2022. január 1., szombat

mindig ugyanúgy

 Talán illene egy pici időt szánnom az eltűnésemre és újra felbukkanásomra, pedig ez egy várható és tökéletesen megmagyarázható eseménysorozat, legfeljebb titokban maradt a legtöbb ismerősömnek. A blog abbahagyásának legnyilvánvalóbb oka az volt, hogy már nem tudtam jókat irni, nem tudtam dicsérni, hiszen a korábbiakhoz képest igencsak komoly és negativ változások történtek Budapest galériás életében. Az egyik legszomorúbb példa bizony szegény Gerhard Richter volt, akinek nyilván fogalma sincs milyen kiállitást barmoltak ide a nevével. Nos, miközben azért néhány régi Richtert láthattunk, azért ki kell jelentenünk, hogy pont a legérdekesebb - és csak halkan mondom, legbemutatottabb - képeiből, az absztraktokból alig láthattunk valamit. És még mindig, igen, immár nem kevés éve nyomozom azt a bizonyos genfi kiállitást, melyen fényképekre festett, és azok a képek -legalábbis számomra - eltűntek, noha igencsak érdekesek voltak.

De Richter csak egy malőr, teljesen nyilvánvaló, hogy immár a progresszivitás messziről elkerüli Pestet, ami teljesen érthető, csak éppen feleslegessé teszi az irást, hiszen miért is szapuljam folyamatosan amittudomén, Ludwig múzeumot, amiért nem végzi a munkáját? Nem végzi és kész, nincs mit róla beszélni. A másik téma a Párizs-Budapest-metró interjúsorozat - ott ugyanis olyan művészeket mutatok be, akik valami érdekeset hoztak létre, viszont az meg magáért beszél, nem szükséges hozzá a blog.

De végső soron a kultúra szabadon értelmezett, egymás mellett létező szálak összessége, tetszik vagy nem. Egy ritka betütipus megpillantása a sarkon, egy váratlan táncbemutató, szinházjegy, galériás hivás ugyanúgy új útra tereli a figyelmünket, mint egy külföldi művészeti magazin által sorolt félig ismeretlen nevek összessége. A lemaradás, mint eszmény. Nem, a lemaradás, mint elkerülhetetlen. A lemaradás, mint nyilvánvaló kivülállás, hiszen annak és annak se vagyunk barátai, ismerősei, nem hiv fel Jeff Koons sem, hogy páviánzöld vagy tüskelila nyuszit durrantson legközelebb elénk.

És akkor még ott van a Csontváry misztérium is: egy alkotó, akit majdnem elfelejtettek, akiről már százszor elmondták külföldön, hogy érdektelen, akihez akkor is ragaszkodunk, és főhelyre rakjuk, akinek a képei egy lakásban dekkoltak évtizedeken át, egyszercsak Virág Judithoz kerül a legkisebb és legfurcsább képe, ami minden bizonnyal csak egy vázlat, egy ujjgyakorlat egy nagyobb kompozicióhoz, és 450 millióért veszi meg valaki..Namost, az ugye egy kb. 20 * 20-as kép, és a műkereskedelemben a méret számit, tehát mondjuk a Taormina képe innen arányositva kb. 7000 /20 = 350 * 450 milliót érne, még szerencse, hogy a Nemzetiben van, és nem adják el. Amúgy a szorzás eredménye 157500 millió, cirka 157 milliárd. Hagyjuk. Ami a legjobban bosszant, hogy 450, vagyis jutalékkal együtt 550 millióért már tényleg bármit kap az ember, Jeff Koons-t, Richtert, ki az a marha, aki ezek helyett egy sehonnai Csontváry-t vesz, amit csak ebben az országban ismernek, akinek a maximális ára eddig 220 millió volt egy jóval nagyobb képért, aki.. Aki. Amúgy szeretem Csontváry-t, de ez túlzás.

Ez a burjánzás tehát folyamatos a művészetben, akár irok róla, akár nem. Mindenesetre, ha valaki be szeretné pótolni az elmúlt évet, annak ott a parisbudapestmetro.com. És mivel olvasni egyre kevesebben olvasnak, ez a blog megmarad nekem. Hát csak igy tovább, azért lesz még téma, amivel jelentkezem...