2018. május 12., szombat

Furniture comedy a Mumokban

Néha a Mumok a legidegesitőbb múzeum a világban. Bécsben van a múzeumnegyedben, egy fantasztikus épületben. Csodálatos, tágas mélygarázs tartozik hozzá. De néha olyan kiállitásokat csinál, amik érthetetlenek, néha meg csodálatosakat. Mégis, általában azt érzem, hogy többet is ki lehetett volna hozni a dologból. Például remek könyvesbolti részlege lehetne, de gondosan ügyeltek rá, hogy még véletlenül se lehessen újságokat venni, és a könyvkinálat is borzasztó, ugyanaz a 10 könyv van évek óta. Még a kiállitó művészekről sem lehet könyvet venni. A kiállitótér pedig ugyanez. Csodálatos, tágas terek vannak, fantasztikus lehetőségekkel, de ezeket legtöbbször nem használják ki. Lehetne egy mini Pompidou központ, de igy nem az.
Amikor viszont jó, akkor bármilyen mércével nagyon jó. Fluxus művekből pl. egyedülálló gyűjteményük van, és ez jó. A mostani mű is eredetileg 1963-ban született, fluxusmunka. Allan Kaprow kitalálta, hogy készit egy bútorjátékot Hans Hofmann-nak. Tipikus fluxus mű. Akkoriban úgy gondolták, jó poén, ha egy művészeti alkotás igy szól: az emberek beülnek a szinházterembe, amiben van egy zongora. Kijön egy ember, meghajol, majd leüt két hangot a zongorán, és elmegy. Vagy leüt egy hangot, arrébb rak egy széket, beköti a cipőfűzőjét, és ezt addig ismételgeti, amig az emberek ott maradnak.
A 2017-es feldolgozás Eva Chytilek és Jakob Neulinger műve. Egy összevissza berendezett szobát kapunk teljesen értelmetlen bútorokkal, állványokkal teleszórva. Van egy tábla is, amire viszont nem tudunk irni, mert a ceruzának használható fémdarab nem fog az irótáblán.
A használati utasitás csak annyi, hogy tetszőlegesen pakoljunk át bármit. Kivéve az ülőpuffot. Kivéve ezt meg azt, szóval mégsem teljesen szabad a játék, és kizárólag az ő elgondolásuk szerint rakható át textil vagy más anyag. A teremőr igazán buzgón próbálja teljesiteni a kéréseket, amikor olyan csinálok, amit szabad, nem szól, de ha megérintek valamit, aminek maradnia kell, akkor hangosan figyelmeztet. Mint egy kisgyerek, úgy vetettem magam bele a pakolásba, de amikor már negyedszer szólt rám a teremőr, akkor visszavettem a lelkesedésből. Valószinüleg eleve igy is találták ki a játékot. Oké, én sem olvastam el végig a szöveget, csak annyit, hogy szabadon lehet pakolgatni, később, a teremőrtől kérdeztem, hogy miért nem lehet árrakni ezt-azt, akkor mutatta meg a másik falat, ahol végtelen unalmas mondatokban ott vannak a figyelmeztetések is. Na igen, az apró betűs rész, amit nem szoktunk elolvasni.
Kiválóan szórakoztam a játékkal, más kérdés, hogy a bécsiek, úgy láttam nemigen mentek bele a játékba. Jól szórakoztak a szövegen, aztán mentek tovább. Pedig nagy élmény, amikor végre kezükbe vehetjük az irányitást, pláne ha ez egy kortárs művészeti múzeumban történik. Kilépve a múzeumból még sokáig emlékezhetünk erre - vagy, mint sok bécsi, kisétálhatunk úgy, hogy semmit sem mozditottunk el. Ez már majdnem filozófia.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése