2018. december 28., péntek

Művészet mint konzervativ csapda

Ahogy most belegondoltam, a művészet az egyik legkonzervativabb iparág. Még az olajipar is több innovációt tud talán felmutatni. Gondoljunk bele: immár többszáz éve alig változik az, hogy a művészetnek azt vesszük, amit a legnagyobb galériák mutatnak nekünk: oil sur toile. Olaj vásznon. A legnagyobb -na jó, egyik legnagyobb - galéria, a Gagosian nagyon kevés olyat akar nekünk eladni, ami nem ez. Ha rájuk hallgatunk, Twomblyt és Richtert kell vennünk, olajfestményt vásznon. És igen, persze vannak más technikák, amik elterjedtek, a performansz, videóművészet, stb. de nézzük csak meg, hogy azok a művek mennyire ragadtak bele a vásárlók észjárásába: semennyire. A Christies aukcióin az, ami nem olajkép, az nagyjából a bútorral van egy szinten. A bútor szintén jó üzlet, de nagyon messze van a milliós áraktól.
Az is nagyon konzervativ, hogy egy nagyon szűk és láthatatlan elit mondja meg, hogy mi a jó művészet. Jeff Koons jó művész? Igen, mert a Pompidouban van kiállitása, sok pénzért mennek el a művei. De hogy miért ő lett ennyire fontos, azt nem tudjuk, és nincs is semmi, amit követhetnénk, ha jók akarunk lenni. Gyakorlatilag a bokorban sincsenek azok a művészek, akik nem művészeti egyetemről jönnek - miközben mondjuk a számitástechnikában ez nem számit. Honnan jött az Uber? És az Instagram? A művészetben ilyen nincs. Ha nem kerültél bele az egyetemen a körforgásba, akkor nem létezel a komolyabb galériák számára, akik a megélhetésedet tudnák biztositani.
Apróbb repedéseket azért látunk. Idén, 2018-ban a Grand Palais művész és robot cimmel szervezett kiállitást, és alig szerepelt rajta kanonizált művész. A Pompidouban Code névvel futott hasonló, ott azért jobban igyekeztek, de még igy is kevés "normális" művész volt. És amikor lelkesen rávetettem magam Ryoda Ikedára, aki sztár volt ezeken a kiállitásokon, kiderült, hogy nem is ő programozza a dolgait, hanem van egy fickó, aki megcsinálja, őt pedig csak a vetitők elhelyezése érdekli, és a hang.
Miért nem látjuk azt, hogy az ismert festők számitógéppel kezdenek foglalkozni? Azért, mert a képeik vevői még náluk is jobban konzervativok. Szivesen kifizetnek egymillió dollárt egy Picassoért, de hallani sem akarnak arról, hogy esetleg Picasso nem is olyan értékes ma már (amúgy de).
Meddig lehetséges ez a felfogás? Hiszen a számitástechnika időközben az egész életünket megváltoztatja. Ez egy olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni. Az azonban bizonyos, hogy az ok, amiért a művészet egyre kevésbé érdekes a számomra, az pont ez.

2018. december 27., csütörtök

A novemberi Le Journal des Arts újság

Bernar Venet, akinek még akkor volt kiállitása a Műcsarnokban, amikor az még szakmai intézmény volt, a cimlapra került, mert két retrospektiv kiállitása is van épp, Lyonban és Nizzában. Ha nem a  Műcsarnokból, akkor Versailles-ból lehet ismerős a szobrász, akinek jellegzetes rozsdás ívei amúgy Magyarországon készülnek.
Nagyot szólt a franciáknál, hogy 9.3 millió euróból felújitották a Roubaix uszodát, ami már régóta egy kortárs szoborgyűjteménynek ad otthont. A csarnokban meghagytak középen egy vizes sávot, az épület hangulata ezzel valóban egyedi lett.
Hosszan foglalkoznak a felújitott svéd nemzeti múzeummal.  A felújitás elkerülhetetlen volt, hiszen az elektromosságot 1930-ban vezették be az épületbe, és azóta nem cserélték, de ami mostanában foglalkoztatja a művészettörténészeket, hogy lehet-e modern dobozokat, kockákat, tereket becsempészni a klasszikus épületekbe. Itt nem történt ilyen, de az átrendezés kapcsán jócskán leporolták a kiállitásokat, ettől vált érdekessé a felújitás.
Egy francia lapban elkerülhetetlen, hogy foglalkozzanak a Paris Photo-val.Az újság szerint elkerülhetetlen a női test újraértelmezése a fotók által, ebbe most inkább nem megyek bele. Alapvetően jónak tartom, hogy kortárs fotókról folyik a diskurzus, a női test pedig alapvetően örök téma, csak örülhetünk neki, hogy immár a nők is részt vesznek benne, akár provokációról van szó, mint Orlannál, akár új esztétikáról, mint mondjuk Jo Anne Calis.

Legnépszerűbb bejgyzések 2018

Minden évben összesiteni szoktam, hogy melyek voltak azok a bejegyzések, amik a legtöbb olvasót hozták. Azzal együtt, hogy a blogot magamnak irom, és nem fogalmazok úgy, hogy népszerű legyen, nem foglalkozom népszerű témákkal, azért időnként mégis előfordul olyan téma, ami több kattintást eredményez. Természetesen ezek általában olyan témák, amiket én inkább hátra sorolnék, de ez már csak ilyen. A legnépszerűbb témák idén a blogban:
- Spengler Katalin és Somlói Zsolt műgyűjtők
- A Pompidou magyar szerzeményei
- The Square film

2018. december 25., kedd

Albert Oehlen katalógusa

Oehlen a kölni "új vadak" mozgalomból nőtte ki magát, Baselitz és Richter útján, és noha számomra nem volt annyira ismert, amikor most tényleg utánanéztem a könyveinek és kiállitásainak, bizony szép referencialistája van. Az utóbbi években nagyot emelkedett az ázsiója, többek között egyik képét 3 millió euróért adták el, nagy kiállitásai voltak stb..
Természetesen a Gagosian galéria pont az efféle sikerekre csap le, és rögtön Párizsban állitja ki új sorozatát, amiről már irtam. De a katalógus, na ez megérdemel mégegy emlitést. Természetesen mindenki ilyen katalógust szeretne: jóval nagyobb a mérete az A4-nél, a lapok vastagok, a minőség megkérdőjelezhetetlen. Még margó sincs, hogy a képek minél jobban érvényesüljenek.
Emellett a citromsárga alapszin egészen unikális. Ilyen köritésben egészen megkivántam a képeket, ezért megkérdeztem az árukat, amik sajnos már jóval túl vannak az emészthető kategórián. Viszont érdekes látni, hogy egy igényes katalógussal, igényes kiállítással mennyire máshogy lehet bemutatni egy alkotót, mint egy koszos, hideg pincében. És a katalógus, az bizony megfizethető, és évek múlva is lehet gyönyörködni benne...

Könyvajánló: Pelevin - IPhuck10

Pelevin már sok jó könyvet letett az asztalra. Ott van a T (vagy T gróf), ami Tolsztoj mai reinkarnációját dolgozza fel egyszerre könnyvfakasztóan viccesen és mégis elgondolkodtatóan, ott van a Pi generáció, ami a hatalomhoz való viszonyt figurázza ki, a Snurf, de még ezeken kivül is rengeteg könyv, tehát aki naprakész akar lenni az életműből, az az utóbbi években minden évben új Pelevin könyvet olvasott.
Az új regénye egy kurátorról szól, aki valójában programozó, és "még valójábban", vagyis a titkos életében egyszerű bűnöző, műtárgyhamisitó. Pelevin jól látta meg, hogy az olvasói nincsenek igazán képben a kortárs művészettel - már persze ha egyáltalán képben lehet lenni - viszont jeges borzongás fut végig rajtuk, ha mutatnak nekik egy 3 méteres bronzpókot, hogy mi kerül ezen x millió dollárba, rubelbe, bármibe..Az iró jól játszik rá az értetlenségre, és gipszkornak nevezi a legújabb kori művészetet, mint ami önmagában is az átverésről szól, és ebbe a közegbe helyezi az először kurátorként megjelenő főhősnőt. Főhősnőt mondok, noha Pelevint kitalált még néhány nemet, ezzel egyszerre figurázva ki a genderterminológiát és az azt érinthetetlennek mondó diskurzust. Az egész regényben feltűnően nekimegy az összes mai divatos irányzatnak: a nemek összevissza keverednek, az iró pedig nem kiméli a többi irányzatot sem. A regényében az emberek közti személyes érintés, a szex tiltott, mivel mindenféle betegségekhez vezet, és a regényfolyam szerint mindez a multicégek titkos piacszerzési művelete volt, mivel igy mindenkinek el tudnak adni egy személyes Iphone vagy androidbabát.
A könyv kifejezetten érdekes lenne, ha...talán egy kicsit sokat markolt, talán csak túl bő lére eresztette a nagy kortárs művészetes dumát, de végig azt éreztem olvasás közben, hogy ez már sok. Ha egy eseményt leirhatna 10 szóban, akkor biztos, hogy fél oldalon keresztül cifrázza, élvezettel merül el az általa teremtett műalkotások részletes leirásában. Talán egy kicsit sok művészettörténetet olvasott...A regény nagyjából felében nem is történik más, mint a kortárs művészet pocskondiázása. Meg is érdemli, nem mondom, csak éppen ez egy regény, és a cselekmény háttérbe szorul. Sajnos az iró, miután felvázolta magának a cselekményt, és megirta pár oldalban, köréirt egy komplett művészettörténet paródiát. Ha ugyanezt 100 oldalban irja meg, még ajánlanám is a könyvet, de igy csak azoknak az időmilliomosoknak ajánlom, akik mindenáron el akarják olvasni a komplett életművet. Pedig amúgy jó és fontos témákról is beszél, és végre valaki, aki úgy beszél az elmagányosodásról, hogy attól nem leszek rögtön depressziós...A könyv viszont ebben az értelmezésben arról szól, hogy a technika sajnos megváltoztat minket. Milyen jó lett volna, ha erről ir többet...

2018. december 16., vasárnap

a piszi Artforum

Az újság majdnem elbukott, amikor kiderült, hogy a kiadó-tulajdonos bizony igen gyakran megerőszakolta az ifjú titán újságiró-lánykákat. Vezeklésként az elmúlt számokban már feministákat mutattak be, emberi jogi aktivisták követték, és most itt van Reza Abdoh, egy meleg szinházi rendező, művész. Az újságban úgy mutatják be, mint egy emberi testet végletekig kiaknázó, kihasználó performer, de azért a munkásságát nézve nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy Reza valamiért iszonyodott a női nemi szervektől.
Szerintem egyáltalán nem árt az Artforumnak ez a fajta irányváltás, ugyanakkor későbbhiányozni fog az a fajta előrelátás (ha abbahagyják azt a vonalat), amivel később befutó művészeket emeltek ki. Addig is izlelgetem azt, hogy Artforum = történelemóra.

Michel Houellebecq a párizsi Air de Paris galériábann

Az iró Houellebecq talán a legszomorúbb kortárs iró, könyvei rendre a magányosságról vagy az oda tartó útról szólnak. Ő az, akinek egy könyvét elolvasva napokig nem akarok szólni az emberekhez. Fotósként pont ugyanilyen: még véletlenül sincsenek emberek a képen, és a természeti formáknál se látható igazán az ember keze, vagy ha mégis, akkor csak negativ kontextusban.
Képein - mondhatnánk természetesen - szövegeket is mutat, ezek általában még szomorúbb kontextusba helyezik a képeket. A fenti képen pl. a szöveg: a halál kékbe öltözött - a kék halálba öltözött. Köszönjük, ön nyert egy beutalót a pszichológusához.
Viszont ami még jobban zavar, hogy én már láttam ezt. Nem pontosan ugyanezt, de Bret Ellis egészen hasonlót csinált, mármint hasonlóan szövegeket rakott efféle képekre, még a betütipus is stimmel. Ok, biztos nincs levédve az, hogy szövegeket rakunk egy fotóra. És az is lehet, hogy csak azért haragszom a szerzőre, mert annyira le akarja húzni a hangulatomat.. Egy érdekességnek jó, de nincs itt semmi látnivaló...

Aatoth franyo - Broom works

Nagyon tetszik Aatoth Franyo története. A szocializmusban emigrált, Párizsban vált ismertté, aztán Thaiföldön is megvetette magát, ott is alkot. És művészetet tanit a helyi iskolában, amit Duchamppal kezd - mit ne mondjak, irigylem a tanitványait (bár ők ugyebár Thaiföldről sosem voltak a Louvre-ban). Aggódik az ember egyre durvább jelenléte miatt, akik miatt az elefántok egyre inkább kiszorulnak a vadonból. Ő maga láthatóan a legnagyobb harmóniában - és innen Európából - gy kissé a buddhista tanok által átszellemülve él - nem aggódik, nem szomorkodik, inkább alkot.
A füzetet, amit bemutatok, már több másik is követte már, és mind érdekes. Látszik a képeken, hogy nem bizonyitani akar, hanem keresi az újat. A földre leterit egy 2 * 4 méteres kartont, és cirokseprűvel fest rá. Buddhista gyakorlatban ez a manuális munka általi gyakorlásból jövő harmónia. Ők azért csinálnak kifejezetten unalmas munkákat, mint mondjuk egy keritésfestést, mert az ismétlődő, egyhangú mozdulatok végzése által kerülnek közelebb a harmóniához. Tulajdonképpen ezekre a festményekre is rá lehetne ezt húzni. Látszólag egyhangú szinkompoziciók ezek, valójában nagyon is erős hangulattal rendelkező munkák. Egyszerűségük csak látszólagos, mert valójában igen rafinált szinekkel, szinpárositásokkal mutatja be a festő a felület dinamikáját. És ami még nagyon nehéz, úgy érzem, hogy egyedi műveket látok, pedig absztraktban már elég nehéz újat mondani.

Art Insider újság

Közben rájöttem, hogy az előző bejegyzésben irt hangulat uralkodik rajtam - nincs mit tenni. Úgy érzem, egyszerűen túl sok minden történik a világban, túl sok az inger,  a festő, az alapitvány, a megismerni való információ, és még ha csak azért fizetnének nekem (de hát nem teszik), hogy egész nap ezeket ismerjem meg, akkor se jutnék a végére. Persze emlékszem erre az érzésre, a könyvek kapcsán már átéltem ezt. Ott is el akartam olvasni mindent, de tényleg mindent, majd egyszercsak rájöttem, hogy nem fog menni, még gyorsolvasásban sem. Jót csevegtem erről Szaniszló Judittal pl. akitől megkérdeztem, épp mit olvas, mondott valamiket, és rákérdeztem, hogy dehát ezt meg azt kéne olvasnod az irodalmi kánon szerint - ő meg cask mosolygott, hogy nem kedveli XY-t, miért olvasná, mégha kánon is.
Művészeti lapokból is lehetne Dunát rekeszteni, pláne most, amikor alacsony a vizállás. Csak francia nyelvű lapból van 20000, ennek ellenére nem birok magammal, és még újra és újra újabbakat keresek, noha a már megvett lapok is lassan elfoglalnak egy külön lakást - mármint az enyémet...
Szóval itt egy újabb lap, ez elvileg a szakmabelieket célozza. Valóban, egész hosszú listát hoz olyan alapitványokról, amikről sosem hallottam, ösztöndijakról, amiket nem fogok megpályázni stb. Nyilván csak a mostani hangulatomról tudok beszámolni, most azt gondolom, hogy az interjúkból az derül ki, hogy a megfelelő oktatási intézménybe kell bekerülni, ott lehet igazán kapcsolatokat szerezni. Az egyik galériás arról mesél, hogy semmi gondja anyagilag, és az egyetemen szerzett kapcsolataiból él, egy művész elmondja, hogy a suliban találkozott valakivel, aki beinditotta őt, és aztán jön a hosszú felsorolás, hogy kikkel lehet megismerkedni és hova érdemes pályázni.
Réteglap ez, de talán van benne valami. Majd fél év múlva előveszem újra..

2018. december 15., szombat

A Pompidou 2017-es gyűjteményi gyarapodásai adományokból

Az idén, mivel a hazai művészeti élet eléggé a földbe állt, legalábbis azon a szinten, ahol az átlagos érdeklődő is figyelemmel követheti a fejleményeket, ezért a blog is külföld felé nyitott (mint ahogy valójában mindig is). Az érdeklődésem leginkább a francia művészeti élet felé fordult, mert egyrészt könnyen elérhető (Párizsba 4 légitársaság is repül), másrészt több mint 100 éve referenciaként viselkedik egy értelmiségi számára. Nem véletlen, hogy akár az irodalomból, akár a képzőművészetből szinte nem tudunk példát mondani arra, hogy a szakma egy ismert képviselője ne járt volna Párizsban.
Ez persze közhely, de nagyon megkönnyiti a kapcsolódást. Ugyanakkor, hogy a bejegyzés témájához is közelitsek, egyáltalán nem egyszerű kapcsolódni a kortárs francia művészeti élethez. Nyáron jónéhány galériással találkoztam egy vidéki francia kúrián, és bár beszélek franciául, pár mondat után kölcsönösen  majdnem mutogatásba menekültünk. A franciák ugyanis nem az eredeti beszédmódot tartják hitelesnek egy művésznél, hanem azt, ahogy ők franciásan azt mondják. A Guerrilla Girlst pl.  - mivel amerikaiak - azt gondolnánk, hogy gerilla görlszként mondják, de nem. Na most ebből az következik, hogy egyébként is nehéz megállapitani, hogy kint kik a kurrens festők - és persze egészen mások, mint amire számitanánk - de még akiket ismernénk, azokat is úgy mondják, hogy mégsem ismerem fel. Vagy csak kétszeri visszakérdezésre. Hát igen, a kortárs francia művészet ezért sem világhírű, egyszerűen elmúltak azok az idők, amikor ők voltak a központ. De még mindig nagyon nagyok, és még mindig fontosak. Ennek egyik fő kifejeződése a Pompidou központ Párizsban. Egy óriási központ, ahol egyszerre 6 nagyobb, és azon felül még 10 kisebb kiállitás, esemény, szinház, performansz, stb zajlik. A Pompidou eleve nemzetközi központ, nemzetközi kitekintéssel.
Ezek után azt mondhatom, hogy a 2018-as adományozásból származó művek, bár még titkosak, olyan szempontból teljesen érdektelenek, hogy számomra teljesen ismeretlen alkotókról van szó. Pedig azért azt gondolom, hogy azért úgy nagyjából tisztában vagyok legalább a legfontosabb nevekkel.
Szóval 2017. A lista 62 névből áll, és 5-öt ismerek. Ez elég lehangoló, mert azért igyekszem követni a nagyobb kiállitásokat, művészeti lapokat járatok stb...Mégis, amikor beléptem X házába, aki amúgy ismert galériás, mindössze két festőt ismertem fel a falon lógó képekből, pedig minden négyzetcentiméteren volt kép. Persze, ok, mit várok, amikor csak Párizsban olyan 200 galéria lehet, mármint a komolyabbak, ebbe nem beleszámolva az átmeneti tereket vagy a folyton változó projekteket.
Mindenesetre, hogy információértéke is legyen a bejegyzésnek, iderakok pár nevet, utána lehet nézni, ha valakit izgat:Francis Alys, Yto Barrada, Paolo Brusky, Paul Guiragossian, Babotte Mangolte...Nem rosszabb művészek, mint akiket mi ismerünk. És ők immár világhirű gyűjteményben vannak. Kezdjük újra a nevek tanulását...

2018. december 9., vasárnap

Könyvajánló: aatoth franyo: oeuvres munkák 1985 -2012

aatoth Franyóval viszonylag ritkán lehet találkozni Pesten. A Várfok galéria festője ugyanis főleg Párizsban él, amikor nem ott, akkor pedig Thaiföldön dolgozik. Még a szocializmusban szökött ki Hollandiába, onnan ment Párizsba, ahol lehetőséget kapott szerény szinten, de megélni. A katalógus 2012-ig követi a festőt, és olyan szempontból eléggé félrevezető, hogy a könyv nagyjából egységes stilusú művei után bizonyosan meglepődnek majd egyesek, amikor azt fogják látni, hogy az újabb művei egészen más stilusúak. Valahol mégis természetes, talán egy korszak lezárásaként tekinthetünk e kötetre, amely stilusát tekintve jócskán a pop art-hoz húz.
Számomra hosszú évekig aatoth franyo a lefestett tévéiről volt hires. Mint Felugosi, amikor azt mondta egyik videójában, hogy "isten lekapcsolja a tévét és a szórakoztató elektronikát", Franyo pedig tévéket festett le. Hát igen, az biztos, hogy egy gondolkodó embert végtelenül zavar a tévé nevű képződmény, melyet a magyarok állitólag napi 4 órán keresztül néznek.
Egy életművet persze nem akarok néhány sorban lezavarni, pláne azért, mert amióta találkoztam is vele, már egészen máshogy közelitek a képeihez. Ez a könyv csak egy apró bevezető aatoth franyohoz, de annak igen kellemes, ráadásul többnyelvű szövegeivel könnyiti az olvasást.

Fortepan a Fotóművészek újságban

A Fotóművészek egy elvileg évente négyszer megjelenő fotólap, sajnos ez az évi 4 pont arra jó, hogy elfeledkezzen róla az ember, no meg bőven szokott csúszni is az újság, pl. az idei 3. újság október végén jött ki, és bizony december van, de nincs 4. szám.. Rettenetes kinlódás ez, pedig az újság tartalmas, noha nem mindig egyértelmű, hogy a cikkeket kinek is szánják...Pedig fontos lenne egy lap, ami fotóművészetet mutat be és nemreklámokat a legújabb gépekről.
A Fortepan viszont szerencsére egyre ismertebb, nagyrészt az indexnek köszönhetően, akik rendszeresen mutatják a képeiket. Aki esetleg a Marsról érkezett, a Fortepanosok régi negativokat, képeket gyűjtenek, és ingyenesen megmutatják őket a fortepan.hu oldalon.Tipikus példa arra, hogy az igazán elkötelezetteknek nem kellenek intézményi keretek, nem kell semmi, csak lelkesedés.
Ugyanakkor természetesen ez azt is jelenti, hogy természetesen pénz és lehetőségek nélkül, egy rosszindulatú környezetben kell haladni, és ez bizony mindenkit kicsinálna. Hiszen ez a feladat, a múlt dokumentálása, leginkább egy múzeum feladata lenne, és hogy nem csinálják, azért az elég borzasztó. De ha már jelentkezik egy lelkes ember, akkor minimum hagyni kéne, hogy csinálja, de nem, a múzeumaink, többek között az általam sokszor kiátkozott, és örökös nem foglalkozom mi történik ott átokkal megszórt Kkiscelli múzeum is lepattintotta a Fortepant. Is.
Szóval az van, hogy bár van Fotográfiai Múzeum, Történeti Múzeum, Szépművészeti és 20 egyéb, aminek a profiljába szépen beilleszkedne az effajta értékmentés, mégis egy lelkes kivülállónak kell ezt a munkát csinálnia, saját pénzből, saját időből, olyan eszközökkel, ami elérhető.
Szép volt a Fotóművészettől, ami maga is épphogy létezik a semmi ágán, hogy beszámoltak róluk. Ha majd mindenki kivándorolt már ebből az országból és a múlt minden emlékét sikerül majd tönkretenni, akkor csak annyit mondhatok majd: megérdemeltük.

2018. december 8., szombat

Könyvajánló: Ryoji Ikeda

Több mint egy hónapja gondolkodom Ikedáról. Nézegetem, a könyvét olvasom, lehetetlen lenne tagadnom, hogy hatással van rám. De nem csak rám: a Grand Palais artist et robots kiállitásán is nagy helyet kapott és a Pompidouban is.
Kezdjük a Grand Palais-vel. Ott egy óriási terembe hihetetlen mennyiségű, legalább 15 számitógép felnagyitott képernyőjét vetitette ki olyan 4 *10 méteren. A kép ráadásul dinamikusan változott. Mig a többi műnél az emberek mosolyogtak, itt bizony leültek a földre, volt aki széket hozott, és bevallom én is elég sokáig maradtam. A Pompidouban hasonlóan látványos projekció fogadott.
Most elmesélhetném a számitógépes művészet történetét, de van itt némi bökkenő. A legnagyobb ezek közül az, hogy a dinamikusan változó képek inkább egy érzést közvetitenek, nincs idő -meg persze el vannak torzitva - az információk ahhoz, hogy rájöhessek, mit is látok éppen. A hang pedig zavaró, nem éppen komfortos környezetet teremt. Úgy voltam vele, hogy majd a katalógusban megnézem, mi a matematikai háttere az egésznek, de a katalógustól csak még jobban összezavarodtam.
A könyvből ugyanis az derül ki, hogy a programozást nem ő csinálja, őt jobban érdekli a projekció kitalálása, vagyis hogy hova milyen projektor kerüljön.
Namost, mielőtt elvesznék a részletekben, szögezzünk le néhány dolgot. 1. Évek óta nagy kérdés a művészetben, hogy mi jöjjön. Mondjuk ha a pop art-ból indulok ki, ami 70-es évek, aztán jött ugye a fotó, videó, installáció, kinetikus dolgok, egyéb anyagok (pl. fonal, fénycső) használata, dokumentarista dolgok, fényképeken alapuló dolgok, land art, environment art, környezettudatos dolgok.. szóval nem unatkoztunk. Számomra úgy tűnt egész mostanáig, hogy ebből a sokmindenből a videó kerül ki nyertesen, ami valahol jogos, mert egyrészt történetet is lehet vele mesélni, másrészt összetettsége a befogadótól és a művésztől is koncentrált munkát követel meg, arról nem is beszélve, hogy kiváló médium dolgok közlésére, információátadásra. Nem is kell feltétlenül túlgondolni a dolgokat, hiszen ha mondjuk a tutajos mókára gondolok, amikor épitettek egy faházat, abból egy csónakot, azzal elhajóztak a tengerig, majd újra házat épitettek, és mindezt levideózták, akkor maga a videódokumentáció jól össze tudja foglalni a történetet a faház/tutaj nélkül is, mint ahogy az a Velencei Biennálén történt. A fahajóház látható volt egy félreeső sarokban, de senkit sem érdekelt, miközben a videóért sorban álltak az emberek.
Érdekes, hogy ezzel együtt is a számitógépes művészet valahogy egyet jelentett eddig a Photoshop huszárok ténykedésével. Persze csak nagyjából, és ha ez egy doktori értekezés lenne, megemliteném Waliczky Tamás nevét, de most nem ez a szál a lényeges (akit ez érdekel, ott a Számitógépes művészet cimű könyv az Artpool kiadásában). Ami nekem eddig nagyon hiányzott, az a számitógép kreativ használata. Mármint a számitógép mint technikai tárgy használata.
És akkor itt szúrom be azt is, hogy pl. Dani Ploeger megVr-t fejleszt, azaz olyan szemüveget, amivel virtuális valóságot lehet megjeleniteni.
Emlitsük meg Tomás Saraceno-t, aki a Palais de Tokyo-ban érintésre érzékeny installációt épitett, amit tapintással lehet vezérelni. És ott van Csörgő Attila, akinek szintén kinetikus, vagyis változó szobrai szintén a technikára alapoznak.
Namost. Amikor először láttam Ikeda munkáját, arra gondoltam, hogy ez biztosan valamilyen matematikai megközelitése a számitógépnek. Azt vártam a katalógustól, hogy bemutatja ezt a hátteret, esetleg akár programrészleteket is közöl, mert piszkosul szeretném megérteni, amit csinál. Ehhez képest már az első oldalakon közli, hogy a programozást nem ő csinálja. Ő elsősorban zenésznek tartja magát, meg is jelent lemeze, amit ugyan nem hallottam, de ő experimentális zajnak nevez. De ha lehántjuk ezt a réteget, akkor még mindig túl érdekes ez ahhoz, hogy ne menjek kicsit utána. Tehát, a betüket felbontjuk bináris számokká. Vagyis egy A betűből lesz 001011101001. Ha ezt vizualizálni akarjuk, akkor lehet belőle ..-.---.-..-.  0 a pont, 1 a kötőjel. Ezt a jelet ..-.---.-..-. aztán lehet multiplálni, fehér-fekete sorokká konvertálni, és végül rengeteg ilyen jelből összejön egy struktúra. A könyvben példát látunk erre is, meg arra is, amikor mondjuk a Pi végtelen hosszúságú számsorát bontja fel hasonló jelekké. A fontos itt az, hogy Ikedánál a vizualizáció a legfontosabb, vagyis könnyedén eldobja a tudományosságot, ha tetszik neki a látvány. Egy kódsor igy bemutatva vajon lehet esztétikai élmény? Hát hogyne lehetne az. Viszont ha ez igy van, akkor itt az ideje, hogy valaki nekiálljon esztétikailag és matematikailag is szép, vagyis esztétikus, vagy éppen ellenkezőleg: groteszk dolgokat előállitani. Hát, nagyon meglepődnék, ha nem bújna elő hamarosan jópár követője Ikedának.

Rajzosztály és Miro a Charlie Hebdo-ban

A Charlie Hebdo...A terrortámadásig egy mindennek és mindenkinek nekimenő, de azért alapvetően intellektüel lap volt, kb. mint nálunk a Hahota. Csak arrafelé a képregénykultúra magasabb fokon izzik, ezért aztán ez az újság sokakhoz eljutott, és közel 30 nagyméretű oldalon figurázta ki, azért főleg a politika szereplőit, akik azért jócskán rá is szolgáltak erre. Az is igaz, hogy Hollande és Sarkozy sehol sincs Trumphoz képest - de elég vidámak lehettek a szerkesztőségben, hogy végre valaki az ő stilusukban szólal meg. Hát igen, ha úgy vesszük, ennél többet egy újság nehezen érhet el.
Mint ahogy az is páratlan, hogy hirtelen mindenki Charlie lett -je suis Charlie - ezzel szolidáltak a lappal.
Ez volt a történelemóra, de ezzel úgy tűnik, a valódi története a lapnak nagyjából véget is ért. A Charlie Hebdo-nak ugyanis az volt az értelme, hogy az ember megvette, jót röhögött mindenkin metrózás közben, aztán nagyjából eldobta, odaadta egy haverjának, esetleg otthon este vihogott rajta. Na pont ez az, ami hiányzik a lapból. Helyette hosszú cikkekben értekeznek arról, hogy ki miért hülye, az egyik rajzolóról pedig egy olyan hosszú és részletes -és komoly! - portrét közölnek, ami megjelenhetett volna a Beaux Art magazinban is. A rajzok, amik az újság lényegét adják, egyszerűen túl intellektuálisak lettek, és nem figuráznak ki senkit, vagy csak olyan intellektuális módon, amibe irtó nehéz belekötni.
Talán mindenképpen ez történt volna, hiszen ki akarna életveszélyben dolgozni, és az is érthető, hogy egy intellektuálisabb irányba vitték a lapot, de azért nekem hiányzik a régi szellemiség...

2018. december 1., szombat

A francia Beaux-art magazin tanácsai vásárlóknak

A Fiac párizsi művészeti vásár kapcsán körüljárták a lap újságirói, hogy adott pénzből milyen művet lehetett venni a vásáron. A legolcsóbb művet 500 euróért találták, de a következő mű már 5000 eurós, és egészen 3 millió euróig felmentek az ajánlásokkal, tehát nyilván arra számitanak, hogy lesz, aki arra ugrik rá.
Számomra az első meglepetés az volt, hogy egészen 30000 euróig fel kellett mennem ahhoz, hogy az első számomra ismert festőt megtaláljam. 30000 euró az már 10 millió ft, de a lap szerint ez nyilván bagatell összeg, én legalábbis nem Philippe Decrauzattal kezdeném a gyűjtést. Innen még 6 oldalnyi drágább képet mutatnak, persze a Miro szobor 6 millióért biztos alkalmi vétel - és tegyük hozzá, Miro ezres nagyságrendben készitett műveket.
Mivel a héten beszéltem egy Stockholmban élő festőművésszel, aki szerint az a baj a párizsi művészeti vásárral, hogy nőket nem igazán állitanak ki, gondoltam megnézem az ajánlót. Ez ugyebár a nyugat, úgyhogy 0 % helyett olyan 30 %-ra számitok. Lássuk csak... 13. 13 db nőművészt ajánlanak. Mennyiből is? 50-ből.. Akkor 26 %. Persze az is igaz, hogy a hiresebb, drágább képeknél, és mivel itt történeti kitekintés is van, nyilván több a pasi. Egyszerűen ez van. Úgyhogy ez az eredmény inkább az átlagnak felel meg.
Az már önmagában is tetszik, hogy több mint 20 oldalt szántak erre az újságnál, és meglehetősen sokrétű névsort állitottak össze. A szomorú az, hogy ami nekem is tetszik, az már olyan áron megy, amit még forintban se fizetnék ki, nemhogy euróban...