2019. október 23., szerda

A fel- és leivelésről

Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam azon, hogy egy embernek mikor lehetnek kreativ időszakai. Nem alkotó időszaka, mert az bármikor lehet, hanem olyan időszak, amikor képes kitalálni és megvalósitani akár teljesen idegen utakat. Nyilvánvaló például, hogy érettségi után, az egyetemen mindenki lehet kreativ, és mondhatja azt, hogy én ugyan mittudomén, művészetet tanulok, de inkább mennék orvosnak vagy darukezelőnek. Persze nagyon sok embernek szánalmasan egyenes az útja a kiégésig és bezáródásig, hiszen dolgozni kell, valahogy lesz egy feleség, férj, gyerek, hitel, mindennapi kinlódások. Már bocs, de sokaknál ezt látom. Nem mindenki mer váltani, ha éppen úgy látja, hogy nem tetszik neki az, amiben van.
Szerintem nagyon sok művészben, festőben nem tudatosodik az, hogy rengetegen vannak a pályán. A rengeteg emberből pedig nagyon kevés fog meélni, pláne jól megélni, és innen indulnak a kényszerpályák. Ha átnézek a másik oldalra, a művészetszerető emberekre, akkor pedig könnyű belátni, hogy a mai érdektelen kiállitási kultúrában miért nincs több művészetszerető ember. Mert persze, az is művészet, hogy a várban lehet Munkácsy képeket nézegetni,  de azért ez vajmi kevés ahhoz, hogy valaki műértő legyen.
Válságról beszélek, hiszen ma már mma ellen se lehet tiltakozni, amióta nem a megosztó ember vezeti, szintelen szagtalan pénzmosodává változott, nulla tevékenységgel. Nem lehet belekötni, hiszen nem is csinálnak semmit, az a pár milliárd, ami erre megy, meg nem hiányzik senkinek.
No de nem is erről akarok beszélni, hisz ez érdektelen. Inkább a saját válságomról. Jó húsz éve vagyok ugyanis a pályán, hogy melyiken pontosan, az egy kicsit mindig változott, meg nem is éppen egyenes ez az út. Mégis, mostanában úgy látom, hogy már nem kötnek le annyira a művészeti események. Elmegyek egy megnyitóra, és unatkozom, ami korábban nemigen esett meg. Megnézek egy kiállitást, és egyből sorolom, mi nem jó, mit kellett volna máshogy. Ez korábban nem igy volt. Akármiről van szó, bele tudok kötni. Nem nyűgöznek le már annyira a dolgok. Nem kapkodok, hogy elmenjek egy művészeti vásárra. Persze mondhatjátok, hogy ez magánügy, akkor ne menjek. Jogos. Csakhogy nem értem, eddig miért érdekelt ennyire ez az egész, és most miért nem. Talán túl sokat láttam már, és megcsömörlöttem? Talán nem vonz már ez az egész? Nincs olyan példakép, akivel azonosulni tudnék?
Igen, ez mind. Hiszen valljuk be, a művészek azért nem éppen a társadalom elitjét alkotják. Az megy művésznek, aki nem akar reggel felkelni, munkába menni, aki esetleg nem veti meg az alkoholt, akinek nem lesz családja, aki magányosan él, aki mindent feláldoz egy mázolmányért, amit majd az utókor elismer, ha elismer, sokkal azután, hogy a művész meghalt. Akkor miért lenne jó azzal foglalkozni, hogy összekenjek egy felületet, amit aztán nézegethetek a szobámban örök időkig?
Vagy miért várjam naphosszat, hogy a gyűjtők és galériások felfedezzenek, amikor úgysem igy működik a dolog, de még ha akár havonta egy festményt el is adnék (jó álom, tényleg messze a realitástól), akkor se érném el egy csókos államtitkár vagy könyvelő pénzét. Mert küldetésem van? Mert el akarok mondani valamit a világról? De hát mondjam, sőt mondom is, akár ezeken a hasábokon is.
Az a helyzet, hogy egyre kevésbé menő művésznek lenni.
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése