2018. április 23., hétfő

Bak Imrének igaza van

Nagy örömmel olvastam Bak Imre interjúját az áprilisi Műértőben. Ugyanis szó van a Nemzeti Galéria 60-as évekről szóló kiállitásáról, nem éppen hizelgő hangnemben (keretek között - a 60-as évek művészete Magyarországon).  Én úgy voltam a kiállitással, hogy na ebből biztos nem irok posztot, ha ugyanis ennyire gyenge volt a 60-as évek termése, akkor azt nem kéne mutogatni. Később jutott eszembe, hogy dehát azért volt annyira vérszegény az anyag, mert igen sokat kihagytak belőle. Eszembe jutott Kassák, aki ekkor még bőven alkotott, Tót Endre és igen, a neoavantgárdok. És Bak Imre is, ha már róla volt szó az előbb. Galántai György, akit a kápolnatárlatok után sikeresen kiirtak a művészettörténetből. Ehhez képest a kiállitáson semmivel sem jelezték, hogy itt bizony volt egy második nyilvánosság, Hamvas Béla baráti köre - és persze Czóbel is aktiv volt még ekkor, habár jórészt Párizsnak dolgozott.
Az is egy jó felvetés az interjúban, és végre ki merte valaki mondani, hogy nem igaz, hogy ezeknek az embereknek nem lehet retrospektiv, vagyis a teljességre törekvő, időrendi áttekintő kiállitása. Nagyon hiányzik ez a művészeti életből, hiszen az életművek igy csak lógnak a semmiben, vagy mint legutóbb Wahorn esetében a Missionart galériában, éppencsak felvillant valamit az életműből. És ekkor bevillan a Modem Debrecenben, és hogy milyen jó volt a Bukta Imre kiállitás. Igaz, már Modem sincs. Azért a Nádlernek szerintem nem a Várfok galériában kéne kiállitania, vagyis ott is, de lehetne neki nyugodtan a Nemzeti Galériában is tárlata. És még tudnám sorolni a neveket.
Eközben egy Szilágyi Lenke, aki tényleg megkerülhetetlen a fotózásban, egy könyvtárban állitja ki Petri Györgyről a képeit. Ez elképesztő. Úgyhogy nem csodálkozom azon se, hogy Bak Imre sem akar már itthon érvényesülni. Hol is tenné? Egy könyvtárban?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése