2016. május 30., hétfő

Csak a lényeg hiányzik

Minden alkalommal, amikor Párizsban járok, és találkozom művészekkel, kézenfekvő találkozási pont a Pompidou előtti terület. Teljesen ingyenes, remek hangulata van, és ha hiányzik egy itóka, a közeli boltból olcsón beszerezhető. Csak néha zavarnak meg erőszakos maghrebiek (afrikaiak), ennyit ki lehet birni. A lényeg, hogy egy olyan hely, ahol nem kell feszengeni.
Nem csak Párizsban van ilyen hely. Ez pl. a bécsi megfelelője, tegnap:
Ez annyival több, hogy van egy kifőzdesor, koncertek, gyerekprogram, de nem muszáj költeni, a füves részen simán át lehet beszélgetni a délutánt.
Egy pesti galériás mindig azt mondta nekem, hogy azért szeret Pesten élni, mert itt még hajnali háromkor is beszélgetnek az emberek, leugranak a Kőlevesbe, és idegenekkel is lehet ismerkedni (mármint beszélgetés céljából). Nem tudom ki hogy van vele, én az utóbbi időben ezt egy kicsit hiányolom. Már nem téma a művészet, vagy ha igen, kizárólag az mma baromságai, ami persze jogos, csak épp egy kicsit már unalmas. És tele van a törpöm azzal, hogy ők határozzák meg, hogy miről beszéljek..Na nem, akkor inkább irány Bécs, ahol lehet pl. Anselm Kieferről beszélni. Hogy ki ő? Hamarosan róla is lesz szó.

2016. május 24., kedd

No de kicsoda Yves Klein?

Kezdjük a sznob megközelitéssel. Yves Klein? Hát a kék képek, tudod! A kevésbé sznob válasz viszont az, hogy fogalmunk sincs, kicsoda ez az ember. Már meghalt, és kék képeket festett, egészen jól értesültek a monokróm szót is használhatják, és nekem felsejlett egy egyszinű kék kép, ami őszintén szólva nem hozott lázba.

Egy ideje már úgy használom a Pompidou központot, mint egy könyvtárat. Rengeteg olyan festő van, akit nem ismerek, vagy legfeljebb 1-2 képét, mert a lapokban nemigen lehet olvasni róluk, kiállitásuk nincs, valami alapitványuk általában van, de az ugye nem számit, mert nem nyilvánosak. Elég jól sikerül összehoznom infókat olyan emberekről, mint Sam Francis, Niki de Saint Phalle, Agnes Martin, Bill Viola, a sort hosszasan lehetne folytatni. De Yves Kleinről még a Pompidou-ban sincs katalógus, vagy csak nem találtam meg, lehet. Találtam viszont egy filmet róla, úgyhogy végülis révbe értem. Kicsoda tehát ez a fickó?
Két festőművész egyetlen gyereke, és bizony rettentően elkényeztetett. Fogalma sincs, mit kezdjen magával, tehát művész lesz. És a vicc az, hogy 32 évesen megnyilik a retrospektiv, visszatekintő kiállitása, tehát bejött neki a  móka. Másfelől meg nem tűnik igazán jelentősnek, amit alkotott. A film szerint ő találta ki az akcionizmust, vagyis azt, hogy egy kép egy megnyitó alkalmával készül, ráadásul tasiszta módon, vagyis az emberi testet használva. Yves-nél ez persze pucér csajokat jelent, naná, az ő mindenféle mozgásuk hozza létre a műtárgyat. Még a filmben is rettentő sokáig magyarázzák, hogy miért választotta a kéket a szinte egyetlen szinnek, amit használ, ennek ismertetésétől eltekintek. A lényeg, hogy bár legtöbb képén valóban egyetlen kék árnyalatot látunk, tehát monokróm képek, azért használt ő más szint is más képeihez. Kicsit úgy volt vele, mint Duchamp a wc kagylóval: annyira hozzánőtt a nevéhez, hogy később már tudatosan használta a figurát. Alkotott egy szimfóniát egyetlen hangra, persze a végén ez is meztelen nők festékkel való bekenésében csúcsosodott ki.. Mindenesetre engem lenyűgözött a szabadságával és egyre újabb ötleteivel, amiről persze még sosem hallottam, de legalább olyan jók, mint Niki de Saint Phalle-nál. Vagy mint Dalinál. És persze óriási kár, hogy csak 34 évet élt, bár igy is bevonult a művészettörténetbe, hiszen Duchamp kiállitást sem rendeznek folyton nemigaz?

2016. május 23., hétfő

Keserü Ilona az M21 galériában Pécsett



Sajnos a Modem megszüntével elmúltak azok az idők, amikor érdemes volt autóba ülni, és egy kiállitás kedvéért vidékre menni. Talán még a Paksi Képtár az, amiért talán érdemes, bár Bak Imrével is elég sok helyen lehet találkozni. Ja és Balatonfüred, a Vaszary villa, és még Veszprém, a Vass gyűjtemény. Igen, Pécs nincs ebben a felsorolásban, és Keserü Ilona is látható volt már a Ludwigban, a Budapest galériában, Füreden.
Eszem ágában sem volt Pécsre menni egy Keserü Ilona kiállitásért. De ha már amúgy is le kell mennem? Na az már más.

Nagyon kellemes meglepetésként ért a Zsolnay negyed mai állapota, végre elkészült minden, mindenfelé fiatalok mozognak, a madarak csicseregnek, és az összes tér nagyvonalú, belakható. Ha már ott van az ember, kombinálni is lehet a különböző kiállitásokat, a Gugyi gyűjteményről irtam is már, és az 500 Ft-os belépő is vicces ma már.
Mivel elolvastam, hogy a máshol soha ki nem állitott függőleges oszlopok lennének a tárlat szenzációi, igy az mozgatta meg leginkább a fantáziámat. Keserü Ilona képei ma már látszólag teljesen esetleges, ottfelejtett kompozicióknak tűnnek, de nem volt ez mindig igy. Ráadásul a hosszasan magyarázott szinskála önmagában talán nem elég tartalmas ahhoz, hogy belakja a képeket, de azért azok mégis működnek. Pláne egy Nádler vagy Bak Imre után. De. Nem véletlen, hogy külföldön egyáltalán nem emlitik, nem kerül kontextusba. Nem baj, kedves gesztus Pécs részéről, hogy a városhoz ezer szálon kötődő festőnőnek hoztak össze kiállitást. Ha valaki arra jár, nézzen szét a Zsolnay negyedben. Ott meg már csak pár lépés lefelé a galéria...

2016. május 19., csütörtök

Tracey Emin a Carolina Nitsch project room-ban New York-ban

Tracey Emin az angol Ujj Zsuzsi. Igy mond valamit? Feminizmus a témakör. Hogy ez miért érdekes? Mert jó lenne, ha lassan nem kéne a "nőművészet" meg mindenféle "feminizmus" szavak mögé bújni, ha egy nő a saját, természetesen nőélményeiről szeretne beszámolni. És Tracey ebben elég úttörő volt, legalábbis a szakkönyvek megemlékeznek arról, hogy egyszer a Tate-ben állitotta ki a saját ágyát. Az már elég intim?
Még a Verebics lányok jutottak eszembe, akik szintén reflektálnak a témára, de nem direktben. Mint művészet, Tracey munkái sokszor nem éppen harmonikusak vagy ha videóira gondolok, mégcsak nem is gusztusosak, de ez a műfaj nem is erről szól. Az időközben nem fiatal, 63-as születésű nő következetesen épiti az életművét, és mitagadás, legújabb képei elég sokat mutatnak ebből, miközben a téma nem csak csajoknak fontos.

2016. május 16., hétfő

A Gérard Fromanger film

Amúgy tiszta hihetetlen, most rákerestem, és egyetlen hazai újság vagy akármi sem foglalkozik a Reigl Juditttal, az ő 5 kiállitásával Párizsban. Ünneplik New York-ban, ünneplik Párizsban és ennyi, nálunk zubog az mma szemét. Hát igy bánunk mi a tehetségeinkkel, Kincses Károlytól tudom, hogy Robert Capa emléktábláját levették az Astoria mellől, A Rákóczi út 6-ról, mivel a fotószövetség nem fizette a táblabérletet... Miért kell fizetni azért, hogy büszkék lehessünk arra a táblára? Mondjuk a fotószövetség is megér egy misét, lassan másfél év telt el a botrányos választás és egymás támadásából, sőt már a biróság is eldöntötte, hogy mi van/volt/lesz, mégsem történik semmi. Annyira semmi sem történik, hogy abban sem vagyok biztos, még létezik egyáltalán. Na mindegy.
Fromanger-ről az előbb irtam, már lehet egy hete is, érdekes felfedezés volt számomra a munkássága, semmiképpen sem megkerülhetetlen, de azért érdekes.
Egy ideje amikor a Pompidou-ban vagyok, elgondolkodom azon, albumot hozzak-e vagy filmet egy-egy festőről. Persze nem összehasonlitható a dolog, hiszen az album az igazi, és minden más csak pótlék, de a filmnek is van előnye, be tud rántani egy életműbe. Keith Haring filmjét pl. receptre irnám fel, csakúgy mint Aj Wei Wei és az Artist is present művésze is csodás filmen, sőt, olyan dolgokat láthatunk, amiket albumokban nemigen. Sajnos viszont a film nehéz műfaj, Warholról pl. nem készült igazán jó film, egyszerűen azért, mert nem örökitették meg az életét, és utólag visszaemlékezve meg már nem olyan.
Végre beszéljek a Fromanger filmről is, igaz? Nem egy fontos darab. Az ötlet jó, hogy majd a stúdióban beszélgetnek vele meg alkotás közben filmezik, de ez kevés. Fromanger semmit sem árul el az életéről, hogy honnan jön, kik a barátai, hol kezdett, igy viszont csak annyit látunk, hogy egy öregember polemizál a festészetről, meg néha ecsetet ragad. Nagy kár, mert amúgy óriási lehetőséget szalasztottak el, hiszen a festő élete tele van érdekességekkel, tele emberekkel, akiket meg lehetett volna szólaltatni. Ez igy kettes,de csak mert sok képet látunk és amúgy jó fej az öreg. Az albumot kellett volna...

A 93 éves Reigl Judit köszöntése

A Le Journal des Arts francia magazin egész oldalas életműportrét közöl a festőnőről annak az ürügyén, hogy 5 párizsi galéria is köszönti a 93 éves művészt egy-egy önálló kiállitással, és amikor pl. a Galerie Minotaure teszi ezt, akkor ott helye van a nagy szavaknak.
Nem mintha Reigl Judit nem lenne már igy is szupersztár: New York-tól Párizsig mindenhol jól cseng a neve. 1950-ben érkezett Párizsba, a legjobb pillanatban, amikor a festészetnek igazán volt tétje. Minden visszaemlékezés megemliti bátorságát és függetlenségét, mellyel nemet mondott André Bretonnak és lényegében bárkinek, aki bármilyen irányzathoz csatolta volna. Persze a mesébe illő történethez az is kellett, hogy már szinte azonnal a legnagyobb festők fogadták barátságukba.
Nekem mindig is nagy kedvencem volt. Először talán a Makláry galériában láttam az egyik "forradalom" képét, és úgy voltam vele, hogy igen, ez az, ami továbbviszi Pollock-ot, szinesebb, érdekesebb annál. Aztán nem sokra rá New York-ban a János Gát galériában láttam egészen más képeit, és nem hittem a szememnek. Ez nem lehet ő- mormogtam magam elé, pedig csak annyi történt, hogy egy másik korszakából való képet láttam. Azóta persze már rég megvettem a Makláry Kálmán Galéria katalógusát, de továbbra is csak azt mondhatom: számomra a "robbanás" sorozat jelenti a művésznőt. Ettől függetlenül lenyűgöző, hogy milyen széles skálát járt be a festészete, és persze az is, hogy nem a galeristáknak festett, nem ismételte önmagát. Aki járt a Ludwigban az életműkiállitásán, az láthatta, hogy a műveit befogadni nem egyszerű munka, de óriási élmény...És most ott látom az újságban a még mindig aktiv festőnőt, és csak hüledezek, 93 évesen igy?

2016. május 15., vasárnap

Artforum május

Imádom Csikós Zsolt irását egy autós újságról (http://totalcar.hu/belsoseg/2016/01/10/most_akkor_egy_kis_kultura/), de képtelen lennék ilyet irni az Artforumról. A világ legsznobabb újságja annak az öt embernek szól, akik minden egyes oldalát értik, esetleg még további 10-nek, akik azt mondják hogy értik. De hiába, a benne szereplő művészek 99 %-áról nemhogy még nem hallottunk, hanem elképzelni sem tudjuk, miért kerül be a lapba. Volt egy idő, amikor annyira sznobnak éreztem magam, hogy komoly erőfeszitéseket tettem arra, hogy megismerjem az ott felsorolt festőket, de aztán kigyógyultam ebből. Akkor már inkább a Journal des Arts? Arról legközelebb irok.
Az Artforumban az a jó, hogy mindenki benne van, aki fontos. Persze a fontos fogalma szubjektiv, de alapvetően inkább forditva működik: aki nincs benne, az nem fontos. És persze az igazán nagyok a Gagosiannal kezdve mind benne vannak. Ez is egy mérőszám: Prágában pl. az egyik galériában már előfizettek az újságra, noha nem szerepeltek benne. Nálunk? Hagyjuk. Zéró.
Minden számnak van egy témája, mégha ez a gyakorlatban nem is jelent sokat. A májusinak a divat a témája, össze is hoztak egy rakás olyan képet, ami még véletlenül sem esztétikus, amúgy leginkább nem is a divatról szól, és amúgy is.
Amit a legjobban szeretek az újságban, az a trendfigyelő. Nyilván semmi hasonló nevű rovata nincs az újságnak, de a megjelenő képekből én le szoktam szűrni ezt-azt. Volt idő, amikor mindenki figurativ volt, de úgy, hogy az arc roncsolva legyen, az absztrakt is menő volt, az indusztriális tájak is, és még ezer trendre ebben az újságban figyeltem fel, ha már nem jutok el minden hónapban New York-ba, hogy a saját szememmel figyeljem ki az eseményeket.
És mi a május képzőművészeti trendje? Az elmaszatolt táj, lehet egy homokszinű irodabelső is, vagy egy életlen beton, bármi, csak ne lehessen semmit igazán kivenni rajta. Múló hóbort, hamarosan jönnek majd az épitett hóemberek vagy akármi más, ahogy eddig is...

A hónap vicce

Már én magam is unom folyton az mma-ra való mutogatást, pedig most pl. a jövő évi költségvetésben már 10 milliárd megy nekik a mostani 6,5-ről. De miért is? Ennyi pénzből tényleg lehetne egy normális művészeti életet csinálni. Na mindegy. Amin szétröhögtem a fejem, az ez:
Ha esetleg valaki nem látná, a kedves reklám azt mondja: "zöldebb és élhetőbb lesz a Városliget". Majd alatta: "60 % jelenleg a zöldfelület aránya, 65 %-ra..."blablabla. Mármint hogy 65 %-ra nő. A zöldterület. Értitek? Mert én nem. A jelenleginél több épület lesz, nagyobbak is, de azért több zöldterület lesz. Ezek a nyilvánvaló hazugságok fárasztanak. Már önmagában az, hogy egy senki által nem támogatott, Bp lassan egyetlen zöldfelületét miért kell beépiteni, és főleg miért kell plakátokkal hazugságokat kiirni? Ja és persze miért olyan nagy eredmény, ha 60-ról 65 %-ra nő? Nem mertek többet behazudni?

2016. május 9., hétfő

A műteremben, a Petit Palais kiállitása

Titokban minden Párizslátogató abban reménykedik, hogy sikerül elkapnia egy olyan kiállitást, ami abszolút meghatározó lesz, amiről évekig beszélhet, amiért megéri kinlódni a helyi héven, a rer-en a reptérről befelé, kivenni egy olcsó szobát és repjegyre költeni a nehezen megszerzett forintokat. Egy himi-humi kiállitás a helyieknek még elmegy, legfeljebb megvonják a vállukat, de ha valaki azért utazik oda, az más. Szerencsére én már nagyon sok meghatározó kiállitáson voltam a városban, meg aztán ha nem tetszik valami, lehet menni egy másik helyre, de mégis jobb nem csalódni.
A Petit Palais kiállitása előzetesen úgy tűnt, hogy az a hely lesz, amiről még sokáig csillogó szemekkel fogok beszélni. A téma ugyanis a műterem, az pedig egy izgi hely, hiszen ritkán pillanthatunk be valakihez csak úgy. A Pompidou-ban oly széles kinálatban mutatott dvd-ket is azért kezdtem el nézni (na jó, azért is), mert igy betekinthetünk valakihez, akit amúgy nem ismerünk. Az már más kérdés, hogy pl. Roy Lichtenstein műterme lehetne pólógyár vagy gumiüzem is, Francis Bacon hegyekben álló szemetét nem lehet elviselni, és hogy magyar vonatkozást is mondjak, Ország Lili 10 négyzetméterén létrehozott festőlyukát sem irigyli el senki.
Akkor most azt fogom mondani, hogy egy gyenge közepes a kiállitás? Ó dehogy. Sőt remek, sőt még annál is jobb. Inkább arról van szó, hogy nem találták el az izlésemet, ezért a felfokozott várakozásaim kicsit lehűltek. De ez még mindig egy ötös osztályzat.
Tehát arról van szó, hogy műtermekről készült képeket láthatunk, egészen a fotográfia születésétől, vagyis az első képek a mi szabadságharcunk után készültek (jellemzően 1880 körüli a legtöbb), ez pedig, hmm, egy kicsit már kiesik az érdeklődési körömből. Persze jópofa ezeket a régi képeket nézegetni, kicsit olyan, mintha egy másik világba repülnénk vissza, de azért én inkább a nagymenő maiak (és tegnapiak) képeit nézegetném. Persze ezekből is kapunk sokat: Brassai is sokat feltűnik, persze Picasso, de aztán tényleg nagyon-nagyon sokan, és mind a műteremben vannak kétségtelenül. Mondjuk Duchamp sakkozása mögött nem sok részletet látunk a lakásból, és Pollock műterméről is láttam már részletesebb képeket, de ez csak nyafogás. Nagyon jó látni, hogy bizonyos embereknek mennyire kellemes foglalkozás volt a festés,és most persze kicsit a pucér csajokra is gondolok, azért nem sok munkahely van, ahol ledér nőket kell bámulni, és még fizetnek is érte...Ha mondjuk Munkácsy palotájára gondolok, ahol fogadásokat tartottak..(és igen, ott a remek életrajz, az Ecce Homo, tessék olvasni). Tényleg remek tárlat. És a katalógus is kiváló, vaskos is, nehéz is, a reprodukciók pedig minden igényt kielégitenek. Pluszpont jár azért is, mert nem a bulvár szintjén keresték a megfejtést, hanem az a jelenség izgatta őket, hogy mitől más egy műterem, mint egy bármilyen más helység, mi történik ott és különleges-e. Az igen válaszhoz pedig végig kell sétálni a hatalmas termeket is a többszáz képpel.

2016. május 7., szombat

Gérard Fromanger a Pompidou-ban Párizsban

Annyira szines és meglepetésekkel teli a francia (de a többi is) festészet, hogy szinte bármeddig lehetne szemezgetni, újabb és újabb gyöngyszemeket kihalászni. Egyik kedvencem a Galeria Arnoux a Rue de Bucinál, amelyik a háború utáni festészetre szakosodott. De persze alapvetően nem sokat tudunk erről a korszakról, hiszen egy Sam Francis még csak-csak feltűnik (bár nem hiszem, hogy sokan ismernék e nevet), de a globalizáció irányzatai, meg újabban a Damien Hirst-Jeff Koons féle vonal elfedi, hogy a klasszikus táblaképben is mennyi lehetőség van.
Persze Fromanger az egyik legismertebb név (mármint arra), meg aztán aki a Pompidou-ba kerül, az már letett valamit az asztalra, mégis érdekes felfedezni az életművét olyan környezetben, amire mindenki vágyik. Mintha a festő is erre készült volna, óriási képei kellemesen betöltik a falakat, változatosságuk pedig elképesztik a gyanútlan látogatókat. Ilyet is lehet? - ez az első kérdésem, aztán másodikra eszembe jut Csernus, aki hasonlóan az utcában találta meg a témáját. Fromanger úgy ábrázol embereket, hogy azok a helyükről mintegy kiragadva még fontosabbak lesznek. Az alakok látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz, de nyilvánvaló, hogy nagyon is, csak épp a kapcsolat nem egyértelmű, tulajdonképpen akár azt is mondhatjuk, hogy nem megfejthető.
Csakúgy, mint Csernusnál, az utcakép szinte fotórealisztikus, ugyanakkor nagyon is látható, hogy festményről van szó. Csak épp Fromanger olyan gyakran váltogatja a képzeletbeli Photoshop szűrőjét, ahogy azt már egyetlen amatőr fotós sem tenné, mintha csak az lenne a dolga, hogy különböző hatásokat találjon ki. De persze ha csak a hatásra ment volna rá, akkor nem festett volna hónapokig egy képet, igy egy kicsit érthetetlen, hogy mire is ez a sok effekt, már persze a művészi szabadságon túl.

Az is egyértelmű, hogy meglehetősen kétes utat jár be azzal, hogy -persze mai szemmel, miközben a 60-as években kezdett el festeni - olyan hatásokat használ, amiket ma egy jobb designú weblap vagy képregény használ vagy használhatna. Meg olyanokat, amiket, megint csak mai szemmel, már láttunk máshol. Ennyire gyorsan avulna a látvány? És pont egy festménynél? Végülis miért ne, hiszen a pop art műveket is ma már magyarázattal szemléljük, pedig nem volt olyan régen, vagy ott van a tasizmus, akcionizmus, hosszú tablómagyarázatokkal, hogy mit is látunk.
Azt is feltehetjük kérdésként, hogy van-e értelme 3 *9 méteren felsorolni olyan művészeket, akik hatottak ránk - egyébként nem rossz ötlet, hiszen másképp nehéz lenne kitúrni egy életrajzból, bár a többezer név már más értelmezésekre vezet. Én csak egy vagyok a sok közül, halljuk a magyarázatot, ami talán igy van. Mindenesetre nagyon szimpatikus, hogy a festő mindenféle kordon vagy bármilyen biztonsági ember nélkül kiült egy székre, beszélgetett a látogatókkal, amikor odaértem, épp egy brüsszeli történetet mesélt, és láthatóan jól érezte magát a helyzetében.
A legviccesebb pedig az volt, hogy egy másik teremben azért csak álldogált tettrekészen pár fogdmeglegény, pedig a festő tényleg mindenkivel megtalálta a hangot. Hogy irigykedtem-e a mindenkivel csevegő festőre? Hát persze. De az egész valahogy annyira természetes helyzetté alakult, mintha csak a szomszédommal csevegtem volna...





2016. május 4., szerda

Patrick Zachmann So long, China



Ha azt mondom, Kina, mindenkinek eszébe jut valami. Talán egy emberekkel zsúfolt utca, vályogházak, jobban értesülteknek a tai chi mozdulatokat végzők tömegei a parkokban, vagy akár a Pekingben napsütést soha nem látó, maszkban közlekedő emberkék. Esetleg a felhőkarcolók.
Nem is kell sokat visszamenni az időben, hogy a toronyházak helyett szánalmas viskókat lássunk, és ez a kiállitás pontosan ezt teszi. Az egy ik teremben az egészen klasszikus kinai nyomornegyedek fényképei sorakoznak, és az emberek mindennapjai ezek között a diszletek között zajlanak, amúgy nem  is szomorúan, egy másik teremben viszont a bal oldalon a 80-as évek, a jobb oldalon pedig már a mai valóság: végtelen emeletek, aszfaltutak, és mintha az emberek semmit se változtak volna.
Szinte felfoghatatlan, hogy ez a fejlődés ilyen hamar megtörtént. Ugyanakkor azt is nehéz megemészteni, hogy immár több mint 7 milliárdan vagyunk. Engem a kiállitás arra emlékeztetett, hogy igencsak apró pontok vagyunk, ami persze közhely, hiszen legtöbbször nem érdekel minket a sok-sok ember mondjuk Kambodzsában vagy Boliviában. A fotó talán elsődleges szerepe viszont pont ez: megmutatni olyan tájakat, embereket, akiket amúgy sohasem látunk.

2016. május 1., vasárnap

Paul Klee iróniája a Pompidou-ban

A játékszabályok egyszerűek. A blog azoknak szól, akiket érdekel a művészet, azon belül leginkább a festészet és a fotó, bár nem vetem meg a többi műfajt, videóval és installációval ritkán foglalkozom. A blog nem a napi aktualitásokról szól, mégha néha el is ejtek egy-egy megjegyzést, hanem az általam lenyűgözőnek vagy emlitésre érdemes témákról, folyamatokról, háttérdolgokról. Csak olyan kiállitásról irok, amit személyesen láttam, és legtöbbször sokkal több tárlaton járok, mint amennyit megemlitek. Ez természetes, hiszen ha autótesztelő lennék, akkor se mindegyik kocsiról irnék, csak arról, ami valamiért érdekes. Ez a függetlenség öröme. Amikor elkezdtem ezt az egészet, akkor az is célom volt, hogy inkább külföldi dolgokról irjak, mert nagyon nehéz amúgy összeszedni, hogy kint mi történik, de mostanában már nem utazom annyit, hogy frissen képben legyek mind az öt kontinensen zajló dolgokról, azért szivesen szemezgetek, mint például most. Klee ugyanis egyrészt kötelező "olvasmány", másrészt ez a kiállitás..
Ha úgy vesszük, egy vicc. Ez nem egy Klee összes, még csak nem is best of, hanem egy egészen szubjektiv válogatás az életműből, amint az irónia szót is elég sokmindenre rá lehet húzni. Ironikus-e Van Gogh teljes életműve? Hát persze. És Dali festészete, Picasso sikere? Feltétlenül. Még ez a kép is ironikus, mert valójában azért elég sokan voltak a tárlaton, csak épp nem kellett sorban állni. Csodás. A képek előtt viszont már itt-ott forgolódni kellett, sőt várakozni, nem rálépni a helyiek lábára..Egészen elszoktam már ettől, hiszen Pesten gyakorlatilag bármelyik kiállitást meg tudom nézni privát módon, vagyis egyedül, csak annyi kell hozzá, hogy ne főműsoridőben menjek. A Pompidou-ban meg nem.
Azért rugózok ezen ennyire, mert az itt szereplő képek... Kicsik. Legtöbbje kb. 15 *20 centis, vagyis egészen közelről kell nézni.
Engem leginkább az vett le a lábamról, hogy a képek hihetetlenül részletesek, finomak és többrétegűek, és a kurátorok bőséges olvasnivalóval is elláttak. Az egyik szálon a festő életművének aktuális részletét elevenitik meg, a másikon a kortársak hasonló témájú dolgait, hatásokat.
Másodikra már az a megdöbbentő, hogy te jó ég, mennyi kép! Rengeteg a grafika, de festményből is akad jócskán, látszik, hogy itt egy napi szinten alkotó emberről beszélünk..Ez persze önmagában kicsit közhelyes, hiszen ahhoz, hogy igazán jó képeket készitsen valaki, vagy tágabb értelemben, hogy valaki igazán jó legyen a szakmájában, sokat kell gyakorolnia (egyesek szerint folyamatosan). Klee ilyen értelemben ugyenerre példa, hiszen rengeteg képet készitett, újságoknak is illusztrált, folyton kezében volt a ceruza. Persze ma már azt is tudjuk, hogy a folyamatos rajz/festés sem garancia a sikerre, de anélkül..Viszont ezek a grafikák - lehet hogy csak nekem - a maguk helyiértékén érdekesek. Vagyis ha szembejönnének most, mint ismeretlen festő alkotásai, nem ugranék rá, hogy mennyire jók. Ez az érzés viszont sajnos elég sokszor megkisértett már, még Moholy-Nagy-nál is. Egyszerűen a 100 év alatt annyit fejlődött, vagy csak egyszerűen elárasztott a kép, a képiség, mozgókép, hogy ma már nem érzem annyira úttörőnek Klee alkotásait. Vagyis nem, nem erről van szó. Az a fajta képiség, amit egy Canon-Nikon fényképező művel egy fotóriporter kezében, ma már annyira megszokott, hogy egy grafika, ami nagyjából felvázol egy helyzetet, az olyan...
Különben az egész párizsi út során az volt az érzésem, hogy valami olyat művelek, amit a következő generáció már ki fog nevetni. Elrepülni egy másik országba? Sétálni idegen helyen? Hamarosan lesz egy saját szobánk/szemüvegünk/tévénk/akármink, ami 99 %-ban fogja tudni azt, amit ma a saját szemünkkel látunk, mindezt az otthonunkban, és ha feltöltjük az illatpatronokat, még akár a friss eső illatát is érezni fogjuk, ami egyrészről jó lesz, hiszen elég kényelmetlen azért utazgatni, jegyeket venni, fel-le mászkálni a metróban, másrészt az a fajta kultúra, amiben most hiszünk, meg is fog szűnni. Hiszen miért nézegetne bárki Klee grafikákat vagy festményeket, mikor a virtuális valóság oly csábitó (és egyeseknek már ma is ott van a tévé erre)?
Mit mond erről ez a kiállitás? Azt feltétlenül, hogy a képek továbbra is egy másik univerzumba repitenek, és aki kellően fogékony, és rászánja az időt, az érezheti ezt. Végülis a festmény túlélte a fotográfiát, a videót, csak ellesz valahogy ezután is. De ennél talán jobb kiállitások kellenek ehhez...