2019. november 8., péntek

Könyvajánló: Tatai Erzsébet: A lehetetlen megkisértése

Teljes tévedés ez a könyv. A könyv a szerző művészeti irásait összegzi 1993-tól napjainkig. Tehát igen, 1993-as kiállitásokról olvashatunk újra. Az irások leginkább az Új Művészetben jelentek meg. A baj persze nem ez, hanem a stilus. Már elnézést, de ezeket az irásokat olvasva egyből elmegy a kedvem a művészettől. Ez az álértelmiségi stilus, ami mindig pont ugyanolyan, mindig a kiállitott képeket elemzi, mindig úgy, hogy az ne legyen érthető a képek megnézése nélkül - márpedig bocs, de nem emlékszem rájuk, és a könyvben általában egy kép van róluk. Azért mondom, hogy álértelmiségi, mert tökéletesen elemzi a képek látványát, de semmit sem mond az alkotóról vagy az iró viszonyáról a képekhez, soha semmit a kiállitás körülményeiről, soha nem helyezi kontextusba az alkotót és soha nem birál. Nincs rossz szava semmire, márpedig az élet általában nem ilyen. Nem azt mondom, hogy fröcsögjünk a rosszindulatban, mint most én, csak az irások a teljes érdektelenségbe fulladnak igy. Hiszen kapunk egy politikailag korrekt leirást olyan képekről, amiket nem látunk, de semmit sem tudunk meg senkiről, a galériáról, az életutakról, egyáltalán bármiről, ami túlmutat a látványon.
Pedig a téma fontos lenne amúgy, merthogy nőművészekről szól a könyv, őket akarja előtérbe helyezni. Ez egy dicséretes cél, bár több hasonló lenne. A könyv designja is jó, bár ez a nagyrészt fekete stilus a világ összes festékének elpazarlását is jelenti. A fenti kép nagyjából minden oldalra igaz, legalább az oldalak fele fekete.
Mindenki meneküljön, ha meglátja ezt a könyvet. Többek között ezért nem szerettem igazán Újművészetet venni. A művészet attól érdekes, hogy személyes, hogy összekapcsolható a gyerekneveléssel éppúgy, mint a sakkal vagy a viráglocsolással. Ha mondjuk Hermann Ildire gondolok, az élettörténete legalább olyan érdekes, mint a művészete, és azt elhallgatni olyan, mintha egy fekete-fehér képet néznénk egy virágos rétről ahelyett, hogy éreznénk a szelet, szagolnánk az illatokat, káprázna a szemünk a napsütéstől és a növények selymes érintését se éreznénk..

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése