2016. október 4., kedd

Artforum 54. évfolyam 10.szám

Közhely, közhely, közhely.
De mégis, van valami nagyon találó abban, hogy a fő megmondólap, az igazságok örök tudója, a mindenkinek felülről szóló félistenség egyszercsak széttárja a karját, hogy gyerekek, én se tudom már. Persze mindez csak reklám, de az, hogy sokakat eltalál, nem a véletlen műve.
Nézzük meg a cimlapot. Azt irja, hogy ma, "a mi teljességgel többszólamú és globalizált világunkban, mi szükségszerűen egyfajta utóidentitást veszünk fel, utófajhoz tartozunk, utónemiségben, sőt, utóemberiségben. De ugyanakkor, a politika felfedezte magának az identitást, a magaskultúrával összefogva újrateremtette a kulturális különbözőségeket, nem csupán esztétikai értelemben, de piaci érték szerint is, és ezek az értékrendek válnak a legerőteljesebbé az újraéledő rasszizmus, diszkrimináció és erőszak fegyvereivel. A technológia szintén új létet és új testeket teremtett. A szociális média nyitott maradt, de épp ezért egyre inkább a szubközösségek és az extremitás irányába hat Az világos, hogy az identitás visszatért, és egyre sürgetőbb kérdéssé vált. Hogyan gondolkozzunk ezen új paradigmák között? Hogyan élesszük újra régi identitásunkat?"
Szép programbeszéd. Ugyanakkor a jegyzetek a lap szélén pont azt mutatják, hogy ezek a szavak nemcsak mondatként, szavanként is megkérdőjelezhetők. Hiszen pontosan mire is gondolunk, amikor azt mondjuk: poszt-identitás? Nem csak kimondunk egy jól hangzó szót, de mögé már nem gondolunk semmit?
Identitás. Milyen új szónak tűnik ez is. Nem emlékszem, hogy Leonardo megkérdezte volna, mi is az identitása. Pedig még csak Olaszország sem létezett. És Picasso gondolkodott vajon a népek kulturális különbözőségein? Monet mit gondolhatott a gender témáról? A világot 500 évig nem zavarta (vagy nem tudtunk róla), hogy a képtárakba a nők pucéran jutnak el, vagyis festik meg őket, a pasik ellenben tevékeny államférfiak, vadászok és csónakosok, vagyis normálisak - bármit is jelentsen itt a normális szó. No jó, legyen akkor poszt nemiség, hisz már vannak nemüket váltott emberek, csakhogy ettől lesz magasabb szintű a művészet?
A helyzet az, hogy egy-két szerencselovagot kivéve senki sem tudja, merre is nézzen. Én még úgy nőttem fel, hogy nem volt mobiltelefon, ma meg kiröhögnek, ha a villamoson nem a facebook-ot nézem, hanem holmi papirkönyvet lóbálok. Még talán 20 éve senkit sem izgatott Kina, ma már nincs is más, csak made in china. Nem voltak fapadosok sem, sőt az apám generációja egyáltalán nem is utazhatott, csak 3 évente egy baráti országba. Ma kiröhögnek valakit, aki még nem járt Londonban.  Változás, változás és megint változás, ez van ma, reggel még az Apple volt a legmenőbb, estére már inkább ciki. Mit tegyen egy műgyűjtő? Régebben nagyon ritka fényképezőket gyűjtöttek, de ma potom áron kapok jobbat. Akárcsak 10 éve szinte senki sem foglalkozott fotóval, mint műtárggyal, ma mindenki. De az ember lassabban változik. Akkor is Mercedest vesz a gazdag, mert azt szokta meg, bár lehet, hogy a Lexus már jobb. Vagy a Tesla, ki tudja ezt követni? Egy Gerhard Richter kép 20 éve nagyon olcsó volt, Damien Hirst egy marketingkampánnyal futott fel, és vajon ki mondaná meg, hogy miért Jeff Koons ma a sztár? A művei alapján biztosan nem mondanánk meg, hogy értékesebb, mint egy impresszionista. Egyáltalán mi ennek az értelme?  Miért kell elrajzolt, látványosan rosszul festett dolgokat kirakni? Mert senki sem hisz már a klasszikus értékekben. Van Gogh jó sztori, de az újgazdagok azért kerültek oda, ahol vannak, mert mindent megkérdőjeleztek.  Egy 27 éves milliárdos milyen képet fog kirakni a falára?
A művészet változik, éppúgy, ahogy mindent bedarál a világ, és lassan tényleg számitógépek irányitanak mindent, az emberi munkaerő felesleges és pontatlan. Mit is mondhatnék ezután az identitásról?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése