2019. június 30., vasárnap

Adolp Gottlieb: Burma red

Az Artbázelen ez volt, lényegében vita nélkül a kedvenc képem:

Ez az 1973-as kép Adolph Gottlieb képe, aki Rothko-val együtt alapitotta meg a Tizek csoportját, és mint az absztrakt expresszionizmus első generációját is alkotja. Ismert név. Ez a kép halála előtti évben készült, és látszólag semmi érdekes nincs benne: egy nagy vörös nap és némi fekete terület meg csikok. Csakhogy élőben, a sok túlfestett kép között üditő volt ez a szinte visszafogott darab, amiben ráadásul sok fehér is van. Mégis, a feketék valahogy most, több mint 50 évvel a festés után is élénkek, a kompozició csodálatos, az emberek valósággal zsongtak körülötte.
Kicsit sajnálom, hogy elmúltak az idők, amikor az emberek ilyen képeket festettek..

2019. június 28., péntek

Victoria Sambunaris a Yancey Richardson galériában

A Yancey Richardson galéria évek óta kiváló fotóprogramot visz. Igényes kiállitásai, és gondolom a New York Chelasea negyedének felértékelődése miatt figyelemreméltó kiállitásokat rendez. Ez a kiállitás is végtelenül igényes, csakhogy felmerül egy kérdés.
Ezek a képek igencsak hasonlitanak Edward Burtynsky képeire. Ő is légi fotót csinál, ő is középformátumra, ő is egyszinű harmóniákat hoz létre.
Jobban nézve a képeket már feltűnik pár dolog. A képek nem annyira a felülnézetet erőltetik, inkább csak oldalról és felülről készültek, mintha lenne egy domb a fotó készitésének helyén. És a képek alaposabb vizsgálat után sokkal konkrétabbak, mint Burtynsky képei. Szóval nem, mégsem teljesen olyanok, csak épp a stilus az, ami nagyon hasonlit. Victoriának persze tetszhet ez a stilus, és senki sem mondja, hogy a nagyméretű képeiben nincs költészet. Ez a műfaj kiváló egyfajta meditativ állapotba kerüléshez: elég tágas teret látunk, de mégis a kiváló kompozició miatt csak odanézünk, ahová a fotós szeretné, hogy nézzünk. Apró alakjai óriási térben mutatkoznak meg, ezzel egyfajta "istenperspektivát" mutatva. Mi látjuk az apró ponttá zsugorodott embereket a képen, akik teljesen jelentéktelenek, mégis teljes erőbedobással végzik dolgukat, a rengeteg részlet miatt pedig szivesen merülünk el a képek világában.
Nagyon ügyes ez a kiállitás, egyetlen mellékhatása van, nagyon magányosnak fogjuk magunkat érezni az összes kép végignézése után..

2019. június 26., szerda

Baksa-Soós János a Paksi Képtárban

Paks azon kevés vidéki helyszinek egyike, ahol értelmezhető kortárs aktivitás zajlik. Sőt, amig el nem küldték az igazgatót, egészen kiváló tárlatok nyiltak sorozatban a régi konzervgyárban. A helyszin adottságai csodálatosak, a tér hatalmas, és igényesen, sok pénzből csinálták meg. Ez persze az erőmű miatt van, de nem bánjuk, mert jól használható.
Baksa-Soós életműve több szempontból is zavarba ejtő. Apró bábui elsőre kinai játékboltra emlékeztetnek, a rajzai gyerekrajzok, festményei zavarba ejtően szinesek, de a kizárólag tiszta szinei itt is iskolás művekre emlékeztetnek. A nagy térben lévő installáción elsőre keresni kell a rendezőelvet. Kicsit később azonban láthatóvá válik a művész magánya, ami a kiállitás cime is utal ("valahol a világűrben elsüllyedt egy űrhajó" -az elsüllyedt szándékosan rosszul irva), és az, hogy ő egy saját világot teremt. Innentől fogva sinen vagyok az értelmezésben, különösen amikor a diáit szemlélem. Ezeken a fotókon a furcsa bábuit térbe helyezi, a megvilágitás is érdekes, és valóban látom, ahogy kialakul egy külön világ, amit a kihelyezett tárgyaktól önmagában nem láttam meg. Ezen a vonalon értelmezve már rögtön más megvilágitásba kerülnek a festményei. Azonban még igy is zavarba ejtő, hogy mind a műtárgyait, mind a festményeit olyan mennyiségben tálalja elénk, ami már sok. Az emeleten pl. szinte végig nagyjából ugyanolyan festményeket látunk. Száz darab biztos egymás mellett látható, ami egyszerűen sok. Hogyhogy képes volt majdnem ugyanúgy megfesteni ennyi képet változatosság nélkül?
Zavarba ejtő ez az életmű, de itt olyan valakiről beszélünk, aki nem kötött kompromisszumokat, azért a művei egy önálló univerzumba visznek, hogy aztán abban az univerzumban mutassanak valamit, amit vagy értünk, vagy nem. Én a magam részéről mintha sejtenék valamit, de ez nem túl sok...

2019. június 24., hétfő

Könyvajánló: Lisa Carver: reconsidering Yoko Ono

Kicsoda Yoko Ono? Azért mai tudásommal már össze lehet szedni. Persze ami elsőre mindenkinek eszébe jut, az John Lennon. Pedig közel húsz éven keresztül Havadtői Sámuellel élt, de már a Beatles előtt is zenélt és főleg performanszokat készitett. Képzőművészeti alkotásait nem könnyű értékelni vagy befogadni. Emlékszem, mennyire döbbentem láttam Izlandon lámpáját. Nem vicc: Izlandon ugyebár nagyon sokat van sötét, Yoko Ono pedig berakott egy óriási fehér fényt, hogy ezzel emlékezzen Lennonra.
Zenei pályafutása a progressziv rock iránti vonzalmát mutatja. Nem feltétlenül akar populáris lenni, de azt mindenképp el kell mondani, hogy klasszikus zenei műveltséggel rendelkezik.
Ez a könyv arra vállalkozik, hogy újraértékelje Yoko Ono-t. Állitólag őt sokan utálják, egyenesen John Lennon megrontásával is vádolják, de még a legjóindulatúbb ember sem igen tud mondani tőle egy műalkotást. Senki sem járt Izlandon...
Azért vettem meg a könyvet, mert a Duchamp könyv után azt vártam, hogy a szerző közelebb hoz Yoko-hoz, elmeséli történetét stb.. Ez nem történt meg. A könyv első felében megpróbálja egyenként megcáfolni az összes vádat Yoko ellen, a könyv második felében pedig óriási elfogultsággal mindent elfogad, amit ő tett. Van pl. Yoko-nak egy fia, akit ő elhagyott, nem ő nevelte fel. Az irónő erre azt hozza fel mentségül, hogy egy anya sem tökéletes, ami elég nevetséges érv. Miért kellene Yoko-nak tökéletesnek lennie? Nyilván 6 milliárd nő utálja, mert irigyelte, de a művész Yoko Ono-t nem kell és nem is igen lehet irigyelni.
Nagyon jó lett volna, ha a sok mentegetőzés helyett a szerző egyszerűen leirja a művész történetét. Ez töredékesen, túl sok érzelmi mentegetőzéssel történik meg, emiatt a kezdetben szimpatikus szerzőből nagyon hamar ellenszenves lesz. Pedig a téma alapvetően nagyon jó - nagyon is szükséges lenne, hogy újra felfedezzük őt, akár az approximately infinity universe lemezét, akár a performanszait vagy installációit. Ezt végülis megtehetjük, sőt, ehhez még a könyv se kell...

2019. június 23., vasárnap

A Fortepan jelenség

Egy szingapúri ismerősöm mesélte, hogy náluk az összes hivatalnok minden megbeszéléséről jegyzetet kell készitenie, és azt a netre felraknia. Mindezt az átláthatóság miatt. Namost képzeljük el ezt itthon. Vicces lenne, az biztos.
A Fortepan viszont pont ezt csinálja: minden képet, amit amúgy lomtalanitáson szerez, felrak a netre, teljesen ingyen. Ez a köz igazi szolgálata. És én még megkérdezem azt, hogy a mi pénzünkből fenntartott állami intézmények vajon miért titkolóznak? Miért nem tudhatom meg pl. hogy milyen műtárgyakat őriznek a Nemzeti Galériában? Miért nem lehet online keresni a Nemzeti Levéltárban, Nemzeti Galériában, sehol? Miért gondolják azt, hogy a köz pénzéből fenntartott intézménynek az a szerepe, hogy letörölje a port a sosem látogatott állandó kiállitás tárgyairól?
Akármelyik múzeumot veszem példának, mindegyik fantasztikus állománnyal rendelkezik. Mi lenne, ha a Szépművészeti Múzeum kirakná mondjuk a Petrovics Elek igazgató rendkivül érdekes levelezését? Persze a sort a végtelenségig lehetne folytatni. A probléma a szemlélettel van. Annak ellenére, hogy az intézmények feladata a köz tájékoztatása lenne, máig egyetlen intézmény sem tette elérhetővé legalább a fotótárát, sőt. Amikor a Terror háza igazgatónője megvett egy fotós hagyatékot, ami történetesen fenn volt a Fortepanon is, levetette az anyagot szerzői jogokra hivatkozva.
Nemrég a Várban Fortepan anyagból nyilt kiállitás. Világosan megmutatkozott, hogy az efféle archivumok, miután az igazi, nagy gyűjtemények, köztük a Nemzeti Galéria sem hozza nyilvánosságra a képanyagát, mintha meg kellene védenie azt tőlünk, az igazi őrzője a képi kultúrának.
Semmi gond, a Fortepant majd megveszi valamelyik közgyűjtemény, szerzői jogokra hivatkozva bezáratják a honlapot, és mély hallgatásba merülnek, hogy egyszer volt ilyen is, szabadon lehetett böngészni egy fotógyűjteményt. Emlékezzünk erre a pillanatra, mert nem sok ilyenben lesz részünk.

Photo Bázel fesztivál

Bár az Art Bázelen is látható fotó, van a műfajnak egy külön fesztiválja, a Photo Bázel. Sajnos ez is, mint minden, ami nem Art Bázel, ugyan Bázel központjában van, de kocsival megközelithetetlen helyen, és látogatóinak száma vetekedik a témában legkömolyabban elmerülők számával. Azt nem mondom, hogy nincsenek, de nem kell sorban állnom a jegyért.
Bázel nem túl nagy, aki pedig komolyan gyűjt, az úgyis az Art Bázelre megy. Cserében a Photo Bázelen kapunk egy átlátható, szimpatikus, majdhogynem intim válogatást, ami ugyan semmilyen szempontból nem reprezentativ, de legalább átlátható. Az igazán nagy sztárok innen hiányoznak, de cserébe a kiállitott anyag elgtöbbször személyes és befogadható. Egy óra alatt végig lehet járni a standokat, ahol a kiállitott művek általában a személyes lét kérdéseire kérdeznek rá. Tetszik, hogy egyáltalán nem a virágos rét szintjéről beszélnek, nem Ikea-poszterek, de mégis látványviláguk alapján el tudnám őket képzelni szinte bármelyik nappaliban. Igen, az enyémben is.
Kellemes, intim egy órát nyújt a kiállitás, de nem többet. Akit ez nem zavar, az jól fogja magát érezni itt.

I never read fesztivál

Az Art Bázel mellett nem kevesebb, mint 9 minifesztivál mutatja, hogy nem csak az Art Bázel miatt érdemes Bázel felé kanyarodni júniusban. Persze ezek a minifesztiválok meg sem közelitik az "igazi" méreteit, de nem is akarják. Az I never read pl. művészkönyveket mutat be, méghozzá egészen underground szinten.
Szeretem is. Mindenki kap egy asztalt, kb ugyanúgy, mint pl. a Dürer-kertben a Képregényfesztiválon, a látogatók pedig ingyen bejöhetnek és nézelődhetnek.


Sajnos a katalógus idén túl művészieskedőre sikerült, és nem is mutatta be a szereplőket, ezért hanyagoltam. A kiállitók között viszont láttam érdekeseket. A legtöbb kiállitó olyan független kiadó, aki inkább az utolsó fillérjét is berakja a kiadványaiba, de független marad, és nem köt kompromisszumot. Persze ez Nyugat-Európában azért nagyrészt azt jelenti, hogy nem BMW-vel, hanem Renault-al kénytelen járni, de az elhivatottságot mindenkin láttam.
Örömmel üdvözöltem ismét a Cercle magazint. Róluk már külön is akartam irni. Minden lapszám egy témát jár körbe, és ezek a témák a legkevésbé sem művésziek. Az legutolsó számuk pl. a vulkánokról szólt, de volt már óceánokról, álmokról szóló számaik.
A Gagarin kiadó művészek szövegeit adja ki művészetről, és immár a 33. számánál tart, szóval nem mondanám, hogy unatkozik. Ezek legtöbbször valamilyen művészettörténeti kérdést járnak körül. Ha lenne havi 30 szabadnapom, akkor el is olvasnám.
A Blowuppress történeteket kiván kiadni, ez pedig elég tág téma ahhoz, hogy jópár kiadványuk legyen. Könyveik nagyon igényesek, és mindig feketék - legalábbis ami a cimlapot illeti.
Néhány órát simán el lehet itt tölteni, ha az ember ráér. Akik itt kiállitanak, azok elég eltökéltek ahhoz, hogy végigüljenek 4 napot, beszélgessenek hasonszőrűekkel és megmutassák kreativitásukat. Műveik szándékosan az érthetőség határán egyensúlyoznak általában, de ez is csak a  szimpátiámat növeli feléjük...

Louise Bourgeois a Beyeler alapitványnál

Louise leginkább a 9 méter magas bronzpókjairól hires, de pl. most májusban a new york-i Momában is az első mű az állandó kollekcióban az ő műve volt. Én nem tudtam róla, de mint sok hires embernél előfordul, ő is álmatlanságban szenvedett.
A kiállitott rajzokat 1994-ben és 95-ben készitette. Van közöttük egészen iskolás rajz és komoly ötleten alapuló vázlat is. A rajzok ebben az összeállitásban szándékosan nem végleges műveket mutatnak, hanem egy olyan ötletfutamot, aminek segitségével beleláthatunk a művész gondolataiba, amelyek, mint ilyenkor szokás, egyáltalán nem a vidám és kellemes irányba tartanak...

2019. június 22., szombat

A Basquiat gördeszkák

A legutolsó, amire számitottam a Beyeler alapitványnál, az a Basquiat gördeszka. De hát mindenhol Basquiat-ot próbálnak eladni, és nem mindenkinek van 2-3 millió dollárja egy eredeti műre. A Beyeler alapitványnál úgy gondolták, jó ötlet ezért egy elérhetőbb alternativát bemutatni. Ime:
Mindössze 700 frankért miénk lehet ez a kanadai fából készült mű. De ha leveszem róla az árcimkét, senki meg nem mondja, hogy nem eredeti - merthogy amit látunk, az a művész alapitványának hozzájárulásával készült, tehát Basquiat halála után készült nyomat. Ha igy vesszük, még drága is akár, de egy svájci számlával megtámogatott Basquiat...Na pont ezért érdemes kritikával szemlélni a műtárgypiac mozgásait...

Havibaj 24

Megjelent a Havibaj új száma! Ingyen letölthető a www.havibaj.com cimről.
Interjút készitettem Erdősi Anikóval, akit itthon nem sokan ismernek, pedig büszkék lehetnénk rá, mert a Donald Ellis galéria vezetője lett, és megosztotta nagyon érdekes történetét. A Frieze művészeti vásár után pénteki zárása után találkoztunk, én egész nap jártam a várost múzeumból galériákba, ő pedig fáradhatatlanul fogadta a látogatókat a Frieze-en. Ennek ellenére este 8-kor még vállalkozott egy beszélgetésre, sőt, egészen zárásig maradtunk, mert annyi érdekességet mesélt, hogy én szinte csak tátottam a számat. Fantasztikusan érdekes volt, és immár ti is olvashatjátok....

2019. június 18., kedd

Ernst Beyeler film

Talán nincs is még egy ennyire meghatározó személyisége a műkereskedelemnek, mint Ernst Beyeler. Egészen vicces, amikor a filmben kedvesen közlik, hogy az első vásárlása, amivel felkerült a térképre, egy amerikai gyűjtemény megvásárlása volt 3 millió dollárért. Na igen, ez svájc, de azért rögtön tegyük hozzá, hogy a pénz nem minden, sőt, hiszen épp elég gazdag ember van, de nincs mindenkinek saját múzeuma.
Beyeler a film szerint egész életében tudta, hogy a műgyűjtés érdekli. Az mindenesetre világosan látszik, hogy volt érzéke a dologhoz, hiszen rögtön Picasso-van, Bacon-al, Giacometti-vel foglalkozott. Csodálatos gyűjteményt hozott létre, és ezen felül komoly szerepe volt az Artbázel létrehozásában is. Mi, az utókor mégis az alapitványról, a Bázeltől 10 percre lévő Riehenben lévő múzeumról ismerjük őt. Szinte teljesen érthetetlen, de mégis igazodási pont lett az alapitványnál zajló munka, a kiállitások, noha Svájc azért nem arról hires, hogy meghatározná a trendeket a művészetben.
A film érdekesen, bennfentesként mutatja be a gyűjtő életét, sok olyan részletet oszt meg, ami nem is feltétlen tartozna a nyilvánosságra, de végig a jó izlés határain belül. Inkább az embert próbálja bemutatni, mint a kollekcióval dicsekedni, és egy ritkán látott életet mutat meg.

Hal Fischer

Hal Fischer munkái azért tetszenek, mert felvállaltan történeteket mesélnek el fotón. Az itt látható sorozatán pl. egy bár közeli pad történetét, s rajta keresztül persze a sajátját meséli el. Eközben a bőbeszédű szövegnek köszönhetően megismerjük az embereket, akikkel találkozik, egy picit a kort is, amiben 11 előtt nem kezdenek bulizni az emberek, és régen látott ismerősök tűnnek fel a szinen.
Fischer minden órában készit egy fotót, pontosan ugyanonnan, pontosan ugyanúgy, és mégsem válik unalmassá ez a sorozat, mert a képeken feltűnő alakok mindegyikének van története. A szövegek azért lehetnének itt-ott érthetőbbek, néha fontos információk elmaradnak, pont mint egy igazi beszélgetésben. Fischer végső soron nem narrál, hanem dokumentációt készit, az én izlésem szerint egy csipetnyi személyesség még jól jött volna, de igy is jár a pont az ötletért.

A L'Express magazin kulturális botránya

A friss Express magazin, ami egy Hvg szerű francia hetilap - cimlapján közli a nyomozási eredményét, miszerint Franciaországban a kulturális támogatások 71 %-a Párizsba megy, a teljes vidék pedig a maradékon kénytelen osztozni. Magyarként ebben semmilyen meglepetést nem látunk, hiszen nálunk inkább 95 -5 az arány, és akkor még jóindulatú voltam. Igen ám, de a franciáknál nem csak a főváros létezik. Ha csak a városokat nézem, igen sok élhető hely akad a fővároson kivül is, és azt se mondanám, hogy Párizson kivül csak jelentéktelen múzeumok léteznek. Ez egyáltalán nincs igy, ezért a felháborodás jogosnak tűnik, hogy a pénzt mégiscsak egyenlőtlenül osztják el. Pedig őszintén szólva amikor egy Louvre-ról beszélünk, ahol már a nyitás előtt sorban kell állni, hogy egyáltalán megközelithessük az épületet, vagy amikor a Pompidou központ eurómilliókat költ új képek vásárlására, a látogatók pedig csak özönlenek, akkor valahol nyilvánvaló, hogy egy kisebb helyen, mondjuk Metz-ben, ahol szintén van Pompidou központ, de azért nem kell sorban állni, kisebb pénzből is kijöhetnek. Egyfelől.
Másrészt szerintem azért lehet ez mégis botrány, mert a franciáknál talán a legkisebb a különbség a főváros és a vidék között. Ha elhagyjuk Párizst, legalább ugyanannyi művészeti központot, galériát, múzeumot találunk, és egyáltalán nem igaz az, ami nálunk, hogy aki nem a fővárosban él, az huszadrangú állampolgár. Igy aztán a botrányos felfedezés mégiscsak jogos...

2019. június 17., hétfő

Thomas Hirschhorn: before and after

Palmyra egy ókori város Sziriában, ami arról volt hires, hogy a legnagyobb épségben megmaradt település volt arrafelé. Sajnos hiába maradt meg, a történelem vihara épp a szemünk előtt pusztitotta el. Erre reflektál ez a mű, és nagyon szemléletesen teszi, előtte-utána képekkel. Az üres helyekre pedig pénz került, hiszen mint tudjuk, az olaj, vagyis a pénz igen nagy szerepet játszott ebben a történetben is.
Számomra nagy öröm volt, hogy egy efféle kritikus mű is megjelenhet az Art Bázelen, mégpedig eléggé frekventált helyen. Az bizonyos, hogy több ilyen mű kellene.

2019. június 16., vasárnap

Picasso rózsaszin és kék korszaka a Beyeler alapitványnál

Ernst Beyeler nagy Picasso gyűjtő volt, de emellett galériásként is foglalkozott a művésszel, s csak halkan teszem hozzá, hogy a gazdagságának egy részét is neki köszönhette, igy már jobban érthető, hogy most, 2019-ben miért épp Picasso kiállitással rukkol elő Svájc egyik legnevesebb kiállitóhelye. Picasso-val amúgy se lehet mellélőni, ez kb. olyan, mintha egy autóversenyen egy Ferrarival indulnánk. A rózsaszin és kék korszak azonban nagyon elől van az életműben, ez még a pálya indulása, és még semmit sem látunk a később annyira emblematikussá váló stilusból.
Bevallom, kissé szkeptikusan léptem be a nagy csinnadrattával hirdetett kiállitásra. A tömeg egészen elképesztő, igaz, Art Bázel idején mit várjak. A képek viszont intimek, nem túl nagyok, és teljesen hiányzik a később annyira jellegzetes túlhúzás, nagyzolás. Portrékat látunk, és a festőt itt az érdekelte, hogy minél jobban megragadja egy figura jellegzetességeit. Teljesen egyértelmű a rajztehetség, a hangulat megragadásának képessége. Nohát, mégis meggyőzött a kiállitás? Annyiból feltétlenül, hogy soha később nem látjuk a kissé bizonytalan, az ábrázolt figurákra koncentráló Picasso-t. Talán a kiállitás arra is rá tudna mutatni, hogy manapság, ha esetleg hasonló, még talán épp a szárnypróbálgatásba tartozó képeket látunk, akkor ugorjon be, hogy más is járt már ezen az úton, és lám, mi lett belőle.

Art Bázel 1.

Igen, ismét eljött az Art Bázel ideje, és ismét szerencsém volt, mert idén is megnézhettem a kinálatot, ráadásul második éve ingyen. Idén sem vettem semmit, de többször voltam úgy, hogy már nyúltam a pénztárcám után, cask aztán egy őrangyal -vagy netán ördögi kéz? - ráütött a kezemre...
Az rögtön a bejáratnál teljesen nyilvánvaló volt, hogy Basquiat kiállitások vannak a világban: Párizsban a Louis-Vuitton alapitványnál, New York-ban szintén alapitványi rendezésben voltak láthatók a művei, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy Basquiat ráadásul rendkivül termékeny volt, akkor már sejthetjük, hány képe volt eladó Bázelben..
Segitek: egynél több..Amúgy itt már az is kérdés szerintem, hogy érdemes-e egy futottak még műbe invesztálni, vagy el kell engedni a Basquiat képeket - mondom ezt úgy, hogy természetesen a közelében sem vagyok egy efféle mű vásárlásának..
Sok más kedvencemmel is igy jártam. Sam Francis-t imádom, de idén csak egy apró és nem is olyan érdekes képet láttam tőle. Is.
Egyébként is eléggé biztonsági pályán játszottak a galériák, már amennyire meg tudom itélni. Női művészektől elvétve volt valami, és nagyon kevés tényleg izgalmas képet láttam. Legtöbbször csak bólogattam egy-egy képnél: igen, ez is eladó, de nem izgultam fel. Persze az is lehet, hogy csak a szokásos túl sok kép miatti "képmérgezés" viccelt meg: az egyik újságban hosszasan elemezték, hogy milyen stratégiával kell végigmenni a vásáron, elvégre ha 8 órán keresztül egy-egy képre 7,2 másodpercet szánunk, akkor lehet esélyünk minden képet megnézni..
Igen, a vásár területe irdatlan nagy és még apróbb szatelitvásárok is vannak, az izomláz garantált. A képtelitődés szintúgy, ezért aztán inkább várok egy kicsit, mielőtt levonom a következtetéseimet.. 

2019. június 9., vasárnap

A Gagosian magazin új száma

Nemrég felhivták rá a figyelmem, hogy egyáltalán nem kell elfogadni a művészeti vagy akár társadalmi struktúrákat, és hogy a legtöbb galéria, intézmény valójában a pénzuralom szolgálója, hiszen azáltal, hogy mondjuk egy neves művész, mondjuk Picasso képeit csak a leggazdagabbak képesek megvenni, úgy tűnhet, hogy a több pénz jobb művészetet takar. Holott természetesen szó sincs ilyesmiről: a pénzvilág azokat tudta beszippantani, akik maguk is élvezték a pénz hatalmát. Picasso pl. azon panaszkodott Brassainak, hogy hiába a sok pénz, nem tud vele mit kezdeni, nem ebédelhet kétszer, venni pedig már semmit sem tud - hiszen akkor már volt néhány kastélya, egy Hispano-Suiza autója, ami drágább volt, mint a Rolls-Royce, éssatöbbi éssatöbbi.
De azt jelenti-e ez, hogy Picasso, Warhol, Basquiat és a többiek rossz művészek lennének? Nem. Hát itt kezdődnek a filozófiai problémák. Miközben ugyanis pl. Basquiat és Keith Haring egyáltalán nem a pénzért festettek, a pénzipar (netán a művészeti) kisajátitotta őket is, mint annyi haverukat.
Mindezt csak azért irom bevezetőnek, mert miközben engem lenyűgöz a Gagosian pénzvilága, sokan lesznek, akiknek ez már túl sok.
Az viszont teljesen világos, hogy ennek az újságnak minőségben nem sok kihivója van, akár a papirt, a nyomtatást, a képeket, a felkészülést, bármit nézek. És mintha csak a Vogue lenne, szépen megjelentek a nagy divatmárkák is hirdetőnek, úgyhogy még azon sem kell aggódni, hogy esetleg veszteséges lenne a mutatvány.
Engem meggyőzött a lap, bár mások is képesek lennének ilyet produkálni, és őszintén szólva a tartalomba sem tudok belekötni. Csak legyen időm elolvasni, mert egy könyvet hamarabb el lehet olvasni, mint ezt..

Saul Robbins - Initial intake

Az efféle konceptmunkáknál sosem a látható kép az érdekes, hanem a mögöttes történet, noha elismerem, hogy általában ezek a képek eléggé érdektelenek önmagukban. Robbins pszichológiai rendelőket fotózott pontosan abból a szemszögből, ahogy a vendégek látják a teret, amikor leülnek a székbe.
A képek négyzet alakúak, semlegesek, nyilván fix 50 mm-es objektivval készültek, hogy ne legyen rajtuk semmilyen torzitás. Ugyanakkor a terapeuta hiánya miatt mégsem mondhatjuk, hogy ezek dokumentarista fotók, hiszen a pszichológusok nem jelennek meg rajtuk.
Robbins érdeklődése a terapeuták felé nem mai keletű. Ez az album valójában egy fejlődési folyamat része, ugyanis ebből a sorozatból jött a How can I help? sorozat, ami arról szól, hogy egy galériában 15-20 perces session-öket, meghallgatásokat tart a művész, amire bárki odamehet, és elmondhatja a problémáit vagy véleményét. Rengetegen éltek ezzel a lehetőséggel, azt is bizonyitva ezzel, hogy nagy szükség lenne, hmm, barátokra, pszichológusokra? Az biztos, hogy sok ember meglehetősen magányos, és kapva kap egy lehetőségen, amikor a saját dolgairól beszélhet, mégha egy olyan embernek is, aki nem terapeuta, nem javasol drasztikus dolgokat. Mivel találkoztam vele, tanusithatom, hogy Saul pont az a fajta személyiség, akinek az ember szivesen mesél, és ő is sok személyes részletet visz bele egy beszélgetésbe. A Where's my happy ending sorozatában pl. arról beszél, hogy miken ment keresztül, miközben orvosról orvoshoz jártak, mert nem sikerült gyereket összehozniuk. A frusztrációról, a kétségbeesésről, reménykedésről beszél őszintén, de képeken keresztül. És mivel Robbins amerikai, nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy rájöjjünk, természetesen sikerrel jártak, igy Saul családos ember lett...
Az Initial intake sorozat egy olyan középső lépés az életművében, ami nélkül nem lett volna a nagy durranás How can I help?, ugyanakkor önmagában nem sorolnám a kihagyhatatlan sorozatok közé.

2019. június 4., kedd

Francis Bacon megfizethető áron? Az csak grafika lehet

Mindeközben Párizsban a Saint-Germain negyedben egyaránt megkaphatjuk Vasarely, Vea Molnár, Basquiat képeit, és persze még sok mást. Itt van pl. Francis Bacon, akinek már régóta milliókért mennek el képei az aukciókon, igy egy efféle - mégoly pompás - galérianegyedben már nemigen találkozhatunk vele. De szerencsére itt a grafika, ami ugyan sokszorositott, de mégiscsak eredeti, és egy baráti társaságban megemliteni, hogy van egy Bacon-ünk, nem épp rossz ajánlólevél.
Az is igaz persze, hogy ha egyébként Ikeából származó képekkel van tele a lakás, akkor egy efféle kép is csak porfogó lesz, arról nem is beszélve, hogy én pl. nem is szeretem az ő művészetét. De a lényeg nem is ez, csak annyi, hogy a rettenetes túlkinálatban néha egy-egy ilyen is szembejön.

2019. június 2., vasárnap

The Brooklyn Rail újság

Jópár éve már, hogy New York Chealsea negyedéből, ami nagyjából a 20. utcánál van, a durván emelkedő ingatlanárak miatt a galériák elkezdtek kiköltözni Brooklyn-ba. Követték őket a kevésbé jómóduak, és Brooklyn arculata kezdett megváltozni. Már nem egy lepukkant borzalom, bár továbbra is vannak ilyen részei is, de a középosztály megjelenése azt jelentette, hogy aki eddig kényszerűségből lakott ott az alacsony árak miatt, az most kénytelen továbbállni Queens felé.
Ez az újság őrületesen sok infót tartalmaz. Először is 110 oldal, a normálhoz képest duplaakkora oldalakkal, és nem aprózták el. Rengeteg interjú, bemutató, könyvkritika található benne, nagyrészt olyan emberekről, akikről soha nem hallottam. Hát igen, egy kicsit ufónak éreztem magam az olvasása közben, ugyanis se az emberekről nem hallottam soha, se a témák, hivatkozások nagy része se volt ismerős. Épp ezért ez egy olyan lap, aminek az elolvasását az olvasása után újra beütemezem. Majd ha lesz időm kicsit elmélyedni a nevekben, témakörökben, újra elő fogom venni, mert azt gondolom, amúgy nagyon érdekes lap ez. Máshol ennyi szöveget könyvként kötnek, nem spóroltak az olvasnivalóval. Addig is, ha valaki találkozik ezzel a lappal, tegye szépen be a kosarába. Ha nem is azonnal, de érdekes lesz, egyúttal pedig igazolja azt a tételt, hogy feldolgozhatatlan mennyiségű információ vár ránk...

2019. június 1., szombat

Hermann Ildi a Fotóművészetben

Nem csiripeltem el, de épp egy Saul Robbins interjút gépelek. Mindezt azért mondom, mert amikor beszélgettem vele, és a magyar kapcsolataira terlődött a szó, egyből Hermann Ildi került elő. A hamarosan a Havibajban megjelenő interjúban arról beszél Saul, hogy jó barátok lettek Ildivel, és sokat beszélgettek, vacsoráztak, kiállitásokat néztek.
A múlt idő pedig azért kell, mert Ildi idén távozott közülünk. 1978-2019. Már 2007-ben, a lánya születésekor rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála, erről készült NHL cimű sorozata. Akkor épp egy éve vált ismertté (persze viszonylag) a Nyaralók cimű sorozatával, ahol a kisember nyaralókba kitelepitett tárgyait és szokásait fotózta. Később filmforgatásokon fotózott, legutóbb épp a Saul fia képeivel jelent meg sok helyen. A Fotóművészet most hosszú cikkben mutatja meg a fotós életművét. Már csak ezért is érdemes megvenni ezt a számot, mert gyanitom, hogy ez lesz Ildi utolsó szereplése a honi sajtóban...