Nagyapám néha mesélt nekem, és ilyenkor ő láthatóan élvezte, hogy gyerekként úgysem értek mindent, amit mesél, és fontosabb az, hogy miként néz rám, hogyan gesztikulál, mint hogy mit mond valójában. Ha majd egyszer öreg leszek, nyilván én is mesélni akarok majd az unokáknak, akik elképzelésemben nyilvánvalóan csüngenek majd a szavaimon, és lesz is mit mesélnem nekik...
Konok Tamás könyve egy öregember visszaemlékezése - amúgy igen érdekes - életére. Az csak mellékes, hogy egyébként ő egy festő..
A helyzet az, hogy én szeretem az efféle naplókat, mégha nyilvánvalóan szubjektiv vagy unalmas is. Szeretek az olvasás által valaki másba bújni, és ha jó az irás, az érzés a teljes könyv alatt kitarthat. Már talán közhely, de Faludy, Kassák, vagy most legutóbb Amerigo Tot könyveinél szinte végig éreztem, hogy én is lehetnék a főszereplő, nagyjából értettem a motivációkat és a többi szereplőhöz való viszonyt. Egyrészt a korrajz is kiváló volt, és az emberek valóságosak, három dimenziósak voltak, szinte éreztem, hogy egyik-másik szereplő mit fog mondani. Na ilyen érzésem nincs Konok Tamás könyvénél. Szivesen lehúznám a sárba, mert következetlen, fontos részleteket kihagy, amúgy is lényegében annyira vázlatos, hogy nehéz beleélni magamat. Csak egy példa: elmeséli, hogy a későbbi feleségével hogyan találkozott, de a következő emlités már az, hogy összeházasodtak, meg hogy elkisérte ide meg oda. Érzelmekről szinte szó sincs. Aztán az is visszatetsző, hogy leirja, hogy találkoztam XY múzeumigazgatóval, aki meg is hivott kiállitani...Értem én, hogy nem akarja elmondani a részleteket, de ez igy érdektelen. Én is találkoztam már múzeumigazgatóval, és egyáltalán nem hivott kiállitani, haha, nála biztos volt már előzménye a dolognak, vagy éppen 25-ször találkoztak amit már nem tudunk meg a könyvből. Ez a minden egyből és a leghihetetlenebb dolgok is mennek stilus jól áll Rejtőnek és Robert Capának, de Konok Tamás korántsem az a személyiség. A könyv elején kifejezetten nagyzolásnak éreztem pl. azt is, hogy vagy 50 oldalon mutatkozik be a gazdag családja, ami abszolút érdektelen az ő szempontjából. Aztán ott a festészete, amiről szintén semmit sem tudunk meg. Néha elpöttyenti, hogy festettem ezt, meg alkotói válságba kerültem, de mivel nem avat be abba, hogy miért készülnek a képei és mit gondol róluk, igy ezek az alkalmak is elvesznek, nem tudom beleélni magam.
Mégis, korrajznak, egy délutáni könnyed olvasmánynak megfelel, és mondom, én nagyon szeretem a visszaemlékezéseket. Mindenki más viszont először olvassa el Tót Endre, Marina Abramovics, Kassák és Pernecky Géza visszaemlékezéseit, és ha még mindig ilyet akar olvasni, vegye meg Amerigo Tot könyvét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése