2015. február 21., szombat

A Beaux Arts szerint az év



A Beaux Arts egy francia újság, talán egy picit konzervativabb, mint amit elvárnánk, másfelől meg éppen ezért megbizható. Szerintük idén ezek lesznek a legérdekesebb kiállitások:
Brüsszelben Chagall életmű tárlat nyilik jövő héten. Velázquez jön a Grand Palais-ba Párizsba, A Luxembourg múzeumban, ahol most az impresszionisták tanyáznak, érkeznek a Tudor ház tagjai Angliából, többek között Hans Holbein tolmácsolásában. Szinte furcsán hat ebben a névsorban Warhol, aki Marseille-be jön, Le Corbusier ellenben Párizst veszi be, azon belül is a Pompidou központot. Svájcban Gauguint kell nézni a Beyeler alapitványnál. Szép kis lista, majd szóljon aki ezeket mind végig is járta...

2015. február 19., csütörtök

Újságkritika: Charlie Hebdo



Értem én, hogy történt ami történt, és mégegyszer keirom, hogy engem is felháborit, hogy valaki fegyverrel mondja el a véleményét, viszont érdekes módon óvatosan ugyan, de elindult a Charlie vicclap sározása is, vagyis hogy ők is lehettek volna kevésbé sértőek, és miért kell egyáltalán ilyeneket megjelentetni. Túl azon, hogy ez nagyjából ugyanaz a kritika, mintha azt mondanánk egy megerőszakolt nőre, hogy ő öltözött kihivóan, úgy érzem elegánsabb, ha egy konkrét lapszám ismeretében megnéznénk mennyire sértő.
Véletlenül épp van is nálam egy lap, ez az a bizonyos zöld cimlapos, amit a merénylet után jelentettek meg. Persze gondolhatjuk, hogy visszafogták magukat az események hatására, de másfelől meg azt is gondolhatjuk, hogy éppen ezért még radikálisabbak lettek. Mi is az igazság?
Ha röviden kell válaszolnom, akkor a válasz igen mindkettőre. Visszafogottabbak lettek, de leginkább a kit gúnyolunk ki témakörben, vagyis ez az újság saját magát gúnyolja, de azt viszont erősen.
A témának persze most is két arca van. Egyik oldalon vegyük tudomásul, hogy ez egy vicclap, és nyilván erősebben fogalmaz, mint egy kertmagazin, és az biztos, hogy némi humorérzékkel azért ezek a viccek elüthetők. Másfelől meg mostanában mintha erősödne a magánélethez való elvárás, és mintha általában kezdenének jobban odafigyelni pl. a személyiségi jogokra, mintha a sok újságper miatt inkább visszafogottabbak lennének a lapok.
Egyébként számomra a magát ostorozó Charlie vicces. A vizuális poénjai működnek, és véletlenül sem gondolom azt, hogy mindent komolyan kellene venni amit irnak. A vicclapok már csak ilyenek, és maradjanak is ilyenek.

2015. február 16., hétfő

Ackermann Rita a zürichi Hauser & Wirthben

Ackermann Ritának a Ludwigban volt 2 éve önálló kiállitása. Akkori élményeimet felelevenitve egy meglehetősen érdekes, a nyugati világ nyelvét beszélő, többek között 3 *4 méteres festményekkel operáló, de témáiban és kivitelezésében igencsak útközben lévő művészt ismertem meg. Mivel New York-ban lakik, én már akkor arra gondoltam, hogy fog ő még nagyon máshogy is festeni, és majd térjünk vissza rá pár év múlva.
A másik szál az Artforum, aki nem ismerné, a világ egy nagyon elit, kevesek által érthető, szűk körnek szóló lapja, és ebben látom, hogy ezúttal Zürichben állit ki a művésznő. És hát a képek... Lenyűgöző, hogy a torz alakokból ennyire látványos nonfigurativ képek lettek. Mintha egy tábla rosszul letörölt részét mutatná meg, ahol itt-ott felsejlik valami megfogható, de összességében mégis csak a formák számitanak.
Gratulálok. Remélem lesz még itthon is kiállitása...egyszer...

2015. február 15., vasárnap

Bezárt a Szépművészeti

Van néhány dolog, amiben irigylésre méltó nemzet vagyunk, és most nem a szép csajokra gondolok, hanem arra, hogy egy Pulszky Károly nevű fickó, többek szerint szélhámos, mások szerint csak művészetkedvelő, de egész biztosan ő hozta létre azt a főként reneszánsz kori gyűjteményt itáliai vásárlásaival, amire máig büszkék lehetünk. Ha valaki felmegy az állandó gyűjteménybe, akkor minden második kép az olaszoktól érkezett hozzánk, volt amit egyenesen a templom faláról vett meg hősünk. A millenium idején ugyanis volt egy történelmi pillanat, amikor az olaszok meg akartak szabadulni a képeiktől, mi pedig világhirű gyűjteményt akartunk létrehozni. Sikerült.
Akkor viszont mi ez itt?





Ez itt a Román Csarnok. Nem ismerős? Hát azért nem, mert a 2. vh-ban megsérült, beázott, satöbbi, és azóta a sok teendő mellett nem volt idő rendberakni. Azóta zárva van és csak mára nyitották ki. Csak én érzem azt, hogy ez azért vérciki? Persze az rendben van, hogy a Rembradt kiállitáson 178 képből 20 Rembradt... Az is rendben van, hogy múzeumi negyedet épitünk, és az is, hogy már többször megjelent, hogy a Szépművészeti raktára szintén nem éppen jó állapotban van...
Tehát bezárt a mai nappal a Szépművészeti. Az Ernst múzeum megszűnt, a Műcsarnokot felszántották, az embereket a művészetről leszoktatták. Itt tartunk most. A magyarázkodás felesleges.

2015. február 14., szombat

Talált képek az európai fotóházban

A MEP a Saint Paul metrómegállótól 1percre mindig is a fotó egyik nagy fellegvára volt, noha időnként teljesen érthetetlen módon még alap kiadványok sincsenek és a témaválasztásaik is eléggé egyediek. Legtöbbször nem a nagy nevekre utaznak, hanem azokra az alkotókra, akik nem annyira ismertek, de az életművük megér egy bepillantást. Eleinte mérges voltam emiatt rájuk, elvégre sehol egy Andreas Gursky kiállitás, Gerhard Richter fotófestéseit is Genfbe vitte, de most már azt gondolom, hogy a legnagyobb neveknek a Pompidou-ban a helyük, a Mep-be pedig a csemegék kerülnek. Fotócsemegék egész pontosan, hiszen nagyjából a médium az összes megkötés. Van itt riportfotó, zsáner, divat, útleirás, de azért a fő profil mégiscsak a művészi fotó.
Ennek különösen akkor van jelentősége, amikor egy olyan kiállitást rendeznek, mint ez is. A kiállitás ugyanis felvállaltan eldobott fotókból összerakott anyag, de micsoda eldobott fotók ezek! Emlékszem, hogy a gimiben mi is összeraktunk mások által eldobott képeket a fotószakkörön, de itt olyan képek is láthatók, amik 1920-ból valók. Látszik, hogy mondjuk a kompozició nem a legjobb, de minden más tökéletes. most azonban kezdjük előlről, hogy értsétek is-
A kurátori koncepció az volt, hogy a fotó kezdete óta rengeteg olyan kép készült, amit aztán eldobtak, mert nem volt megfelelő, vagy más szempontok miatt. Viszont a kurátor azt mondja, hogy minden fotó egy önmagában zárt, teljes világ, azonban ha egymás mellé rakunk nem egymáshoz tartozó és semmilyen módon nem illeszkedő képeket, akkor a néző annak ellenére fog kontextust látni, hogy szó sincs ilyesmiről a valóságban. Mondjuk az első képen csillagok vannak, a következőn egy lány hátulról, aztán egy kerités: kész is van a történet. Ennyiből már simán novellát lehetne irni. Tehát természetesen bőségesen idézhetnék Barthes gondolataiból, de legalábbis az nyilvánvaló, hogy egy eseményről mondjuk nem lehet torzitásmentesen beszámolni képek segitségével, mégha az csak egy női hátsóról szól is. De persze nem csak arról szól, meglepetten láttam pl. 56-os forradalomról képeket egyiptomi képek mellett, és nem mondanám, hogy nem tudtam volna egymásba illeszteni a két egészen külön történetet.
Ez a fotó. Még akkor sem hagyjuk abba a történetezést, ha 1 vagy 2 nonfigurativ kép következik egy felismerhető alak után, ekkor az ábrázolt alakkal összefüggésbe hozzuk a nonfigurativ képet.
A másik döbbenetem természetesen az, amire számithattam is volna, hogy a kidobott képek milyen magas szintűek. Vagyis lehet, hogy egy alany a portrén nem mosolyog, vagy a könyvespolcon van az élesség, nem rajta, de úgy tűnik, hogy ettől még a néző meg tudja fejteni a kép mondanivalóját. De hát hogyan, kérdezhetitek, de egyszerűen csak arról van szó, hogy amikor a képek készülnek, mindegyik tükrözi a fotós személyiségét, hogy ő mit akart mondani, és ez bizony átjön, akkor is ha ez nem is volt cél, mint mondjuk néhány portrénál.
Egy biztos: ilyen jó és gondolatokkal teli kiállitást pláne noname fotósokkal (azért persze van Brassai, Cartier-Bresson is) én még nem láttam. Talán éppen azért, mert nem egy szempontból láthattuk a történetet.A történetet, amelybe minden fotós beleirhat egy sort.

2015. február 11., szerda

A Sam Francis film



A dvd-t véletlenül találtam meg a sok Picasso és Warhol között ledobva a Pompidou központ könyvesboltjában. Valaki felvette, megnézte, aztán vissza is dobta. Nem is csodálom. Merthogy ki is az a Sam Francis?
Egy amerikai katona Párizsba érkezik a 2. vh után. Természetesen azonnal a legjobb társaságba kerül, bár korábban is festett, de most a párizsi barátok révén tényleg el tud mélyedni benne. Aztán hirtelen felfedezik, egy csapásra ismert lesz, olyannyira, hogy Bázelből rendelnek képeket, jó nagyokat egy lépcsőfeljáróba. Aztán Japánból kérnek pár képet. Ha már odautazik, feleséget is hoz magával. Összesen 5 nővel házasodik majd válik, és 2 fia születik.
De hagyjuk az életrajzot. Hol lehet Sam Francis képet látni? Hát ez az. Sehol. Úgy értem, első osztályú helyeken, mint New York, London, nincs. De azért a 2. vonal sem lebecsülendő. Bázel, Chicago, Pittsburgh, satöbbi. És már megint újra felbukkan a Maeght házaspár. Az ő Nizzáhz közeli birtokukon van egy kép tőle. A katalógusban nem is mutat olyan jól. De aztán élőben már egész más. Kiteljesedik és nagyon érdekes lesz. És egy hozzám hasonló vájtszemű - a vájtfülü mintájára - megjegyzi a nevet, és legközelebb már keresi. Lonodnban, Párizsban, a Pompidouban semmi, hanem egyszercsak ott hever az életéről készült film.
Ennyi egy élet. Nagyon gazdag volt, többek között kisrepülője is volt, a legjobb anyagokkal dolgozott, és látszik a képein a fejlődés, a kisérletezgetés, a tanulás. Az érett képei már akár 5* 15 ! méteresek is lehetnek, a gyárépület, ahol dolgozott, egész csarnokát elfoglalják. A felületesek azt fogják mondani, hogy Pollock utánzat, pedig egyértelműen továbblépett. Tulajdonképpen csak a fröcsögéses technika miatt lehetne összehozni őket, már elsőre is látszik, hogy Sam Francis egészen más. Kevés szinből alkot, a festmény nagy területeit hagyja fehéren, ez is a kompozició része. Ettől világos és érthető a kifejezésmódja. Hiába van 4 *5 méteres felülete, ő csak egy kis részt fest be. És a néző egyszercsak rájön, hogy a festőnek van igaza, tényleg hiba lett volna befesteni a maradékot is.
Vonjunk valamiféle mérleget. Sam Francis nem a tömegek festője. Mindig is egy nagyon szűk elitnek készitette képeit, ezért (is) azok a legnagyobb múzeumokig nem jutottak el. Egy átlagnéző nem is igen tudna mit kezdeni a képeivel, de egy magamfajta most éppen Cy Twombly-val teszi egy polcra, Rothko és Pollock fölé.