Gerhard Richter fotófestményei

Az ember vagy elfogadja, hogy semmi köze a nyugati művészethez, vagy olvasgatja az Artfórumot, ahol viszont nagyrészt olyan neveket talál, akiket nem ismer. Jól tudom, milyen frusztráló, amikor olvasom, olvasom, de semmit sem tudok kötni az emberekhez, a képek bár jó minőségűek, általában nem visznek közelebb az emberekhez, a kiadvány hangvétele pedig olyan, hogy egyáltalán nem foglalkozik az előzményekkel, azt adottnak veszi. Ha egyszer majd inditok művészeti lapot, az biztos arról fog szólni, hogy tessék, itt van 5000 művész, de előszöris ezt kell tudni róluk.
Azért hosszú évek szivós munkájával felküzdöttem magam odáig, hogy most már egy jó részét ismerem az ott szereplő embereknek. A pontos százalékot ne firtassuk, néha ez 60 %, néha csak 10.
Gerhard richtert viszont ismerem, mint ahogy sokan. A hires német művész folyamatosan szerepel a Tate-ben, Pompidou-ban, sőt még a hazai művészeti lapok is irnak róla.

Richter az a fajta festő, aki mindent kipróbál, festett ő már direkt életlen képeket, szintanulmányokat, portrékat, de amivel igazán befutott, azok az absztrakt festményei.
Pár éve Pozsonyban összefutottam egy német kurátorral, aki a lelkemre kötötte, hogy elmegyek Genfbe, akkor épp ott volt Richter kiállitás. De azok a képek egészen mások voltak: unalmas nyaralási fotókra, tájképekre egyetlen nagy gesztussal rakott fel festéket. Ezek az új képek, amelyek mellesleg a Gagosian galériában láthatók, már egészen mások. Ezek teljesen megfestett festmények fotó alapon. Alig marad valami az eredeti képből, és az is a kép szerves részévé válik: immár ez egy ugyanolyan absztrakt fetmény, csak véletlenül van alatta egy fotó. Jobban beleillik igy az életműbe, az kétségtelen, és ha lenne most 50 millió forintom képre, bizisten rohannék is Londonba...