A Fernet-Branca kiállitása: l'impermanence

Három kiállitás megy éppen a Bázelhez közeli alapitványnál, ez is jelzi az épület méretét, amit talán a Ludwig múzeumhoz tudnék mérni. Szóval nem kicsi. A David Nash kiállitáshoz nem igazán tudok hozzászólni, a magángyűjteményről következőleg irok, marad tehát a másik kiállitás, ami nagy szerencse, mert ebben volt az a mű, ami miatt nekem személy szerint megérte kimennem St. Louisba. Mindenkinek más mű ez, és ez annyira személyes, hogy sokszor előfordul, hogy egy kiállitást, amikor többen nézünk meg, egészen más élményekkel távozunk.

A helyzet a következő: mivel rengeteg kiállitást látok, ezért már nagyon magasan van az ingerküszöböm. Sajnos nagyon jó képekre is csak legyintek, ami valahol azért természetes, mert pl. az Art Bázelen egy rakás Picasso, Haring, Lichtenstein, Warhol, Basquiat kép után már nem akkora dolog egy akárkicsoda.. Nem csak a nevek, hanem még ha az izlésem miatt el is osztom kettővel-hárommal a kiállitott képeket, akkor is marad mondjuk 500 őrülten jó. De ennyi képet lehetetlenség feldolgozni. Amik most a fejemben vannak jelenleg: a párizsi fotóházban a francia fotósok kiállitásról portrék és fotóra festett feliratok, az artist és robot kiállitás néhány képe és egy magángyűjteményben látott kép, akinek a festőjével találkoztam az Art Paris art fair-en. Tehát, mint mondtam, meglehetősen szubjektiv ez a műfaj. Ezért egy olyan művet emelek most ki, ami másnak talán nem sokat mond. Jardin d'intentions - elgondolások kertje cimet viseli ez a mű. Egy nagyon vékony, kb. egy embernyi szélességű bejáraton be kell menni egy dobozba, ahol világitó kis gyémántszerűségek láthatók boton - ez lehet virághasonlat, ha már kert, viszont a világitásuk rafinált, mert a szárak sötétek, csak a fej az, ami világos. Tükrökkel nagyitják a teret, és tényleg végtelennek tűnik elsőre. Furcsa zene szól, talán Jean-Michel Jarre utánzat, időtlen zene. Ha akarom, egyenként le tudom leplezni a látványt, és mégsem akarom, egyszerűen csak élvezem az időtlenséget, és az apró fénygömbök sokaságát. Rengeteg mindenre emlékeztet ez a mű, de nem akarom az én értelmezésemet valódinak tekinteni, egyszerűen csak olyan érzés volt ott állni, mint mondjuk az Etnán. Hát, egészen földöntúli érzés.