Könyvajánló: Ross King: Dühödt ámulat Claude Monet és a vizililiomok

Fantasztikus kiállású könyv. Massziv, gyönyörű boritó, drága, többszinnyomásos wrapper (papirboritó, ami körülveszi) drága anyagból, a belsejében a szokásosnál vagy két fokozattal igényesebb papir, nehezebb is és fényesebb, élmény tapogatni. Az biztos, hogy tudjuk, hova került a pénzünk, 500 oldal igényességet látunk.

Az más kérdés, hogy egyáltalán nem túlzás a szerzőt Dan Brown-hoz hasonlitani. Az első könyvei, ami a firenzei dóm épitéséről és a sixtusi kápolnáról szólt, érdekesek, fordulatokban gazdagok voltak, igen jól elmesélt történet lett belőlük azzal együtt, hogy a tárgyszerűség is megmaradt. Nem csoda, hogy mindenki zabálta a könyveit, hiszen általában unalmas tárgyszerűséget kapunk a téma iróitól, az a könyv pedig a legkevésbé sem volt az. Sajnos nem ő az első, aki a későbbi könyveiben nem tudta tartani a szinvonalat: az impresszionizmusról szóló könyve sajnos teljes tévedés. Kinget az 1860-as évek politikája érdekelte, és mellesleg, ha már a könyv cime az volt, irt pár mondatot az impresszionistákról is, de láthatóan egyáltalán nem értette meg a festőket, és nem is különösebben érdekelte a téma, össze-vissza ugrált az emberek között. Annál a könyvnél mondtam azt, amit Dan Brown-nál is, hogy most már elég, ezekkel a pocsék könyvekkel elrontja az amúgy kellemes szájizemet is. Nem veszek több könyvet tőle, mert úgyis csalódni fogok.
A dolgoknak azonban van kifutásuk, és ha én nem is vettem meg az új könyvét, akadt más, aki igen. És akkor már adtam neki egy esélyt, bár sejtettem, hogy feleslegesen.
A vizililiomok könyv egészen érthetetlen módon 1910 körül kezdődik, Monet már 70 éves, és épp egészségügyi problémái vannak. King nem bir magával, és kb. a második oldalon behozza Clemenceau-t, aki később miniszterelnök lett, mert ismerte Monet képeit, és találkoztak is párszor. Eleve nagyon vitatható 70 évesen kezdeni egy életművet, méghozzá úgy, hogy semmit, de tényleg semmit nem mond az előző 70 évéről. Értem én, hogy külön könyvet irt már az impresszionistákról, de egyrészt abban sem irt semmit róluk, másrészt ez egy kölön könyv, azért egy picit irhatott volna az előzményekről.Például óriási öngólt rúg azzal, hogy figyelmen kivül hagyja, hogy Monet nem volt mindig festősztár, sőt. Ebben a könyvben úgy kezdődik minden, hogy ő már szupersztár. Ez jogos, mert 70 éves korára valóban elért már mindent, de emiatt ekkor már abszolút nem is érdekes, hogy mi történik vele. Az 500 oldalnyi könyvet úgy lehetne összefoglalni, hogy Monet hiába öreg, megrázza magát, és monumentális vizililiomok sorozat festésébe kezd. Hát, ez a történet.
Egyre inkább azt érzem, hogy Kinget leginkább a háború, a monumentalitás érdekli, ebben a könyvben is részletesen ir arról, hány százalékkal lett drágább a kenyér a háború alatt, mi történt Verdunnál, miközben nyilvánvaló, hogy a csatáktól távol élő Monet legfeljebb a gyakorlati következmények miatt aggódott, hiszen 70 évesen nem megy el harcolni, és mivel volt pénze, a drágulás sem izgatta. Tényleg nem értem, miért akar King művészeti könyvet irni, de lassan leszokhatna róla..