Ha azt mondom, Kina, mindenkinek eszébe jut
valami. Talán egy emberekkel zsúfolt utca, vályogházak, jobban értesülteknek a
tai chi mozdulatokat végzők tömegei a parkokban, vagy akár a Pekingben
napsütést soha nem látó, maszkban közlekedő emberkék. Esetleg a felhőkarcolók.
Nem is kell sokat visszamenni az időben,
hogy a toronyházak helyett szánalmas viskókat lássunk, és ez a kiállitás
pontosan ezt teszi. Az egy ik teremben az egészen klasszikus kinai
nyomornegyedek fényképei sorakoznak, és az emberek mindennapjai ezek között a
diszletek között zajlanak, amúgy nem is
szomorúan, egy másik teremben viszont a bal oldalon a 80-as évek, a jobb
oldalon pedig már a mai valóság: végtelen emeletek, aszfaltutak, és mintha az
emberek semmit se változtak volna.
Szinte felfoghatatlan, hogy ez a fejlődés
ilyen hamar megtörtént. Ugyanakkor azt is nehéz megemészteni, hogy immár több
mint 7 milliárdan vagyunk. Engem a kiállitás arra emlékeztetett, hogy igencsak
apró pontok vagyunk, ami persze közhely, hiszen legtöbbször nem érdekel minket
a sok-sok ember mondjuk Kambodzsában vagy Boliviában. A fotó talán elsődleges
szerepe viszont pont ez: megmutatni olyan tájakat, embereket, akiket amúgy
sohasem látunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése