2019. február 26., kedd

Miért fanyalgok amikor 2 milliárdért veszünk Van Dyck képet?

Ja, savanyú a szőlő, hálátlan generáció vagyok és amúgy is menjek a francba, a magyar kultúra virágzik, lám Van Dyck képet tudunk venni 2 milliárdért, hát mi kéne még? Már Fekete Pákó, ja nem, György is lelépett az általam következetesen kisbetüvel mma-nak hivott gittegyletből, nem tudok én örülni semminek.
Hát nem. És nem azért, mert az mma, bár újabb botrányt nem szült, valójában mást sem. Tessék mondani, kik lennének azok az eddig mélynemzeti érzelmeik miatt elnyomott alkotók, akik most végre világhirűek lettek? Ja, hogy egy sincs? A képlet nagyon egyszerű: folyósitok nektek havi 600 ezret, cserébe kussoltok, és nem kerül szóba többé a művészet. Ez nemcsak szomorú, hanem kikérem magamnak ,hogy az én adómból ezeket a semmirekellőket fizessék, ráadásul ilyen jól. 600 ropi? Azért máshol nagyon keményen meg kell dolgozni, itt meg még egy képet se kell leadni érte.
Természetesen a Van Dyck képet is én fizettem az adómból. Kérdem én: mégis ki a jófene hagyta ezt jóvá? Miért pont ezt a képet vették meg és nem Picasso-tól valamit? Vagy mástól? Hol van az a tanulmány, amiben kifejtik, hogy pont Van Dyck kellett nekünk? És ha már, miért pont egy aukción, és ki volt az a bátor, aki meghatározta, hogy 2,1 milliárdért jöhet a kép, de 2,2-ért már nem? Vagy nem is volt pontos keret?
Szóval az van, hogy demokráciában nem szokás 2 milliárdot csak úgy odadobni Baán Lászlónak, hogy légyszi, vegyél már valami szines képet, az se baj, ha valami királyos kép, ha nincs, az se baj, majd kimagyarázzuk.
Persze az igazán nagy baj az, hogy ebből a 2 milliárdból - te jó ég, ez mondjuk százszorosa az összes művészeti alapitvány, egyesület, galéria éves költségvetésének. Mennyire szuper helyzetbe lehetett volna hozni a már létező és valódi szervezeteket, mennyi kortárs művet lehetett volna venni, fel lehetett volna futtatni a képzést, diákcsere programokat inditani, neves művészettörténészeket idecsábitani, a lista a végtelenségig folytatható, ezt mind lehetett volna, ha nem valami baromnak adják a pénzt, aki vesz belőle egy darab képet. Már bocs, de ki a túrót érdekel Van Dyck egyáltalán? Ő miért fontos nekünk? Milyen magyar vonatkozása van?
A közpénzzel való felelőtlenségeket hűtlen kezelésnek hivják, és ez az egyetlen, ami eszembe jut erről a képről.

2019. február 24., vasárnap

Könyvajánló: Gróf Ferenc: Tour de Paris

Ember nem lesz, aki ezt a könyvet elolvassa. Pedig annyira jól hangzik, hogy a Société Realiste művészcsoport egyik tagja ihletett beavatását kapjuk a párizsi művészlétbe...Csak sajnos nagyon hamar jön a kiábrándulás...
Már az első oldalakon azzal szembesültem, hogy ez egy olyan napló, amit alighanem csak az irója ért, vagy még ő sem. Rögtön az első oldalon azt mondja, hogy Párizsban szinte mindenki művész, de nem magyarázza meg, hanem axiómaként kezeli, és alighanem lemondóan, hogy hajaj, mindenki művésznek gondolja magát, pedig én vagyok az.
A szöveg különben elmenne egy afféle blogon, mint ez is itt, viszont láthatóan egyáltalán nem törődött azzal, hogy az olvasói értenek-e bármit is belőle, vagy egyáltalán tudják-e követni. Én biztos nem: oldalanként 10 ismeretlen névre utal - jó, egyet ismerek a tizből- behozza a nevet, aztán mond róla valami summásat, és már jön a következő, anélkül, hogy megérteném, miért hozta a nevet, egyáltalán honnan kéne ismernem, milyen művei vannak..
Soha semmit sem magyaráz, hanem úgy tesz, mintha én évekig Picabia és Bacon stilusának hasonlóságán törném a fejemet, majd bedob egy jól hangzó dolgot, aztán otthagy, továbbmegy, én meg vagy értem vagy nem. Hát inkább nem. És gyanitom, mások is igy lesznek ezzel.

Szabó Judit Erzsébet: kutatóház kiállitás a Fugában

Jó móka a város eltűnő épületeit fotózni. Egyrészt megvan az itt és most élménye, hiszen vannak jelek, ami alapján várható, hogy egy ház egyszercsak eltűnik, másrészt izgalmas, hogyan kerülnek új házak olyan helyekre, amiknél megszoktuk a korábbi látványt. Emlékszem, mennyire lelkesen mentem én is sokadmagammal lefotózni a Blahán az eltűnő Corvin áruház melletti épületet, noha korábban egyáltalán nem érdekelt (és ami a helyére került, az se váltott ki túlzott érzelmeket). Rengeteg hasonló épületet fotóztam én is, de azért összességében sosem tartottam annyira érdekesnek a honi épitészetet, hogy a fotózásával bibelődjek. Nem úgy Szabó Judit Erzsébet. A 2012-től nyugdijas fotós a Budaörsi út M1/M7 kivezető szakaszánál lévő óriási panelborzalmat fotózta, meglehetősen nosztalgikusan.
Nem tudtam, hogy az a nagy épület a honvédság szomszédságában az MTA Közgazdasági és Regionális Kutatóközpontja volt, illetve egyes részeit még ma is használják. Az 1975-ben átadott épület 12 emeletes, és kutatóháznak hivták. Eredetileg 90 fokkal elforgatva épület volna, de a honvédség elérte, hogy ne legyenek oda néző ablakok. Emiatt viszont az uralkodó szél befúj a szigeteletlen ablakokon, szellőzőrendszer nincs. Ezt nem én mondom, hanem a magyrázó leirásokból olvasom, vagyis az épületet már épitésekor se tartották igazán korszerű valaminek. Talán túlzás is nekrológot irni egy épületről, ami még áll és nem is tervezik lebontani. Igaz, felújitani se, ami nélkül nemigen fogják használni.
Kissé ironikusan megjegyezhetem, hogy semmi gond, úgyis megszűnik hamarosan az Mta, és akkor lehet az épület helyén irodaház, mindenki nagy örömére, esetleg bánatára.

2019. február 23., szombat

Deák Erika kétszer

Nagyjából olvasom a hazai (meg amikor hozzájutok, a külföldi) művészeti lapokat, mégha nem is értek sokszor egyet velük - nem véletlen, hogy saját lapot inditottam. De azért igyekszem követni az eseményeket, mert sokszor olyan témákról irnak, amikről én biztos nem, olyan kiállitásokra mennek el, ahova én nem, és a látókört mindig érdemes szélesiteni.
Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy mintha az Artmagazinban és a Műértőben is Deák Erika interjú lenne. És tényleg.
Az apropó az lehetett, hogy az Artmarketen egyedülálló módon egyetlen festőnek adta az egész standot a galéria, bár ennek ellentmond, hogy az Artmagazin interjú inkább életútinterjú, a Műértő ezzel szemben egy rövidebb, felszinesebb beszélgetés. Nem kérdés, hogy az Artmagazin tetszik jobban, de nem azért, mert a lap igényes papíron, szépen szerkesztve jelenik meg, hanem azért, mert az interjú, ami elkészült, jobban tükrözi az izlésemet. Az Artmagazinban felkészült, az életművet ismerő kérdező van, aki mindig pont odaillő kérdésekkel segiti az alapvetően jól mesélő galériást, csak néha tereli kérdésekkel a beszélgetést. Érezzük, hogy az interjúalany van középpontban. A műértő interjú viszont átgondolatlan, csapongó közhelygyűjtemény. Komolyan képes volt megkérdezni Deák Erikát, hogy miként szedte fel a galériavezetéshez szükséges kompetenciákat? Igen, ez az egyik kérdés. Namost magyarul nem beszélünk igy. Nem kompetenciát épitünk, hanem megtanulunk valamit, például. Az interjúnak nincs szerkezete, csak egy csapongás.
A kifogásaim itt nem érnek véget. Mindkét lapra jellemző, hogy nagyon kevés külföldi szereplővel készül interjú. Elő-előfordulnak, de ahhoz képest, hogy a világ művészeti életében gyakorlatilag észrevehetetlen a magyar jelenlét (bőven 1 % alatti), valamiért rengetegszer kerül elő valaki, aki újra elmeséli, hogy mit talált ki Mátészalkán, esetleg a Várban. Mondom ezt úgy, hogy az Artmagazinos interjút én is szivesen megcsináltam volna. És ha valaki kérdezné, Deák Erikával sincs bajom.  Viszont mikor is volt aaToth Franyo interjú magyar lapban?

Megjelent a Havibaj új száma

Benne: interjú aaToth Franyoval és Dani Ploegerrel, két művésszel, akik nem is lehetnének messzebb egymástól. AaToth Franyo Párizsban és Thaiföldön él, olaj-vászon képeket készit és egyre inkább az absztrakt felé orientálódik, ehhez képest Dani Ploeger virtuális valóság szemüvegre fejleszt appot, de persze számára is fontos a tárgyszerűség, ezért a legtöbb produktuma installáció.
Az új szám ingyenesen letölthető a www.havibaj.com oldalról.

2019. február 19., kedd

Elemzés Cserba Júlia Magyar származású fotográfusok Franciaországban című kötetéről

Nemrég itt lelkendeztem azon a tényen, hogy megjelent ez a könyv. És valóban, teljesen érthetetlen, hogy miért nem foglalkozott és tulajdonképpen ma miért nem foglalkozik senki azzal, hogy rengeteg olyan magyar származású képzőművész van, akiről itthon semmit sem tudunk, kint viszont kiállitásokon szerepelnek, elvégzik az egyetemet és számon tartják őket.
Ez a könyv 55 olyan fotóst sorol fel, akik Párizsban csinálták meg a szerencséjüket. Őszintén szólva ha borzalmas lenne a könyv, akkor is azt mondanám, hogy mindenki rohanjon megvenni, amig még lehet. De ez egy jó könyv. Van viszont pár furcsaság. Az egyik, hogy nem értem, miért kellett az amúgy is világhírű fotósokat megemliteni. Brassai, Capa, de még Angelo sem szorul rá arra, hogy egy ilyen könyvben szerepeljenek, szerintem ember nincs a földön, akit érdekel a fotó de nem hallott Robert Capáról (vagy eredeti nevén Friedmann Endréről). Meg nyilván pár oldalban nem lehet összefoglalni az életüket.
Az 55-ből 9 nevet ismerek. Ez jó jel, mert a másik, festőkkel foglalkozó könyvben is azt szerettem, hogy új emberekkel ismertetett meg. Ez az élmény itt is nagyon erős. Micsoda történetek! A legtöbb persze úgy kezdődik, hogy a harmincas években el kellett szökni Magyarországról..De még ezzel együtt is csodálatos, hogy ennyien voltak, akik nem csupán megtalálták a számitásaikat, de aktiv résztvevői lettek a francia fotós szintérnek.
Nagyon olvasmányos a könyv, szinte olvastatja magát, hiszen ennyi élettörténetet máshol nemigen tudnánk végigkövetni, másrészt sokszor kell nyomozni a fotós után, mert vagy nem maradt egyben az életműve, nem tartották fontosnak, nem lett hires, nem születtek gyerekei, satöbbi. A szerzők nem fukarkodtak az idővel, és ahol lehetett, végignyomozták az elérhető szálakat, egyedülállóan komoly munkát fektetve bele a könyvbe.
Másrészt, és most már tényleg szomorúságom legteljesebb bánatában mondom, hogy számomra kezd teljesen érdektelenné válni a nemzetiség. A sorsok érdekesek, de ugyebár ez az ország igen sokat tett azért, hogy a művészei, tágabb értelemben a lakói ne találják otthonosnak. 2. világháború, 56, kommunizmus, és most ami zajlik, mind arra utal, hogy nemhogy nem becsüljük meg a tehetségeinket, de egyenesen elüldözzük őket. Egy ilyen könyvet a lehető legszélesebb nyilvánossággal kellene megismertetni, ehelyett a szerző kénytelen volt adományokat gyűjteni, hogy egyáltalán megjelenhessen a könyv, és gyanitom, hogy nem sok helyen fognak beszélni róla.
Ez persze mit sem von le a könyv értékeiből, de nehéz úgy tenni, mintha minden rendben lenne. És Brassai francia fotós volt. Magyarországon csak megszületett, aztán gyorsan lelépett innen, egyenesen a világhirbe.

2019. február 17., vasárnap

Nemmivoltunk kiállitás az ISBN galériában

Ez nem egy olyan kiállitás, amit ajánlani szoktam. Erősen az underground felé húz, megfelelő előképzettség nélkül látogatása veszélyes (furcsa). Ezt csak azért irom, mert mondjuk a Bukta Imre kiállitásra a Kieselbachnál irhatom, hogy érdemes a látogatásra, mert ez igy is van, és nekem, aki ismerem az életművét tartott kb. 20 percig, mire végignéztem - tehát másnak több lesz. Namost itt nem ez a helyzet. Az Isbn galéria egy végtelenül szimpatikus hely, de olyan rajongóknak, akik már jócskán benne vannak a művészeti élet ismeretében. Akinek Jovánovics, Gerhes, Hajas, Galántai neve semmit sem mond, annak nem biztos, hogy nagy élmény lesz a látogatás.
Most, hogy a potenciális látogatók 99 %-át elriasztottam, most már megemlithetem, hogy az Isbn galéria igen cool hely. Először is könyvesbolt és galéria egyben, de ez nem olyan könyvesbolt, mint a Libri és más borzalmak, amiknél csak az eladás számit. Ezek olyan könyvek, hogy még a művészkedvelők közül is csak egy apró réteg fogja értékelni, de ők nagyon. Hihetetlenül finom izléssel összeválogatott könyvek, ha pl. megemlitem, hogy a balatonboglári kápolnatárlatokról készült csodás Artpool könyv is megtalálható, akkor már csak azt kell hozzátennem ,hogy egyébként ez a könyv beszerezhetetlen. Találhatók könyvek Erdély Miklósról és Tomás Saracenoról egyaránt - utóbbinak a Palais Tokyo-ban volt kiállitása, na azt vajon olvasóim hány százaléka látta (amúgy simán az év kiállitása nálam. Na jó, benne van az első háromban).
Szinte természetes, hogy egy ilyen underground hely galériát is magába foglal. A könyvek és a kiállitás egymást erősiti. Mivel a Blaha Lujza térnél eleve ismert épitészeti borzalmak találhatók, nem kell meglepődni, hogy ez a galéria alagsora sem éppen Műcsarnok. Egy nagy terem az egész, igaz, a mostani kiállitás sem használja ki a teljes teret. A tárlat az iskolára koncentrál, a kiállitók abba a generációba tartoznak, akik még a szocializmusban ültek a padokban, és ennek megfelelően fogadták a beáramló információkat. Na igen, természetesen ez egy panaszkiállitás, én is emlékszem olyan órákra, ahol azzal oltottak le, hogy kisfiam, hülye vagy, a költő márpedig erre gondolt versirás közben. Ennek megfelelően a szinte folyamatosan szemünkbe ötlő felirat a wasted potential. A kiállitók érdekes zine-t állitottak össze, ez lényegében kiállitás katalógusnak is megfelelne, más kérdés, hogy a nosztalgia elég erős-e, hogy elvigye a designt. Szerintem nem, de nekem nincs is mondanivalóm az iskoláról, Ottlikot is hagyjuk, Karinthy pedig éppen nem ért rá, valaki hivja fel legközelebb...

2019. február 13., szerda

Cserba Júlia könyvbemutató:Magyar származású fotográfusok Franciaországban

Ez a könyv a legjobb dolog, ami mostanában történt az itthoni művészetben. Aki esetleg nem olvasta volna, annak egy háttéranyag: http://havibaj.com/CserbaJulia.pdf  A könyv tehát nem előzmény nélküli. Magyar Képzőművészek Franciaországban cimen már irt egy hasonlóan hiánypótló könyvet a Magyarországon született, de Franciaországban művészeti karriert csináló emberekről.
Axiómaként kijelenthetjük, hogy ez az ország rettentően hálátlan: amint valaki külföldön hoz össze karriert, elfelejtkezik róla, ahelyett, hogy ünnepelné. Jó példa erre a világszerte elismert Pán Márta szobrának - amit ingyen ajánlott fel a francia állam - sorsa. Öt éven át nem voltak képesek helyet találni neki, igy aztán a franciák végül visszaléptek az ajándékozástól. (Hasonló témáról még: http://havibaj.com/NagyPal.pdf )
Tehát az a helyzet, ha valaki külföldön lesz hires, az ne számitson semmi jóra, lehetőleg felejtse is el az országot, mert számtalanszor előfordult már, hogy egy ismert életművet még ingyen sem vettek át megőrzésre a honi múzeumok, pedig nem kis nevekről beszélünk. Itthon tehát csend van, általában ezek az emberek eltűnnek, senki sem tud róluk, egészen addig, amig Cserba Júlia fel nem kutatja őket mégis.
Büszke vagyok, hogy jelen lehettem ezen a könyvbemutatón, amin egyébként szinte kizárólag nagyon idős emberek vettek részt. Miért? Mert ők értékelik azt, hogy ezek az elveszettnek hitt életművek hirtelen felbukkannak egy olyan könyvben, ami jó eséllyel nemigen lesz kapható a szélesebb nyilvánosságnak.
Amúgy persze a magyarság szégyene, hogy ezt a munkát Cserba Júliának, és segitőjének, Cseh Gabriellának kellett elvégeznie. Szerencsésebb országokban ezt múzeumi háttérrel komoly csapatok végzik. Mint ahogy az is szégyen, hogy nem ismerték fel a könyv jelentőségét, nem lehetett sem a könyvről, sem a könyvbemutatóról olvasni a médiában. Ezt már szinte megszoktuk, de azért meg kell emliteni.
Mint ahogy azt is, hogy a könyv közösségi finanszirozás segitségével jelent meg. Egy efféle könyvnek elég komoly nyomda, szerzői jog költsége van, és már az is nagy szó, hogy egyáltalán létrejött. Vannak még csodák.