Sarkantyu Illés: Gavrins

Sarkantyu Illést nem sokan ismerhetik - én is Cserba Júlia könyvében találkoztam vele. Hamarosan interjú is lesz vele a Havibajban, addig talán azt érdemes tudni róla, hogy a művészeti főiskola után Párizsba ment, és végülis ott találta meg magát. Barátságot kötött kinti magyar művészekkel, és később a francia művészeti életbe is becsatlakozott. Ennek egyik bizonyitéka ez a könyv.

Gavrinis egy pici sziget Párizstól nyugatra, Nantes közelében, Bretagne-ban. A neolit korban itt húzódtak meg emberek - ezt már az előszóból olvasom - és furcsa, kőbe karcolt vonalakat húztak egy barlangrendszerbe.
Akkor ez egy dokumentációs projekt? Nem igazán. Illés érzékenyen nyúlt a témához, és őszintén szólva a könyvet átlapozva sem jutottam sokkal közelebb ahhoz, hogy mit is fotózott. Nem, most már, hogy megnéztem egy youtube videót Gavrins-ról, sokkal inkább képben vagyok, mint a könyvet átlapozva. Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy egy művészeti könyvnek a dokumentálás lenne a célja, a művészi bemutatás sokkal érdekesebb. Az pedig a könyvbe belelapozva egyértelműnek tűnik, hogy itt valójában egy absztrakt festményen vagyunk, mint történelemórán.
Kétségtelenül ez az album egyik legnagyobb erénye. Itt egy művészi koncepciót látunk, árnyékokat, fény-árnyék hatásokat, fekete-fehér világot. El lehet benne merülni.
Ugyanakkor hosszabban nézve a képeket feltűnik, hogy gond van a fényekkel. Talán a koncepció része is, hogy oldalról, erős árnyékokkal érkezik a fény, ugyanakkor zavaró, hogy sok helyre nem jutott fény, ahol pedig lennie kellett volna. Nyilván nem telibe kellett volna vakuzni a köveket, de az sem túl jó, hogy sok helyen már a látványt rontja el a gyenge fény. És az is nyilvánvaló, hogy a képeken a fekete egyszerűen nem elég fekete, a fehérek viszont beégnek, ami olcsó kamerára utal. Nagy kár érte.
Ettől függetlenül ez egy érdekes könyv, és feltétlenül művészi teljesitmény.