Párizs hónap 1 - Wifredo Lam a Pompidouban

A fő ok, amiért mérhetetlen távolságban vagyunk információkban a fejlett világtól, az csak annyi, hogy idáig már nem jutnak el az információk, akár a leghiresebb művészekről sem, fénymásolt gagyi Picasso reprókat nézünk, vagy a művészettörténet könyvben vagy egy kis kép a Guernicáról, aminél nem értjük, miért nincs teste vagy keze a figuráknak; hallottuk már Warhol nevét, de a fogyasztói kultúra nagyon messze áll tőlünk; a legtöbb kint fontos művésznek pedig még a nevét sem ismerjük.
Ki az a Wilfredo Lam? Felesleges feltenni a kérdést, nyilván senki sem ismeri. Én sem ismertem, amig el nem mentem a Pompidouba. Ebben a hónapban megkisérlek bemutatni néhány fontos emberkét, jó kiállitásokat, nagy durranásokat, hogy legalább azt tudjuk, mi megy arrafelé.
A Pompidou fő kiállitásként tálalja elénk a festőt, ezzel tudatosan Dali, Simon Hantai, Jeff Koons magasságába állitani a festőt, noha azért nyilvánvaló, hogy arrafelé sem ismeri őt mindenki. És nem birom megállni a poén lelövését, vagyis azt, hogy ha Wifredo úr történetesen nem jött volna át Párizsba 1938-ban, akkor nem igazán törnék magukat a gallok, hogy foglalkozzanak vele. Igy viszont a globalizáció korai példájaként mutatják be, ami talán igaz, de elég torz megközelités. Wifredo úr természetesen nagyon törekedett arra, hogy nagyon franciának nézzen ki, és valljuk be, akkortájt ezzel nem volt egyedül.

No de hagyjuk is ezt a rosszmájú vonalat, milyen a kiállitás? Gyenge. Na de miért? Talán nem túlzás kijelenteni, hogy egy rettenetesen erős Picasso nyúlás a srác, ezen belül leginkább az avignoni kisasszonyok a kedvence, és azért mellette kell megemliteni, hogy azért saját stilusa is van. Mindenféle torz alakokat hoz elénk, ma már ezek persze teljesen érdektelenek, és nekem erőteljesen úgy tűnik, hogy minden alakja ugyanolyan, akár 30 évesen festette, akár 80. Még a legjobb művei azok, amiket illusztrációnak rakott be egy albumba, az erős. Egyfajta Lautremont, ja bocsi, ő is francia, és itthon senki sem olvasta. Ráadásul a képek darabszámával is gondban vagyok, mert korántsem tölt meg akkora helyet a tárlat, mint amit egy főkiállitástól elvárnék.
És most jön a de. Valóban nem akkora arc Wifredo és valóban nem mérhető a nagyokhoz, de az látszik, hogy egyedi festészete van. El tudok képzelni olyan beszélgetést, amelyben előkerül, mint egyedi iz, és akkor nem árt tudni hogy van ilyen. Viszont ennek is megvan a maga üzenete. A Pompidou és a Tate is már bemutatott mindenkit, akit be érdemes mutatni, aki folyamatosan járt az elmúlt 20 évben  ott, az tudja, kik a nagy nevek. Most viszont már arra is van energiájuk, hogy a kevésbé fontos emberekről is szóljanak, másrészt ugye Hantai sem került volna elő, aki valljuk be, a franciáknál is max középismert, vagy még inkább 50 ember ismerte eddig. Egyfajta nagyon óvatos súlypontáthelyezést látunk itt, ami arról szól, hogy nem csak Dali van, és ez fontos üzenet. Igen, kezdődhet a névtanulás...