Ez a legpopulárisabb, legjobban mesélhető, és elég nagy részben legérdekesebb része a Palais de Tokyo-beli kiállitásnak. Az előző posztban elmeséltem, hogy a rendkivüli sötétitésnek és a legfinomabb érzékekre ható finomságok miatt a kiállitás olyan, mintha egy másik univerzumba látogatnánk el. És ekkor jön a legjobb rész!
Beengednek egy óriási terembe, ahol vékony drótok vannak kifeszitve. Ha úgy vesszük, idegrendszer, pókháló, vagy csak struktúra. Viszont ha megfogjuk a drótokat, azok hangot adnak! Minden drót végén egy érzékelő van, és ha megérintjük a drótot, az azonnal megszólal, méghozzá úgy, hogy hasonlit egy picit egy dróthangra, mintha tényleg megpenditenénk egy drótot, de annál kisértetiesebb, éteribb a hang. Minden drót egy picit máshogy szólal meg, és van néhány lépésérzékelő is, ami viszont ultrabasszus hangokat ad, vagyis rálépsz egy padlódarabra, és dübörgés hallatszik. Mi magunk állitjuk elő azokat a hangokat, amiket a többiek hallanak a kiállitáson járva, csak épp akkor még nem tudtuk ezt...
Lehet komponálni is: két drótot megfogva, és nagyon óvatosan pengetve őket ritmus és dallam is hallatszik, ezután átnyúlhatunk egy másik drótra...Órákig képes lettem volna játszani, de persze egy idő után szóltak, hogy mások is jönnének...De addigra már végigjátszottam a skálát..Rendkivüli élmény, tényleg.
Nem maguk a drótok szólalnak meg, hanem egy számitógépbe futnak bele az érzékelők jelei, és azok inditanak el valamilyen hangot a hangszórókba. Az installáció igy egyrészt a szemre hat a vékony drótok struktúrájával, a fülre a hangokkal és tapintásra a drótokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése