Néha az az érzésem, hogy a külföldre ment és
ott alkotó magyarokról egy végtelen hosszú felsorolást lehetne folytatni. Mai
alanyunk, mint annyian, a 2.vh elől menekült Svájcba, majd onnan ment tovább a
franciákhoz, ahol elvégezte a Szépművészeti Akadémiát. Rögtön el is
helyezkedett, mint kőfaragó egy templomfelújitáson. Ezután, és itt jön a csoda,
vagy szemfülesség, szerencse, bármi is legyen az, a Montparnasse-ra költözik,
és bekerül - igaz 3 év alatt - jobb galériákba, és vásárol egy műtermet.
Innentől még felfelé vezet az út, Miróval és Picasso-val állit ki, 74-ben a
müncheni olimpiára készit szobrokat. Állitólag 27 gyereke van. Amikor lehetett,
visszajárt szülővárosába, Hajduszoboszlóra, de Cannes-ban is sok időt töltött.
Itthon alig volt kiállitása, nincs benne a
köztudatban. A Sesztina galériában, ami maga is egy, hmm, érdekes intézmény,
amit úgy értek, hogy a körülményei azért lehetnének jobbak, hátul egy nyikorgó
faemelkedőn át érem el azt a pár méteres helyet, ahová a műveit tették. Nehéz
elvonatkoztatni attól, hogy bár a falak fehérek, a hely bár elmenne raktárnak,
azért egy ilyen jónevű szobrásznak ennél talán jobb körülményeket kellene
teremteni.
Persze lehet úgy is fogalmazni, hogy milyen
jó, hogy egyáltalán bele lehet futni a szobrász műveibe Debrecenben. Hiszen
korábban én sem ismertem a nevet, és szinte bizonyos, hogy nem is ismertem
volna meg máshogy. Ilyen értelemben a galéria egyszerűen csak egy lehetőség,
hogy aki utánanéz, a megfelelő személynek nézzen utána. Ezzel együtt továbbra
is, immár 26 milliomodszor mondom, hogy jobban meg kellene ismernünk azokat,
akik külföldön, jórészt Párizsban futottak be. Mennyivel gazdagabb lenne a
művészettörténetünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése