2019. szeptember 29., vasárnap

Sylvie Mangaud a Galerie Géraldine Banier-ben

Bár a szobor első megpillantásakor nyilvánvaló a Giacometti nyúlás, mégis tetszik ez a kézenálló nő. Talán csak azért, mert tetszik a hasonlóság, és nem vagyok elég eredeti? Lehet.
Azt is rögtön elismerem, hogy a fej kialakitása nemigen sikerült, a kéz pedig elnagyolt, ez rögtön látszik. És mégis azonnal kitenném a kertbe. Hmm, lehet, hogy ez a poszt inkább csak annak a bevallása, hogy jó lenne egy szobor hozzám? Ó, nincs nekem annyi pénzem, ennél jóval kisebb szobor Slyvie-től 1000 euró, ez tehát legalább 5000, és amúgy is mit kezdenék vele. De a lábban mégis látok egy kecsességet. Inkább csak egy benyomás ez, mindenesetre 5 percre igy is megálltam, és a szobron filozofáltam...

Préhistoire kiállitás a Pompidou-ban

Bizony régen volt már, amikor a Pompidou-ban nem egy konkrét festőt, még ritkábban, hogy nem egy korszakot, hanem ezúttal egy témát vettek elő, ez pedig a történelem előideje. No nem arról van szó, hogy csak többezer éves műalkotásokat mutatnak, hanem egy romantikus előidejűségről, amibe azért elég sokminden belefér. Amikor belépünk, rögtön egy koponya fogad, csak hogy ne gondoljuk azt, itt most neoncsöveket fogunk látni. A történelmi tulajdonképpen ősember korába sokan vágyakoztak már, hiszen ki ne szeretne légszennyezés, gyárak és adóhivatal nélkül éldegélni. Csak sajnos akkor elég sok dolgot fel kell áldozni ezért, ennek ellenére a vágyakozás elég erős volt ahhoz, hogy az műalkotásokban csúcsosodjon ki. Nem is kell sorolni a neveket Picasso-tól akárkiig, hiszen könnyebb felsorolni, hogy ki nem festett/szobrászkodott múltba révedő kompoziciókat.
A kurátorok végre tobzódhattak a Pompidou hatalmas raktárában, és valóban érdekes tárgyakkal tértek vissza. Régen láttam már Brassai képeket, de itt nemcsak képeket, hanem szobrokat is láthatunk tőle. Ha már szobor, Giacometti is bemutatkozhat más oldaláról, de előkerül Max Ernst is. A kurátori koncepció végig teljesen világos és ötletes, és annyi szempont szerint sorakoztatja a műveket, hogy önkéntelenül is egyfajta best of válogatássá fajul a tárlat. Mutassuk be őt is, meg még őt is - mondhatták a kurátorok, a látogató pedig nem győzi palástolni a meglepettségét, hogy egy újabb teremben megint egész máshogy közelitik meg a témát. Nagyon erős ez az anyag, még egy álbarlangot összehoztak, de a leglenyűgözőbb az, ahogy az absztrakt és a mai műveket beillesztették a klasszikusnak számitó anyagba anélkül, hogy törést látnánk a koncepcióban - tényleg sokat dolgoztak ezen a kiállitáson..

Zahrin Kahlo a párizsi fotóházban (MEP)

Nem, semmi köze nincs ahhoz a Frida Kahlo-hoz, ő Marrakesh-ben született spanyol-berber családban. A bevezető szöveg szerint itt most óriási feminista ráeszmélést fogunk látni, a szöveg gyönyörűen leirja kapcsolatát Miriam-al, aki egy a nők jogaiért küzd Tunéziában. Ez idáig rendben is van.
A női látogatók fotózzák is a portrékat, amiken viszont semmilyen érdekesség nincs. Rossz minőségű, életlen portrék egy határozatlan lányról, aki végülis semmit sem csinál a képeken, cask próbál tetszeni, de közben bizonytalan, hogy jó-e ez igy. Hát, ha engem kérdez, ez kevés, de mivel a csajok jobban rákattantak a képekre, inkább csak azt mondom, hogy nem én vagyok a célközönség. Én még mindig ódivatú vagyok, de számomra az imponál, ha valaki csinál valamit...

Könyvajánló: Sophie Calle: True stories

Nagyon szeretem Sophie Calle műveit, mert őszinték, talán túlságosan is azok. Az ő művészi eszköze az őszinte női érzelemvihar - de mindez nemhogy bántó, hanem kedves gesztus, és hát őszintén: melyik nőtől nem kaptunk már hasonlót? Egy alkalommal azért akart férjhez menni, hogy menyasszonyi ruhát vehessen. Hogy ki a szerencsés választott, az mindegy is. Máskor választani kell a macskája és a pasija között. Természetesen a cicához fűzik kedvesebb érzések. Az is gyorsan kiderül, hogy a szülei nemigen foglalkoztak vele, rossz társaságba került, sztriptiztáncosként dolgozik, de ezt is természetesnek veszi.
Mivel nem tud jól pasast választani, igy nem is lehet boldog, de ezt is könnyed természetességgel fogadja. A könyv második feléből láttam már egy kiállitást Londonban, a Photographers house-ban a Soho-nál. Ott a szülei elvesztését emelték ki, ami ugyanolyan szomorú, mint az egész könyv, de ott is Sophie természetessége és őszintesége nyilatkozik meg. Azt irja: 1985. Anyám beirta a naplójába, hogy meghalt az anyja. 2005: én is beirtam a naplómba, hogy meghalt az anyám. Nekem sosem lesz gyerekem. Ez a vége a történetnek.
Őszinte és elgondolkodtató könyv ez, rengeteg párkapcsolati témával, némi szomorúsággal. Ajánlom.

2019. szeptember 28., szombat

Vasarely a Galerie Pascal Lansberg-ben

Úgy alakult, hogy késő este (más szerint ez már éjszaka lett volna) lett, mire a kedvenc párizsi galérianegyedembe jutottam. A Rue de Seine, Rue Buci és a környező utcák galériáit csak akkor hagyom ki, ha már épp késésben vagyok a reptérre. Egyfajta rituálé lett ez, egyrészt szeretek is sétálni, másrészt sokszor a járókelőket nézem, annyiféle ember mászkál arrafelé. Akadnak, akik csak a közeli kocsmákba igyekeznek, de akadnak művészek és mindenki más is, hiszen elég közel van a latin negyed.
Az egyik kedvencem a sok közül ez a galéria, mert hűen követi a város lüktetését, méghozzá a legmagasabb szinten. Amikor a Louis Vuitton-ban Basquiat volt, itt is kiraktak három képet. Amikor Vasarely volt a Pompidou-ban, itt is megjelentek a jellegzetes képek. Most talán Bacon képeket kéne kirakniuk, de a bal oldali Soulages éppolyan jó választás, mint a jól ismert Vasarely.
Egyébként azt figyeltem meg, már évekkel korábban is, hogy Vasarely-t teljesen franciának tekintik. Egyébként jogosan. Ott alkotott, ott élt, hogy esetleg máshol született, az véletlen. Én örülök neki, hogy ennyire népszerű ott még mindig, tavaly a Pompidou kiállitáson is látható volt, hogy még mindig jelennek meg róla új könyvek, foglalkoznak vele, és a képeit is veszik. Ez pedig nem sok kortársával történik meg...

Artists talking conceptual art - dvd

Nagyon mérges vagyok erre a dvd-re. Brüsszelben vettem meg, és állitása szerintconcept art-ról fognak benne beszélgetni. Peter Kogler találta ki a sorozatot, és a museum in progress nevű bécsi szervezet segitségével hozták össze. Ezidáig állitásuk szerint több mint 100 interjút készitettek, amiből a dvd-n 5 látható. Én Josep Kosuth miatt vettem meg (aki amerikai, mielőtt még bárki másra gondolna), és akinek Londonban láttam csodás koncept art műveit. Sőt, amikor Manuel Abendroth-al beszélgettem, akkor is előjött, igy megörültem neki, amikor pár nappal később megtaláltam ezt a dvd-t a polcon.
Jó, de akkor mégis mi a bajom ezzel a lemezzel? Az igénytelenség. A felvételek a 90-es években készültek, tehát nem vártam mozifelbontást, akciójeleneteket vagy látványos lovas üldözést, de azért mégiscsak gagyi, hogy kiraktak egy kamerát és ennyi. Egyetlen kamera! Nem látjuk a kérdezőt, sőt nem is igazán halljuk, mert ugye hátulról beszél (ja bocs, mikrofonból is egy van), nem látjuk a teret, ahol beszélgetnek, csak annyi van, hogy fél órán keresztül az alany beszél, senki sem szakitja félbe, nincs kameraváltás, nincs semmi. Értem én, hogy az a lényeg, hogy mit mond, de azért talán mégis be lehetett volna mutatni a helyet, vagy rövid bevezetőt késziteni arról, ahogy megérkezik az alany, vagy hogy beszélget a riporterrel, akit ugye nem is látunk...
Azt gondolom, ha én csinálok egy ilyet, az házi felvételnek elmegy, de már kirakni nem raknék ki ilyet a netre. És pláne nem árulnám dvd-n.
Ugyanakkor ez az eset rávilágit arra is, hogy mennyire el vagyunk kényeztetve a vizualitás terén. Ma már szinte természetes, hogy több kamera van, hogy váltás van, több kameraszög, még egy kezdő youtuber sem rakna fel egy kamerás felvételt. Sőt, mostanában már az is elkezdett zavarni, ha nincsenek drónos felvételek, pedig pár éve még tátottam a számat, ha ilyet láttam. A vizualitás bizony nagyon fontos lett mára, a tálalás nem lehet unalmas, mert az emberek nem nézik meg. Én is kvázi rádióként fogom hallgatni majd ezt a lemezt, ha már elmúlt a mérgem, talán a kocsiban, ebéd közben vagy bárhol, de nem otthon, ahol figyelni is tudnék rá.

2019. szeptember 27., péntek

Hassan Hajjaj a párizsi fotóházban

Szerintem hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját helyzetünket kivetitsük a nagyvilágra. Ha mi vasárnap húslevest eszünk és rántotthúst, akkor bizonyára Kuala Lumpurban is ezt teszik a felhőkarcolóban, nemigaz? Azért kezdek ilyen furán, mert a marokkói fotós műveit nem fogadja be könnyen az európai agy, miközben lehet, hogy ő kint progresszivnek számit, nem tudom. Marokkó amúgy is teljesen más világ, bele se kezdek, akit érdekel, szerezze be a les hommes et les dieux cimű filmet, ami Cannes-ban nagy sikerrel futott pár éve.
Tehát Marokkó, és fotó. Ez a kettő nemigen jön össze, arrafelé nem igazán kultiválják a művészetet, nincs kultúrája az európai féle kultúrális életnek. Pedig ott is vannak föld alatti kezdeményezések.
Arrafelé a progresszivitás csúcsa, amikor a fotós lefátyolozott arcú nőket fotóz robogókon.. Ők a helyi menő csajok, noha mindenhol máshol, mondjuk Európában meg se emlitik, ha a nő multicéget vezet, motoros bajnokságban indul vagy épp boxol. De ez itt Marokkó, és Európán kivül a nők sorsa nem épp játék és mese. De most fotókról beszélgetünk, és ezek itt nagyon szines, nagyon távoli vidéket mutatnak meg, érdekes módon Warholra hajazva egy fadobozrendszerben konzerveket helyezett a fotós a kép mellé, alá, fölé, mintha még nem lett volna elég a szinkavalkád.
A ruhák elképesztőek, a szinek tobzódása szintén, nem is tudom, mit mondjak erre. Mintha feladatként adták volna ki, hogy muszáj a lehető legtöbb szint berakni, ezek lehetőleg üssék is egymást..Érdekes elképzelés, de tőlem nagyon távol áll, mint ahogy az afrikai kultúra egyébként is. Nem mondom, hogy érdektelen a kiállitás, és néha kell ilyet is látni, ami kimozdit egy kicsit a komfortzónából. Ha igy nézem, ez egy érdekes kiállitás.

2019. szeptember 26., csütörtök

Könyvajánló: Patti Smith: M Train

Megszenvedtem ezzel a könyvvel. A Kölykök (just kids) regénye fantasztikus volt és bár nehéz objektivnek lenni, de benne van a legjobb, hmm, mondjuk 100 könyvben, amit olvastam. De ha 101. a listán, akkor is egy jól olvasható, jó könyv, érdekes a történet, folyamatosan kiváncsi voltam, mi történik a főszereplőkkel. Az M train viszont egy nem összefüggő, lassú, önkinzó könyv igazi történet és főhősök nélkül.
A legnagyobb változás, hogy Patti megöregedett, és ezt a könyvet egyszerre használja naplónak, önvallomásnak, regénynek, visszaemlékezésnek, és még ki tudja minek. Érdekes, apró történeteket mesél, csak azok önmagukban egyáltalán nem érdekesek. Talán az is baj, hogy minden igyekezetem ellenére sem vagyok képes rajongani se Patti, se más iránt,ha mesél egy rossz történetet, nem fogok nevetni csak azért, mert ő mondta. A könyv pedig tele van ellentmondásos részekkel, de leginkább az jön le róla, hogy Patti rettentően egyedül van, már asok-sok évvel ezelőtt is egyedül volt, de most már tényleg, és ez bántja, ami természetes, kit nem bántana ez? Visszaemlékszik dolgokra, és azok ideig-óráig érdekesek is akár, de minden oldalon átüt az egyedüllét. Mindeközben pedig természetesen vannak körülötte, csak épp nem értik, vagy nem érdeklik már annyira, vagy néha klisészerűen történnek egyszerűen dolgok.
Patti Smith nagyon tehetséges sok területen. Ez a könyve szerintem sosem lesz magyarul kapható és magyarul olvasható. Inyenceknek az életmű megismerése után feltételesen ajánlható. Esetleg.

2019. szeptember 25., szerda

Irodalmi fesztivál a Pompidouban

Mint azt Nagy Páltól megtudtam, már a 70-es években is tartottak irodalmi fesztivált a művészeti központban. Idén azért már elég komplexé tették az eseményt, de továbbra is az épület -1 szintjén tartják, igy ha valaki nem akar, nem vesz róla tudomást, csak a beavatottak. Ők viszont minden tekintetben sokat kapnak: én is meghallgattam, ahogy Iggy Pop szöveget olvas - vagyis inkább hangban játssza a szöveget, az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt átélésnek. Van egy mini kiállitás, amikor képekre reflektálnak szövegek - mindenki kap egy fülhallgatót, és azzal érdemes a képeket nézni. Van egy workshop rész, ahol kortárs irók a szemünk előtt irnak, ez sem érdektelen. És van egy pódium, ahol meg felolvasnak, vitatkoznak, beszélgetnek..
A kortárs irodalom mindenhol egy szűk, de elkötelezett réteg igénye. Öröm volt látni, hogy mennyire komolyan veszik az érdeklődőket, és próbálják minél interaktivabbá tenni az eseményt. Az biztos, ha valaki érdeklődik a téma iránt, az tobzódhatott.

2019. szeptember 24., kedd

Adrien Maeght könyve

A Maeght családról nem sokat tudtam egészen addig, amig Nizza felett el nem mentem St Paulba, ahol egy művészeti központot tartanak fent. De milyet! Az a hely egy csoda: izléses, tágas, Miró diszitésekkel teli, fákkal teli kis ékszerdoboz, ahová mindenképp érdemes ellátogatni. Maeght többek között Picassonak volt a dilere, de Miró éveket töltött nála, satöbbi satöbbi, a gyűjteményben Basquiat-tól Giacometti-ig mindenki bentvan. Yoyo Maeght-nek, aki a lánya a hires kereskedőnek is megjelent már egy könyve, amit egyelőre félig tudtam elolvasni. És most itt ez a visszaemlékezés is.
A könyv cime: Dans les lumiéres des peintres, alcim: Une vie avec Bonnard, Matisse, Miro, Chagall..Magyarul: Festők fényei alatt, egy élet Bonnard-al, Matisse-el, Miró-val, Chagall-al.. Az biztos, hogy a Maeght család óriási pártfogója volt az emlitett uraknak, Miró több évet töltött a birtokon, ami mondjuk meg is látszik a sok művén, amit ott és oda készitett, de a Maeght család kiterjett ember vagy festőbarát életet vitt, és pártfogoltjainak bőkezűen osztotta a pénzt, anyagokat stb..
A pompidouban még évekkel ezelőtt volt egy másik könyv is a Maeght család életéről, de azt akkor nem vettem meg, és putty, el is tűnt legközelebbi látogatásomra. Arról tehát nem tudok beszámolni.
Igazából Maeght galériája kicsit kiesik a mostani galérianegyedből, gondolom ezt nem is bánják, hiszen ők más ligában mozognak, a kiállitásuk Miró képekkel van teli. Mivel este érkeztem, ezért esélyem sem volt venni a könyvből, de amúgy is eléggé kérdéses, hogy mennyire elfogult. Yoyo Maeght könyvét is azért raktam le -átmenetileg - mert annak ellenére, hogy a szülei nyilvánvalóan egyáltalán nem foglalkoztak vele, ő azért isteniti őket. Ám tegye, csak akkor ez a Blikk szinvonala, mégha a párizsi blikket Paris Match-nek hivják is...Azért lehet, hogy mégis megveszem majd ezt a könyvet is, bár a legérdekesebb kérdésre úgysem válaszol: mi történt azóta, hogyhogy a ma Miróit már nem futtatja a galéria?

2019. szeptember 23., hétfő

Sarah Tritz a Credac-ban

Ahogy az előzőekben irtam, a Credac egy jó adottságú művészeti központ Párizs egyik ronda külvárosában, egy volt gyárépületben, olyan körülmények közt, hogy mindenki megirigyelné a helyzetüket. Ide bármilyen művészt behozni bizony igen nagy lehetőség. Másfelől meg a Credac azért eléggé underground hely.
A kiállitás a sztereotipiákkal játszik, egész ügyesen. Rögtön az első installációban egy női nemi szerv egy része látható, nem vagyok benne biztos, hogy az alkotó odaillőnek érezte-e, vagy csak provokálni akart. A női testiség ezek után is az összes művön előkerül igy vagy úgy, a képen pl. azt figurázza ki a művész, hogy a jó pasi megöleli a nőt, majd -biztos ami biztos - a házába is cipeli.
Amikor ott voltam, provokációnak éreztem a műveket, és provokálódtam is, de most, pár nap elteltével már nem is tudom. Mindenesetre van valami a kiállitásban, ha pár nap elteltével még gondolkodom róla...

2019. szeptember 22., vasárnap

Houston, baj van

Párizsból jövök, ahol a Beaux-Arts magazin majdnem minden sarkon kapható. Viszont az én kedvenceim, az Artforum és a Les Journal des arts nem, de ebből eddig nem volt baj, mert a Pompidouban, a fotóházban, a Palais de Tokyo-ban is elérhető volt, és ezekre a helyekre úgyis mentem. Csakhogy a Pompidou-ban ezúttal nem volt újságos részleg, teljesen felszámolták. Átmentem a fotóházba (MEP), de ott sem voltak lapok. Mondjuk a Mep könyvesbolt részlegével korábban is voltak fenntartásaim, de azért igen kiváló, és máshol megszerezhetetlen újságokat is tartottak.
Namost az utazásaimat arra is használtam eddig, hogy csak külföldön beszerezhető lapokat vegyek. Itthon elvileg (az ironikusan) Szabad sajtó úton a belvárosban lehetett -volna - külföldi újságokat venni, de ott a kinálat egészen gyatra. Elő is fizethetnék, de sajna a magyar posta rosszabb, mint a lottó. Talán minden második, harmadik lap jön meg, de volt olyan hely, ahol a postás egyszerűen azt mondta, ő nem cipel ilyen dolgokat, ha akarok tegyek panaszt.
Jó, de végülis mit pampogok? Olvassam az Artmagazint, a Műértőt, nem? Sajnos ezekben a lapokban semmit sem irnak azokról a témákról, amikről a Journal des arts-ban olvasok. Sajnos senki sem gondolja azt, hogy egy témáról szerteágazó, személyes véleményt tartalmazó, összefoglaló irásokat is lehet irni. Nem, kiadják a munkatársnak, hogy irjon valakiről, és ő elmegy, végignézi, ir anélkül, hogy megemlitené, hogy egyébként az a kiállitás hogy függ össze a nemzetközi trendekkel, kikre hasonlit, satöbbi. Ezt a munkát próbáltuk a Havibajban csinálni, csakhogy az egy hobbilap volt, a költségvetés össze se volt hasonlitható egy országos lappal.
És most vissza a Pompidou-ba. Sajnos értem én, hogy az a korosztály is lassan unikális lesz, akinek egyrészt igénye, másrészt pénze is van a művészeti lapok vásárlására. Ráadásul azt is értem, hogy mig egy könyvnél egyszerűen kirakják januárban a polcra, és majd decemberben leveszik, ha addig nem adták el, az újsággal havonta kell foglalkozni, leszedni a régit, kirakni az újat..Ez munka. Csakhogy ez teszi élővé a könyvesboltot. Hiszen a könyvek, bármennyire is frissek, nem tudják olyan gyorsan követni az eseményeket.
Nekem ez egyszerűen kulturális kérdés. Viszont tudom, látom azt is, hogy az újabb nemzedékek inkább letöltik az appot, átpörgetik az Instát, nagyon más ez az információforrás, mint egy komoly és hosszú cikk elolvasása. Próbálok én is lépést tartani a korral, de mégis dinoszaurusz vagyok: nem birok lemondani a komoly, sok munkát tartalmazó cikkekről, amelyek a külföldi művészeti lapokban találhatók. A Pompidou és a Mep sokat zuhant most a szememben, bár nyilván ez őket kevéssé érdekli..

2019. szeptember 21., szombat

Könyvajánló: Hermann Ildi: Hiányzó történetek

Nagyon jó ez a könyv. Pedig minden ellene szól. Előszöris az alcim: new york-i magyar zsidók történetei. Holokauszttúlélők mesélnek, hogyan élték túl a világháborút és mi történt velük azóta.
Hermann Ildi tavaly hunyt el tragikusan, ezt a könyvet tehát azért vettem meg, hogy rá emlékeztessen. Érdekes életművet hagyott hátra, de nem könnyű megközeliteni, és most már nem is fog szerepelni a lapokban vagy a hirekben.
Azzal kezdtem, hogy jó ez a könyv, noha minden ellene szól. Őszintén szólva a világháború nekem már nagyon távoli, a nagymamám még átélte, de nem nagyon mesélt róla, aztán leginkább Faludy-nál átéreztem kicsit, hogy mi lehetett, de őszinte leszek: nekem ez történelem, nem pedig olyan valami, ami velünk is megtörtént volna, ha akkor élek.
Az is nehéz, hogy már a cimben ott a népcsoport neve, aminek leirásával jól nem lehet kijönni egy beszélgetésből, igy vagy úgy. Pedig ez tényleg jó könyv. Ugyan nem egy fotóművészettel foglalkozó kolléga műve, mert a képek tényleg egyszerűek, célravezetők, semmi művészet nincs benne. Hanem a szövegek. A történetek zseniálisak. Egy-egy életet nagyon tömören, röviden, de velősen irnak le, és olyan témákat boncolgatnak, amiket én is megkérdeztem volna. Őszinte szövegek ezek, és az egyik legjobb bennük, hogy nem a háborút feszegetik, hanem hogy mi volt utána, mit csináltak aztán, mi volt még. Igy kéne történelmet tanitani, ilyen sorsokkal. Tényleg jó könyv, kár, hogy el fog sikkadni az újdonságok áradatában.

2019. szeptember 20., péntek

Ellen Cantor: Club Vanessa a Credacban

Most már tudjuk, mi az a Credac, lássuk milyen belülről az épület. Nos, funkcionális, szép, perspektivákat adó, csak az a fránya bemutatott anyag, az nem stimmel. Talán én vártam túl sokat, de ez a videó bizony nem győzött meg. Ellen a leirás szerint küzdeni fog a klisékkel, vagyis az érzelmeket úgy próbálja meg bemutatni, hogy azok elkerüljék a kliséket.A szóróanyag szerint manipulálni fogja a sztereotipiákat, a szexualitáson keresztül elhagyja az unalom tengerét éssatöbbi. A leirás nem igazán mutatja be, hogy itt bizony erőteljesen szexuális tartalom jön.
Próbáltam nem direkt pornográf képet bevágni, de azért itt alapvetően arról van szó, hogy Ellen barátunk 14 percen át szexel egy szegény fiúval, aki már nagyon hagyná az egészet. Ellen egyrészről szex közben kamerázik, másrészt vannak kivülről felvett jelenetek is. Ezeken nagyjából az látszik, hogy Ellen nagyon aktiv akar lenni, a fiút meg nem kérdezték meg. Ellen kamerázása természetesen nem professzionális, remeg a kezében rendesen az eszköz, persze mivel én még nem próbáltam a műfajt, lehet rosszabb lennék.
Azért alapvetően azt gondolom, hogy bár a művészvilágban valóban máshol van a megbotránkozás határa, azért alapvetően céltalan ez a videó. Ha pornóvideóként nézzük, Ellen nem igazán felel meg, ha pedig mindenáron művészfilmként értékeljük, akkor igazából nem elég kidolgozott a produkció. Vagy netán én értettem félre és külön művészeti ág lett a szex?

Le Crédac

Mit is lehetne csinálni egy használaton kivüli gyárból? Paintballpályát, például.Vagy inkább nyomdát. Loftlakást. Biliárdklubot. Igen, ezt mind, de ha egy művészeti blogban kerül elő a téma, akkor lehet, hogy kortárs művészeti központot csináltak. És tényleg! Gratulálok, jól kitaláltad!
Ez itt az. Ivry-sur-Seine-ben van, ami leforditva annyit jelent, egy Párizshoz nagyon közeli, de reménytelenül gyártelep környéken. Végülis egy átalakitott gyár hol is lehetne, ha nem épp ott. Rer-el, vagyis helyi gyorsvasúttal lehet elérni, meg metróval is, de arra számitanunk kell, hogy ez egy nagyon ronda része a városnak. Igyekeztek persze, meg a városháza szép is, nem mondom, de a lakóházak Kőbányára emlékeztetnek, a helyi gettóhangoskodás fekete bőrű elkövetői pedig az utcákon hallgatják a rap-et. Amúgy a légynek sem ártanak.
Azt akarom csak ezzel mondani, hogy ez a hely egyáltalán nem szerepel az útikönyvekben és nem is fog. Ide nem lehet véletlenül érkezni. Az egyik helyi erő pl. a biciklibérlést arra használja, hogy a kölcsöncangával ugrasson és menjen neki tereptárgyaknak, hisz az olcsóbb, mintha a sajátjával tenné.
Ezek után el lehet gondolkodni, hogy vajon a művészeti központban többmilliós képek várnak-e. Nem bizony. Az első csalódás azonban az, hogy bár a gyár 4 emeletes, a Credac csak egyet foglal el, azt sem teljesen használja ki. Nem mondom, van hely, de meg se próbálták a Moma Ps1 kiállitáscunamiját felsorakoztatni. Aki még nem járt ott, annak mondom, hogy New York Brooklyn részén, egy lepukkantnak tűnő iskolában három emeleten legalább 10 kiállitást mutatnak be. Itt kettőt, de az egyik ezek közül is videómű, vagyis nem kell neki túl sok hely. Pedig a tér fantasztikus, a kilátás fantasztikus, ide lehetne hozni látványosabb kiállitásokat is.
Ezzel együtt a Credac-ot csak a legelszántabb művészetrajongóknak ajánlanám.

2019. szeptember 19., csütörtök

Francis Bacon a Pompidouban

Nyugodtan mondhatjuk, hogy Párizs legfontosabb kortárs kiállitóhelye a Pompidou központ, egyáltalán nem mindegy tehát, mit láthatunk ott. Bacon persze szupersztárnak számit, azonban egyáltalán nem egyértelmű, hogy őt állitják ki. Egyrészt Bacon-Giacometti volt már Bázelban idén, másrészt, és ez a nagyobb baj, én pl. egyáltalán nem tartom Bacont figyelemre méltónak. Az is vitatható, hogy a Pompidounak mennyire kellene a kortárs alkotókat bemutatnia, és mennyire a Bacon féle klasszikusokat.
Az a helyzet, hogy Bacon rettentően depressziv. Egy fazon, aki egész életében depressziv képeket festett, alakjai torzak és szenvednek. A képek számomra egyszerűen túl egyszerűek és egysikuak. Persze meg is lehet engem cáfolni, de én inkább megtartom a három lépés távolságot Bacon és köztem.
Ezzel együtt a kiállitás elég jól összehozta a Bacon életművet annak ellenére, hogy mindössze 20 év termését mutatta be. A képek 90 %-a tripcihon, vagyis 3 egyforma méretű, egymás mellé helyezett képből áll. A képek egyenként is jó 2 méteresek, viszont sok a felesleges tér, az alakok igy is kicsik.

Kiválasztottak 5 novellát, amit szinészek mondtak fel magnóra, és ezeket külön dobozokban játsszák le. Ezek Bacon által kedvelt, zömmel mitológiai szövegek. Tetszett, hogy keverik a két műfajt, és egy belehallgatva, de nem végighallgatva a szövegeket azok illettek is Baconhoz.
Sajnos elfogultságot kell bejelentenem, de objektiven nézve ez egy nagyon jól rendezett, igényes kiállitás. Csak miért éppen Bacon!

2019. szeptember 9., hétfő

Mikor lett ennyire menő ez a magazin?

Le vagyok nyűgözve. Nem, ez nem fizetett tartalom, egyszerűen egy ideje néha olvasom a Forbes magazint, ami pénzügyi lap, de amúgy elég hihetetlen - és persze erősen megszépitett - történeteket mond el tenni akaró emberekről. Persze tudom én, hogy iszonyatosan torz a lap, hiszen a nehézségeket elbagatelizálják, a jó dolgokat erősen felnagyitják, de még igy néha van viszonylag korrekt cikk is.
Node egy ideje már 80-ról 170-180 oldalra növelték a terjedelmet. Őrület. Ennyi oldalt megtölteni nem könnyű, ezért szélesitették a tartalmat, igy került be egy cikk a műgyűjtésről. Egész pontosan műgyűjtőket mutat be a lap, ami nem egyszerű mutatvány, hiszen nálunk a műgyűjtés egyrészt nem népszerű, másrészt csak polgárpukkasztás, irigyeket szül. De talán pont a Forbes az, ahol az efféle tartalom elkél. Hiszen egy műgyűjtő ezeken a lapokon együtt szerepelhet fontos gazdasági emberekkel, hires cégekkel, és úgy látszik, ez inspiráló.
Talán az is jellemző, hogy az itthoni művészeti lapok eddig soha nem voltak képesek műgyűjtőket találni. Szóval nem állitom, hogy mostantól őket kell olvasni, de időnként ott is van már érdekes tartalom.

2019. szeptember 4., szerda

Je vous regarde kiállitás a brüsszeli Bozarban

A brüsszeli Irodalmi múzeum és archivum 60 év irodalmi terméséből válogatott egy csokornyit a Bozaar művészeti központ. Nem mondanám, hogy mindenkinek ajánlott ez a kiállitás. Hiszen végső soron irodalmi szövegeket láthatunk, kézirással, irógéppel, és természetesen összefirkálva, áthúzva, melléirva, átjavitva.
Eredetileg azt gondoltam, hogy ez maga lesz a kánaán nekem, mindenki másnak meg unalmas lesz. De nem. Nekem sem érdekes annyira, mint amennyire a leirás alapján vártam. Hiányzik ugyanis a kurátori munka. Összedobáltak egy rakás szöveget, de nem foglalkoztak azzal, hogy elmondják, miért pont ezeket a szövegeket látjuk, és miután nagyjából átrágtam magam a szövegek nagy részén, én nem látok semmilyen rendező elvet.Olyan, mintha egy autószerelő műhelyben kiállitanának 20 hengerfejet, hogy tessék, munkadarabok, és ennyi.
Ezek a szövegek láthatóan nagyon messze vannak a késztől, és ha a munkát akarták megmutatni, akkor ok, de amúgy nem tudom, miért is rendeztek kiállitást pont ezekből a szövegekből.

2019. szeptember 1., vasárnap

Gerhard Richter fotófestményei

Az ember vagy elfogadja, hogy semmi köze a nyugati művészethez, vagy olvasgatja az Artfórumot, ahol viszont nagyrészt olyan neveket talál, akiket nem ismer. Jól tudom, milyen frusztráló, amikor olvasom, olvasom, de semmit sem tudok kötni az emberekhez, a képek bár jó minőségűek, általában nem visznek közelebb az emberekhez, a kiadvány hangvétele pedig olyan, hogy egyáltalán nem foglalkozik az előzményekkel, azt adottnak veszi. Ha egyszer majd inditok művészeti lapot, az biztos arról fog szólni, hogy tessék, itt van 5000 művész, de előszöris ezt kell tudni róluk.
Azért hosszú évek szivós munkájával felküzdöttem magam odáig, hogy most már egy jó részét ismerem az ott szereplő embereknek. A pontos százalékot ne firtassuk, néha ez 60 %, néha csak 10.
Gerhard richtert viszont ismerem, mint ahogy sokan. A hires német művész folyamatosan szerepel a Tate-ben, Pompidou-ban, sőt még a hazai művészeti lapok is irnak róla.
Richter az a fajta festő, aki mindent kipróbál, festett ő már direkt életlen képeket, szintanulmányokat, portrékat, de amivel igazán befutott, azok az absztrakt festményei.
Pár éve Pozsonyban összefutottam egy német kurátorral, aki a lelkemre kötötte, hogy elmegyek Genfbe, akkor épp ott volt Richter kiállitás. De azok a képek egészen mások voltak: unalmas nyaralási fotókra, tájképekre egyetlen nagy gesztussal rakott fel festéket. Ezek az új képek, amelyek mellesleg a Gagosian galériában láthatók, már egészen mások. Ezek teljesen megfestett festmények fotó alapon. Alig marad valami az eredeti képből, és az is a kép szerves részévé válik: immár ez egy ugyanolyan absztrakt fetmény, csak véletlenül van alatta egy fotó. Jobban beleillik igy az életműbe, az kétségtelen, és ha lenne most 50 millió forintom képre, bizisten rohannék is Londonba...