2016. október 16., vasárnap

A generációs szakadékról is a Beatles tehet

A cim onnan jutott eszembe, hogy láttam egy vadiúj dokumentumfilmet a Beatlesről, Eight days a week cimmel. Namost ami nagyon durva, hogy a Beatles nekem úgy ahogy van, kiesett, vagyis nem volt meg. Oké, hallottam tőlük néhány számot, de fogalmam sem volt egészen a kamaszkorom közepéig, hogy az ekkora flash volt a korban. Igen, a szüleim nem beszéltek róla, nem is volt otthon Beatles lemez, a rádiók akkor már nemigen játszották. De hogy jön ez ide?
Hát úgy, hogy iszonyúan, fenomenálisan, piramidálisan örülök annak, hogy most élek és nem mondjuk 30 évvel ezelőtt. Még Andy Warhol is öltönyben nyakkendőben nyomja, én pedig már mehetek pólóban is akár állásinterjúra is. De hogy jön az öltöny ide?
Ami azt illeti, nem csak a Beatles és Warhol maradt ki. De a Monthy Pyton megvolt, emlékszem, ahogy 6 évesen fetrengek a kanapén, amikor egy jelenetben össze-vissza beszéltek, és mégis vicces volt.
Oké, de mi a téma? Talán a Monet film, melyben egy 85 éves aggastyánt próbálnak szép csajok tutujgatni? Á, hagyjuk. Van, amiért örökké hálás leszek a szüleimnek, mondjuk a Tom Sawyerért biztosan és Rejtőért is. De bakker, miért nem mondták, hogy a művészetben is ekkora sztorik vannak? Persze ők nem látták az Abramovics filmet, amelyben performansz gyanánt pucér csajok mentik meg a művészetet. És nem beszélgettek gyönyörű csajokkal egy lépcsőházban franciául néhány fényképet lóbálva, és nem osontak be egy new york-i partira és nem látták a Dali kiállitást Párizsban.
A rajztanárom általánosban elénknyomta a tankönyvben Picassot, amiből néhány kriksz-kraksz látszott elmosódva, és azt mondta, hogy ezt szeretnünk kell. Megtanultuk tehát, hogy szeretni kell a sötét pacát a tankönyvben, a kép cimét már elfelejtettem. Hanem arra emlékszem, amikor Londonban a Tate-ben jóformán térdre estem a Rothko kép láttán. -Bakker, ez az? - kérdeztem és paff voltam, hiszen a kép, amit láttam, köszönőviszonyban sem volt a reprodukciókkal.
A generációs szakadék ott kezdődik, hogy a szüleink a legjobbat akarják nekünk, vagyis biztos állást, egy takaros menyecskét, aki jól tud porszivózni és persze a nyakkendőt, ami megtestesiti a társadalomban elért igen magas poziciónkat. Ehhez képest én mindig is inkább bulizni akartam, sosem érdekelt hol dolgozom, a takaros csajszi..Na hagyjuk.Nem vagyunk már a múlt században. És tudjátok mit? Most már tudom, hogy Amerikában már korábban beindult a lazitás. Ott volt Woodstock, Jimi Hendrix, vagy olvassátok el Patti Smith kölykök könyvét, és ott van még a Led Zeppelin.. Nálunk pedig mi volt eközben? Nem lehetett utazni, Beatles helyett volt Illés, a többit meg hanyagoljuk. Nem csoda, hogy apám nem vitt el a Cy Twombly kiállitásra New York-ba, és bakker, egy kissé irreális is lenne ezt elvárnom. De..Ugyanakkor ez megnehezit mindent. Hiszen én már abban nőttem fel, hogy járjak utána, nézzem meg, szerezzem meg, ha kell, tanuljak meg franciául és New York-ban nem Salinger, hanem Bret Ellis idézeteket nyomok. És csodálkozva látom, hogy amit én tehetségtelen lázadásnak tartok, azt már az apám generációja régen megcsinálta - Amerikában. Mennyire lehetett durva Pollock-ot látni akár 1970-ben is? Vagy elmenni egy Velvet Underground koncertre? Őrület, hogy ez mind kimaradt. Alighanem nekem kell majd elmesélnem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése