok itt és most belekezdeni egy verselemzésbe, mindenesetre én is azt mondom, ez a (két) kötet figyelemre méltó. De legelőszöris érthetetlen, miért nincs a köztudatban, miért nem beszélnek róla. Talán egyszer ez is megváltozik.

Dijazott könyvek Arles-ban

Minden évben rengeteg fotókönyv érkezik Arles-ba, amit meg is mutatnak a szervezők. A központi pavilonban, tulajdonképpen központi helyre raknak asztalokat, azokra pedig egymás mellé a könyveket. Itt egymás mellé kerül a pályakezdő és a befutott fotós, igy látogatóként nem könnyű válogatni. Számomra viszont már az is nagy dolog, hogy egymás mellett láthatom a "termést" hisz akár egy könyvesboltban is, miért rendelnének mindegyik könyvből? Nem is rendelnek. Majdnem két órát töltöttem el a könyvek bogarászásával, mire eljutottam a győztesekig.
Persze, kell hogy legyen győztes, itt rögtön 4 is, de azért valahol számitani lehetett erre az eredményre. A történelmi fotókat bemutató könyvek közül Latif Al Ani nyert. Őt az iraki fotózás apjának szokás hivni, ő az irakiak Brassaija. Mivel a fotófesztiválon is elég nagy teret adtak a közel-keleti témáknak, és a fesztivál már 50 éves, tehát Henri Cartier-Bressonnak már nem érdemes újabb dijat kapni (jaj de cinikus vagyok), ezért is fordulhattak Al Ani-hoz.
A másik, amit nagyon szeretnek Arles-ban, az a japán fotó, szinte minden évben kiemelnek valakit. Az idei japán dijazott a fotó szöveg kategóriában nyert, Masanao Abe. Az Arles-ban bemutatott japán fotókban van valami szikár, és ez ebben a kötetben is észrevehető - ami amúgy nem kritika, csak megjegyzés.
Szinte természetes, hogy a bevándorlókról Calais-ben készitett sorozat nyert, hiszen aki ilyen témában mozgott, az vagy a görögökhöz ment, vagy Calais-be, és nem mondhatnám, hogy nem merült alá a témába a szerző.
Végül a negyedik a szép könyv témában Kent Klich nyert Gázáról készitett könyvével.
Nagyon tetszik, ahogy a könyvdijakat kezelik, egyáltalán nem sztárolják őket, még csak azt sem mondják, hogy ezek a legjobbak, egyszerűen csak kirakják, megmutatják, mi ezt láttuk, amúgy ott van a másik 250, lehet válogatni.

2017. szeptember 17., vasárnap

A balatonboglári kápolnatárlatok

Most, hogy megismerkedtem a kápolnatárlatok irott és képanyagával - lásd előző bejegyzés - egy igen kellemetlen kérdésre kell válaszolni: a bemutatott anyag tényleg megérdemli a figyelmet? Tényleg ez a legfontosabb művészeti esemény a 70-es évek Magyarországán?
Miután végigolvastam a könyvet, könnyen rávágom, hogy persze. Hiszen a történetet Orwell is irhatta volna, a kiállitó művészek nevei pedig elég garanciák a minőségre. De álljunk meg egy pillanatra. Hiszen Erdély egy, a kollapszis orv. kötetben olvasható szöveget vitt, és fotókat készitett, amiktől nem vagyok elájulva. Mauer Dóra, ha jól olvastam, egy fényképet készitett.
Tulajdonképpen az se lenne baj, ha a kiállitási anyag nem lenne világszám. Galántai György elképesztő kiállása, a történet maga van annyira érdekes és tanulságos, hogy megkerülhetetlen legyen. És ez nem egy művésztelep volt, amire irdatlan pénzeket el lehetett költeni, hanem egy minden tekintetben underground kezdeményezés. És akkoriban még autók se nagyon voltak elterjedve, hogy csak úgy le lehessen szállitani az M7-esen  2* 4 méteres műveket..
Muszáj lesz most már tényleg megvédenem a kápolnatárlatokat, volt bennük elég szellemi munició. Az egyik kedvencem Legéndy Péter Kedves látogató irása. Pauer Gyula 3 tosztamense, szintén a feliratokkal. Szentjóby kizárás gyakorlata. Haraszty István: Ma ön nyitja meg a kiállitást akciója. Türk Péter elévülési akció..Talán nyilvánvaló is, hogy egy ilyen helyzetben nem éppen Rembradt másolás kezdődik. Ez a fluxus hőskora, Tót Endre időszaka, aki amúgy be is jelentkezik egy zéró képpel. És ehhez hozzáadjuk a teljes szabadságot, hiszen Galántai semmilyen keretet nem szabott a társainak, ellenben tartotta a hátát értük.. Igen, most már értem, mennyire inspirativ lehetett ott kiállitani. És tegyük hozzá, hogy a valódi szabadság 70-ben, amikor az egész indult, és eleve a kápolna felújitása is teher volt, és 71 július 8, amikor megjelent a "törvénytelen úton néhány avantgarde" között lehetett, utána az energiák egy része a védekezésre ment el. Erről az egy, de összesen is csak három évről, három nyárról beszélhetünk, túl kevés idő...
Na és? Hajas Tibor meg csak 33 évet élt.

Könyvajánló: Törvénytelen avantgárd - Galántai György balatonboglári kápolnaműterme 1970-1973

Amikor a Hejettes Szomlyazók kiállitáson voltam a Ludwigban, a könyvesboltban felfedeztem, hogy régi vágyam teljesült: végre könyv jelent meg a balatonboglári kápolnatárlatokról! Ez egy olyan része a művészettörténetnek, ami érdekesen hangzik, sőt igen sokszor hivatkoznak is rá, de nekem soha senki nem tudott mutatni róla képet vagy bármit. Most viszont itt van egy könyv, igényes, vastag, és...15000 ft. Sajnos ma már ez az ár sem kirivó, a Ladik Katalin könyv 12000, és a többi komoly album is mind 10 körül van már. Mégis, ahogy ott fogdoztam, lapozgattam, végül úgy döntöttem, hogy nem ér annyit, és szomorúan eljöttem.
Megirtam a történetemet könyvgyűjtő barátaimnak, és egyikük visszairt, hogy neki megvan a könyv. Sőt, nemcsak hogy megvan, hanem már egy ideje megvan, ugyanis a könyv 2003-as (és akkor még csak 5000 ft volt).
Ennél nagyobb meglepetés már csak akkor ért, amikor az Artpool-al való levélváltásban kedvesen megirták, hogy egyébként a könyv ingyen letölthető innen: http://artpool.hu/boglar/konyv.html
Köszi.
Egyébként a művészeti lapoknak, ha már a többi úgysem foglalkozik a témával, miért nem volt kedve ezt megirni? Hogy egyébként millió fotó van, Galántai György első kézből származó, és olvasmányos szövege is ott van néhány kattintásnyira a dokumentumok, sőt szigorúan titkos jelentések mellett...Pont ezért ostoroztam mindig is a honi művészeti életet..
Naná, hogy ezek után felfaltam a szöveget. Bár több napig tartott, mert közben azért dolgoztam is, de a könyv jócskán túlteljesiti a várakozásaimat. Egyrészt név szerint megemlit mindenkit, de ami még nagyobb csodája, hogy megmarad a szubjektiv szemlélő nézőpontján. Galántai kinosan ügyel arra, hogy csak azt irja le, amit ő saját szemével látott, ettől igazán hiteles lesz, hiszen amiről csak másodinformációi vannak, arról pontosan leirja, hogy nem volt ott, tehát nem magyaráz bele semmit.
Teljesen le vagyok nyűgözve, hogy ilyen könyv létezik.

2017. szeptember 16., szombat

Az Artpool-ról

Bevallom, pár héttel ezelőttig fogalmam sem volt arról, hogy az Artpool létezik, pedig 1979-ben alapitották. Azazhogy olvastam az Artmagazinban, hogy a Szépművészeti megette (vagyis Baán László alá kerül), és 2018-tól már a Hősök tere mellett lesznek egy vadonatúj épületben. Ha tényleg elkészül. De ha tudtam volna mi ez...
Az egész onnan indul, hogy sajnos kicsiny országunkban iszonyú nehéz korrekt információkhoz hozzájutni művészeti témákban. Mig Párizsban az ember beballag a Pompidou központba, és ott téma szerint csoportositva megtalálja a fontosabb emberek katalógusait, nálunk nem ez a helyzet. A rendszerváltás előtt egy csomó művészről nem lehetett egyáltalán beszélni, olyanokról sem, akikről pedig kellett volna. Nevezetes Kassák párizsi útjának meggátolása, noha kifejezetten ünnepelni szerették volna őt. De nem volt szó a Nyolcakról (kivéve Czóbelt, aki jól elvolt), Európai Iskoláról, Erdélyről, Hajasról, Tót Endréről és millió más emberről. 89 után pedig meglehetősen lassan szálingózott az információ, ha egyáltalán szálingózott. Nem csoda, hogy az egyszeri műkedvelő feladja, hiszen információk hiján maximum egy bennfentes tudná elmesélni, kik a fontos szereplők, és miért.
Pedig itt van az Artpool, aminek elsődleges feladata éppen a megőrzés, és bizony ebben élen jár. Galántai György és Klaniczay Júlia hozták létre, és mivel ezen a héten jártam ott, ezért bizvást mondhatom, hogy megdöbbentően sok könyvet, dokumentumot, cikket, videó és audiókazettát, meghivót és ki tudja még mit őriznek, archiválnak. És, külön mondatba rakva, felpakolnak az internetre az artpool.hu -ra. Úgy kell ez, mint egy falat kenyér.
Mindig is szerettem volna olyanokat ismerni, akinek nagyon nagy könyvtárja van. Egy időben én is megszállottan gyűjtöttem a művészeti könyveket, de teljesen reménytelen akár csak a legfontosabbakat beszerezni. Noha, mint mondtam, a legtöbb könyv egyáltalán nem jelent meg az itthoni művészekről, tehát nem is rakható fel a polcra. Az Artpool-ban viszont rendszerezve megtalálható minden: cikkek, interjúk, a Balatonboglári Kápolnatárlatok teljes anyaga (erről irok legközelebb), méghozzá név szerint rendezve. Nem semmi. Hát mégis létezik. Hát mégsem tűnt el végleg Erdély összes performansza, mégis megvannak Szentjóby ötletei, Hajas irásai. Ráadásul nem egy 190 éves öregúrnál, aki nem fogad senkit, hanem egy nyilvános archivumban, igaz, időpontegyeztetés szükséges, de mégis, micsoda lehetőség! Micsoda előrelátás!
Mert mondanom sem kell, aki pl. nem elhagyta, hanem a gyűjteménybe rakta Erdély 1974-ben Párizsban megjelent kötetét, az tisztában lehetett azzal, hogy a kultúra  milyen fontos szeletét adja közkézre, és hogy az emberek száma, akiknek ez a kötet megvan, erősen a nagyon kicsi felé tendál. Aztán ott vannak a kápolnatárlatok: néha beszélnek róluk, néha idézik, de az artpool oldalán szinte mindent megtudhatunk róla, pedig korábban úgy hittem, erről a témáról már sosem fogok megtudni semmi közelebbit.
Lelkesedésem végtelen, mégis bosszankodok is, hogy eddig nem tudtam erről. Miért nem beszélt erről a sok esztéta, művész, iró és újságiró, szervező és könyvtáros, galerista és műkedvelő? Miért nem adtak ki könyveket, amik minden könyvesboltban ott vannak? Mennyivel egyszerűbb lett volna információkat összeszedni emberekről...
Na nem baj. Artpool.hu, artpool.hu, mantrázzuk együtt. Fogok még irni róla...

2017. szeptember 15., péntek

Niels Ackermann és Sebastien Gobert

Ez egy kiállitás Leninről. Nagyon vicces témafelvetés. Na jó, bár a kiállitás cime Looking for Lenin, azért egyrészről a múlt dicsőségének eltűnéséről szól inkább, másrészt hátul, egy jókora installációban videón követhetjük az elmúlt évek utcai megmozdulásait.
Lenin, más érdemei vagy éppen érdemtelenségei mellett (ez tényleg nem egy komoly bejegyzés, mindenki nézze meg a történelemkönyveit a komoly verzióért) rengeteg szobrot hagyott hátra maga után. Egyrészt a tereken, másrészt viszont az emberek szobáiban, hivatalokban, és ezek a szobrok, ahogy kikopnak a köztudatból, vagyis már nem szükséges őket folyton nézegetni, mindenféle hátsó sufnikba, tyúkólakba kerülnek, hogy a csomagtartókról már ne is beszéljünk (nyilván felvásárolja az ottani Méh). A fotósorozat ezeket a helyeket járja végig, és a szobrok ürügyén gazt, rozsdás vackokat és traktorokat mutat egy olyan világból, ahol le kell hajolni az ezekért a szobrokért kapható két kopejkáért is.
Franciaországból nézve az egész volt orosz világ, Ukrajna és Litvánia teljesen összemosódik, nem is beszélve a magyar 2006-os eseményekről. A fő összekötő elem a Lada Samara és a gaz. Arról már igazán nem tehet a kiállitás, hogy az onnan nézve nekünk még mindig a szomorú valóság helyenként. Vagy ha nem is nekünk, de nem kell sokat keletre menni ezért az érzésért.

2017. szeptember 14., csütörtök

Dune Varella

Amikor ehhez a kiállitáshoz jutottam, már azt gondoltam, Arles-ban kizárólag templomok és római kori emlékek vannak. A belvárosban, egymás mellett ott a szinház félkörives karéja és a kolosszeum óriási körive. Talán 100 métert sem kell sétálni, és egy tágas udvarba jutunk, ahol pompás paloták és egy újabb templom vár, kerengővel, udvarral, csodás lépcsőkkel. Még el se jutottam a kiállitásig, de már le vagyok nyűgözve.
Egy videó fogad a bejáratnál, melyen látjuk, hogy készültek a képek, és bizony szükséges is ez a bemutatás, mert roppant igényes anyagot láthatunk. A Bmw szponzorálta képek a legnemesebb anyagokból, leggondosabb előkészitéssel készültek. A Dune által használt műterem bizony minden igényt kielégit, most már csak az a kérdés, hogy az elkészült képek mit mutatnak.
Dune nem próbálta meg újból kitalálni a spanyolviaszt, inkább hommage-okat készitett. A számára kedves festők művei alapján készitett el egy nagyon hasonló képet, ami azért inkább reflektál az eredetire, mintsem másolja. Finom munkák.
Kicsit hátrébb Palmyra feldolgozását láthatjuk. Dune odautazott a helyszinre, dokumentált, majd Niki de Saint Phalle stilusában rögtön szét is roncsolta a képeket, hisz tudjuk mi történt. A rombolás azonban nála nagyon finom, nem a mű egésze ellen ható, inkább csak egy új szinfoltként azokat új szinnel gazdagitó részlet.

2017. szeptember 12., kedd

Az Actes Sud könyvesbolt

Több ez, mint könyvesbolt, ahogy az Irók boltja sem egy raklapos könyvárulda... De ez más. Mint mikor a londoni Soho-ban belépünk a Foyles-ba, ami amúgy 6 emeletes..Az első élmény itt is az, hogy szép nagy bolt... Pedig leboltozni ezt az intézményt elég nagy sértés.
A francia kulturális miniszter, Francoise Nyssen alapitotta a boltot. Kivülről nem is tűnik fel, mekkora. Amikor belépek, jobbra rögtön vonzanak a könyvek egy barlangszerű átjáróban, de elől igen szép méretű polcok várnak. Fel egy kis lépcsőn, és akkor megkezdődik az utazás. A lépcsőnél filozófia, történelem, aztán kétfelé ágazik az út. Balra gyerekkönyvek, utikönyv, növény, útleirás, jobbra művészet, zene, dvd. A kortárs albumokért fel kell menni egy újabb lépcsőn, ahol egy különterem izgatja a fantáziám..És akkor ezek még csak a nagyobb kategóriák, mert pl. teljesen természetes, hogy 10 évre visszamenőleg megvannak a fotófesztivál katalógusai... Hát persze. Objektiven mérve nincs akkora választék, mint a Pompidou központban, sem mint Londonban, de láthatóan értő kezek válogatták a készletet. Ó, ha egyszer nekem lenne könyvesboltom..Hasonlitana az arles-i Actes Sud-re...Persze azért ez nem művészkönyv ellátó, nincs meg pl. az összes Annie Leibovitz, de párezer eurót azért el tudnék szórni...
De várjunk csak, valami nem stimmel. Hol van az irodalom? Nagysokára derül ki, hogy a bejáratnál kellett volna jobbra menni... Épp egy közönségtalálkozó zajlik, de azért nem zavarom őket, ahogy próbálom átnézni a kinálat legalább apró részét..Meg is találtam mostani kedvencemet, Didierlaurent-et, akinek 1 könyvét forditották le magyarra, itt persze megvan a többi is.
Aztán felfedezem, hogy van itt galéria is. Na jó, arról legközelebb, ez igy is sok már a jóból..

2017. szeptember 10., vasárnap

Silin Liu

Habkönnyű Photoshop egérmozgás, nem is értem, hogy kerül ez komoly anyagok közelébe. silin Liu fogott néhány ismert emberről készült képet, és egyszerűen odamontirozta magát. "Ott volt" Andy Warhol kinai túráján, Diana hercegnő mellett, Picasso-val fényfestett...Nincs hiányérzetem.
Nyilván azért az is egyfajta érdem, hogy miként válogatja ki az alanyait, kit sorol fel, ki mellé pakolja oda magát. És hát a humorérzék. Mondjuk jó lett volna, ha nem egy kinai csaj hamisitja meg a képeket, bár ez is csak egy vetülete a dolgoknak. Az ötlet jó, kivitelezés jó, amúgy meg nem ez lesz a legfontosabb anyag úgysem.

Film Paul Durand-Ruel műkereskedőről

Az talán köztudott, hogy Durand-Ruel volt az impresszionizmus műkereskedője, a felfedezőjük. De azon talán ritkábban elmélkedünk, hogy ismert lett volna ennyire az impresszionizmus, ha ő nincs?
Az biztos, hogy egészen máshogy fogott bele a képkereskedésbe, mint mások. Egyszerre 15-20 képet is megvett attól, akinek szerette a stilusát, és egyáltalán nem bánta, ha nem adta el őket azonnal. A filmből azért kiderül, hogy eltartott egy évtizedig, mire kialakult a stilusa. Ahogy egyre jobban ment neki, úgy költözött mindig jobb és jobb helyre. A kezdetben irószereket áruló boltba gyakran kopogtattak festők, hogy ki szeretnék rakni a képüket. Ez akkoriban elfogadott volt, próbálna meg valaki ma a Tescóban saját festményt kiállitani...A kezdetben az akadémikusság jeleit mutató képek szép lassan unalmasak lettek, az igazán értékes képek túl drágák, igy mást keresett, és noha kezdetben még nem foglalkozott impresszionistákkal - miután akkor még nem is voltak - de valaki egyszer Monet képeit ajánlotta, és a találkozó létrejöttekor Durand-Ruel azon kapta magát, hogy 20 képet vesz egyszerre. A többi már..na nem, hozzátartozik az is, hogy pár évet várni kellett, mire berobban a műfaj, és ez alatt az idő alatt még több képet vett. A film szerint az összes impresszionista festmény több mint harmadát ő adta el. Meg is lehet nézni a könyvekben, hogy, mivel Paul naprakész leltárt vezetett, és ezek a könyvek ma is kutathatók. Igy szinte intézménnyé vált, egy biztos ponttá.
A film elég sok háttérinfót ad, mégis inkább csak egyfajta bevezető, afféle kötelező olvasmány, ami után jobban utána lehet menni az érdekes részeknek. Ezzel együtt is lenyűgöző a téma dokumentáltsága...

2017. szeptember 9., szombat

Iráni fotográfia

Bezzeg Irán! (Mármint latin-amerikához képest, lásd előző bejegyzés) Ne mondja senki, hogy a kilőtt autóban ülő esküvői pár nem vicces:
Valahogy úgy tűnik nekem, hogy Iránban annak ellenére, hogy folyamatosan háborúznak, hogy mindig válság van és az összes épitményt lerombolták már, még mindig vidám az élet. Legalábbis a képekről ez derül ki.
Mert mi kell a boldogsághoz? Egy háromkerekűre szerelt gázpalackos főző meg némi világitás, és kész is a tökéletes piknikhely. A vendégek pedig jönnek.
Jó, tudom, túl habkönyűnek állitok be egy témát, ami ellentmondásos, nehzé és szomorú. Igaz. De a képek alapján mégiscsak arról van szó, hogy mi a piciny országunkban bizony tudunk aztán szomorkodni, bezzeg Iránban a mindennapok másról szólnak. Vagy másról is, mert akár azzal is kezdhettem volna, hogy Irán bizony a háborúk miatt nem egy életbiztositás, és nem kell elolvasnunk a képaláirást a tablóképek sokasága között, hogy rájöjjünk, szereplőik már a túlvilágon mosolyognak.
Minden összefoglaló, minden kiállitás szükségszerűen elnagyoló, néhány dolgot kiemelő. Egy blogbejegyzés pedig méginkább az. Ezért inkább most csak annyit közlök, hogy az összes kiállitás közül itt töltöttem el a legtöbb időt.

Paz Errázuriz

Eddig gondosan titkoltam, hogy az idei fesztivál vendége latin-amerika, ugyanis a bemutatott anyagot nem érzem annyira izgalmasnak, hogy ezt kiemeljem. Ha csak annyit mondunk, latin-amerika, akkor külön kell venni a mexikói törekvéseket, Mexikóvárosban pl. kortárs múzeumot épitenek, ha délre megyünk, sokkal inkább a fotóriporterkedés válik hangsúlyossá, ami viszont engem annyira nem vonz.
Ez a kiállitás pedig 150 %-ig hatásvadász. Látjuk, ahogy a cirkusz bohóca erőltetett jókedvel pózol a kamerának, körülötte gaz és sár. A cirkusz hercegnőjének ruhája szedett-vedett, ám büszkén hordja. Ezek látványos képek. Aztán a sarkon befordulva jönnek a hajléktalanok. A hajléktalan, aki gitározik, aki olvas, aki a hányásban fetreng, van itt minden, a közös csak az bennük, hogy őket aztán senki nem próbálja megmenteni.
Az teljesen nyilvánvaló, hogy rengeteg, még az ő mércéjükkel normális, utca emberét fotózva is elfog egyfajta sajnálkozás, és a fotós tett is róla, hogy olyan helyeket fotózzon, ahol ez előjön. Ezzel viszont úgy érzem, még semmit sem mondott, nem mesélt történeteket, nem tudtam meg szinte semmit, a segélyszervezetek kasszáit pedig nem kiállitásokon dagasztják. Értékes anyag ez, csak én máshogy dolgoznám fel.

2017. szeptember 7., csütörtök

Juliette Agnel

Vissza Arles-ba. Az Annie Leibovitz kiállitás melletti csarnokban, amit én leginkább főépületnek hivok, ez rögtön a bejáratnál fogad. Lényegében amit látunk, az csak egy csillagos égbolt. Aluminiumlemezre kasirozták a képeket, és nem csodálkoznék, ha a kontrasztot egy kissé felnyomták volna, ugyanis ezek a csillagok szinte tényleg ragyognak. Az ég sötétje elég sötét maradt, talán egy picivel kékebb mint a valóságban, de a pontok valóban fényesen ragyognak. A teremben, ahol a képeket láthatjuk, természetesen elvették a fényt, ez is hozzájárul a hatáshoz.
Azért ez alapvetően a giccs kategória, viszont annyira szépen dolgozták ki, hogy rövid ideig egyáltalán nem zavaró, sőt. S mivel a fotókönyvek is ebben az irányban vannak, 10 perc múlva már csak az marad meg az egészből, hogy mennyire csillogtak azok a csillagok...

A Gulyás Gábor jelenségről

Ez a drága ember könyvet jelentetett meg, Mire való a művészet cimmel. Gondoltam micsoda hatásvadász cim, de azért elolvasom, elvégre nem irhat mindenki olyan cimű könyvet, hogy "Séta a Luxembourg kerten át", ha olyan országban él, ahol nincs is Luxembourg kert. A könyv szépen végigveszi Gulyás megnyitóbeszédeit a Modemtől inditva, majd biztos ami biztos a végén egy interjút is olvashatunk vele. A képanyag közül kedvencem a nagyvonalú megfogalmazásban Gulyás Gábor az iróasztalánál dolgozik cimű, melyen valóban azt látjuk, hogy némi papirhalom mellett aláir valamit. Üdv a 21. században! Egy kicsit ciki egy ilyen kép, ahol látszik, hogy nincs számitógépe...No de mi a bajom ezzel az emberrel?
Tulajdonképpen semmi, sőt kifejezetten drukkolok is neki, hogy összehozzon dolgokat, hiszen az nekem is jó lenne. Most, hogy Szentendrén dolgozik, egy jó kiállitással felvidithatna.
Gulyás számomra Debrecenben tűnt fel, amikor átvette a Modem-et, és egy rövid ideig úgy tűnt, valóban érdekes dolgokat művel. Tegyük hozzá, ehhez azért nem kell olyan nagyon sok, hiszen a megszűnt Ernst múzeummal meg a Nemzeti programnélküliségével nem volt nehéz bemutatnia, hogy be tud mutatni középgenerációs művészeket. De azért tegyük hozzá, hogy a tematikus kiállitásai is jók voltak. Bizony, volt idő, amikor kötelező volt lemenni Debrecenbe, és ez miatta történt igy.
Aztán a siker nyomán felkerült a Műcsarnok élére, sajnos Petrányi Zsoltot váltotta, aki egy európai formátumú ember. Gulyás igyekezett, legemlékezetesebb kiállitása a mi a magyar cimű, ami tényleg, bár megosztó, összedobott, témába nem vágó volt, azért lehetett róla beszélni (kritikát is irtam róla). Aztán sajnos jött az mma, és bedarálta a Műcsarnokot, Gulyásnak mennie kellett, de akkor már kisirta magának Szentendrét. Ott viszont már nehezitett a pálya, hiszen egyrészt Pestről nem látható, mi történik ott, másrészt a rengeteg apró kiállitóhely miatt nehéz nagy kiállitást szervezni. Első dolga tehát az volt, hogy összevonta az összes emlékházat, és Ferenczy központnak hivja. Sajnos nagyon mást nem tudok erről mondani, mert ezen kivül más nem látható ebből. Nagy szivfájdalmam, hogy sajnos, mint látható, Gulyás nem ért a webhez, de annyira nem, hogy addig azért nem tudtam a megnyitókról, mert nem is volt honlapjuk, most azért nem tudok, mert a honlapra, ami egy összevont honlap, nem teszik ki a saját kiállitásaikat. Hát ez nagyon gagyi.
És most itt van ez a könyv. Ha körülnézett volna a könyvesboltokban, láthatta volna, hogy a művészetről lehet irni, lehet irni csak úgy is, bármit lehet, de annak nem sok értelme van, hogy a saját nagyságát megünnepli az oldalakon, és berak egy olyan képet a Műcsarnokról, hogy milyen sokat állnak előtte, tehát akkor nagyon sikeres volt a kiállitás is. Az is kissé nevetséges, ahogy saját teljesitményét értékeli, természetesen kiválóra, ugyanakkor feltünően hallgat az mma-ról, ami persze nem meglepő. Más körülmények között ő lehetne az mma ellenpontja, mondjuk ez elég vicces, abba is hagyom.
Ezzel együtt Gulyás Gábor nem gonosz, ha leszámitjuk az érthetetlen Csontváry kiállitást, akár még pozitiv figura is lenne. Kár, hogy ezzel a könyvvel nem ezt az oldalát erősiti.


Kate Barry

Csendes, elmélkedő kiállitás ez. Semmi látványos kép, semmi mesélhető csoda, de egy apátsághoz ez illik is. Olyan apró részletek érdeklik, mint kövek közül előbújó növény, szürke konténerek között egy kék, egy váratlan sétaút a semmiből a semmibe.
 A képek önmagukban érdektelenek, de igy összerakva őket már kialakul egyfajta élet, egyfajta látás. Néztem a képeket, csendben, körülöttem nem nyüzsögtek, és hirtelen filozófikus kérdéseim lettek. Erre a kiállitásra rá kell szánni az időt.

Audrey Tautou a Montmajour apátságban

Mi a hobbija az Amelie csodálatos élete főszereplőjének? Hát, ez egy fotós blog, szóval esélyes..És igen! Audrey vett egy középformátumú kamerát, lámpákat, háttereket, és szabadidejében nekiállt magát fotózni. Mi pedig, akik nézzük a képeit, csak ingatjuk a fejünket. De máshonnan kell kezdenem.
Arles tele van római kori templomokkal, de ez az apátság a városon kivül van, csak kocsival látogatható (vagyis jár busz is, a táv olyan 5 km). Ennek ellenére megértem a szervezőket, hogy ide rakták a kiállitást, mert a hely valóban elképesztő, a méretei is, de elsősorban a hangulata, mert az eredeti épületből nagyon sok megmaradt. A filmes nevére pedig biztosan elzarándokol majd mindenki ide.
A kiállitás egy kicsit rövid ahhoz képest, hogy én arra gondoltam, hogy forgatásokról vagy a magánéletről is lesznek képek, de nem, csak az ő művészi képeire koncentrálhatunk. Ez sem rossz éppen, csak lehetne több.
Rögtön az elején, tablószerűen látjuk az őt meginterjúvoló újságirókat, ez csak egy kontaktmásolat, viszont mindenkinél ott a név és a médium is, én bizony végigbogarásztam. Mellette jobbra Audrey-t mint tábornokot láthatjuk, mondjuk elég fiús volt mindig is, álbajusszal pedig majdnem el is tűnik a nőiessége. A képek többsége az öltözőjében készült, ahol valami ruhával játszott, és azt örökitette meg. Az álrendőrségi képén, amin épp 40 éves, viszont már ijesztő, egy öreg nyugdijas jelenik meg, ha ezt tréfának szánta, akkor is ijesztő, ebben az esetben a meztelensége inkább kellemetlen.
Köszönthetünk tehát egy szinésznőből lett profi fotóst? Semmiképpen sem. A képek sokkal inkább játszadozások, kikacsintások, néha 1-1 kép több ennél csak. De azt el tudom képzelni, hogy Párizsban bizonyos körökben azért beszélnek róla.

2017. szeptember 3., vasárnap

Könyvajánló: Erdély Miklós: Művészeti irások

Képzőművészeti kiadó, 1991. Ez most rendhagyó ajánló lesz, mert az ajánlás itt az, hogy ez a könyv létezik. Tudom, mert kölcsönkaptam fejvesztés terhe mellett, és ennek megfelelően vetettem is rá magam.
Erdélyről máig sincs semmilyen életműkiadás, katalógus vagy bármi, igy én is hajlamos voltam kijelenteni, hogy akkor ő nincs is, hiszen egy olyan alkotó, akitől nem elérhető semmi, az elég extrém (képzeljük el ugyanezt mondjuk Picasso-val, vicces. Vagyis nem tudom elképzelni). A Ludwigban pár éve látható volt a hadititok installációja, és valahol láttam pár képet, amint egy (retusált) fényképen kezet fog a fiatalkori önmagával. És az Artmarketen tavaly az Art + Text galéria vitt két képet tőle. Sajnos ez a három mű nem igazán támasztja alá nagyságát önmagában, de ez most mindegy is.Tőle egy könyv, egy művészeti könyv, na az maga az érdekesség.
És valóban. Úgy tartják, szellemes, társasági ember volt, ez pedig az irásaiból is kitűnik. Könnyed megfogalmazásokat olvashatunk, egy igazi jókedélyű sokat beszélő embert. Sajnos az első 125 oldalon másokról beszél, mintha ő egy újságiró volna, és hát megállapitásai ha meg is állják az időt, érződik rajtuk a kor. Igen, akkor Amerigo Tot-ról nem irni szinte lehetetlen volt, Bálint Endre is érdekes, de hát ma már Bálint Endre sem igen létezik, nemhogy Amerigo Tot (vagyis nagyon szűk körben forog a neve). Az első 125 oldalt túlélve viszont előkerül a nagyformátumú gondolkodó. Rögtön azzal indit, hogy a filozófia és a művészet egymásba torkollik, az egyik átfuthat a másikba, mint ahogy Erdély elemzései is súrolják a filozófia határait. Ami ennél is örömtelibb, hogy ő, akkor, vagyis a 70-es években Magyarországról, anélkül hogy pl. amerikába utazott volna, jól látta a pop art, az avantgárd szerepét és filozófiáját. Irásai pedig ettől a lényeglátástól és jó stilusától élvezetesek de egyúttal gondolatokkal telitettek is lettek.
Nem könnyű olyan könyvet ajánlani, amit 26 éve adtak ki utoljára, ráadásul a 200 oldal első 125 oldalát kivenném vagy legalábbis egy másik könyvbe tenném. De a maradék is elég arra, hogy Erdélyt komolyan kell venni. Tényleg időszerű lenne már egy értő életműkiadás.

Könyvfesztivál

Arles-ban, az Annie Leibovitz kiállitás mellett, a nagy Lumu alapitvány óriási barakkjaiban több kiállitást is rendeztek, számomra sokkal inkább ez volt a felsztivál központja, mint a kicsit szűknek bizonyuló igazi, ami a Van Gogh alapitvány mellett volt a belvárosban. Itt, a városközponttól 2 percre, mondjuk azért kicsit franciás szervezéssel (a bekötőutat, ahol be lehetett volna menni lezárták, a kerülőutat viszont nem táblázták ki) könyvesbolt, kiállitások, beszélgetőhelyek és ami nem mellékes, jó nagy terek vártak mindenkit. Többek között egy mini könyvfesztivál is.
Minden évben dijazzák a legjobb könyveket, de már a beküldött anyag, amit kiállitanak, az is olyan hatalmas mennyiség, hogy szinte akármennyi időt el lehet itt tölteni. Én olyan másfél órán át lapozgattam, mire eljutottam odáig, hogy minden könyv egyforma, akkor abbahagytam. A könyvek kb. 10 %-át ismertem előtte, nem túl nagy szám.
Amúgy az itt látható könyvek csak egy részét képezik a kiállitásnak, a fehér falak mögött újabb asztalok vártak rám...

Alice Neel a Van Gogh alapitvány kiállitásán

Mivel Van Gogh életének nem kis részét Arles-ban élte le, nem csodálkozhatunk rajta, ha nem csupán egy étterem neve viseli a nevét a főtéren, hanem egy szép modern, de a városkához mégis illeszkedő épületet húztak fel neki, ahol a Van Gogh alapitvány kiállitásait lehet megnézni.
Namost azt mindenki tudja, hogy bár a festő orvosai és ápolói is bőven kaptak a képeiből, a legtöbb Van Gogh New York-ban található. A világ nagy múzeumai azért mind rendelkeznek néhány képpel, tehát Arles-ban nem sok kép maradt. Egy igazán aprócska Van Gogh kiállitás után az épület fő attrakciója Alice Neel.
Ő egy amerikai festő (1900-1984), aki a new york-i Harlemben élt és rengeteg kortársáról készitett portrékat. Érdeklődése egészen széleskörű volt: láthatunk piacon zacskókkal bandukoló nénit és a szobájában lazán üldögélő életművészt, sőt, az egyik képen maga Andy Warhol is feltűnik.
Érdekes képek. Szinte mindegyiken ugyanakkora a képkivágás, mintha egész életében ugyanolyan képeket festett volna (leszámitva az első teremben lévőket). A háttér mindig semleges, sőt teljesen eltűnik, és csak egy fehér/sárga felület marad, hogy a lehető legkevésbé zavarja a főtémát. Számomra leginkább Bernard Buffet képeire emlékeztet, irtam már róla a blogon, talán februárban. Kevés a nő a képeken, mondjuk ez nem akkora meglepetés. Lehetne akár leltár is ez a 70 kép, és valahogy nincs hiányérzetem.

2017. szeptember 1., péntek

Michael Wolf

Az előző bejegyzésben már megmutattam a lényeget, de azért maradt még kitárgyalnivaló. Kinába utazhatunk el ezen a kiállitáson, és azt a közhelyet figyelhetjük meg, hogy a népességrobbanás olyan házépitésekhez vezetett, amelyek meglehetősen embertelenek egy európainak. Néhány tipikus szobát is megmutat a fotós ezekben az óriásházakban, és bizony ami korábban épült, ott a 3 * 3 méteres lakás (!) az átlagos. Egy ágy, sarokban tévé, mikró, másik sarokban zuhanyzó. Legalább nem kell a lakás átrendezésével bajlódni, jegyezhetném meg rosszmájúan.
A helyzet az, hogy ez nekünk egészen felfoghatatlan. A szüleim nem 3 * 3 méteren próbáltak meg élni, sőt az ismerőseink közül sem. Igaz, 70 nm felett se volt senki, ahhoz várnom kellett érettségi után pár évet, hogy igazán nagy lakást lássak.
No de térjünk vissza a képekre. Ez idáig dokumentarista fotó, amit Európában értenek csak, nyilván egy kinainak nem lenne megrázó. Ami viszont megdöbbentő, az a képek esztétikai szépsége. Középformátumú géppel készültek a képek, és hiába 2 *3 méteresek a nagyitások, minden egyes apró szösz éles. A kompozició pedig ügyes és csak kicsit hatásvadász: azzal, hogy a képek az épület közepét emelik ki, nem látszanak se az alsó, se a felső emeletek, a végtelenség érzetét keltik. Nem látjuk, hogy 1 vagy 150 emelet van még feljebb, de úgy tippeljük, sok. És a modernebb házak se jobbak, sőt, ott még a funkcionális design külön embertelenséget visz az épületekbe.
 És ezzel nincs vége, mert a templom egyik végében egy jó pár méteres félkörives gyerekjáték installáció várja a nézőt. A falra ragasztott játékok mind Kinában készültek, olyan emberek által, akik simán ott alszanak a gyárban, kézzel rakják össze az alkatrészeket bizonyára éhbérért.
Persze nem kell most úgy tennem, mintha erre most döbbennék rá. Régóta pontosan tudjuk ezt, mint ahogy tudjuk, a földünk édesvizkészlete nem lenne elég, ha minden kinai vizöblitéses wc-t használna.
Az igazi újdonság az, hogy ezt Michael Wolf úgy tudta megmutatni nekünk, hogy esztétikai élményt kapunk. Amikor először megláttam az óriásépületek képeit, az első gondolatom az volt, hogy mennyire szép, és csak a következő az, hogy te jó ég, hogy élnek ők? Ez pedig nem semmi. Az épület, ami korábban templom volt, csak hozzátesz ehhez az érzéshez, mert olyan teret nyújt, amit elősegiti az elmélyülést. Ezt a kiállitást még sokáig fogom emlegetni.

A katalógus és a valóság

Általában az ember azért vesz katalógust, mert tetszettek neki a kiállitás képei, vagy mert olyan emberről szól, akit illik a könyvespolcon tartani.Vagy mert fel szeretné idézni a kiállitást később, netán, mint én Arles-ban, szeretné megtervezni, hogy melyek a legfontosabb helyszinek, és hol mi várható. Rendben, nem várom el, hogy bemutassák a helyszint, bár Arles-ben, ahol szebbnél szebb templomok és római kori épületek adnak teret a képeknek, ez se lenne rossz. De azért az idei katalógusnál kicsit elszaladt a ló. Mutatom mire gondolok:
Az idei kedvencem Michael Wolf, és a kiállitás annyira központi helyen van, hogy másnak is ez lehetett a csúcs. Nézzük csak, mit látunk belőle a katalógusban. Egy nő, aki sir, vagy legalábbis szomorú, nekitámaszkodik egy ajtónak. Ehhez képest a tárlat igy néz ki a valóságban:
Talán még a kinagyitott képen se látszik olyan nagyon, de itt kinai óriásházakról van szó. Házakról, melyeknek csak a közepe látszik, de az igy is nyilvánvaló, hogy minimum 50 emeletesek, és szinte teljesen egyformák. De nézzük közben a helyszint! Csodálatos templombelső, egyébként a képek is 2*3 méteresek, de ebben a térben egészen máshogy hatnak.
A felső kép egy kis oldalbeugróban van, emberek a metrón a cime, és arról szól, mennyire összezsúfolódnak az utasok a metrón, mert másképpen nem férnének el. A nő tehát nem szomorú és nem sir, csak arról van szó, hogy próbálja túlélni a tolakodást.
Egy ilyen képet berakni a katalógusba erről a kiállitásról..Nagyon furcsa.

Apolline Lamoril

Egy fotófesztiválon mindennek kell lennie: riportnak és művészetnek, fekete-fehérnek és lightbox-nak, és Arles-ban valóban sokféle műfajjal találkozunk. Ez itt egy meglehetősen extrém, de érdekes példa erre:
A fotós egy közel 30 éve herointúladagolásban meghalt lány történetét dolgozza fel úgy, hogy végigjárja az érintett helyszineket, és nem készit képet. Ehelyett leirja az érzéseit. Elsőre azt gondolnánk, ennek nincs helye itt, de nagyon is van. Hiszen működik a történet, érdekesek az érzések, és azt vettem észre, hogy akaratlanul is elképzeltem a helyszineket, pont mintha könyvet olvasnék. Ha ott lettek volna a képek, akkor a történet egy kicsit banális és szentimentális lett volna, hiszen én nem azt láttam volna bennük, mint az alkotójuk. De igy, hogy csak leirva van meg a szöveg, igy ugyanarra gondolunk, hiszen a leirt szöveg alapján gondolkozunk. Ötletes, arról nem is beszélve, hogy elárasztanak minket a képek, és egy ilyen helyzetben egy kicsit kimozdulhatunk ebből.